Törött

Végre kész lettem az első BelaRusommal; kicsit furcsa, kicsit nem is tudom, milyen... remélem azért, hogy élvezhető. :D

Ökölbe szorult a keze, akárhányszor meglátta őket együtt. Nem értett, mégis hogyan kerülhettek össze ők ketten: a litván fiú beteges volt, láthatóan csak a munkája érdekelte és félt a bátyjától; egyáltalán nem olyasvalaki, akire Ivannak szüksége van. Mégis mi az, amit meg tudna neki adni? Szorongás, távolságtartás; semmit.

Fehéroroszország néhány kivételtől eltekintve sosem mutatta ki az érzelmeit; ezen kivételek közé tartozott, ha a bátyjával volt, vagy ha másvalakivel látta őt. A komolyság álcája mögé rejtette a féltékenységet. Ha egyszer majd kettesben lesznek…

Kése után nyúlt, de aztán meggondolta magát. Sokkal ravaszabb terv kell annál, minthogy nekiront és megpróbálja kifilézni Litvániát, mert valószínűleg Oroszország könnyedén leszerelné (de legalább ahhoz hozzá kellene érnie, s erre a gondolatra az egész teste kellemesen bizseregni kezdett). Elfordult az ablaktól, a szemközti tükörbe bámult, majd kibontotta kontyba fogott haját és finoman szétfésülte az ujjaival. Mint mindig, most is tökéletesen gyönyörű volt, az a fajta nő volt, aki még a legrondább ruhákban is feltűnően csinos. Kisimította a szoknyáját, próbált nem vicsorogni a terve gondolatára.

*

– Akkor ezt elkönyvelhetem egy randevúként?

Együtt sétáltak a Moszkva folyó partján, kart karba öltve. Csúnya idő volt, nincs mit szépíteni ezen; csöpögött az eső, a keletről támadó jeges szél időnként az arcukba vágta a jéghideg vízcseppeket. Litvániának viszont most minden szép volt, elvégre végre a szeretett lánnyal az oldalán sétálhatott.

– Ne bízd el magad nagyon – felelte Fehéroroszország gőgösen. – Még nem döntöttem el.

Hallgattak. A férfi örült, hogy már nem az étteremben ülnek körbevéve csupa-csupa boldog párral, hanem végre kettesben vannak. Így kevésbé volt zavaró a csend.

Natalia megállt hirtelen és szembefordult vele. Litvánia kérdőn nézett le rá; a lány bájos arca pont ugyanolyan komoly volt, mint mindig.

– Szállj le a bátyámról – sziszegte.

– Tessék?

– Ne is álmodozz róla; tudom, hogy ezt teszed, hiszen ő tökéletes. De mindez hiábavaló, ő az enyém. Törődj bele.

– Natalia, én… – Litvánia nem tudta, hogyan is fejezze be a mondatot. Valljon neki itt, most szerelmet? Egy sokkal szebb, romantikus helyszínt képzelt ennek, nem a mocskos, sötét folyópartot…

– Ha megegyeztünk ennyiben, még lehet szó közös vacsorákról. – A belorusz váratlanul elmosolyodott és ajkához emelte összefűzött kezeiket, aztán könnyed csókot adott a férfi ujjaira. Litvánia szemei elkerekedtek, majd hirtelen egy reccsenés hallatszódott, ahogy a lány nagyon erősen megszorította és összetörte az ujjait. Fehéroroszország még mindig mosolygott, ugyanaz az őrület csillogott a szemében, mint a bátyjáéban.

– Te jó fiú vagy, Toris, kiválóan meg fogjuk érteni egymást.

Miután Fehéroroszország diadalittasan hazasétált, Litvánia még sokáig ücsörgött a folyóparton könnyes szemekkel dajkálva használhatatlanná vált jobb kezét.

*

– Miért törted el Toris kezét, húgocskám? – vonta kérdőre másnap Oroszország a lányt. – Így nem fog tudni dolgozni.

– Közénk áll – vont vállat Fehéroroszország –, és ezt nem tűröm.

Ivan zavarba jött ezt hallva. Húga különös, kitartó és szinte már betegesnek mondható rajongása kellemetlenül érintette, de nem tehetett ellene semmit. Ijesztő és szokatlan érzés volt.

– Natasa… Egy család vagyunk, senki és semmi sem állhat közénk.

– Akkor vegyél feleségül.

Oroszország egy tétova lépést tett hátrafelé; szóra nyitotta a száját, de képtelen volt szavakat formálni, úgy érezte, megbénult.

– Nem értelek… – dadogta végül.

– Vegyél feleségül – kérte a lány hangosabban. Immár sokkal határozottabban, szinte parancsolóan csendült a hangja. – Veled akarok lenni örökre, tökéletes feleséged lennék.

– Azt nem lehet… – rázta meg a fejét Ivan, s közben egészen a falig hátrált. Az ajtót már elvétette, pont Natalia mögött volt. A lány könnyed léptettel átszelte a távolságot köztük, és megragadta a vállát. Csapdába ejtette, vékony ujjai meglepően szorosan markolták. – A húgom vagy, nagyon szeretlek, de éppen ezért sosem tudnék rád úgy gondolni.

– Azért, mert én nem vagyok férfi? – fintorgott Fehéroroszország. Oroszország zavaradottan, riadtan pislogott rá.

– Nem, nem úgy értem… sosem láttam még nálad szebb lányt, de ez nem lenne helyes.

Fehéroroszország élesen, hisztérikusan felnevetett.

– Helyes? – fuldokolta. – Helyes?! Honnan tudod, mi a helyes és mi nem? Inkább meséld el nekem, ki az, akit még nálam is jobban szeretsz.

Ivan ismét nem tudott semmit sem kinyögni, és pont ekkor nyílt ki az ajtó; mindketten a küszöbön toporgó, tálcával felszerelkezett Litvániára meredtek. Toris zavartan megköszörülte a torkát, beljebb lépet és lerakta az asztalra, amit hozott. Natalia gyanakodva figyelte, s közben a szorítása enyhült; Ivan kihasználta az alkalmat, lefejtette magáról húga kezeit, és villámgyorsan kimenekült. A lány az ajtó zárjának kattanására eszmélt. Kettesben maradtak a litvánnal, aki elfordult tőle, és ép kezével a teáscsészéket rakta ki az asztalra. Kettőt, mert Oroszország nem óhajtott egyedül teázni. Aztán a cukorral szöszmötölt, Fehéroroszország pedig odasétált mellé és leült közvetlenül mellette, mert utálta, ha levegőnek nézik.

– Kedves Litvánia, azt hittem, megegyeztünk valamiben – kezdte egészen szelíden; nála ez a hangnem vészjósló volt, ha elhagyta a gőgös, parancsoló hangszínét. – Nem voltam talán elég világos tegnap este?

Litvánia hallgatott, nem mert semmit szólni. Fehéroroszország hidegkék tekintete fogva tartotta, azt sem vette észre, hogy a lány pont ugyanúgy fűzi össze az ujjaikat, ahogyan tegnap este; az a roppanás, mint akkor, a frissen forrt csontok újra eltörtek Natalia szorításától. Toris felkiáltott fájdalmában, mire a belorusz lassan elmosolyodott.

– Ezer örömmel átkötözném a sebeidet, Toris.