Sosem halunk meg

Valamikor a távoli jövőben...

A Föld az utolsó nagy háborúban szinte teljesen lakhatatlanná válik; a folyókban mérgek folynak, az összes tengert kiédesítették, hogy ivóvízhez jussanak, és a levegő mar. Az emberek hatalmas csillaghajókon hagyják el a bolygót egy új otthon után kutatva. 

Egyszer beszélgettünk Tinuviellel arról, hogy mi történne, ha az országoknak el kellene hagynia a Földet. Elkezdtem, aztán félbehagytam és hónapokig hozzá se nyúltam, múlthéten viszont befejeztem. Tinnek ajánlom, ha nincs az a beszélgetés, valószínűleg sosem jut eszembe, hogy sci-fit írjak. <3

Emlékeztek, amikor azt mondtam, hogy nem fogom többet kedvenc skandinávjainkat bántani? Ez nem az a fic, a karakterek pedig a történet előrehaladtával egyre karakterhűtlenebbek lesznek, de ezt fogjuk rá a nyuszira.

Aki megtalálja benne a DW-utalásokat, sütit kap.

Finnország az Aurora Borealis hatalmas panorámaablakában ücsörgött és a kilátást nézte. A lábait maga elé felhúzva ült, fázósan átkarolta őket. Nem tudott elszakadni a látványtól; rideg volt, de kétségtelenül lenyűgöző: a saját szemeivel látta a Földet, ahogy lebeg az űrben, csak a Nap láthatatlan gravitációja menti meg a végtelenbe való zuhanástól. Régen ezt nevezték varázslatnak, bár akkor még hitték, hogy a világ, amiben élnek korongszerű, és ismeretlenül ismerős istenek irányítják a sorsukat.

Fölsóhajtott. Olyan gyönyörű volt az otthona így az égből… szerette volna hinni, hogy az óceánok békés kékje nem élettelen, mint ahogy azt a tudósok mondják.

– Nem szabadna itt lenned – szólalt meg valaki a háta mögött. A finn összerezzent a halk hangra, és hátrapillantva Svédországgal találta szembe magát. Nézte, ahogy leül mellé, utána ismét a kilátás felé fordult.

– Miért? Most láthatom utoljára a Földet…

Svédország hallgatott, és gyengéden végigsimított egykori felesége hátán. Nem tudott semmi okossal vagy vigasztalóval szolgálni, mert az, hogy a mindig életvidám, szebb jövőben reménykedő Finnországot így látta, egyszerűen összetörte és megkérdőjelezte mindazt, amiben eddig hitt; nem, nem Istent, őt már rég eltaszította magától.

Persze mindegyik országot megviselte ez a kis utazás.

– Nem értem, mi értelme volt eljönnünk, ezek már régen nem mi vagyunk… de nézd csak, Berwald, mégis tudok újra járni! – Kinyújtotta a lábait és megmozgatta őket; a lépcső tetején ott árválkodott a tolószéke. – Lehetséges lenne, hogy ez a fémkaszni lett a földem? Pedig Lappföld otthon maradt, neki adtam mindenem, meg kellett volna halnom…

– Finnország…

A fiú szinte riadtan kapta a tekintetét Svédországra. Ellenkedni akart az általa már méltatlannak titulált megszólítás ellen, de alig tudott valamit kipréselni magából. Aztán érezte, ahogy Berwald átöleli a derekát, hogy megnyugtassa, mire ő az ölébe hajtotta a fejét. Svédország beletúrt a hajába és kifésülte a finom tincseket. Mennyit reménykedett, hogy Finnország egyszer józanon fog hozzábújni, nem pedig részeg mámorában… most megkapta, amit akart.

– Ne mondj ilyen butaságot, Tino. Ország vagy és az is maradsz.

– És az a sugárzás, amivel vizsgáltak minket? Lehet, hogy lassanként átírja a biológiánkat, mint azokban az ócska tudományos-fantasztikus filmekben… – Hirtelen hisztérikusan, idegesen felnevetett; idegen volt tőle ez, és Svédország tiszta szívéből gyűlölte azokat a tudósokat, akik a tudomány nevében ezt művelték Finnországgal. Úgy bántak velük, mint közönségek bűnözőkkel, közveszélyes őrültekkel, kísérleteztek rajtuk. Kíváncsiak voltak, de nem hallgatták meg őket, inkább a saját módszereiket választották. És a legszörnyűbb mégis az volt, amikor Angliát elfogták. Mondván, hogy a saját országuk, az ő felelősségük (felelősség? Ugyan már, nagyra nőtt gyerekek kémcsövekkel, fehér köpenyben) a legkockázatosabb vizsgálatokat végezték el rajta. Az amerikai kontinens egyik állama sem volt hajlandó kiadni a maguk képviselőit, sőt Dél-Amerika minden diplomáciai kapcsolatot megszakított Európával. Az USA fegyverkezni kezdett Britannia ellen, de még a legjobb fegyverei sem múlhatták fölül az intézet legmodernebb, nem is földi eredetű technológiáját. S kitört az utolsó nagy földi háború, amikor a bolygó java része lakhatatlanná vált, emberek milliói haltak meg, és új otthont kellett keresni. A népek az utolsó pillanatban mégis összefogtak, és hatalmas csillaghajókat építtettek.

– Nem fogja – mondta Svédország vajmi kevés meggyőződéssel a hangjában. Finnország kinyitotta a szemeit, felmosolygott rá.

– Gondolod? – Egy hirtelen ötlettől vezérelve felült és megsimogatta Berwald arcát. – Egy tíz éve azt hittem még, hogy annyi időnk lesz együtt… Sosem találtam megfelelő alkalmat, hogy… – Közelebb hajolt hozzá és félrebiccentette a fejét, de Svédország kipirultan elfordult. – Már megint túl sokat fecsegtem, igaz? Ne haragudj…

Valahol zördült a fém, majd felnyílt a panorámaterem fotocellás ajtaja, és Dánia és Norvégia masírozott be. Az idősebbik egy kicsit sántított, de ez már semmiség sem volt ahhoz képest, hogy a Földön már teljes mozdulatlanságra volt ítélve, amióta minden területe víz alá került.

– Nem szabadna itt lennetek – szólalt meg Norvégia, mire Finnország bűntudatosan lehajtotta a fejét; a másik kettő talán azt hitte, hogy emiatt pirult el olyan mélyen. – Mindjárt nyolc óra és leeresztik a redőnyöket.

– Tényleg olyan szép itt a kilátás, ahogyan mesélték – jegyezte meg Dánia és lehuppant a finn tolószékébe. – Finnie, hogy kerülsz te le oda? – intett a lépcső alja felé.

– Sve segített – felelte gyorsan Tino, mielőtt a megnevezett segítő szóra nyithatta volna a száját. Furcsamód amint megjelent a dán-norvég páros (egy ideje már folyton együtt jártak, Lukas többé nem eresztette szem elől Christensent), úgy tett, mintha még mindig bénák lennének a lábai. Nehézkesen arrébb húzódzkodott Svédország tekintetétől kísérve, Dánia pedig szánakozva figyelte, aztán felkelt a székből és lement Finnországhoz. A dereka és a lába alá nyúlt, könnyedén felemelte és felvitte.

*

Pontban nyolckor valóban leeresztették a redőnyöket, mint minden egyes nap, amióta a hajón voltak. A napszakok váltakozását tartották ezzel meg, hiszen hogyan is lehetne máshogy mérni az időt. Kell valami mérték, különben csak sodródnak az árban.

Svédország az asztalánál ücsörgött és egy régi-régi könyvet olvasott. Nem is igazán figyelt rá, a betűk értelmetlenül táncoltak a szeme előtt. Egyszer csak kopogtattak, mire a férfi felkapta a fejét és szabadot kiáltott. Az ajtón Finnország kukucskált be.

– Ugye nem baj, ha átjövök egy kicsit? – érdeklődött halkan. Svédország intett és figyelte, ahogy Finnország kecses, szinte táncos léptekkel bejön. Ugyanúgy mozgott, mint oly sok évvel ezelőtt, amikor még a Földön laktak és még száraz volt minden területe.

– Egyszerűen nem értem.

– Mit?

– Ha újra tudsz járni, miért van még szükséged a tolószékre? – Svédország ellökte magát az asztalától, a szék könnyedén pördült vele, és Finnország felé fordult. Tino halványan elpirult és vállat vont.

– Magam sem tudom.

Hallgattak. A finn körbenézett, hogy ne kelljen a svédre bámulnia; a férfinek igen helyes kabinja volt olyan jellegzetes faburkolattal, ami egy kis melegséget, földit lopott az űrhajó ultramodern fémbelébe, és könyvespolc is volt az egyik fal mentén. Még egy kicsi, kerek ablak is helyet kapott, de már elsötétítették, így csak a legfényesebb csillagok fénye juthatott át halvány pislogás formájában. Ha leszámítjuk a tudatot és az űrhajó enyhe, alig érezhető vibrálását, amihez egészen könnyen hozzá lehetett szokni, akkor egészen profin becsapták az érzékeket.

Hirtelen kattan egy zár, és mindketten összerezzentek. Finnország odasietett, de már nem tudta kinyitni; hát persze, megfeledkeztek az automatikus éjszakai zárakról.

– Most hogyan fogok visszamenni? – tette fel a nagy-nagy kérdést szinte már szepegős hangon.

– Sehogy – válaszolta Svédország. Tino megszeppenve zuttyant le Berwald ágyára.

– Akkor most mi lesz?

– Itt maradsz, van elég hely.

Finnország lerúgta a papucsát és végigdőlt az ágyon.

*

A következő és azutáni napokon ugyanez a jelenet játszódott le; Tino hol arra hivatkozva látogatta meg, hogy nem tud aludni, mert fél egyedül, a napszél okozta űrbéli viharok megrémítik, máskor a magányt emlegette. Egy hét elteltével Berwald felvetette, hogy akár át is költözhetne hozzá, és úgy kényelmesebb lenne mindkettőjüknek. A finn örömmel elfogadta az ajánlatot és egészen felvillanyozódott. Svédországnak halvány fogalma sem volt róla, hogy hol tölti a nappalokat, de minden egyes éjjel ott volt vele, együtt aludtak és őt ölelhette magához. Szépen lassan elmélyültek az öleléseik, egy este már Finnország le mert előtte vetkőzni, nem takarta el magát, és szinte már-már könyörögve bújt hozzá és csókolta; Svédország nem ellenkezett, amikor a finn fölé mászott. Annak ellenére, hogy mennyire sovány volt, még mindig gyönyörű volt, ahogy fölötte térdepelt és Berwald hagyta, hogy minden abban a mederben folyjék, amit a fiatalabbik szeretne. A redőnyökön beszűrődő halovány csillagfény visszatükröződött a szemeiben, kísérteties szépséget adott az arcának, amikor először szeretkeztek lassan és szerelmesen.

– Vissza szeretnék menni a földre… – suttogta Tino egy alkalommal, mire Berwald csak megcsóválta a fejét, és egy csókkal belé fojtotta a szót. Máshogy nemigen tudta elhallgattatni, mert Finnország elkotyogta minden kis titkát, amikor vele volt, kérdezni sem kellett, de egyet még ő sem tudhatott: Tino már rég nem volt önmaga.

És végül egy nap kiderült, mit ügyködött ezidáig nappal Finnország.

*

A napok az űrhajón végtelenül monotonnak tetszettek; Finnország eleinte céltalanul bolyongott, mert a főnökei kiadták az útját, mint minden egyes országnak, a többi északit pedig nem szerette volna zavarni. Izland valamilyen oknál fogva bekerülhetett az irányítógárdába, talán mert ő tűnt a legfogékonyabbnak az új dolgok iránt, de még az ő orrára se kötöttek mindent.

Finnország elkezdte megfigyelni a felsőbb fedélzetet, ahová neki alig volt szabad feljárása, és lassanként kiismerte ott magát. Ott zajlott az igazi élet, amiből kizárták őket a saját érdekükben azt mondván, hogy nekik úgy jobb lesz, mert a végén még felismerik őket, és lázadás tör ki. Itt tartották a mentőhajókat is, ahogy azt rögtön kiszúrta. Bizonytalan terv kezdett el körvonalazódni a fejében, hogy hogyan is szabadulhatna ki ebből a fémkaszniból, ami elszakította szeretett földjétől (a beleegyezést nem is írhatta alá, mások döntöttek helyette), de ehhez emberekre lett volna szüksége, a lázítás pedig nem az ő műfaja volt, még ha egyszer volt egy forradalma Berwald ellen, amiért a férfi évszázadokig nem mert hozzászólni, de ez egy kellemetlen téma volt mindkettejük számára; behálózta hát Svédországot félig szándékosan, félig tudatlanul. Kezdettől fogva összefűzte őket egy láthatatlan erő, a szerelem, de Finnország mindig is rettegett ettől az érzelemtől. Rettenetesen érezte magát, amikor játszani kezdett a svéd érzelmeivel, hogy ezen oknál fogva elcsábította, szépen lassan az ujjai köré csavarta a férfit. Ahhoz képest, hogy mennyire tapasztalatlan volt ilyen téren meglehetősen könnyedén ment, Berwald hagyta magát. Tino próbálta magának bebeszélni, hogy ez nem is annyira öncélú, érte is teszi, de képtelen volt önmagának hazudni. Egyedül az nyugtatta meg valamelyest a lelkiismeretét, hogy úgy tűnt, Svédország szeret vele lenni, vagy legalábbis sosem tiltakozik vagy löki el magától. Ő viszont vele ellentétben nem ragaszkodott annyira görcsösen a Földhöz, mint Tino, meggyőzni sem tudta.

Végül úgy döntött, egymaga fog elkötni egy mentőkapszulát, akármibe is kerüljék: ő nem fogja űrszemétként végezni, sosem hitt a projektben.

*

Amikor megszólaltak a vészjelzők, először mindenki azt hitte, hogy csak egy próbáról van szó, semmi komoly; aztán nem hallgatott el, az éles hang tovább szelte, tépte a levegőt, és eluralkodott a pánik. Egy nagyon tiltakozó, búzaszőke fiút rángattak ki az egyik mentőkapszulából, és fél óra múlva már mindenki meg is nyugodott – legalábbis az átlagos emberek. Nem úgy az országok.

– Miért csináltad? – kérdezték Finnországtól órákkal később; nem csukták be sehová, nem zárták el, nem kezelték elmeháborodottként, és ez rosszabb volt, mintha úgy tettek volna. Nem hatott Norvégia átható pillantása, sem Dánia türelmetlen faggatózása, a fiú nem volt hajlandó megszólalni, egyre csak zokogott. Csak akkor kezdett végre megnyugodni egy kicsit, amikor Svédország is megjelent, leült mellé, átkarolta és finoman simogatni kezdte a hátát.

– Te tudtál róla? – szegezték a svédnek a kérdést, mire ő némán megrázta a fejét; arról igazán nem kell tudniuk, hogy ők miről beszélgettek kettesben, nem tartozik rájuk. Ennek ellenére a másik kettő gyanakodva vizslatta, míg Tino furcsamód megnyugodott és abbahagyta a sírást.

– Vissza akarok menni a Földre – suttogta rekedten, és Berwald mellkasába fúrta az arcát.

– Mindannyian vissza szeretnénk, Tino, de nem lehet. Már nincs többé – mondta Lukas hidegen, mire a finn halkan felcsuklott, és ismét lefelé görbült a szája. Svédország közelebb húzta, és magához szorította, többször is meg akart szólalni, de nem jutott semmi vigasztaló az eszébe. Dánia nem bírta őket nézni, inkább egy szekrényben kezdett el matatni, hogy aztán diadalittasan előemelje a szerzeményét: egy kis üvegcsét és injekciós tűt. Lukas kivette a kezéből, mert látta Christensenen, hogy elbizonytalanodik, és gyakorlott mozdulatokkal összeállította. A svéd bizonytalanul méregette őket, és védelmezően karolta magához Tinót, amikor odalépett hozzájuk.

– Mit akartok?

– Aludni fog tőle és megnyugszik. Jobb lesz neki, hidd el.

*

Finnország nagyon sokat aludt, sokkal később ébredt fel, mint ahogy azt várták. Nagyon bágyadt volt, először azt se tudta, hol van. Nehezére esett kinyitnia a szemét, megmozdulnia, és halkat nyögve fordult arra az oldalra, amerről a beszélgetést hallotta. Ha hunyorgott, kirajzolódtak az alakok, a testvérei. Izland hevesen gesztikulálva magyarázott valamit, szinte a többiek fölé tornyosult; még Svédországnál is magasabbra nőtt, bár arra nem tudott visszaemlékezni, mikor. A szemüvege után matatott az éjjeliszekrényen – míg az emberek közül már csak a legműveltebbek tudták, hogy mi is az, nekik még mindig szükségük volt rá, a kezelések őket nem gyógyították –, de nem találta.

– Elvesztettük őket. Nincs több jel, és mi sem tudunk küldeni, a rendszerek teljesen összeomlottak, valahogy lezárták önmagukat. Az is lehet, hogy sosem tudjuk már velük felvenni a kapcsolatot.

– Pedig azelőtt tökéletesen működtek…

– Meg kellene kérdezni Tinót, hátha tud erről valamit – vetette fel Dánia. – Még az is lehet, hogy…

– Nem ő biztosan nem csinált semmit, nem olyan.

Christensen ellenérveket hozott fel, vitatkoztak, aztán valamelyikük észrevette, hogy ébren van, és Svédország odasietett hozzá, segített neki felülni és megitatta.

– Mi történt? – kérdezte halkan, mintha semmit sem hallott volna; nem tudhatta, mennyire gyanakszanak rá, bíznak-e még benne, mert ő magában már egyáltalán nem bízott. Inkább sajnálkozó pillantásokat kapott, mint megvetőeket, s jobb volt a tudatlant tettetni. Izland lerogyott egy fotelbe, a kezeibe temette az arcát, és mintha megremegett volna közben a válla.

– Hátramaradtunk. – Nem tudta most leplezni az érzelmeit; ahogy idegesen a hajába túrt, mindent elárult. – Amikor megpróbáltad elkötni a kapszulát, valami megsérült az irányításban is.

Finnország csak lassan fogta fel, mit jelent ez – utána nyüszítve bújt Svédországhoz.

– Űrszemétként végezzük… – pityeregte halkan. Dánia eddig bírta szó nélkül, s felcsattant.

– Ha nem kavartad volna a szart, akkor már rég odaértünk volna!

– Christensen, légy szíves. – Berwald ismét védelmezően karolta magához Tinót, megnyugtató szavakat mormolt a hajába.

– Megdugatta magát veled, azért vagy ilyen, mi? Alig várod, hogy újra… – sziszegte, de mondandója közepén Norvégia nemes egyszerűséggel meglegyintette az arcát.

– Azzal semmire se megyünk, ha egymást marjuk. Izland visszamegy az irányítóterembe, és segít valami kiutat keresni, Svédország, te pedig itt maradt és vigyázol Finnországra, hogy ne csináljon újabb butaságot, Dánia meg velem jön – kézen fogta párját, és maga után húzva távozott a teremből; öccse még egy jó darabig teljesen összeomolva ült a fotelben, aztán nagy nehezen összeszedte magát és távozott.

– Én nem akartam bajt okozni… – suttogta Finnország, és összehúzta magát. – Olyan hideg van, csak a fém hidegét érzem… Próbáltam beletörődni, de nem ment.

– Tudom, Tino – hagyta rá Svédország és homlokon csókolta, ő pedig a nyakába fúrta az arcát; Berwald felsóhajtott, amikor megérezte a másik ország ajkát a bőrén, mire a finn rögtön arrébb húzódott, és bűntudatosan elpirulva lehajtotta a fejét.  

– Látod, már megint ezt csinálom…

– Mit? – értetlenkedett Svédország.

– Manipulálni próbállak. – Kibontakozott volna az ölelésből, de Berwald nem hagyta, inkább magukra húzta még a takarót. – Már azóta, hogy itt vagyunk… amikor beengedtél magadhoz, és amikor együtt voltunk… – Elhalkult a hangja, megtörölte a szemét az ingujjával. – Félre ne értsd, nem csak azért feküdtem le veled, már mint… Ebből a mondatból már sehogy sem jövök ki jól, igaz? – Egyszerre bizonytalanul felnevetett. – Ott kellett volna maradnom, és akkor neked sem okozok csalódást.

Svédország lassan megcsóválta a fejét, és hagyta, hogy a fiatalabbik egészen az ölébe fészkelje magát, elgondolkozva fésülte a haját, aztán válaszolt csak.

– Meghaltál volna.

– Így is meg fogok, érzem a csontjaimban – motyogta Tino, s a hangja félősen elcsuklott; most egyáltalán nem hasonlított arra a bátor, rendíthetetlen Finnországra, akibe egykoron beleszeretett, valahogy sokkal idősebbnek, törékenyebbnek tűnt, rettegett attól, ami rájuk várt. Svédország is, habár ezt nem mutatta ki; tudta, hogy szépen sorjában mindannyiukkal meg fog ez történni, hiszen egy országot nem lehet csak úgy elszakítani a földjétől, hozzá van láncolva, előbb utóbb ők is így fognak elsorvadni. – Nem én irányítom a lépteimet. Mit tettem? Az önző céljaim miatt elvesztettük a többieket, ti is velem vesztek, én ezt nem akartam…

Párja, őrzője fáradhatatlanul csitította és vigasztalta, kegyes hazugságokat motyogott neki, hogy minden rendben lesz, semmi gond, ő is rendbe fog jönni. Halványan elmosolyodott, amikor Tino azt mondta, hogy nem fázik annyira az ölelésében.

Finnországot nem engedték ki az új szobájából, ahol mindig gyógyszerszag volt és nyomasztó légkör, és mindig ott volt vele vagy húsvér valójában vagy a legélethűbb hologramként valaki; legtöbbször Svédország, mert ő valamennyire meg tudta nyugtatni. Egy idő után már nem kellett vigasztalni, egészen elcsöndesedett, valamiféle halálos nyugalom ereszkedett rá. Berwald először örült ennek, de aztán egyre jobban zavarta az egykor oly beszédes finn hallgatása. Hiába kezdett el hozzá többet beszélni, csak röviden felelt, és az érintésekre sem igen reagált. Felolvasott neki kedvenc regényeiből, próbált a kedvére tenni, de ez egyre nehezebb lett, ahogy telt az idő.

– Mutatok neked valamit – mondta egy alkalommal Svédország. Finnország felnézett a kezei bámulásából, és érdeklődően félrebiccentette a fejét, mire párja felsegítette és átölelte a derekát. – Majd meglátod, hátha jót fog tenni.

– Micsoda? – kérdezte álmatagon Finnország.

Hosszú, néptelen folyosókon vezette végig Tinót, aki engedelmesen, kérdezősködés nélkül követte – a régi énje már rég lyukat beszélt volna a hasába. Senkivel sem találkoztak útközben; Berwald a legfölső, mindenki számára tiltott fedélzetre vezette, ahová nekik sem szabadott volna lépniük. Egyre több ajtó került elébük, s ő olyan könnyedén oldotta fel a bonyolult kódokat, mintha egyszeregy lenne, amit még egy gyerek is meg tud oldani.

Friss, párával terhes levegő csapta meg őket, amint Svédország az utolsó kódot is beütötte, és a nehéz acélpajzs feltárult. Finnország hunyt szemmel szívta tele tüdejét, kipirosodott betegesen sápadt arca; a svédnek csak most tűnt fel igazán, mennyire rosszat tett neki az a fémes, száraz levegő, ami az egész űrhajót uralta. Berwald mohón figyelte, hogyan tér vissza belé az élet.

– Szabad? – Képzelődött, vagy a finn hangjába tényleg visszatért az életkedv? Ahogy meglátta a rengeteget, ami az űrhajó tüdeje volt, leesett az álla, és tátott szájjal bámulta, szívta magába a látványt és a régi, jobb korokat idéző illatokat. Svédország bólintott, mire Finnország arcán útjuk során először boldog, őszinte mosoly terült el, és óvatosan átlépte a küszöböt, mintha attól félne, hogy csak illúzió, lázálom az egész, és amint megérintené, eltűnne. Lerúgta a cipőjét, és a lábujjait belevájta a szürkés talajba, és hitetlenkedve bökdösött meg egy földigilisztát. Párjára nevetett, és felé nyújtotta a kezét. – Emiatt vagyunk még életben, igaz? Egy darabka föld mindenkiéből.

Berwald bólintott, és gyengéden megszorította a kezét, aztán magyarázni kezdett; elmondta, hogy ez az erdő szolgáltatja nekik az éltető oxigént, de erről a tervezőkön és rajta kívül szinte senki sem tud, mert különben mindenki megrohamozná ezt az eldugott, földi helyet, és tönkretennék, mert az ember már csak ilyen. Természetéből ered a rombolás. Svédország is csak azért szerzett tudomást a létezéséről, mert érdekelte a hajó felépítése, és addig keresgélt, kutatott, míg nem talált egy teljes tervrajzot.

Elkezdtek a fák mentén sétálni, és Finnország minden egyes fa törzsére szeretetteljesen simította a tenyerét, de egyben félve is, hogy eltűnnek. Megnyugtató volt a tény, hogy még mindig felismeri a különböző fafajtákat.

– Sveri – perdült elé hirtelen. – Meddig maradhatunk?

– Ameddig csak szeretnéd – felelte egy kis gondolkozás után, és megcirógatta az arcát. Azt mégsem szerette volna, ha Tino túlságosan megerőltetné magát, de a fiú annyira lelkesnek látszott, hogy nem bírt neki ellent mondani. Finnország átvette a vezetést, és maga után húzta az erdő mélyébe. A bejárat nagyon hamar a távolba veszett, de Svédország elterelte róla a gondolatait attól félve, hogy a finn észreveszi az aggodalmát. Mindkettőjüket új erővel töltötte fel ez a hely.

Az idő észrevétlenül telt, és ezzel arányosan egyre többet kezdett el Tino is beszélni.

– Honnan származik a fény? – kérdezte egyszer csak.

– A távoli csillagok fényét alakítják át – mondta Berwald, aztán valami bonyolult dolgot mondott magyarázatul, a finn pedig úgy tett, mintha értené és sűrűn bólogatott.

– Egészen olyan, mintha a Nap lenne – jutott a következtetésre. – Ugyanolyanok a fények és az árnyékok, nem gondolod? Természetesnek hat… Látott ott az ágak között távol a koronáját? Mintha éppen most nyugodna le…

Svédország hiába meresztette a szemét, nem látott semmi ilyesmit, hiába akart Finnországnak hinni. A fiú a levegőbe szimatolt, és felcsillant a szeme.

– Valahol édesvíz van a közelben…

– Tino – kezdte lágyan. – Itt csak egy telepített erdő van, semmi több.

– Nem – rázta meg a fejét. – Más is van, te nem érzed az illatát?

– Nincs itt semmi – mondta nyomatékosabban, és a vállaira tette a kezét. Tino elszántan nézett a szemébe, nem fordult el és ingott meg.

– Te is utálni fogsz azért, amit most teszek. Sajnálom…

Egy pillanatig még figyelte az arcát, mintha örökre meg akarná jegyezni, aztán a vállaiba kapaszkodva megcsókolta; Berwald szorosan karolta magához, de mégis mire elváltak és kinyitotta a szemét, Tino eltűnt.

*

Az utolsó években, évtizedekben, amit a Földön töltöttek el, Dánia szép lassan lebénult. Úgy beszélte el, hogy a lábaiból indult ki a zsibbadás, nemsokára ólomszerűvé váltak, majd nem is érezte őket, mozdítani sem tudta őket. Ugyanez történt a karjaival is, s végül csak azért maradt életben, mert ország volt. Norvégia kezdettől fogva ott volt neki, habár az ő egészsége is romlani kezdett. Azokban az időkben már minden ország haldoklott a földjeikkel együtt. És az emberek újra és újra egymás ellen vonultak, mert ez a faj már csak ilyen önpusztító.

Rájöttek a létezésükre oly sok idő után. Egyenként elfogták az európaiakat, és egy intézetbe vitték, eleinte földönkívüliként kezelték őket, s ehhez méltóan bántak velük: kísérleteket kezdtek el rajtuk folytatni. Egész Európa hadat üzent Amerikának, amiért nem adták ki Alfred F. Jonest.

Végleg tönkre tettek mindent, a marsi és holdi telepeknek pedig nem volt ahhoz elég tartalékuk, hogy eltartsák a hirtelen rájuk zúduló új népességet, de szerencsére a tudósok éppen az utolsó pillanatban találtak egy megfelelőnek tűnő naprendszert, ahol megvolt a Föld mása a maga éltető légkörével és kontinenseivel, óceánjaival, és teljesen lakatlan volt – vagy legalábbis intelligens élőlényeket nem találtak rajta, a többi mellett meg elférnek. Előre felosztották a bolygókat, s már csak az odajutás volt a kérdés; hatalmas csillaghajókat építettek, a kisebb népek egymással összefogva, a nagyobbak külön-külön a sajátjukat. A nagy kapkodásban el is felejtkeztek az országokról, és ezt kihasználva az a pár megmaradt, hű emberük elbújtatta őket.

Már akkor változás állt be az egészségi állapotukban, amikor új otthonuk fedélzetére léptek; miután elindultak, Dánia újra járt, Finnország is, mint utóbb kiderült, Norvégia viszont elvesztette a varázserejét. Volt valami abban a bolygóban, amihez kötődött a mágiája, amit nem lehetett pótolni azzal az elhanyagolható mennyiségű földdel, amit magukkal vittek az erdő miatt. Megtudta, milyen, ha ő sem látja a trollokat, ha nem hallja a tündérek dalát, a manók susmusolását. Hiányzott a nyüzsgésük, de valamit valamiért. Még mindig jobb így, mintha az ép elméjét vesztette volna el, mint Tino…

Innentől kezdve végképp minden egyes percét Dániával töltötte. Nem akart egyet sem elszalasztani a megmaradtakból.

*

– Még hogy nagyon sajnálja! – dohogott Christensen. – A fenét! Csak megjátssza az ártatlant, a tudatlant, következőnek már felrobbant minket.

– Tino már nincs teljesen tisztában a tettei következményeivel. Nem veszélybe sodorni akart minket, csak menekülni. Majd Berwald vigyáz rá.

– Ja, és következőnek már ő is vele megy, akkor aztán teljesen elszabadul a pokol.

– Szerintem már megpróbálta megfűzni, csak nem jött össze a dolog – vágott közbe Lukas kicsit élesebben. – Nem tűnt túlzottan meglepettnek, amikor hallotta, mit csinált. Svédország bízik a program sikerében, hiszen az ő emberei is részt vettek a tervezésben, tudja, mire képes ez a hajó.

– Milyen naiv optimista lett belőle így vénségére – nevetett fel halkan Dánia, és Norvégia sem tudott elnyomni egy fáradt somolygást. Finoman megszorította a kezét, ahogy az elhagyatott, neonfényű folyosón sétáltak; Christensen nem tudta, hova vezetik, de nem is különösebben érdekelte, míg ott volt vele Lukas. Végül a panorámaablaknál kötöttek ki, és leültek a lépcsők tetejére. A norvég fáradtan dőlt a vállának, mire ő kedveskedve megsimogatta a haját.

Egy hónapja voltak már úton, s most tanácstalanul kerengtek a Pluto körül, mert a féreglyuk, amin a többiek átszöktek az új naprendszerbe, bezárult. A messzeségbe bámultak, keresték az új csillagot, de képtelenség volt szabad szemmel megállapítani, melyik az.

– Mennyi tartalékunk van még?

– Elméletileg végtelen, mindent teljesen újra tudunk hasznosítani, gyakorlatilag viszont… – sokatmondóan elhallgatott. – Majd az idő eldönti. Vagy a sors.

– Te hiszel még a sorsban? – kérdezte Dánia keserűen, és Norvégia bólintott.

– Természetesen. Hiszem, hogy mindez nem véletlenül történik, ez egy próbatétel, hogy érdemes-e ez a faj a túlélésre, hogy kolonizáljon, tanult-e a hibáiból. Mint a természetes kiválasztódás, csak itt már sokkal több forog kockán.

– Nem gondoltam volna, hogy egyszer majd te leszel kettőnk közül, aki még hisz valamiben.

– Továbbra sem hiszek Istenben – felelte ridegen Norvégia, mire a dán békítően cirógatta meg az arcát.

Elhallgattak; kellemetlen egy téma volt, mert Christensen szinte a végsőkig kitartott a vallása mellett, hiába bizonyított be mindent a tudomány, vagy jöttek idegen lények, ezt megpróbálta megőrizni magának. Mostanra viszont eleresztette, és tőle idegen kételkedés kezdte uralni.

Közelebb fészkelődtek egymáshoz, összeölelkeztek – és ennél többre nem is volt szükség, mert tudták, hogy most már mindörökre ott lesznek egymásnak, többé nem lesznek olyan ostobák, hogy összevesszenek. Egyszerűen túl sok időt vesztegettek el.

– Olyan csönd van… – motyogta elgondolkozva Norvégia. – Eltűntek, hazamentek a tündérek.

– Hiányoznak, igaz?

– Nagyon – vallotta be, és bűntudat lobbant a szemeiben. – Önző vagyok, hogy visszakívánom őket, hiszen ők csak fogságba estek a mi világunkban.

– Hálásak neked és Angliának, amiért kitartottatok mellettük, és gondoskodtatok róluk. Egykor mindannyian láttuk őket, de elfelejtkeztünk róluk, pedig mennyi szépet adtak nekünk!

Norvégiának hirtelen eszébe jutott, amikor nagyon-nagyon régen beszélgettek róluk Finnországgal; akkor azt mondta a fiúnak, hogy ne kívánja látni ezeket a lényeket, mert ők a megvalósulatlan, beteljesületlen álmok szülöttei, mire ő megkérdezte, hogy akkor miért népesítették be egykor az egész vidéket. Nem tudott rá mit felelni, de most már ismerte az igazságot – a legtöbben azért felejtkeztek el róluk, mert igazából nem is az ő világukhoz tartoztak, egy letűnt, ősi civilizáció lenyomatai voltak.

Lukas válaszra nyitotta volna a száját, amikor kinyílt a jobboldali folyosó ajtaja, és az öccse botorkált be. Nem volt túl jó bőrben, meglehetősen nyúzott volt, még hófehér egyenruháját is félregombolta. Egy szerkezetet szorongatott a kezében, és a kijelzőre meredt, mintha attól függne az élete, nem is figyelt a lába elé. Majdnem lebucskázott a lépcsőkön, s valami olyasmi jelenhetett meg a kijelzőn, amitől mélységes csalódottság és kétségbeesés jelent meg az arcán. Christensen megköszörülte a torkát, és jó hangosan ráköszönt.

– Szi-sziasztok – dadogta megszeppenten. – Ne haragudjatok…

Bátyja megrázta a fejét, és elhúzódott párjától. Figyelték, ahogy Izland egyre reményvesztettebben nyomkodja a szerkentyűt, majd a padlóhoz csapja. Lesétált a lépcsőkön a panorámaablakhoz, és az üvegre simítva tenyerét mélyet sóhajtott.

– Követtem a jeleket… – suttogta. – Most… most haltak el az utolsók. Nem adtak fel minket, ha előbb eszmélünk, talán lett volna még esély. – Leroskadt, s a dán-norvég páros némán figyelte gyötrődését. Nem mentek oda hozzá vigasztalni, amikor halkan felzokogott. Ugyan mit is mondhattak volna neki? Ők ott voltak egymásnak, míg Izland most vesztette el a kedvesét végleg.

*

Két évig keresték a kiutat mindhiába; a féreglyuknak még csak maradványa sem igen maradt, s nem volt megfelelő technológiájuk ahhoz, hogy újat hozzanak létre. Kalózkodásból éltek meg, azt pedig, aki a rendszer ellen tiltakozott, elhallgattatták.

Finnországgal Svédországon kívül senki sem találkozott. Eleinte nagyon haragudtak mindkettőjükre, amikor Tino bevette magát az erdőbe, Berwald pedig hagyta ezt neki, de aztán rájöttek, hogy talán jobb is így. A svéd arról számolt be, hogy Tino mintha jól érezte volna magát ott, habár egyre zavarosabban beszélt, árnyakat és a régmúlt, homályos időket emlegette. Svédország végül már meg sem próbálta neki elmagyarázni, mi a valóság, inkább ráhagyta és meghallgatta. Finnország néha úgy nézett rá, mintha meg sem ismerné. Eleinte Norvégia is próbálkozott, de amikor ő látogatta meg, a finn elbújt, mert félt, hogy visszaviszik abba a szobába.

Huszonhat hónapja kavarogtak céltalanul, amikor egy eddig sosem látott űrhajó keresztezte az útjukat – gazdag zsákmány reményében követték, ráakaszkodtak, és szinte észrevétlenül vontatták magukat. Aztán egyszerre a követett jármű ugrott egyet; tehetetlenül követték, az áttetsző üvegeken át beszűrődő csillagfény csíkokká olvadt össze, az egész szerkezet rázkódott és iszonyatosan vibrált, s aki nem ragadt meg időben valami szilárdan rögzített berendezési tárgyat, a falnak csapódott. Az emberek még akkor is sikoltoztak, amikor egy perc elteltével abbamaradt és megálltak.

Egy gyönyörű, élettől nyüzsgő bolygórendszer fogadta őket; műholdak és űrjachtok mindenütt. Aztán valami éles hangon zúgni, szirénázni kezdett. Mindannyian ott voltak az irányítóteremben, kivéve Finnországot.

– Menj, és keresd meg Tinót – rendelkezett Norvégia, míg öccse kétségbeesetten nyomkodott valamit az irányítópulton teljesen hasztalanul. Csapdába estek, elvesztek. Ismeretlen felségjelzésű gépek gyűltek köréjük, még abban sem voltak biztosak, hogy milyen fajhoz tartoznak a benne ülők, mígnem kapcsolatot nem létesítettek velük. Egy férfi életnagyságú hologramja jelent meg, és erősen torzult angol nyelven mondott valamit. Svédország éppen ekkor tért vissza Finnországgal; a fiú támogatásra szorult, nehezen lélegzett, és a vállára terített pokróc ellenére is olyan erősen vacogott, hogy hangosan összekoccantak a fogai. Riadtan pislogott körbe, mintha még sosem látta volna azt, ami körülötte van, s gyengesége ellenére minduntalan próbálta magát kitépni a svéd karjaiból. Ha eddig félt, az ismeretlentől még jobban megrémült; Svédország még a nyilvánvaló erőfölénye nélkül is alig bírta megfékezni, és szorosan magához ölelte, hogy a mellkasába fojthassa a rémült nyöszörgését.

– Önök engedély behatoltak Amerika bolygóközi terébe. Azonnali hatállyal követeljük, hogy hagyják el, különben kénytelenek leszünk megsemmisíteni önöket.

– Amerika…? Adja Amerikát most azonnal, ő tudni fogja, kik vagyunk, tudnia kell…

– Ez a személy nem létezik, nem ismerjük.

– Alfred F. Jones! – vágott közbe Norvégia. – Ott kell lennie, keressék meg.

Eltűnt az idegen, és minden elsötétült odabent, csak kívülről érkezett valamennyi fény. A csöndet csak Finnország zaklatott lélegzetvétele törte meg. Alig látszódott ki a pokróc alól, és Svédország nem ment semmire azzal, hogy a hátát dörzsölgette, rá is átragadt inkább az idegessége. Egyszer csak két ismerősebb alak tűnt fel: Amerika és Kanada, és Izland felujjongott. Nem tartott sokáig az öröme, ugyanis Alfred rezzenéstelen arccal, pislogás nélkül elismételte az imént elhangzott szöveget, és mikor újrakezdhette volna, öccse a vállára simította a kezét, mire Amerika előrebukott és nem mozdult. Az északiak sápadt döbbenettel bámulták a jelenetet.

– Kikapcsolták az országtudatát, csak egy egyszerű báb, nem több – magyarázta Kanada halkan, szomorúan. – Túlságosan megbízott a saját embereiben, és ő elárulták őket. Én… én gondoskodom róla. Túl későn érkeztem, nem lehetett már megmenteni. – Elcsuklott a hangja, és finoman megsimogatta Alfred haját. – Általában egészen olyan, mint egy normális ember, de néha mintha visszajönnének emlékek, néha úgy néz rám, mint régen… – Felsóhajtott. – Utálom ezt mondani, de nem segíthetek. Meneküljetek, amíg lehet, ez az emberiség zsákutcája. Minket már senki sem fog megmenteni, Anglia elment, s akit követett, az emberiség védelmezője is meghalt.

– Nincs hová mennünk – felelte ridegen Norvégia. Az arca hideg, kékes fénybe borult, mintha a régi kor egy kísértete lenne. – Ez az utolsó esélyünk, már két éve bolyongunk.

– Két éve? – kérdezte álmatagon Kanada. – Itt már több száz is eltelt. Elfelejtettek benneteket.

– Az nem lehet…

Összenéztek – nem akartak hinni neki, habár minden arra utalt, hogy Matthew igazat beszél. Kanada újra elhadarta, hogy addig menjenek innen, míg megtehetik, nem tud segíteni, aztán megszakadt a kapcsolat és magukra maradtak. Finnország már egy ideje próbálta magára vonni a figyelmet, Svédországnak sutyorgott, de senki sem akarta meghallgatni. Halkan elpityeredett, aztán kiabálni kezdett.

– Én tudok egy kiutat, még ha őrültnek is néztek. – Feszengni kezdett Berwald karjaiban, aztán könyörgően nézett rá. – Sveri, engedj el, kérlek. – Amikor a férfi engedelmeskedett, friss erővel ugrott Norvégiához, és megragadta a karját. Hirtelen mintha kitisztult volna a tudata. – Gyere velem, mutatni akarok valamit.

Lukas gyanakodva vizslatta, próbált telepátiát alkalmazni, de aztán eszébe jutott, hogy hiába a testi kontaktus, ehhez egyes elveszett képességei kellenének.

– Mi az?

Tino szorítása a karján kezdett kellemetlen lenni, s a finn tágra nyílt, riadt szemei nem sok bíztatót ígértek.

– Csak gyere, tetszeni fog.

– Előbb tudni akarom, hogy…

Csattanás hallatszódott; valami suhogva közeledett a motor felől a folyosón. Egyikük sem tudott mozdulni, a levegő mintha besűrűsödött volna.

– Mit műveltél már megint, Tino? – sziszegte a norvég, és ha nem szállt volna el minden ereje, ellöki magától és lekever neki egyet józanításul. Talán már kezdettől fogva ezt kellett volna tennie, nem várni…

– Ezt nem én csináltam, ezek ők! – szűkölt Finnország. – Ezt kintről csinálják…

– Megpróbáltál varázsolni, igaz? De rosszul sült el, mert itt már nem lehet…

– Én szavakkal varázsolok, Norvégia, nekem nincs szükségem olyan butaságokra, mint neked.

– Akkor fordítsd vissza! – parancsolta ellentmondást nem tűrően.

– Nem tudom, mondom, hogy ez nem én vagyok…

– Félrebeszéltek – szólt közbe Dánia. – Biztosan valami mérgező anyagot juttattak be, amitől majd mindannyian hallucinálni kezdünk.

– Ha eljutnánk az erdőig… – vetette fel Svédország.

– Látjátok, éppen erről beszélek, még a svéd is kezdi.

Nem foglalkoztak a kétkedő szavakkal, hanem megragadták egymás kezét, és minden izmukat megveszítve mozdulni próbáltak.

*

Senkit sem találtak a hajón.