Álmodj tovább, királyfi

Sosem hittem volna, hogy valamit fogok alkotni Ausztria és Svájc párosával (már ha ezt párosításnak lehet nevezni), de tegnap este bekattant, hogy Roderichhel kell írnom, mert ma van a zene világnapja. Szóval itt egy kis egyperces~
(Szerintem valahol OOC.)

– Bátyám, kérlek… – Liechtenstein tudta, hogy Svájc képtelen hosszú ideig ellenállni a kislányos nyaggatásnak. Igazából egy manipulatív dögnek érezte magát, amikor tágra nyitott szemmel kérlelte a bátyját; de ez legalább hatott. Vash rövidebb-hosszabb idő elteltével mindig beadta a derekát. Lám, most is megadóan sóhajtott, és lazított katonás, merev tartásán.

– Jól van… mit szeretnél?

Liechtenstein szemei felragyogtak.

– Szeretném, ha kísérnél engem zongorán. Tudom, hogy jól játszol, és nekem szükségem lenne egy kis gyakorlásra, mert a legutóbbi órán eléggé felhúztam Herr Edelsteint…

Herr Edelstein! Már megint az a nyomorult kékvérű… Svájc duzzogva ült le a zongorához, felnyitotta a fedelét, és a kottára meredt, amit fogadott húga nyomott a kezébe. Rég nem játszott már – tőle tanult meg zongorázni, és nem szívesen játszott, mert őrá emlékeztette. Persze Liechtenstein is néha, de ő más… szükségük van egymásra, a hasonlóság miatt nem lökheti el csak úgy magától.

Eltűnődve figyelte a lányt, ahogy az gyorsan, precízen összerakja a fuvoláját. El sem tudta képzelni, miért viseltet olyan nevetséges rajongással az iránt a mitugrászt osztrák iránt. Igen, valóban nagyon jól zenél, ért a zeneszerzéshez is, és néha még ő maga is szívesen elhallgatott egy-egy bécsi klasszikust, de van egy bizonyos határ; annyira azért nem zseniális Ausztria.

Háromszor is nekifutottak, mire el tudták kezdeni normálisan, együtt a darabot. Svájcnak nagyon kellett koncentrálnia, nehogy félrenyomja valamelyik billentyűt. Amikor befejezték, valaki tapsolni kezdett a koncertterem bejáratában. Svájc ledermedt, majd lenyomott egy teljesen felesleges és hamis akkordot, Liechtenstein pedig mosolyogva meghajolt.

Ausztria ellökte magát az ajtófélfától és közelebb sétált. Svájc elpirult, aztán felpattant a zongorától.

– Azt kérem, hogy ugyanezt ismételd meg egy hét múlva a koncerten; nem többet, nem kevesebbet. Ez a darab most volt tökéletes. – Egyértelműen Liechtensteinnak címezte a dicséretet, amit a lány elégedett, boldog mosollyal fogadott. Bátyja nem állta meg, hogy ne szóljon rá valamit.

– Fájt mást is elismerni, Ausztria?

Mintha egy pillanatra megfagyott volna a levegő; az osztrák pengevékonyra préselte össze az ajkait, majd ridegen elmosolyodott.

– Liechtenstein, magunkra hagynál egy percre? – Nem kért, inkább parancsolt, s ezt a lány azonnal megértette; letette a zongora tetejére a fuvolát és már ott sem volt. Svájc szinte kétségbeesve nézett utána, Ausztria pedig két lépéssel mellette termett. – Folytatnod kellene a zongorázást.

– Hogy te taníts? Azt már nem. – Svájc rájött, hogy már elkésett a meneküléssel. A zongora és az idióta Habsburg elvágták az útját; volt abban valami kétségbeesés, ahogy szinte menekült Ausztria és a közös emlékeik elől. Az osztrták még közelebb lépett hozzá és óvatosan a derekára tette a kezét.

– Mikor hagyjuk abba ezt a céltalan ellenségeskedést?

Svájc villámgyorsan előkerített egy pisztolyt valahonnan a ruhájából – ami amúgy ki volt tiltva az akadémiáról, mint ahogy sok minden más is –, és Ausztria bordái közé lökte. Az osztrák felnyögött és elengedte.

– Álmodj tovább, királyfi.