Emlékképek 8

Hoztam a nyolcadik fejezetet, elég rövid és esküszöm, hogy nem fogok nyafogni miatta. Ha eddig nem tűnt fel valakinek, raktam ki egy szavazást~
Ma megtaláltam még tavalyról egy német ficet kinyomtatva, elkezdtem újraolvasni, és úgy döntöttem, hogy ha kapok rá engedélyt az írótól, lefordítom. De az is lehet, hogy választ se kapok, igazság szerint megérdemelném, mert már annyi fordítást hagytam félbe... :') Szóval szurkoljatok.

– Hé, megfojtasz… – motyogta Tino, majd egy kis fáziskéséssel viszonozta Berwald ölelését. Tudta, hogy nem kellene annyira meglepődnie ezen a reakción, hiszen természetes, de egyszerűen ledermedt, amikor a férfi hirtelen magához vonta. Megsimogatta a hátát, mire az zavartan elengedte, és elnézést kért. Tino rámosolygott és ellépett tőle; megijesztették az érzések, amik hirtelen megrohanták. – Jó látni téged – mondta ki az első dolgot, ami eszébe jutott, hogy aztán a legszívesebben rávágjon saját szájára ezért a sablonos szövegért. De legalább őszinte volt. Berwald megsimogatta az arcát.

– Örülök, hogy visszajöttél – mondta ünnepélyesen.

– Én is – ragyogott rá Tino, majd egy kicsit elszontyolodva hozzátette: – De az emlékeim nem jöttek vissza, sajnálom. Lehet, hogy nem is fognak… Sok mindent el kell magyaráznod. – Elgondolkozva bámult Berwald arcába, aztán zavartan elpirulva félrenézett.

– Ne itt – javasolta a svéd, és kézen fogva kivezette a kávézóból. Az ajtóban előzékenyen előre engedte Tinót, mintha csak ez lenne a legtermészetesebb dolog, de a finn rögtön elengedte a kezét, amint az utcákat kezdték el róni, és inkább zsebre vágta őket. Berwald nem erőltette a dolgot, már az az ölelés is túlzás volt, látszott az arcán, hogy nem tetszett neki, túl hirtelennek találta… még szerencse, hogy türtőztette magát, és nem csókolta meg, mert azzal valószínűleg nagy hibát követett volna el. Most türelmesnek kell lennie, nem szabad újra elijesztenie magától. Sokáig hallgattak, és még Berwald is kezdte kínosnak érezni ezt a csendet. – Kérdezz. Nem vagyok valami jó mesélő…

– Igen, ez rémlik – mosolyodott el újra Tino. – Már mint… nem úgy nézel ki, mint aki nagyon beszédes lenne.

Berwaldnak ezt hallva nevetnéke támadt, de visszafogta magát, így csak felhorkant, mire a másik riadtan pislogott rá.

– Rosszat mondtam? Ne haragudj, én…

– Semmi. És semmit sem változtál – szakította félbe a magyarázkodást. – Aranyosan szabadkozol.

– Köszönöm – motyogta, majd beletúrt a hajába. Végre rávette magát, hogy Berwald szemeibe nézzen. – De attól tartok, hogy én már nem az vagyok, akit te ismersz. Fogalmam sincs, hogy ki vagyok. – A világért sem akarta megbántani a férfit, de úgy gondolta, ezt a pontot nem árt leszögezni már így az elején; lehet, hogy régen nagyon jól ismerték egymást, és meglehetősen közel álltak egymáshoz, de ő már nem az az önmaga és kérdéses, hogy lesz-e még az valaha. Lehet, hogy már teljesen feleslegesen pazarolják egymásra az idejüket. Ki tudja, működni fog-e ez a kapcsolat az emlékei nélkül. És lehet, az is lehet – hangoztatta egy vékony hangocska a fejében folyvást – hogy ő is hazudik. Végül is, miért ne? Ivan is milyen ártatlannak, kedvesnek látszott, erre mik derültek ki róla… Átlagember elméjének szinte befogadhatatlan dolgok. Lehet, hogy Berwald nem olyan, de azért nem szabad hagynia, hogy elaltassa a gyanakvását. Nem akarta, hogy megismétlődjenek az elmúlt hetek, amikor kezdettől fogva olyan naivan megbízott az oroszban a semmiért… Bele sem mert gondolni mit művelhet Ivan most, hogy otthagyta.

Csendben sétáltak Berwalddal, és Tino egészen addig nem figyelte, merre is visz az útjuk, mígnem egy parkba nem értek. Az ösvényeket halott levelek borították sárga, piros és barna színkavalkádjába jelezve, hogy jobb az őszt a kandalló melege mellől figyelni. Ők mégis kerestek egy padot, és leültek egymás mellé, hogy aztán lassan, nehezen forgó nyelvvel szóba elegyedjenek a múltról. Tino eleinte bátortalan volt, és folyton zavarba jött, mert félt, hogy buta kérdéseket tesz fel, de aztán egyre bátrabban faggatózott, és Berwald készségesen válaszolt a kérdéseire.

Svédország igyekezett a legjobb tudása szerint felelni, és kihasználni az alkalmat arra, hogy Finnországot bámulja. Ő volt-e még egyáltalán? A szemei inkább egy riadt huszonéveséi voltak, mint egy országé. Hiszen egy ország az emlékei (a történelme) nélkül semmi, csak egy törékeny porhüvely, sokkal esendőbb és veszélyesebb önmagára. Tino megint rágta a körmét, mint régen, és nem igazán tudta magát fegyelmezni, mert folyton izgett-mozgott, egy picit vesztett a komolyságából. Ha pedig Norvégia teóriája igaz… nem, még gondolnia sem szabad erre.

Végül összeszedte minden bátorságát, és meginvitálta magához a finnt, aki ugyan kicsit habozva, de elfogadta.

~*~

– Hej, Finnie! – A dán férfi úgy vágta hátba Tinót, hogy az majdnem közelebbi ismeretséget kötött az ajtófélfával. Az arcán ezerwattos, kicsit bugyuta vigyor ült, ami valahogy mégis illet hozzá, és szimpatikussá tette. – Örülök, hogy végre visszatértél hozzánk, Amerika egész végig azzal csesztette Svédországot, hogy mondja meg, hogy mit művelt veled, mert eltűntél… És ne tudd meg, milyen volt elviselni a drága férjed, amíg az orosszal enyelegtél.

– Állíts magadon, Christensen.

Tino megszeppenten pislogott a skandináv csoportosulásra, megpróbálta felidézni a nevüket, és hogy ki kicsoda, de egyedül nem sokra ment. Norvégia és Izland szerencsére volt olyan kedves és bemutatkozott, de Dánia csak jól megrázta a kezét és be nem állt a szája, mire kapott cserébe a svédtől egy csúnya pillantást. A finn mosolygott mindenkire, de félt, hogy erőltetettnek hat, mert igazából nagyon meg volt szeppenve. Igazából nem tudta megfogalmazni, mitől is tart igazán, hiszen elméletileg mindegyikőjükkel jó kapcsolatot ápolt, de nem akart nekik csalódást okozni. Várta, hogy a találkozás hatására visszatérjen valami, de semmi, még mindig üres volt. Az is megfordult a fejében – immár sokadszorra –, hogy ez a sok ember, mind összekeveri valakivel. Ő nem lehet Finnország! Ha végignézett ezeken az embereken, mindről el tudta képzelni több-kevesebb sikerrel, hogy országok, egyszerűen volt valami a kisugárzásukban, ami képes volt elhitetni ezt vele, hasonlított Ivanéra.

Miután végiggondolta ezt az egészet, úgy döntött, hogy megpróbálja egyszerűen csak jól érezni magát a társaságukban. Úgy tesz, mintha emlékezne valamire, és nem láttatja magát levertnek. Ez nagyrészt össze is jött; együtt, öten költöttek el egy ebédet, miközben mindenféléről beszélgettek, és még nevetni is tudott a dán lökött poénjain, amiket a többiek egyáltalán nem találtak viccesnek. Olyanok voltak, mint egy nagy család. Nem csak egy szép kirakati baba volt náluk, mint ahogy Ivannal volt.

Ebéd után vállalta Tino, hogy elmosogat, mert így egy kicsit magára maradhatott a gondolataival, és nem kellett állandóan mosolyognia. Így útban sem volt, és a többieknek sem kellett folyton megmagyarázni, miről beszélgetnek, mert ő nem egészen értette.

– Segítsek? – szólalt meg valaki hirtelen a háta mögött. Tino összerezzent, aztán Lukas felé fordult.

– Ha szeretnél… – motyogta. A norvég ugyan beállt mellé, de nem csinált semmit, csak figyelte a másikat, ami egy kis idő után elkezdte zavarni Tinót; erőltetetten mosolygott, majd elkérte a kezét.

– Szeretnék valamit kipróbálni. – Egy villámgyors mozdulattal, ki tudja honnan előkerült késsel belevágott Tino tenyerébe, mire a férfi felszisszent és elrántotta volna a kezét, ha Norvégia nem tartja olyan szorosan. Együtt figyelték, hogyan nyílik szét a könnyű penge mentén a finom bőr, hogy aztán szinte azonnal összeforrjon. A norvégnak szeme sem rebben, míg a finn csak tátogni tudott. – Vannak álmaid, ugye?

– Tessék? – pislogott Tino és halványan elpirult. Nem igazán tudta, mire kellene gondolnia, ráadásul Lukas is félreértette az értetlenkedését.

– Nem az erotikusokra vagyok kíváncsi, nyugi.

– Én nem, nekem nem szoktak… – dadogta még jobban elvörösödve, mire Lukas szkeptikusan felvonta a szemöldökét.

– Szoktál a múltról álmodni? – vágott közbe a norvég; megunta, hogy Tino csak zavartan, összefüggéstelenül motyorászik, nem volt hozzá sok türelme.

– Ehm… igen, azt hiszem.

– Jól van. – Lukas megveregette a vállát, aztán mindenféle szó nélkül otthagyta a még mindig megrökönyödve bámuló Tinót. A finn arra jutott, hogy Norvégia sokkal zavarbaejtőbb, ijesztőbb személy, mint Svédország.

 

~*~

Estére Dánia, Norvégia és Izland hazamentek, Tino pedig teljesen kettesben maradt Berwalddal. Kicsit félt, hogy mi lesz, habár a svéd a maga módján kedves volt vele, és egyáltalán nem nyomult úgy rá, mint ahogy azt Ivan tette. Azon viszont kicsit meglepődött, hogy maga mellett ágyazott meg neki, pedig számíthatott volna rá. Elvégre egy pár voltak vagy mi a szösz…

– Ha zavar, akkor a vendégszobában…

– Nem, nem, dehogy! – vágta rá rögtön Tino. Riadtnak és élesnek találta a saját hangját, kicsit hangosan csattant fel; megköszörülte a torkát, hátha attól jobb lesz. – Csak csinálj úgy mindent, ahogy szoktál. Nem akarok gondot okozni.

– Nem lenne gond – motyogta, de azért amikor bebújt a takaró alá, megemelte maga mellett, hogy a finn is bebújhasson mellé. Látta, milyen merevek Tino mozdulatai, pont mint mikor először aludtak együtt, most is csak egy riadt, összezavarodott fiú volt. Betakarta, de nem hagyta a kezét a derekán. Feltételezte, hogy ez zavarná őt, de Tino visszahúzta magára, és kicsit közelebb fészkelődött hozzá, még ha a hátát is mutatta neki.

A nyakában érezte Berwald meleg leheletét, és ez valahogy megnyugtatta. Minden rendben lesz, előbb-utóbb eszébe fognak jutni a dolgok. Nehéz sóhajt hallatott, és szorosan lehunyta a szemeit. Semmi szükség az idegeskedésre, az csak mindent megmérgez…

– Azt hiszem, nagyon szerethettelek – bukott ki belőle. – Azok alapján, amiket meséltél… Csak azt nem értem, hogyan csaphatott be ennyire Ivan, már mint elmentem vele, pedig veled járok, nem? És így utólag visszagondolva egy csomó sztorija ellent mondott egymásnak.

– Ért hozzá – mormogta a svéd. – A történelmed…

– Egen, az mindent elmond. – Beharapta az ajkát, és rágódott a gondolatain egy kicsit. – Hozzá is közel álltam, ha ilyen könnyen bedőltem neki. Ott van az a lány is… Azt mondtad, ő Fehéroroszország, igaz? Ivan húga… Akkor mégis van valakije, aki szeresse, nincs egyedül.

Berwald felhorkant, majd fáradtan Tino hátának döntötte a homlokát. Annyira jellemző, hogy még ezek után is aggódik a keleti szomszédjáért, mikor az nem is érdemli meg a figyelmét… Nem volt ínyére a téma, de jó volt végre ismét együtt lenni, átölelni őt és hallgatni, ahogy csacsog.

– Ne haragudj, biztos untatlak… inkább aludjunk.

Jó éjt kívántak egymásnak, Finnországot hamar el is nyomta az álom, de Svédország még sokáig virrasztott mellette. Félt, hogy ha felébred, eltűnik. És meg akarta kérdezni, hogy meddig jutottak az orosszal, míg odavolt – csak a miheztartás végett, hogy tudja, mennyire húzzon be neki, ha összefut vele –, de nem volt mersze. Biztosan nagyon zavarba jönne, és nem adnak egyesen választ, különben is régebben sem kérdezte a szexuális életükről. Túl kényes témának tartotta, mintha betolakodó lenne… Ezelőtt is elégnek bizonyultak az elejtett szavak, a gesztusok, abból éppen elég dologra rájött, ahogy abból is, amikor Tino oly sok év után ismét hozzásimult… Mennyit változott, míg Oroszországnál élt! Néha úgy érezte, hogy nem is ismeri ezt az új férfit, de el kellett ismernie, hogy előnyére fordított a változást Finnország, önállóbb lett, sokkal erősebb, és szégyenkezés nélkül megállja a helyét a többi ország között. Most is ez fog történni, előnyt fog kovácsolni ebből az egész helyzetből. És talán a szerelmük is menthető még, újrakezdhetik…

Lehet, hogy megint el kellene menniük abba a lappföldi kunyhóba, ahol újrakezdtek annak idején mindent. Még biztosan megvan az a hangulatos kis házikó, mintha Tino is említette volna még a balesete előtt, hogy kicsit kirándulniuk kellene, kettesben lenni. Egész jó ötlet volt, de most nem akarta még egy utazással terhelni. Eleget utazott mostanában keresztül-kasul Észak-Európában, Ivan is ki tudja, merre rángatta. Tinónak most legfőképpen pihenésre lenne szüksége. Egy kis nyugalomra, passzív kikapcsolódásra.

Próbált pozitívan tekinteni a jövőbe: Tino visszajött hozzá, láthatóan épségben van, és még ha nem is bízik meg benne teljes mértékben – ami érthető a történtek után – legalább próbál és akar emlékezni rájuk. Már nem kell a karjaiba képzelnie őt, ha magányos…

Tino aznap éjjel megint a múltról álmodott; most viszont nem úgy, ahogy eddig, most határozottan erotikával terhes álma volt, amiben Berwald játszotta a főszerepet. Amennyire tetszett neki, pont olyannyira érezte magát másnap reggel zavarban.