Emlékképek - epilógus

Hoztam az epilógust. :) Remélem, hogy nem fogtok érte túlságosan utálni~

A világtalálkozó a megszokottan zajlott, ismét Amerika volt a házigazda, s egyúttal a konferencia fő vezetője. Ha európai ügyekről volt szó, Németország és Anglia is csatlakozott hozzá, hogy aztán több óra menjen el értelmetlen vitával, míg a többiek papírrepülőkkel bombázták egymást, vagy éppen beszélgettek. Sokkal jobban hasonlítottak egy magára hagyott középiskolai osztályra, mint komoly, sok száz éves felnőttekre.

Finnország fáradt sóhajjal temette e kezébe az arcát. Mennyivel szívesebben lett volna most másutt! Akárhol, csak nem ennyi ország között, akik mind… Svédország néha aggodalmasan pillantott felé, ő pedig megnyugtatóan rámosolygott. Annyira azért még nem gyenge és törékeny, még ha el is vesztette az országlét egy-egy áldását.

Nemsokára szünetet hirdettek, mire mindenki egyszerre rohamozta meg az ajtót. Ők még ülve maradtak egy kicsit, hiszen minek sietni, ha úgy is mindenki tülekszik, és nem figyelnek egymásra. Nem, ők ebből többet nem kértek. Végül mégiscsak belefutottak valakibe.

– Elnézést – motyogta az illető félhangosan, túlságosan is ismerős hangon, aztán megfordult, és szinte riadtan nézett rájuk; Svédország még mindig nem tudta leplezni az ellenszenvét iránta.

– Moi, Venäjä – köszönt nyugodtan Finnország. – Rég találkoztunk.

Oroszország biccentett és meglehetősen zavarban volt; valóban nagyon régen találkoztak, megvolt az már jó pár éve, s tulajdonképpen akkor beszéltek utoljára, amikor a finnek visszajöttek az emlékei. Néha persze látták egymást, de Ivan mindig ügyelt rá, hogy a közös megbeszéléseken a lehető legtávolabb legyenek egymástól, mondhatni kerülte – félt ettől a találkozástól. Félt, hogy ismét kísértésbe esik, habár felesleges lett volna próbálkoznia. Most viszont, ahogy ismét előtte állt, megrohanták az érzelmek; igen, Finnországon elkezdett látszani az idő, s az ilyen változások csak a távoli ismerősöknek tűnnek fel, akivel ritkán találkozik az ember. Oroszország pedig jó megfigyelő volt.

– Igen, valóban rég találkoztunk – bólintott, mire Tino súgott valamit párjának, aztán belekarolt, és magával húzta a szabadba levegőzni.

– Szerettem volna beszélni veled, de valahogy sosem volt rá alkalmam – magyarázta Tino. – Levertnek tűnsz, gazdasági problémák?

– Fogjuk rá – vont vállat a férfi, és hagyta magát kivezetni. – Igazából csak a szokásos hangulatingadozásom.

Elsétáltak egy olyan részére az elegáns parknak, ahol távol lehettek a többi országtól, és nyugodtan beszélgethettek. Oroszország zavartan rugdosott egy kavicsot, de ráhagyta, amikor véletlen Finnország cipőjéhez ütközött. Cigarettát vett elő és rágyújtott, aztán megkínálta Tinót is.

– Köszönöm, nem dohányzom. Már azután leszoktam, hogy befejeztük a háborút, és azt hiszem, jobban is tettem, legalább nem mérgezem vele magam. Te miért…?

Oroszország vállat vont, és a cigaretta vége felizzott, ahogy megszívta a szálat. Kényelmesebb volt így, túl nehéz lett volna leszoknia.

– Hogy vagy? – kérdezte végül az orosz csak hogy megtörje a csendet.

– Voltam már jobban is – mosolygott szomorkásan Finnország.

– Sokat változtál – jegyezte meg Oroszország, és végigmérte a másikat; Tino még mindig ugyanolyan helyes volt, de furcsamód magasabb lett, még ha csalt is egy kicsit a csizmájával.

– Igen, lehet… Végre nem kell annyira felfelé bámulnom, ha Sveri szemébe akarok nézni. – Zavartan nevetgélt, és előre-hátra hintázott a talpán, s ezt az orosz majdnem meg is mosolyogta; elbeszéltek egymást mellett, és Tino pontosan tudta, hogy nem egészen erre célzott a változással Ivan.

– Visszaadhatnám… – merengett és lepöckölte a hamut. – Hiba volt elvennem tőled a hozzám fűződő érzelmeidet. Még mindig rettenetesen érzem magam miatta. Ha visszaadnám neked mindet, amit valaha tápláltál irántam, akkor rendben lennél újra.

– Nem, nem adhatod vissza – csóválta meg a fejét Tino. – Eszedbe ne jusson megpróbálni. Ez már megtörtént, hibáztunk, nem fordíthatod vissza. Majd ha kiérdemlem, visszakapom a halhatatlanságom.

– Nem akarom, hogy meghalj! – csattant fel Ivan, és gyerekes határozottsággal dobbantott egyet. – Sosem kívántam ezt… Csak akartam valakit, aki képes engem szeretni annak ellenére, hogy egy szörnyeteg vagyok, akármilyen önzően is hangzik ez.

– Nem vagy szörnyeteg, és nem fogok meghalni, amíg a népemnek szüksége van rám. Lehet, hogy öregszem, de ez csak annyit jelent, hogy még emberibb lettem.

Amikor ismét felpillantott Oroszország szemébe, szinte megrettent; Ivan könnyezett, még ha a füstre is fogta.

– Annyira sajnálom, Tino – szipogta. – Szégyellem magam, amiért ezt műveltem veled.

– Én is ugyanúgy benne voltam, emiatt ne emészd magad.

– Ha meglenne még az a gyűrű… Az megvédett volna, van hozzá elég varázserőm…

– A tengerbe hajítottam – vallotta be a fiatalabbik.

– Annyira rád vall… Onnan már sosem kerül elő.

– Nem akartam semmit sem, ami rád emlékeztet. Tudod, nem sikerült olyan tökéletesen az a varázslat, mint hittük, nem is sikerülhetett. Minden egyes találkozással új benyomásaim keletkeznek, éppen ezért mindig is lesznek irántad új érzelmeim a régiek helyett. – A hajába túrt, s Oroszország észrevette, hogy valami megcsillan a kezén; hallott valamit rebesgetni arról, hogy összeházasodtak Svédországgal, és nem annyira lepődött meg, hogy ez beigazolódni látszott. – Talán nem is akkora baj, hogy így történt, a hibáinkból tanulunk.

Finnország zsebre dugta a kezét, és fázósan húzta össze magát.

– Tudod egy valamit sosem értettem… hogy miért kellettem annyira neked. Bárkit megkaphattál, aki csak megtetszett, akit aranyosnak találtál, nem különösebben érdekelt, ha ellenkeztek. Akkor én miért kellettem neked még annyi év után is?

– A többiek jöttek már egy csettintésemre is, annyira gyengék voltak, te viszont erős voltál, mertél nekem ellent mondani. Újra meg kellett magamnak nyerni téged, és még akkor sem bíztál bennem; teljesen jogosan. Emlékszel még a délutánjainkra a Néva partján? Egyszer még szerelmet is vallottál nekem. Még sosem tett ezelőtt senki ilyesmit, ezért nem akartalak téged elengedni. Gyerekes, ugye?

– Nem hiszem el, hogy senki sem volt rajtam kívül… – Finnországnak elszorult a torka, és az ajkába harapott.

– Pedig így van, még a húgom sem… – Ivan most volt olyan figyelmes, hogy elfordult, és nem fújta rá a füstöt. – És tudod mit? Arra jutottam, hogy akármilyen rossz érzés is, az én esetemben talán jobb, ha félnek tőlem, mintha szeretnek. Kevesebb gondot okozok így. Úgy döntöttem, békén hagyok most már mindenkit, aztán majd meglátjuk, mikor borul el újra az agyam. Nem várom el, hogy megbocsáss érte, én se tenném.

– Ez olyan rettenetes… – motyogta Tino, és a cipőorrára bámult. – Különben nem haragszom rád, Ivan, akármit is gondolsz. Nem vagyok egy haragtartó típus, meg tudok bocsátani, de sosem felejtek.

Oroszország komolyan bólintott, és csak akkor engedte, hogy elragadják az érzelmei, amikor Finnország már messze járt. 

Furcsa érzés volt befejezni ezt a történetet. Körülbelül egy évvel ezelőtt jutott eszembe ez az ötlet, eredetileg fele ilyen hosszú sem lett volna, és nagyon sokáig nem tudtam elkezdeni. Főleg az volt vele a bajom, hogy nem tudtam a végét, és én úgy nem tudok rendesen alkotni. Félreraktam, aztán újra elővettem, megírtam belőle jeleneteket, egy-kettő nem is került bele, egy másikat pedig teljesen át kellett írnom (amivel az a gond, hogy ha én egyszer leírok valamit, az az esetek kilencven százalékában úgy is marad, még ha rossz is úgy). Szóval elég sokat szenvedtem vele, nyafogtam miatta, de azt hiszem, megérte. :)

És most lógok ennek a háromnak és nektek is valami boldog sztorival. 

Köszönöm, hogy olvastátok és segítettetek, nélkületek nem született volna meg. <3