2012. december 2., vasárnap

Poika vailla historiaa

Tino semmire sem emlékszik a múltjából - aztán találkozik a farkassal és hirtelen minden összeomlik körülötte, amit eddig ismert. 

Akartam valami mesés ficet írni. Megláttam Akka egyik EstFin rajzát, és muszáj volt hozzá írnom. Nézzetek szét a galériájában, én imádom a rajzait.

Egyszer volt, hol nem volt, a hetedhét határon is túl állt egy magas hegy ormán egy hatalmas, zordon kastély. Ott élt a svédek rettegett királya, kinek arcát mintha kősziklából faragták volna ki, termete pedig méltóságteljes, mozgása akár egy ragadozóé. Volt neki egy segítője, egy finn fiú; senki sem tudta, hogy kerültek ők össze, hiszen úgy különböztek, mint ég és föld: ő kicsi volt és törékenynek tetsző, az arca bájos, léptei nesztelenek, akár a szarvasé. Habár mesterétől féltek, őt mégis rögtön a szívükbe zárták a völgy lakói.

Úgy tartották, hogy a király már ősidők óta, ezer meg ezer éve uralkodott a vidéken – legalábbis még a legidősebbek sem tudtak emlékezni, mikor is került hatalomra. Övé volt minden föld egészen addig, míg a zord hegyek dombokká nem szelídültek, hogy aztán síkságként egyesüljenek a tengerrel. Talán örökéletű volt, s annyit volt egyedül, hogy úgy tartották, meg is némult. Senki sem tudta, miért emelte maga mellé társául azt a szegény, árva fiút, akit egyszer az erdőben talált, de ápolta, vigyázott rá, mint a szeme fényére. Megtanította a maga halk, daloló nyelvére, hogy tudjon beszélgetni az állatokkal és a fákkal, de attól óva intette, hogy valaha annak a tisztásnak a közelébe menjen, ahol rátalált eszméletlenül. Úgy mesélte a maga egyszerű, lényegre törő módján, hogy hatalmas vadak ólálkodnak arra, akik miatt elvesztette az emlékeit, és nagyon vigyázzon, hogy ne találkozzon egyikükkel sem, mert akár az életét is elvehetik. Tino – mert így hívták a fiút – szót fogadott neki, és messze elkerülte azt a tisztást, amikor egyedül járt az erdőbe gyógyfüvekért.

A finn mindig is úgy érezte, hogy tartozik Berwaldnak azért, amiért ő köszönetet sem várva ápolta és vigyázott rá. Igyekezett mindenben segítségére lenni, habár az eltelt évek során nem tudott meg sokkal többet a férfiról, mint amennyit a völgyben lakók tudtak róla. Annyit sejtett csupán, hogy a király ért a mágiához, mert amikor ínséges évek jöttek, és a déli kalmárok sem tudtak elegendő gabonával szolgálni a cserébe ajánlott faanyagért, csodálatos módon mindig tele voltak a raktárak. Éppen ezért minden vad a kastély és a falu köré gyűlt ezekben az időkben, és a marhaállomány igencsak megcsappant, mert az állatok elkószáltak és ragadozóknak estek áldozatul. A király azért próbált az erdő állataira is gondot viselni, friss szénát rakott ki az őzeknek, és Tino mindig elkísérte ezekre az utakra. Egy ilyen alkalommal elkeveredtek egymástól. Lemaradt, mert egy ősöreg tölgy törzsén észrevett egy furcsa, mély vágást. Szívmagasságban a törzsére fektette a kezét, s megkérdezte, hogyan vagy kitől szerezte, a tölgy pedig elmesélte, hogy idegenek jártak arra, akik megsebezték. Majd a hűs, szelíd szellő megmutatja neki, hogy merre mentek, nehogy összetalálkozzék velük. Tino viszont éppen ezt akarta, így az ellentétes ösvényen indult el, mint Berwald. Hamar kiderült, hogy ez nem volt jó döntés, mert sötét fenyők állták el az utat, ha vissza akart fordulni, és épp csak annyi fény szűrődött közöttük az útra, hogy nem bukott fel a saját lábában vagy a kiálló gyökerekben. A fák hajtották, egyre csak közeledtek, és ő mint űzött vad, futott egyre csak előre, mígnem egy árnyas, kicsiny tisztásra nem ért.

Valamiért nosztalgikus érzés fogta el. Mintha egy másik életben járt volna már itt. Pár pillanatra el tudta feledni, miért jött erre. Végignézett a tökéletes kört alkotó fákon; olyanok voltak, mintha nem véletlenül lennének ott, hanem valaki ültette volna őket. Tino lassan körbesétált; az egyik fa tövében egy farkasra lelt. Elsőre elkerülte a figyelmét, mert az állat annyira az árnyékba húzódott, hogy már-már beleolvadt a környezetébe. A fiú megtorpant, amikor észrevette. A legtöbb állat szerette őt, jóban volt velük, de most nem tudta eldönteni, hogy közelebb léphet-e a farkashoz, aki egyszerre volt ismerős és ismeretlen is. Ismerős, mert meg mert volna esküdni rá, hogy látta már valahol ezt a szomorú, szürkéskék szempárt, ami valahogy túl értelmes volt egy állathoz, és ismeretlen, mert még sosem látta ezt a farkast errefelé. Mi van, ha ez csak egy csapda? Berwaldnak nem egy ellensége volt… Viszont akkor az erdő nem vezette volna hozzá.

Tino közelebb óvakodott a farkashoz, mire az felemelte a fejét; a fiúnak csak ekkor tűnt fel, hogy mennyi sérülés van a testén, a szőre foltokban kihullott, és a pofáján egy szörnyű vágás húzódik végig. A finn nem gondolkozott tovább, honnan jöhetett; győzött az ősi ösztön, hogy segítenie kell, mert ő egy rég nem látott jó barát, aki segítségre szorul. Mire a farkas feleszmélt volna, Tino már ott is volt, az ölébe vette a fejét, és gyengéden simogatni kezdte a csatakos bundát.

– Hát teveled mi történt? – kérdezte. – Ugyanaz bántott, aki a tölgyet?

Az állat nem felelt, csak lehunyta a szemeit, és füleit lesunyítva tűrte a simogatást. Tino gyógyfüveket vett elő a tarisznyájából, és óvatosan elkezdte kitisztítani a sebeket. Remélte, hogy Berwald nem fogja leszidni, amiért elcsatangolt és üres kézzel tér haza, de szinte kötelességének érezte, hogy tudása szerint a legjobban ellássa találtját. Jól értett a gyógyításhoz, mivel Berwaldnak hamar feltűnt hozzá a tehetsége, tanította őt. Tino ismert minden egyes gyógynövényt, bármilyen bajra tudott főzetet keverni. Most viszont csak elég hevenyészett munkát tudott végezni, mert sok minden hiányzott, ráadásul a farkas nagyon sokat mocorgott, és odakapott a kezéhez, ha rossz helyre nyúlt.

Tino észre sem vette, mennyire elszaladt az idő. Már alkonyodott, amikor észbe kapott, hogy lassan meg kellene keresnie a haza vezető utat, mielőtt még teljesen besötétedne. A farkas időközben elszenderedett az ölében; láthatóan jót tett neki a gondoskodás, de Tino aggódott, hogy mi lesz vele, ha otthagyja egyedül. Egyáltalán nem volt biztos benne, hogy újra megtalálná ezt a helyet, és ha igen, védence addigra biztosan elcsatangol. Nem tudta, hogyan kelhetne fel anélkül, hogy felébresztené az állatot. A problémája hamar megoldódott, ugyanis egyszer csak zörögni kezdett az avar, mire a farkas felkapta a fejét, és gyanakodva a levegőbe szimatolt. Olyan hirtelen inalt el a helyszínről, hogy Tino csak meglepetten pislogott. Mindeddig lehetetlennek tartotta az ilyen mozdulatokat ezekkel a sérülésekkel. A szürkebundás még utoljára visszanézett gyógyítójára – s a fiú meg mert volna rá esküdni, hogy a farkas könnyezik. Utána kiáltott, de a fák elnyelték riadt hangját, s egy újonnan nyílt ösvényről Berwald lépett a tisztásra. Tinónak torkára forrt a hangja, ahogy meglátta a férfit; az valami olyan ismeretlen riadalommal az arcán meredt rá, amit eddig még sosem látott rajta, és el sem tudta képzelni, hogy a király képes lehet ilyen érzelemre. Aztán Berwald két lépéssel átszelte köztük a távolságot, és a karjaiba zárta a megszeppent fiút. Tino szabályosan ledermedt; az ilyesféle testi kontaktusok nagyon ritkának számítottak közöttük, és rettenetesen zavarba hozták. Mégis úgy érezte, nem először tartja így a svéd.

– Már azt hittem… – Berwald hangja halk mormogás volt csupán; mintha a szavak csak úgy megszöktek volna a lélegzetével. – Ez a legutolsó hely, ahol rád akartam találni.

Tino nem mert megszólalni. Biztos volt benne, hogy a király nagyon haragszik rá, amiért eltévedt az erdőben, habár ezt egy szóval sem mondta ki, és a hangja is inkább megkönnyebbültnek tűnt, mint dühösnek, de sosem lehet tudni. A férfi alaphelyzetben is elég ijesztő volt, nem akart a haragvó énjével találkozni.

Berwald csak hosszú percek múltával eresztette el Tinót, amikor rájött, hogy az nem fogja viszonozni az ölelést. Elpirult, zavartan megigazgatta a szemüvegét, majd hátat fordított a fiúnak, és intett neki, hogy kövesse. A finn engedelmesen ment utána, mert nem akart még egyszer elveszni, főleg nem a sötétben. Ez az ösvény már más volt, mint amelyiken jött; a fák nem nőttek össze fekete fallá, és ha Tino felnézett, az ágak között láthatta az ég sötétkékjét, és ahogy a csillagok haloványan ragyognak. Nyugatnak megyünk, állapította meg, s közben szemügyre vette Berwald ruházatát. Teljesen mást viselt, mint amikor elváltak egymástól, sokkal inkább erdőjárásra való ruhát, mint királyhoz illőt. A derekára kardot és tegezt kötött, a hátára egy íjat vett. Tino nem tudta mire vélni, hiszen Berwald értett a mágiához, nem volt szüksége ahhoz fegyverekre, hogy megvédje magát.

Felkapaszkodtak egy hegyoldalon, és ott várta őket a király lova, hogy visszavigye őket a kastélyba. Tino nagyon zavarba jött, amikor Berwald maga elé húzta a nyeregbe, de azt elismerte, hogy így kisebb annak az esélye, hogy valamelyikük leessen és összetörje magát. Igyekezett arról nem tudomást venni, milyen szorosan simul a háta az idősebbik mellkasához, és hogy az finoman átöleli a derekát. Csak ő általuk ismert utakon lovagoltak haza, és amikor az út felénél jártak, Tino nem bírta tovább a hallgatást.

– Nagyon haragszol rám? Nem szabadott volna ott lennem, igaz?

– Elátkozott hely az, időcsapdával – morogta Berwald, és szinte észrevétlenül húzta magához közelebb Tinót. Éppen egy meredek részen kaptattak, ahol talán jobb lett volna vezetni a lovat, mert sokszor megcsúszott szegény táltos patája, de a fiatalabbik mégis örült, hogy nem kell sétálnia, mert hirtelen olyan fáradtság szállt rá, hogy úgy érezte, képtelen bármilyét is mozdítani. – Egy hétig voltál távol.

– Sajnálom – mondta Tino és az ajkába harapott. – Ez volt az a tisztás, ahol rám találtál, igaz?

Berwald bólintott.

– Volt veled egy farkas?

A fiú meglepődött a kérdésen; nem számított rá, hogy a svéd tudja ezt, és most az egyszer úgy érezte, hazudnia kell neki.

– Egész végig egyedül voltam – hazudta végül nem túl meggyőzően. Habár sosem volt erőssége a hazugság, nem is szeretett vele próbálkozni, de most úgy érezte, muszáj; az a pár óra, amit eltöltött a farkas társaságában, mély nyomott hagyott benne, olyan volt, mintha már ezer meg ezer éve ismerte volna, de nem tudta felidézni, honnan. Buta egy gondolat volt, de szöget ütött a fejében. Pedig csak biztos elszakadt a falkájától, azért volt egyedül…

Ha kételkedett is társa szavainak igazában Berwald, nem mondta ki hangosan. Csak rábólintott Tino magyarázatára, és amikor hazaértek, tiszta ruhákat adott neki, megitatta forró teával, és ágyba parancsolta. A fiú hálásan és engedelmesen bújt a meleg paplan alá, és szinte azonnal elnyomta az álom. Berwald csak sokkal később, titokban csatlakozott hozzá, miután kellően levédte átkokkal és rontásokkal a tisztást.

Tino sosem hitte volna, hogy ennyire kimerítheti az embert egy időcsapda. Túl sok órát aludt egyhuzamban, és kótyagos volt a feje, amikor felébredt; most sem tudta meg, hogy Berwalddal aludt, mert a férfi jóval azelőtt felkelt és nekiállt dolgozni, hogy Tino felébredt volna. Ő abban a hitben élt, hogy csak képzeleg, amikor álmában átöleli valaki, és nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget.

Egyedül reggelizett, és volt egy olyan kósza gondolata, hogy kimegy az erdőbe, és megkeresi a farkast. Féltette, hogy valami baj történik vele; ha valakit egyszer már gyógyított, azért úgy érezte, felelősséggel tartozik. Viszont Berwald bizonyára nem örült volna, ha megint elmegy, rögtön azután, hogy megkerült, csak aggodalomra adna okot. Ha elmenne, biztosan megharagudna rá, ezt pedig nem merte kockáztatni. Így aztán a köztes megoldás mellett döntött: megpróbálta megkeresni a királyt, s miután nem kapott választ a dolgozószobából, és az ajtót is zárva találta, kiment az udvarra és felmászott a várfalra. Ha oda felült, beláthatta Berwald egész birodalmát, az égbetörő hegyeket és a mély, élettel teli völgyeket, ahol egy-egy falu bújt meg. Néha egész jó idő volt, és még a tenger habjai is megcsillantak a látóhatáron; Tino nem tudott rá emlékezni, járt-e már valaha arra, de néha a déli szél friss, sós levegőt hozott a kastélyba, amely ismeretlen vadvirágok és fűszerek illatával volt terhes. Berwald még sosem vitte el arra, mindig csak a hegyekben vadásztak, s Tino úgy vélte, nincs oka panaszkodni. Csak néha, félálomban jutott eszébe, hogy milyen is lenne egyszer látni a tengert.

Ahogy ott ült, tökéletes nyugalom szállta meg – pont ezért jött erre a helyre mindig, ha valami nyomasztotta. Egészen csönd volt, a madarak dala csak nagyon halkan ért fel ide. Nem sokkal azután fedezte fel a várfal eme eldugott részét, hogy felépült a sérülésekből, amelyekkel a király rátalált, s Berwald – talán valami hirtelen támadt fogalomzavar folytán – a feleségének nevezte. Akkoriban még nagyon félt tőle, és szabályosan kiverte a hideg verejték, ahogy ezt a szót meghallotta; egy valamire tisztán emlékezett, mégpedig arra, hogy ő sosem volt lány. Bele sem mert gondolni, mit akarhat tőle ez az ijesztő férfi. Tino elmosolyodott, ahogy eszébe jutott ez az emlék. Milyen buta is volt, hogy csupa rosszat képzelt Berwaldról! Pedig az égvilágon semmi oka sem volt rá, később nagyon sok mindent tanult tőle, és sosem szidta meg, ha hibázott. Már-már barátoknak mondhatták magukat… ha nem állt volna fönn ama furcsa helyzet, hogy a király mindent tudott róla, Tino viszont semmit sem.

A fiú ujjai szórakozottan tévedtek a nyakláncként hordott gyűrűre. Ha elbambult, önkéntelenül játszani kezdett a régi ékszerrel, s ez meglehetősen sokszor történt, ami néha derültségre adott okot a körülötte lévőknek. Most is ez történt; ijedten rezzent össze, ahogy egy hatalmas tenyér csattant a hátán, és ha nem akasztja a lábait a várfalat sűrűn behálózó kúszónövények közé, bizonyára le is esik. Ivan, a király egykori vadásza – mostanra a keleti földek helytartója – nevetve telepedett mellé. Ritkán, és Berwald részéről kelletlenül fogadott vendég volt, de Tino kedvelte, mert a férfinak mindenről volt valami története, és mindenről tudott, ami a környéken történt.

– Te aztán jól ráhoztad a frászt a jó öreg Berwaldra! – jegyezte meg, amint levegőhöz jutott a nevetéstől. Veszélyesen előre hajolt, kalimpáló lábai megkísértették a mélységet. A finn zavartan heherészett válaszul.

– Nem állt szándékomban.

– Sejtettem. – Ivan arcán gyermeteg vigyor ült, ahogy átkarolta Tino vállát. – De ha láttad volna, mennyit lótott-futott miattad! Még engem is idecsődített. – Az udvar felé intett, ahol valóban ott állt egy szekér, rajta a keletei országrész lobogójával és címerével. Tino nem is értette, hogyan kerülhette el eddig a figyelmét a vendégsereg. Az arany oroszlán láttán viszont valami megmagyarázhatatlanul nosztalgikus érzés fogta el.

– És te természetesen itt voltál a közelben – hunyorgott az oroszra Tino.

– Véletlenül erre jártam – vont vállat amaz, és könnyedén összeborzolta a finn szöszke haját. A fiú elhajolt előle, majd összenevettek. Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Ivan nem véletlenül járt a svéd erdőségekben, mindig határozott céljai voltak, és Tino nagyon szerette volna tudni, most mik azok. Úgy döntött hát, rákérdez, mert a vadász legtöbbször készséges volt a válaszadásban.

– És mi járatban voltál erre? – érdeklődött könnyedén.

– Vadat űztem – somolygott az orosz. – Mondd csak, kicsi Tino, míg odakint kódorogtál, nem találkoztál véletlen egy farkassal?

Tino arcáról leolvadt a mosoly és teljesen elsápadt.

– Honnan tudod? – Amint ezt kimondta, rögtön rájött, hogy lebukott, pedig mondhatta volna neki ugyanazt, mint Berwaldnak; de már késő volt.

– Az legyen az én titkom – veregette ismét hátba, majd faggatózni kezdett. – Mesélj róla! Szeretem hallgatni, ahogy beszélt. Mondd, szép volt-e a bundája?

– Nem szeretném, ha ő lenne e legújabb trófeád – motyogta Tino. – Nem lenne igazságos küzdelem, csupa seb volt, a bundája csatakos és mélyszürke, de meggyógyítottam.

– Egy szóval sem mondtam, hogy megölném. – Ivan elfordult tőle, és felszegte az állát; sértette a feltételezés, hogy egy sebesült állatra vadásszon. – Pusztán felkeltette az érdeklődésemet. Hallottad-e, manapság mennyi ember tűnik el a hegyekben? Nem tudni, mi lesz velük, meghalnak-e vagy maguk is állatokká lesznek, hogy túléljenek… Vannak bizonyos jelek, amikről felismerhetőek az egykori emberek. Mesélj, milyen volt a te farkasod?

Tinónak nem túlzottan fűlött ahhoz a foga, hogy megossza Ivannal, mit látott a farkas szemeiben; a mélységes bánat, a kétségbeesés úgy érezte, csak kettejüké és megsértené, ha elmondaná Ivannak, akármennyire is megbízott benne.

– Egyszerűen… sebzett. A lelke… a lelke beszélt hozzám, de nem értettem a nyelvét – felelte kis gondolkozás után, s remélte, hogy ezzel nem árulta el még jobban magát. A vadász hümmögött egy sort, majd megkérdezte:

– És a szeme? Mesélj a szeméről, az a lényeg.

– Nem tudom, fogalmam sincs! – kiáltott fel rémülten Tino, felriasztva ezzel alattuk a madarakat. – Miért ilyen fontos ez? Csak egy farkas volt, valószínűleg sosem látom többet…

– Ezt te magad sem hiszed el, Tino. Tudod, hogy nem egy egyszerű farkas volt, láttad a szemeiből, még könnyezett is, igaz? A helyedben…

Tino már nem tudhatta meg, mit tenne Ivan a helyében, mert észrevették őket, és leszólították őket a magas várfalról; igazából nem is volt benne biztos, hogy tudni akarja, mit mondott volna a helytartó. Fürgén lemásztak, és amikor leértek, még a fülébe súgta az egykori vadász:

– Sok titka van a te Berwaldodnak. Miért nem mész az emlékeid után? Egész végig nála voltak.

A finn nem tudta, mit higgyen és mit ne, titokban pedig örült, hogy Ivant elrabolták a húgai, és lezárhatták ezt a furcsa beszélgetést, ami kezdett egyre furcsább irányokat venni. Nem tagadhatta, hogy szöget ütöttek a fejében az elhangzottak, s a következő útja – miután megbizonyosodott róla, hogy senkinek sincs rá szüksége – a király könyvtárába vezetett. Nem arról volt szó, hogy neki tilos lenne ide belépnie, de mindig kellemetlenül érezte magát itt, mert olyan volt, mintha láthatatlan szemek kísérnék a lépteit, és a válla felett más is olvasná a könyveket. A levegő múltillattól volt terhes, holmi nehéz gúnyaként rátelepedett az ember vállára és gondolataira. Tino nem szeretett itt egyedül járni, de most céltudatosan haladt a sorok között. Minden kötetet leemelt a polcokról, ami a farkasokkal foglalkozott, és akkora kupacot tornyozott fel, hogy alig látott ki mögülük, ahogy felvitte a szobájába. Ott aztán lerakta őket az ágy mellé csinos kis kupacban, s éjt nappallá téve olvasott, kiokosította magát a farkasokról.

Tinónak nem sok újat tudtak mondani a könyvek; azt már ezelőtt is tudta, hogy a farkasok mind a nem is oly messzi Észtországból származnak, s lassanként az egész világban elterjedtek. Alapjában véve egyáltalán nem gonoszok, inkább csak kétségbeesettek és elveszettek, némelyikük pedig visszaváltozik emberré, ha a keresztnevükön szólítják őket, vagy friss kenyeret adnak nekik étkül.

Harmadnapra megunta a könyvek társaságát, mivel nem jutott sokkal több tudáshoz, mint az eddigi, és úgy döntött, hogy kimegy a szabadba. A király éppen nem volt otthon, így nem volt kitől engedélyt kérni a kis kirándulására, de remélte, hogy ha esetleg előtte visszatér, nem fogja bánni, hogy elment. Most vitt magával mindenféle gyógyító eszközt, amire szüksége lehet, ha megleli a farkast. Az erdőben megkereste azt a tölgyet, amely múltkor is elvezette hozzá, s a szelíd szellő most egy másik irányba irányította őt, egy tópartra. A farkas ott ült a víz mellett, és nézegette magát a víztükörben. Tino mögé lopakodott, de nem volt ahhoz elég halk, hogy az állat érzékeny fülei ne hallják; a fiú a viszontlátás örömével borult a nyakába és borzolta össze a szőrét.

– Sokkal jobb színben vagy, mint amikor először találkoztunk – mondta üdvözlésképp, és nem bírta megállni, hogy ne csüngjön a szürkebundáson. – Kicsit aggódtam érted, de gyönyörűen meggyógyultál.

Tino beszélt kettőjük helyett is; elmesélte a farkasnak az életét, legalábbis amire emlékezett, s így elmondva nagyon egyhangúnak tűntek a napjai, egyedül a vadászat vitt beléjük egy kicsi változatosságot. A szürkéskék szemek némán, érdeklődbe figyelték, úgy tűnt, pontosan érti az emberi szavakat.

– Azon gondolkoztam, neked van-e neved? Elvégre nem hívhatlak csak úgy, hogy farkas, az elég udvariatlan lenne, nem? Kell, hogy legyen, nem lehetsz csak egyszerű farkas… ahhoz túl értelmes vagy. Érted a szavaimat, igaz? – Tino az állat dús bundájába temette a kezét, mire az felkapta a fejét, és megnyalta a kezét; a finn nevetve kapta el előle. – Örülök, hogy te is így gondolod.

Még sokáig ültek egymás mellett, kicsit olyan volt, mintha elveszett családtagok találták volna meg egymást. Tino nehéz szívvel vált el tőle, amikor a nap a hegyek mögé bukott, és megígérte, hogy hamarosan visszajön hozzá. Hazafelé gyűjtött gyógynövényeket, hogy azt mondhassa, ezért járt az erdőben, s mire besötétedett, már otthon is volt. Meglepetten észrevételezte, hogy a keleti helytartó ismét náluk vendégeskedik – esetleg még mindig –, s Berwald is hazatért. Tudta, mennyire nem jönnek ki egymással, és reménykedett benne, hogy nem ugranak egymásnak, mert őrség az nem volt, aki szétszedné őket, s ő maga nem szívesen vállalkozott volna a feladatra, mert akármennyire is bátor volt, tisztában volt vele, hogy az ő ereje semmit sem ér velük szemben. Ám a kastélyban csend honolt, csak egy pillanatra fülelt be a kulcslyukon, és hallhatta, ahogy a két férfi halkan beszélget, s ő már ment is lefeküdni.

Pedig ha tovább fülel ott, igencsak érdekes dolgoknak lett volna fültanúja!

Ivan lassú léptekkel sétált föl s alá Berwald dolgozószobájában, míg a házigazda az asztal mögött ült, és nagyon gondterhelt arccal figyelte őt. Sokáig hallgattak, csak az orosz csizmája kopogott, majd ő törte meg a csendet is lágy hangon.

– Magad is észrevehetted már, kedves Svédország, hogy az egyezségünk kezd felbomlani; az illúzió kezd darabjaira hullani, akármennyire is erőlteted, Finnország nemsokára átlát rajta. Pár napja beszéltem vele és…

– Megtiltottam, hogy beszélj vele! – csattant fel Berwald, és úgy rávágott az asztalra, hogy a tintatartók megugrottak, az egyik el is dőlt mindent átitatva sűrű, fekete tintával, de egyikőjük sem foglalkozott vele.

– Megtiltottad? – nevetett fel éles hangon Ivan és megtorpant. – Azt hiszed, érdekel az engem, és még sokáig parancsolhatsz nekem? Véges a varázshatalmad, Finnország már nagyon közel áll hozzá, hogy rájöjjön az egészre. Hová rejtetted Észtországot? Őt is akarom, megállapodtunk, de te már a kezdettől fogva felrúgtad ezt, amikor elrejtetted… Add fel. Ezzel megölöd őt is, vagy talán ezt akarod? Ha nem lehet többé a tied, akkor másé se legyen? Önző vagy, Svédország, sokkal rosszabb, mint én…

– Takarodj – sziszegte a király. – Addig hordd el magad, míg szépen mondom.

– Ahogy akarod – mordult Ivan, és sarkon fordulva kicsörtetett a szobából; csak a pillantása árulta el, mennyire dühös valójában, hogy tombolna, ha tudna, de a kezei meg vannak kötve – egyelőre legalábbis. Lassan egy éve tartott már ez a helyzet, és kezdte nagyon unni.

A király órákkal később kimerülten és gondterhelten mászott be felesége mellé az ágyba. Szorosan átkarolta a fiút, mintha az élete múlna rajta, s ez azzal fenyegetett, hogy felébreszti, és aztán majd magyarázkodhat, de nem tudta türtőztetni magát. Aggódott, mert hónapokon keresztül kiválóan működött a varázslat, meg tudta gyógyítani Tinót, és ő mindent elhitt neki, megvédelmezhette, ám nagyon jól tudta, hogy mindez csak addig tart, míg a finn meg nem töri a varázslatot – erre csak ő volt képes, és csak is akkor, ha találkozik a saját vérével, akinél az emlékei vannak. Egészen idáig jól működött az időcsapda, de aztán Tino eltűnt egy hétre és már-már azt hitte, hogy… Ráadásul nagy bosszúságára Ivan szinte mindig a környéken lebzselt, nem elégedett meg a kapott területtel, mert ő az embert is akarta hozzá – minden egyes alkalommal beszélgetést kezdeményezett a finnel, akárhányszor látta.

Elvesztek, már kezdettől fogva nyilvánvaló volt. Feladott mindent, csak hogy megvédelmezhesse őt, és ne kelljen elveszítenie, de talán hiba volt; ország a föld nélkül napról napra kevesebb és gyengébb. Elkezdtek öregedni, olyan volt, mint egy megállíthatatlan kor, ami felemészti őket. 

Ez egyszer Tino volt az, aki előbb felébredt reggel; nagyot nyújtózott volna, de nem tudott, mert valaki olyan szorosan ölelte magához, hogy alig bírt mozdulni, és riadtan ült fel Berwald karjaiban. Erre a férfi is felriadt, halványan elpirult, ahogy rájött, hogy most rajtakapták.

– Mindig… mindig így alszunk? – bukott ki a meglepett és mi tagadás, kicsit riadt Tinóból, mire egy néma bólintást kapott válaszul. – Nem gondoltam volna… – motyogta lángba borult arccal és félrenézett.

– Zavar? – kérdezte halkan Berwald.

– Nem annyira, mint illene – rázta meg a fejét a finn. Nem magától az öleléstől jött igazán zavarba, hanem attól, hogy nem tudott róla, és ki tudja, mennyiszer rugdosta össze éjszaka a királyt. Sokszor aludt zaklatottan, szinte mindig valóságnak tűnő álmokat látott, olyanokat, amik akár egy másik életben meg is történhettek, és valahogy mindig egyfajta nosztalgikus érzés fogta el tőlük. Eszébe jutottak Ivan szavai tegnapról, de elhessegette a gondolatot a svéd titkairól, hiszen azok mindenkinek lehetnek, és egyáltalán nem rá tartoznak. Inkább a saját múltjával kellene foglalkoznia, hiszen nem emlékezett rá, s akármennyire is az ellenkezőjét bizonygatja, biztos terhére van Berwaldnak. Arról már sokszor mesélt neki a király, hogyan talált rá, és hogyan gyógyította meg, de arról sosem szólt, mi volt azelőtt. Tino összeszedte hát minden bátorságát, és megkérdezte:

– Berwald… mi volt azelőtt, hogy rám találtál volna?

A férfi éppen öltözködött és megdermedt egy pillanatra. Tino felült és várakozva nézte férje hátát, de az olyan sokáig hallgatott, hogy már-már azt hitte, nem is kap választ. Kényes téma volt ez mindkettejük számára, igazán nem csodálta volna.

– Minden üres volt, mintha addig nem is éltem volna – motyogta éppen csak olyan hangosan, hogy a finn hallhassa. Tino elpirult, és zavartan félrefordult.

– Te hallhatatlan vagy, igaz? Akkor mi lesz, ha meghalok? Nem is fogsz rám emlékezni…

Berwald megrázta a fejét, és visszament hozzá. Leült mellé, átkarolta a vállát és magához vonta Tinót; a finn érezte, hogy erre gyorsabban kezd el dobogni a szíve. Remélte, hogy a svéd nem hallja ezt, mert csak még kínosabb lett volna. Két vágy dulakodott benne: ellökni őt vagy megölelni – az utóbbi tűnt helyesebbnek, hát így tett. Berwald a haját simogatta és megígérte neki, hogy sosem fog meghalni, aztán könnyű csókot adott az ajkára. Tinón remegés futott végig, de nem viszonozta, a király pedig nem erőltette. Mélyen elpirulva felállt, és otthagyta védencét egyedül, s a finn teljesen összezavarodva bámult utána. Hitetlenkedve érintette meg az ajkát – nem hitte volna, hogy valaha ilyesmi történni fog vele, azt pedig főleg nem, hogy Berwalddal. Hirtelen úgy érezte, muszáj ezt az új élményt világgá kürtölnie, mert annyira hihetetlen volt, és az ajtóhoz szaladt. Zárva találta, a férfi biztosan megszokásból fordította el a zárban a súlyos kulcsot, de szerencsére az ablakokra sosem volt gondja. Magára kapott valamit, elvégre pizsama mégsem alkalmas kintre, és buta vigyorral az arcán kimászott a szabadba. Még fütyörészett is hozzá, amivel megzavart pár mókust, akik mellette játszottak egy beugrón; az állatok nem értették, mit keres egy emberforma lény a falon, de Tino elmagyarázta nekik. Ezután betért a konyhába némi elemózsiát szerezni magának, és arra gondolt, utána néz, mi a helyzet a farkassal. Valakinek nagyon szeretett volna mesélni, és biztosra vette, hogy ő meghallgatja és meg is érti őt.

Most nehezebben akadt a nyomára, mint előző nap. Kérdezte az öreg tölgyet, a szelíd szellőt és az erdő ezer állatát, hogy nem látták-e őt, de egyikük sem szolgált olyan válasszal, ami segítette volna. Egészen késődélutánig bolyongott az erdőben. Már kezdte volna feladni a keresést, amikor egyszer csak nyomra akadt. Egy vadászcsapda helye volt az, amit bizonyára Berwald engedélye nélkül rakott ki Ivan, mivel senki sem vadászhatott ezekben az erdőkben az ő jóváhagyása nélkül. Túl nagy vadat ejthetett, ugyanis a szerkezet teljesen tönkrement, az a része, ami a zsákmányt hivatott volna megtartani, teljesen hiányzott, és egy ösvény mutatta, merre vonszolta maga után az állat. Persze nem volt sértetlen az áldozat, mert ahogy követte Tino a nyomokat, egyre több vérre figyelt fel. Rossz érzése támadt, s nem ok nélkül, hiszen nemsokára arra a tisztásra érkezett, ahol először találkoztak a farkassal. Az állat ugyanolyan pózban hevert ugyanazon fa alatt, és az állapota is hasonló volt. Még arra sem volt ereje, hogy Tinóra morduljon, amikor a fiú óvatosan sérült lábához nyúlt. Látszott a csapdán, hogy a farkas megpróbálta leszedni, de csak rosszabb lett vele a helyzet; sok kisebb seb mutatta, hol csapódott újra a combjába, hogy aztán visszacsússzanak a fogak ugyanarra a helyre ezzel még nagyobb roncsolást okozva. Tino aggodalmasan ráncolta a homlokát. Félt, hogy nem tud sokat tenni érte, de azért igyekezett megnyugtatni a farkast; csak egyszerű, üres szavakkal, mert sosem tudta elkapni a gondolatait, hogy érzésekkel kommunikáljon vele.

– Ne félj, tudod jól, hogy segíteni akarok neked – simított végig Tino gyengéden a farkas bundáján. – Nem foglak bántani.

A szürkebundás halkan nyüszített, és a fejét az avarba fúrva tűrte, hogy Tino ellássa a lábát. Amennyire tudta, kitisztította a sebeket, gyógynövényekből pakolást tett rá, és szorosan bekötözte őket. Fél óra elteltével már csinos masni díszelgett a farkas lábán, és hálásan hajtotta fejét gyógyítója ölébe. A finn időközben belefogott annak az elbeszélésébe, mi történt vele azóta, hogy elváltak. Amikor a reggelhez ért, egészen elpirult.

– Kiderült, hogy mindig együtt alszunk. Ez furcsa két férfitól, nem? – bizonytalanul elhallgatott. – Beszélgettünk, aztán megcsókolt, miután felhoztam, hogy mi lesz, ha meghalok.

A farkas nemtetszése jeléül felmordult és megbökdöste Tino kezét, mert az a nagy gondolkozásban abbahagyta a simogatást. Tino felnevetett.

– Azért annyira nem volt szörnyű, mint ahogy azt előadtam. Sőt! Csak váratlanul ért, időm se nagyon volt rá rendesen reagálni. Bár akkor, ott valószínűleg elfutottam volna előle… Különös, nem? Te mit tettél volna?

Hallgatója nem felelt, csak megnyalta a kezét puha nyelvével.

– Ugye, hogy semmit… Nem vagy éhes? – váltott témát. – Hoztam magammal ennivalót, mert sejtettem, hogy úgy is veled fogom tölteni az időmet, ha egyszer már rád találtam. – Ahogy a tarisznyában kotorászott, a kezébe akadt egy darab rozskenyér; hirtelen eszébe jutott, mit mondott neki Ivan, és arra jutott, hogy egy próbát megér. A farkas felé nyújtotta, mire az gyanakodva megszaglászta, aztán rögtön befalta. Tino mohón figyelte. Egy pillanatig úgy tűnt, semmi sem fog történni, aztán megdördült az ég, felmorajlott a föld, és a farkas helyett egy másik, rá nagyon hasonlító, de valamivel fiatalabb fiú ült. Mindketten hátrahőköltek, az egykori szürkebundás pedig hitetlenkedve nézett végig magán és emelte kezeit az arca elé.

– Tudtam, hogy sikerülni fog, Tino! – kiáltott fel rekedten. – Most már emlékszel mindenre, igaz?

A finn megrázta a fejét. Nagyon ismerős volt neki a másik, s ő maga is meglepődött, amikor kibukott a neve az ajkain.

– Eduard… de hát hogyan lehetséges ez? – dadogta.

– Ravasz varázslat, amit Svédország szórt ránk, hogy elfejts mindent. Engem farkassá változtatott, hogy ne szólhassak róla.

– Ki ez a Svédország?

– Hiszen ismered! Éppen az előbb meséltél róla. Magához vett téged, miután megátkozott Oroszország, elvette az emlékeid, hogy ne fájjon annyira, de hiba csúszott a számításába – magyarázta Eduard, s egy kicsit összébb húzta magát, mert így, farkasbunda nélkül bizony megérezte a hűvös, esőt ígérő levegőt. Tino észbe kapott, és a vállára kanyarította az eddig a földön heverő köpenyét. – Mondanám, hogy semmit sem változtál, de…

– De? – kérdezett vissza a finn, amikor elharapta a mondatot.

– Nem lenne igaz. Valamivel idősebb lettél, már meglátszik rajtad az idő, s nem úgy, ahogy az az országokon szokott – felelte gondterhelten Eduard. – Talán a szemeid változtak meg a legjobban, már nem látom benne azt, amit régen.

– Országok… – ismételte elgondolkozva Tino.

Emlékezz, Finnország!

A fiatalabbik előre dőlt, és megragadta társa vállát. Tisztában volt vele, hogy az valószínűleg nem fog segíteni, ha rázza, de mégis így tett. Tino riadtan rezzent össze, mintha megütötték volna. Ekkor az avar megzörrent mögöttük: a vadász lépett elő a sűrűből.

– Köszönöm, Tino, hogy elvezettél Észtországhoz, igazán kedves volt tőled – mosolygott megszeppent kettősükre Ivan. – Sok munkát spóroltál meg vele.

Felfogni sem volt idejük a történéseket: Ivan feléjük lépett, de ekkor szemközt a fák között a király tűnt fel, és eléjük szökkent. Összecsaptak, kardjukon szikrázott a lemenő nap fénye. Könnyedén kóstolgatták egymást, mintha valamiféle ősi táncot járnának. Tino képtelen volt levenni róluk a szemét. Eduardnak úgy kellett arrébb rángatnia, hogy ne kerüljenek alájuk, ami az állapotát tekintve nem volt egyszerű feladat. A finn meglátta, miről beszélt Eduard: Berwald égkék szemeiben évszázados tudás és bánat kavargott, s ezt próbálta meg üveglencsék mögé rejteni, ám most lehullott az álcája.

A harc mintha évszázadokig tartott volna, holott a valóságban csak pár percig tartott: a király egyszer csak térdre rogyott, a kard kihullott a kezéből, és a vadász élesen nevetett.

– Másodszorra is legyőztelek, szép Svédország, a bűbáj megtört. Azt hitted, hogy ha nekem adod a területeid, belenyugszom? Önző voltál, az embert megtartottad magadnak, Tino pedig szánalmasan kevés az ország lényéhez képest. Napról napra kevesebb lesz, öregszik, ahogy te is, még ha ezt nem is akarod észrevenni. Butaságot követtél el, amikor ellenálltál nekem, ami súlyos következményekkel jár.

A vadász letérdelt a király mellé, s megemelte az állát, hogy még egyszer a szemébe nézzen, ám a férfi az érintésére rögtön szertefoszlott, mintha sosem lett volna valós. Ivan mosolyogva fordult a két finnugor felé, de kénytelen volt maga talpra rángatni őket, mert Tino a sokktól nem volt hajlandó megmozdulni, Eduard pedig képtelen volt a sérülése miatt talpra állni. Felkarolta, kivezette őket az erdőből, majd felültette őket az aranyoroszlános lobogójú szekérre és elindultak. Az út göröngyös volt, a fiatalabbik hamar elvesztette az eszméletét, mert már nem hatott a fájdalomcsillapító, amit gyógyítója diktált belé, míg a finn órákig ült némán, makacsul hallgatva, ha Ivan kérdezte. Észre sem vette, ahogy sós könnyek peregtek az arcán.

A keze észrevétlenül tévedt a derekára. Volt ott egy üvegcse tele gyöngyvirág frissen nyert, leforrázott levével. Pár csepp orvosság, több már méreg… Elrablója sötét sziluettjére pillantott, de nagyon jól tudta, hogy képtelen lenne megmérgezni őt, ahhoz túl kedves volt neki egykoron. Minden széthullott, összeomlott körülötte, amit eddig ismert. Megtörte a varázslatot, ám nem sokat ért el vele.

Volt egy egyszerűbb megoldás.

Egy gyors mozdulattal kihúzta az üvegcse dugóját, és egy hajtásra megitta a tartalmát. Az egyre lassuló pulzusa megnyugtatta, örök álomba ringatta.

4 megjegyzés:

  1. Imádom és téged is! *.* Nagyon jól sikerült, és a vége! Istenem a vége! Az ilyen meséket szeretem. Remek mű drágám.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is szeretlek téged <3 Örülök, hogy tetszett, igyekeztem. x3

      Törlés
  2. Oh, wiii *---* Az volt benne a jó, hogy nem nagyon tudtam kiszámítani, mi lesz itt x3 Voltak ötleteim, de csak részben sikerült eltalálnom a dolgot, és az ilyet szeretem, mert jobban tudom élvezni :D Örültem a vasárnap esti - hétfő éjjeli - mesének, jól esett, és érdekes volt, és wuh~
    Van benne pár elgépelés meg ilyesmi, gondoltam szólok xD
    És nagy gratula érte :D
    Pussz~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az az igazság, hogy kb a hetedik oldalig nekem sem volt fogalmam róla, mit akarok kezdeni vele, de ez úgy tűnik, jól jött ki. :D
      Igen, sejtettem is, hogy nem sikerült kigyomlálni belőle az elgépeléseket, önmagamnak szörnyű bétája vagyok (meg amúgy is). Amint lesz rá energiám, kijavítom. x3
      Örülök, hogy tetszett. <3 És köszönöm~
      Puszi~

      Törlés