Bonheur éphémère

Arthur gondoskodik kicsi Alfredról és Francis a kicsi Mathieu-ről. Minden a legnagyobb rendben lehetne, ha Francis és Arthur nem lennének halálos ellenségek, akik egymás kölcsönös szerencsétlenséget kívánják. És a végén azok szenvednek emiatt a legjobban, akik teljesen ártatlanok.

Ma estére megkaptam arra a fordításra az engedélyt, amit már említettem. :) Amikor először olvastam ezt a történetet (jó rég volt, szerintem több mint egy éve) megfogott ahogy az író a karakterekkel bánik. Most pedig veszem rá a bátorságot, hogy lefordítsam. :)
Az eredeti, német nyelvű ficet Niekas tollából itt olvashatjátok: http://animexx.onlinewelten.com/fanfiction/serie/3641/ffname/Bonheur%20%C3%A9ph%C3%A9m%C3%A8re/262456/
Én igyekszem a lehető leghűbben visszaadni az eredetit, remélem, hogy tetszeni fog. :)

Egy nagy király

Francis úgy érezte, nyert. Az arcába fúvó szél idegen és izgalmas illatú volt. Ez új föld volt, olyan, melyre szinte még senki sem lépett előtte. És örökös ellensége romboló szándékai ellenére sikerült biztosítania magának egy jó darabot belőle. Arthur keresgélhet még, ó, hogy fog még.

Valamivel távolabb Arthur ült egy sziklán arcát a lenyugvó napnak fordítva. Az árnyéka hosszan elnyúlt mögötte a kövön és a füvön. Francis diadalmasan ment oda hozzá. A táj ezen a területen sima volt, egészen a horizontig húzódtak a rövid füvű sztyeppék. Milyen figyelmetlen Arthurtól, hogy eddig nem vette észre.

– Hé, Angleterre! Nézd csak, mim van!

Arthur összerezzent és megfordult.

– Felejtsd el, Francis! – sziszegte köszönés helyett, és védelmezően karolta át a kicsi batyut, amit szorosan tartott. – Nem kapod meg.

Francis hangosan felnevetett, ahogy közelebb lépett.

– Ne aggódj, Angleterre. Nem érdekel többet a kölyköd.

– Á, tényleg? És ezt el is… – kezdte Arthur, aztán félbe hagyta. A szemei elkerekedtek, ahogy felismerte a fiút, akit Francis a karján hordozott. A feje a férfi vállára hanyatlott.

– Bemutathatom? – érdeklődött Francis, és élvezte Arthur értetlen pillantását. – Ő itt Mathieu, az új kisöcsém.

Egy pillanatra elakadtak Arthur szavai. Megrázta a fejét, és oda-vissza tekintett Mathieu-ről karjaiban tartott fiúra.

– De… – kezdte összezavarodva és ráncolta a homlokát. – De…

– Igen, Angleterre? – kérdezte Francis és ártatlanul pislogott.

– Úgy hívod, hogy…

– Mathieu, oui. Mert távol fogom tőled tartani és arra gondoltam, hogy te képtelen vagy ezt a nevet kimondani.

– Milyen ostoba név ez már?!

– Kérlek – felelte Francis gőgösen. – A te öcsédnek még csak neve sincs.

– Természetesen van neki! – ellenkezett Arthur és elvörösödött. – Úgy hívják, hogy… a neve…

Elhallgatott és figyelte testvére alvó arcát. Francis csak nevetett.

– Pont, ahogy gondoltam, semmi ízlés, semmi stílus, még csak neve sincs a kicsinek. Milyen gondoskodó is vagy.

– Kap nevet! – kiabált rá Arthur. – De az egy jó, erős név lesz, olyan, ami jelent valamit! Nem fogom… mondjuk Fitzgeraldnak nevezni, csak abban a reményben, hogy nem tudod kimondani.

– Akkor megnyugodtam – válaszolta Francis és megcsóválta a fejét. – Ilyen kevés ízlést még rólad sem feltételezek.

– Tűnj el – mondta Arthur, és határozottan hátat fordított neki. – Rossz befolyással vagy a kisöcsémre.

– Jól van, megyek. A te kölyköd úgy sem társaság az én Mathieu-mnek.

Francis ezzel megfordult és elment. Ő is és Arthur is szilárdan elhatározták magukat, hogy védencüket távol tartják a másikétól. És ha valaki emlékeztette volna őket, hogy ők ikertestvérek voltak, az a döntésüket a legkevésbé sem befolyásolta volna.

*

Miután Francis elment, újra csend lett, csak a szél simított végig a füvön. Arthur a napot bámulta, de valójában nem látta, gondolkozott.

A batyu a karjaiban mocorogni kezdett. Meglepetten nézett le, ahogy öccse kinyitotta a szemeit és rápislogott.

– Na? – kérdezte Arthur halkan és rámosolygott. – Ébren vagy?

Öccse gügyögött és felé nyújtotta a kezét. Arthur a vékony ujjak után nyúlt, és újra előre nézett. A kicsinek kellett egy név, és az nem lehetett megszokott. Nem maradhat le Francis mögött, gondolta konokon. Sohasem. Tulajdonképpen hogy is sikerült ennek a szemétnek ezt az új fiút megszereznie? Igazságtalan volt.

Arthur sóhajtott és az emlékeiben keresgélt. Ő maga a mondabeli király, Artus után lett elnevezve. Talán lehetséges, hogy ez az Arthur király sosem létezett, de mégiscsak egy legendás hős volt. Pont mint Robin Hood.

– Robin Hood, a kitagadottak megbosszulója, az özvegyek és árvák védelmezője… Robin? – kérdezte Arthur habozva, és lenézett kisöccsére, aki a pillantását kérdő kék szemekkel viszonozta. Nem, döntött. Nem akarta egy mondabeli alak után elnevezni. Egy olyan hős neve kell hogy legyen, aki valóban létezett, mert érezte, hogy ez a fiú sok mindent véghez vihet. Egy hős lehet, megváltoztathatja a világot, talán jó irányba. Mindenesetre valóban nagy lesz.

Nagy…

– Nyolcszáznegyvenkilenc. Wessex királyának fia világra jön. Később ő lesz az angolszász történelem legnagyszerűbb uralkodója, mai napig az egyetlen brit király, aki a valaha megkapta a nagy jelzőt…

Testvére boldogan gügyögött és megrángatta Arthur gallérját.

– Ez tetszik, ugye? – kérdezte elgondolkozva Arthur. – Tudni szeretnéd, hogy hívták?

– Vá! – válaszolta öccse csintalanul.

Arthur mosolygott. – Alfred – mormogta, és jól megnézte magának a fiút. – Alfred the Great.

(Tényleg igaz, hogy Nagy Alfréd máig az egyetlen „nagy” brit király.)