Rapunzel

Amikor kivettem a könyvtárból Grimm-meséket eredetiben németül, tudtam, hogy ebből lesz valami. És lett is. Paródia, a Rapunzel átirata, hála Kijának, akivel Szegeden rohangálva HongIce-ék szerelmi életét boncolgattuk. Az ő keze legalább annyira benne van, mint az enyém.:D
Csak saját felelősségre! xD
Miután már mindenki olvasta: illúzió-rombolás előfordulhat. 

Egyszer volt, hol nem volt, valamikor réges-régen, az Üveghegyen is túl, a Nagy Fal tövében, ahol a kurta farkú majom túrt, éldegélt egy házaspár (vagy valami hasonló), nevükön nevezve Oroszország és Kína. Oly’ régóta vágytak már gyermekre, hogy Yao kezdett már belebetegedni, nem beszélve arról, hogy házasságuk is ingatag lábakon állt, ugyanis az orosz egy panda képében lopakodott be egy éjjelen Kínához, és tette meg asszonyának, amolyan viking virtussal, melyet apjától lesett el. Kiköltöztek a határszélre, hogy ne zavarjanak senkit sem jelenlétükkel.

Egy alkalommal éppen Kína egészségügyi sétájának tettek eleget, amikor gyereksírásra lettek figyelmesek. Yao engedve ösztöneinek megélénkülve futásnak eredt, párja pedig aggodalmasan követte (aggodalma két okból volt indokolt: féltette a kínai egészségét, valamint tartott tőle, hogy egyszer elszökik). Mire beérte, a férfi már egy kisdedet szorított magához, és agyonpuszilgatta annak szép, fényes, fekete haját, mely fiatal kora ellenére már egészen hosszúra megnőtt. Odalépett a másik mellé, és félresöpörve a kisfiú frufruját láthatta, hogy neki is ugyanolyan vágott szemei vannak, mint Yaónak. Kína mélyen beleszagolt a gyerek hajába, majd elégedetten sóhajtott.

– Illatos kikötőnek foglak hívni – jelentette ki, ahogy majd’ kiölelgette a gyerekből a szuszt. Ivan egy darabig szeretetteljesen elnézegette őket; a gyerek nem tűnt veszélyesnek hitvesére nézve, sőt: határozottan jó hatással volt rá. Tovább folytatták hát útjukat, nyomukba szegődött pár panda és egyéb olyan lények, melyeket csak Kína látott, és szerinte szellemek voltak. Egyszer csak nagy füstfelhő és szikraeső kíséretében kiemelkedett valami a bambuszfákkal szegélyezett ösvény közepéről. Ez a valami inkább valaki volt, s igen mérgesnek látszott. Dús szemöldökét bőszen összevonta, és elhessegette az arca elől a füstöt.

– Megsértettétek birodalmam határait – mennydörögte. – A nagy Angliával, hét tengerek urával kell szembenéznetek, akivel nem lehet packázni. Hacsak… hacsak nekem nem adjátok a gyereket.

– Hiszen csak most találtam! – jajdult fel fájdalmasan Kína.

– És nem is a miénk – tette hozzá Ivan, mire kapott egy szeretetteljes, figyelmeztető nyaklevest

Anglia elgondolkozni látszott.

– Tudjátok mit? Hat éves koráig nálatok maradhat, semmi kedvem a pelenkázással szarakodni. Aztán érte jövök – mondta ki az ítéletet, majd hangos pukkanás és kábító füstfelhő kísértében eltűnt. A gyerek mindeddig tágra nyílt szemekkel bámulta a jelenést, most viszont rémült nyikkanással fúrta a fejét Kína vállába. Oroszország vigasztalóan átkarolta párja vállát, hogy némi támogatást mutasson – de ezzel csak annyit ért el, hogy Yao térde megroggyant és összerezzent. Tudta, hogy mindenképpen meg kell őrizniük a gyereket, mert látta benne házasságuk megmentőjét.

A gyermek szépen cseperedett; udvarias és illemtudó volt, de ha valaki hozzá mert érni a hajához – Kínát leszámítva – észveszejtő hisztit csapott. Oroszország egyszer meg szerette volna nyírni, mert tartott tőle, hogy előbb-utóbb a hajra is adót vetnek ki, de egyszerűen lehetetlen volt. Elég szűkösen jöttek ki, ugyanis hitvese rendszeresen talált egy-egy gyereket az erdőben, akiket persze nem volt hajlandó azután magára hagyni, így sok éhes szájat kellett etetni. De legalább szeretetben és hangos gyerekzsivajban élhettek egészen Hongkong hatodik születésnapjáig. Akkor aztán jött a hét tenger ura, Anglia nagy dirrel-dúrral, és Oroszország hiába fenyegetőzött a csappal, Kína hiába csapkodott kedvenc wokjával, a visító gyereket hajánál fogva felrántották egy sárkány hátára, és elvitték, csak hogy stílusos legyen. Anglia sárkányát persze nem úgy kell elképzelni, mint akármelyik keletit; ez óriási és csúf volt, csak gonosz varázslatok árán hajtotta igába busa fejét, vacsorára pedig egy-egy nagyobb falut falt fel. Hongkong megpróbált vele szót érteni, de csak felhasította a kezét, amikor meg próbálta simogatni az éles, undok zöld színű pikkelyekkel védett hátat.

– No, nem kell ennyire megszeppeni – veregette meg a fejét Anglia, és egy intéssel meggyógyította a fiú kezét –, jó dolgod lesz nálam. Először is megszabadítalak ettől a nevetségesen hosszú hajzattól, és igazi gentlemant nevelek belőled.

– Nem akarom – pityeredett el a gyerek.

– Ó, dehogynem. Hogy hívnak? Cserébe én is elárulom az igazi nevem.

– Jiā Lóng – motyogta halkan, ám még sokszor el kellett ismételnie; Anglia sehogy sem lelte kimondani a nevét, amikor pedig végre sikerült, rossz zenei hangsúllyal ejtette, amitől a fiú szája vészesen lefelé kezdett görbülni.

– Á, mindegy – legyintett végül türelmetlenül Anglia, ahogy ereszkedni kezdek egy tágas völgyhöz érve. – Majd kapsz egy szép, angol nevet, amit mindenki ki tud mondani. Legyél mondjuk Leon.

Meg sem hallotta, hogy szerencsétlen gyerek ez ellen is tiltakozik, inkább letetette magukat egy tágas réten. Azon nyomban nekifogott volna a nevelésnek, ha Hongkong nem mutatott volna akkora ellenállást, és nem rugdosta volna folyton. Igencsak próbára tette gyorsan fogyó türelmét legújabb szerzeménye (hiszen világszerte voltak gyarmatai), s mérgében végül bezárta egy magas toronyba az elátkozott erdő közepén, aminek se ajtaja, se lépcsője nem volt, ablakai is csak a tető alatt körben. Ha vihar volt, bele-belecsapott a villám, a mennydörgésekbe egyenként beleremegett az épület. A kis kínai eleinte nagyon félt ott fönt, egyedül, de lassanként megszokta a helyzetet, és még unatkozott is. Nemsokára ő maga tákolt össze tűzijátékokat, hogy elszórakoztassa magát a csillagfényes éjszakákon, és jól ráhozza a frászt Angliára. A varázsló – mert az volt! – időnként megjelent a torony alatt, és repedtfazék hangján énekelve kérte, hogy eressze le hosszú hajfonatát (rájött, hogy a fiúnak ez a tartozéka kifejezetten hasznos, és hagyta, hadd nőjön a világba), hogy felkapaszkodhasson hozzá. Hongkong általában kénytelen volt engedelmeskedni; annak viszont bőszen ellenállt, hogy gentlemant neveljenek belőle. Korával egyenes arányosságban lett egyre szemtelenebb és kibírhatatlanabb.

– A szüleim el fognak jönni értem – mondogatta önérzetesen, sértetten felhúzott orral (amivel inkább nevetségesen nézett ki), és Anglia minden egyes alkalommal kegyetlenül kikacagta.

– Elméjük ópiumgőzbe burkolódzik, már rég elfelejtettek – vágta egyszer a fejéhez. – Különben is, van elég gyerekük, nem hiányzol te nekik.

Sikerült ismét a fiú lelkébe gázolnia, amit ő azzal értékelt, hogy nemes egyszerűséggel, egyáltalán nem úriember módjára lelökte a toronyból. Anglia csak nevetve átkozta, s következő alkalommal medvecukrot hozott engesztelésül, holott pontosan tudta, hogy Hongkong egyáltalán nem szereti ezt az édességet (és gyanakszik rá, hogy mérgezi az ételeit, bár amilyen szörnyűek voltak, önmagukban is elmentek biológiai csodafegyvernek), így az ott landolt a fal tövében a többi felesleges kacat között.

Arra egyikőjük sem számított, hogy egy nem várt vendéget fog odacsalogatni.

Éjfél felé járt az idő, amikor Hongkong felriadt; édes énekszó úszott a fák között, s felkúszott hozzá is, a magasba. Leon összevont szemöldökkel fülelt, ugyanis még sosem hallott ilyen ártatlanul, tisztán csengő hangot, akár egy angyalé is lehetett volna. Kikecmergett hát ágyából és az ablakhoz lépett. Éppen telihold volt, így a táj ezüstös fényben fürdött. Egy kis szemmeresztgetés után megláthatta végre a lent motoszkáló, fehér páncélos alakot, aki szinte világított az éjszakában hamuszín hajával; nem messze tőle tömzsi póni legelészett. Az ismeretlen lehajolt, áttúrta a kacatkupacot, majd meglelvén a keresett dolgot lehuppant a földre, és elégedetten csámcsogni kezdett rajta. Az ének abbamaradt, és Hongkong csalódottan sóhajtott fel. Rövid élete során kevés dolgot akart ennyire, mint megkapni ezt az idegent, aki egészen a tornyáig merészkedett, hogy… Miért is? Nem lényeg. Tudta, hogy egész életében bánni fogja, ha nem csalogatja fel magához, így óvatosan, hogy meg ne ijessze, leeresztette hajfonatát. Próba szerencse, hogy elfogadja-e a lovag, talán észre sem veszi a sötétben.

A varázsló sok-sok (rém)történetet mesélt neki, amiben gyanútlan hercegkisasszonyokat faltak fel gonosz szellemek, farkasok vagy éppen sárkányok (csak hogy felkészüljön a kegyetlen életre, mondta, de Leon meg volt győződve arról, hogy csak szívatni akarja, mert minden egyes alkalommal elégedetten somolygott, amikor megvonaglott az arca a gonosz sárkányokról hallva). Nem gondolta volna azonban, hogy a hajfonatján felkapaszkodó idegen ilyen lenne, sőt: végre érezte, hogy történni fog valami. És végül ott állt előtte az idegen lovag teljes életnagyságban, összezavarodva, s ő itta magába a látványát, a szépségét. Gyertyát gyújtott, hogy jobban megnézhesse magának.

– Értem küldtek, ugye? – kérdezte reményteljesen, mire a másik zavartan megvakarta a feje búbját.

– Igen, azt hiszem… hallottam rebesgetni, hogy egy messzi erdőben, a magas torony tetejében egy hercegkisasszony raboskodik… azt hiszem, tévedtek a nemedet illetően. – Többször is végigfuttatta pillantását az állítólagos hercegkisasszonyon, és figyelte, amint az pár ügyes mozdulattal feltekeri karjára hosszú haját. El sem tudta képzelni, hogy a jó égbe’ nem botlik fel bő hálóruhájában.

– És az nagy baj? – érdeklődött Hongkong; a lovag erre hevesen megrázta a fejét. – Hát akkor? Mi a neved hős lovag?

– Izland – nyögte ki nagy nehezen a másik fiú. – A tűz és jég országa.

– Jól hangzik – bólintott a keleti és félrebiccentette a fejét. – Én Hongkong vagyok, az illatos kikötő.

Csak egy nyikkanás volt, ahogy Izland visszanyelte a nevetnékhetjét; de legalább kibírta, már ez is teljesítmény volt. Kis nógatás után elbeszélte, hogyan jutott az ország határába egy lusta lunda hátán, ami aztán jól otthagyta a semmi közepén, majd hogyan folytatta útját egy pónin, mígnem egy gonosz lény perdült elé. Kénytelen volt elintézni azt, s ezzel kiérdemelte a Sárkányölő becenevet, ami legalább egy kis tekintélyt parancsolt neki, ha már olyan nyeszlettnek néz ki. Hongkong szeme rögtön felcsillant, amikor hallotta, hogy a sárkánytetem mellé járt kincs is – ám mint kiderült, azt az északi a Rajnába süllyesztette, mert nem volt rá szüksége, s egyedül a legyőzhetetlen kardot tartotta meg. Leon nem felejtette el megjegyezni, hogy szerinte egyáltalán nem nyeszlett a lovag, határozottan jóképű; tetszett neki szálas termete. Erre persze Izland úgy zavarba jött, hogy még hebegni-habogni is alig tudott.

– És hogy jutottál idáig? – faggatózott tovább Hongkong.

– Nos, az már kevésbé hősies… Miután legyőztem a sárkányt, sürgősen szükségem volt valami édességre, ugyanis annak a dögnek szörnyű íze van, rosszabb, mint a rohasztott cápahús. A medvecukor illata vezetett idáig.

– Csodálatos! – Hongkong elbűvölten csapta össze a tenyerét, s egészen felvillanyozódott. – Akkor most jön az, hogy az öledbe kapsz, és ellovagolunk a naplementébe?

– Tessék? Miért tennénk ilyet?

– Mert te vagy az én szőke hercegem fehér lovon – magyarázta türelmesen –, aki eljött engem megmenteni a gonosz varázsló markából.

– Még nem lehet, valami biztosan közbe fog jönni. Minden mesében úgy van, hogy…

Hongkongot nem túlzottan érdekelte, hogy van a többi mesében; á, megvan! felkiáltással hanyatt vágta magát, ugyanis eszébe ötlött Anglia egy hasznosnak látszott tanítása: ha nincs más út, szétteszed a lábad, és megteszed, amit a haza kíván. Valami viszont nem stimmelt, mert Izland riadtan, megszeppenve hátrált a falhoz, egyre csak rázva a fejét, hogy ez nem történik meg, csak képzelődik.

– Na mi lesz már? – Azonban hiába noszogatta a másikat, az csak nem akart a dolognak állni. Teltek múltak a percek, egyre kényelmetlenebb lett a kifacsart pozíció, így Hongkong felkelt, mire Izland megkönnyebbülni látszott. Igazából már egyáltalán nem volt benne biztos, hogy haza akarja vinni a herceget, de az, hogy feljött ide, és elmesélte neki a fél életét, felért egy ígérettel. Nagy nehezen elmagyarázta, hogy ő igazából azon gondolkozott, hogyan is lehetne biztonságban lejuttatni Leont a toronyból, hiszen a saját haján mégsem tud lemászni. Arra jutottak, hogy medvecukorból fognak kötelet fonni, a nyomokat meg majd Izland eltünteti. Hongkong csak azután engedte útjára a herceget, hogy a lelkére kötötte: vissza fog térni hozzá. És így is lett, Sigurður minden egyes éjjel visszatért hozzá kezdeti viszolygása ellenére, már csak az ingyen medvecukorért is. Azzal viszont nem számoltak, hogy Angliának fel fog tűnni Hongkong szokatlan vidámsága, és hogy nem a torony tövében, a kacathegyen landol az utált édesség.

Anglia egy alkalommal elbújt az ágy alatt, és kifigyelte a két fiatal enyelgését; féltékenység lobbant fel benne boldogságukat látva, dühös lett, amint hallotta, hogyan tervezgetik kicsiny gyarmata szökését. Másnap kíméletlenül megfosztotta Hongkongot copfjától, és a fonatot a mélybe hajította, megkereste a medvecukorköteget, és a felét egy ültő helyében megette, majd amikor neveltje heves harcművészeti mozdulatokkal rátámadt, eszébe jutott, hogy magát a gyereket is le kellene rendezni, különben nem lesz nyugta. Végtelen kreativitásának hála egy csettintéssel kidobta a gyereket a Góbi-sivatagba. Azután egészen éjfélig lesben állt, hogy elkaphassa a másik jómadarat. Leeresztette Izlandnak a medvecukorhágcsót, ám felcsalogatni nehezebb volt, mint gondolta, ugyanis a fiú látva lent a hajkupacot, elkezdett faggatózni, jól van-e. Amikor aztán felért, a varázsló gondosan artikulált hahahát hallatott.

– Téged aztán jól felültettek, Jegecske! – kacagta. – Szívszerelmed elment nyaralni, és rohadtul nem gondol rád.

Izland szívét olyannyira mardosni kezdet a szomorúság, hogy nem is bírta tovább hallgatni Angliát. Bánatában levetette magát a magasból. Tudnia kellett volna, hogy még az öngyilkosság megkísérlése is bűnnek minősül, így büntetést érdemel – a kacathalom tompította az esést, de jól összeverte magát, hogy aztán egy kiterült, dagadt lundára bucskázzon, melynek csőre kiverte két szép szeme világát. Hajj, milyen nagy jajongás volt ezután! De nem volt mit tenni, hét évig bolyongott vakon a megtört szerelmes, mígnem gyalogszerrel a sivatagba keveredett. Hatalmas dűnéket mászott meg tapogatózva, a ruhák majd’ leolvadtak róla, így hamar meg is szabadult tőlük, hogy aztán éjszaka fagyoskodjon. Nemsokára belebotlott szerelmesébe, aki egy csöppnyi oázisban, az egy szem pálmafa alatt vígan szemezgetett egy tál datolyát. Olyannyira megörültek egymásnak, hogy Izland rögvest felélénkült, és úgy lesmárolta a kis kínait, hogy annak majd lerepült a feje. Látása a varázsos csók hatására visszatért, s megnyugodhatott, hogy akit az imént lekapott, valóban az ő kedves Hongkongja, habár nem emlékezett rá, hogy annak valaha is ilyen dús szemöldöke lett volna (valójában a varázsló megátkozta, de ez a szőrzet jó szolgálatot tett az ádáz homokszemekkel szemben). Elhatározták, hogy összeházasodnak, s ezt megpecsételendőn azon nyomban egymáséi lettek. Miután kellően kiszórakozták magukat, felpattantak egy ki tudja honnan odakerült lundára, és elröppentek a sarki fénybe.

Itt a vége, fuss el véle. 

És most egy kis jegyzet: 

Hongkong Kína illatos kikötője, mert amikor a britek odamentek, a térség fő kereskedelmi cikke a tömjén volt - igazából pedig csak az egyik sziget egy részét hívják így. A kínai polgári nevét (amit én választottam neki egy kis szótárazás után) valahogy így kell kiejteni (na jó, fogjuk rá; teljesen más a kiejtésük, igazából hallani kéne): gyjá long, ám az nem mindegy, hogyan hangsúlyozod, mert különben mást jelent (éljenek a tonális nyelvek). Ezt jelzik a pinyin átírások felett a kis vonalkák. (Különben meg az angol ficekben nem is szoktak vacakolni a tónokkal.)

Aki ügyes, megtalálhatja a Nibelung-énekre való utalást is~