Akupunktúra

Tegnap este rávettem magam, hogy begépeljem az egy évvel ezelőtti RoChumat. Ne kérdezzétek honnan jött, mert a páros tök semleges nekem egyelőre.

Volt valami Kínában, ami vonzotta a tekintetét, ami arra késztette, hogy újra és újra hozzáérjen. Jó volt álmában hozzáérni, mert ilyenkor nem izgett-mozgott vagy tiltakozott feleslegesen. Oroszország szerette ezeket a lopott pillanatokat.

A főnökeik találkozója jó ürügy volt arra, hogy ők is találkozzanak. Most még a megszokottnál is jóval hidegebb volt Moszkvában, így Ivan forró teát főzött azokból a füvekből, amiket előző alkalommal kapott Yaótól. Neki valahogy mégsem sikerült olyanra, amilyennek a nagy könyvben volt megírva, talán a szamovárral volt a gond vagy az időjárással, a fene tudja ezeknél a flancos keleti dolgoknál. Feljavította hát az első kezébe akadó alkohollal – végső soron az is melegít.

Felült az ágyban, és az állát a kezébe támasztva bámulta Kínát. Nem sok látszódott belőle a sötétben, a súlyos dunyha is elrejtette pergamen árnyalatú bőrét és filigrán alakját. Lehajtotta róla a nehéz takarót, ami sokkal vastagabb volt annál, amit ő általában használt, de most direkt elővette Kína miatt, nehogy megfázzon. Közelebb húzódott hozzá, végigzongorázott a bordáin és a testén újra és újra, majd a kezei megálltak az arcánál. Sosem tudta eldönteni, mennyi idős pontosan. Talán a legidősebb közöttük, hiszen több ezer éves történelemre tekinthetett vissza. A férfi haja szétterült a párnán, halványan fénylett és sötét volt, mint az őket körülölelő éjszaka. Oroszország nem hagyta, hogy újra összefogja, miután együtt voltak, sokkal jobban tetszett neki széteresztve.

Valamiért önkéntelenül gyengéden bánt Kínával. Nem értette magát. Az illata elbódította; keleti fűszerek, füstölők, jellegzetesen tömény, hetekre bevette magát az ágyába, miután ott volt nála, hiába cserélt ágyneműt. Olyan volt, mint valami kábítószer, egyre többet és többet akart belőle… Magához láncolta. Ez így nem volt jó.

Yao nyöszörgött álmában, és neki hirtelen eszébe jutott valami. Mindig a hátára panaszkodik, nem? Hogy a kora miatt fáj, mintha szét akarna szakadni… A régi hatalmi harcok, a nomádok támadásai, a háborúk nem maradhattak nyom nélkül. Kína testét mindenhol forradások fedték, a bőre volt a győzelmeinek és vereségeinek naplója. Mintha említett volna egy módszert a fájdalom enyhítésére és megszüntetésére, nem? Azok a kis tűk. Akupunktúra. Hiszen neki is van olyan, egyszer hozott neki…

Oroszország hirtelen jött lelkesedéssel felpattant az ágyról, és az éjjeliszekrény fiókjaiban a dobozka után kutatott. Amint megtalálta, visszatért Kínához, óvatosan a csípőjére ült, és megnyomott egy pontot a vállánál, mire Kínának riadtan pattantak fel a szemei.

– Mit csinálsz? – kérdezte riadtan, az alvástól rekedt suttogással. Oroszország csak mosolygott.

– Nem fog fájni… – suttogta édesen, és elővett a dobozból egy tűt. Kína felült volna, ha Ivan hagyta volna, ki akarta kapni a kezéből. Oroszország hátrahőkölt, mire a testsúlya kényelmetlenül áthelyeződött.

– Mindig ezt mondod…

Oroszország halkan, fejét csóválva nevetett, mintha valami nagy butaságot mondott volna, de igazából rosszul esett neki. Ó a kicsi Kína, mindig csak gyanakszik, sosem akar megbízni benne… A vállába döfte a tűt, ő pedig felordított.