Mese

Hoztam nektek egy DenNor szöszt~

Talán volt abban valami gyerekes, hogy ott kucorgott fogadott unokaöccsük hálószobájánál, és hallgatta, amint Dánia mesét mond. Régebben sosem gondolta volna, hogy majd pont ő fog erre vetemedni, és mégis… El kellett ismernie, hogy volt abban valami delejező, ahogy a férfi mesélt, ahogy beleélte magát és előadta. Ő bezzeg nem tudott ilyen jól bánni a gyerekekkel, Sealand is mintha tartott volna tőle, biztosan a kisugárzásában lehet valami.

Elgondolkozhatott, mert arra riadt a merengésből, hogy nyílik az ajtó, és Christensen majdnem átbukik rajta.

– Á, kicsi Nor! Hallgatóztunk, vagy csak türelmetlen voltál? – incselkedett vele Dánia, ahogy felsegítette a földről. Már megint az az idegesítő, gyermeteg vigyor ült az ajkán, ami valahogy mégis vonzóvá tette. – Szeretnéd, ha neked is mesélnék?

– Jaj, menj már! – csapott a karjára, mire a dán csak nevetett, és kézen fogva elvezette a szobájukig; ott aztán felkapta és átemelte a küszöbön, mint holmi királykisasszonyt, és gyengéden lefektette a takaróra.

– Szóval milyen történetet szeretnél hallani? – érdeklődött, míg fölé mászott és kényelmesen megtámaszkodott Norvégia feje mellett két oldalt. Lukas felvonta a szemöldökét.

– Lepj meg.

A következő pillanatban már csókolóztak is.