Until My Feet Bleed and My Heart Aches 5

Két friss a fordításból még októberben? IGEN.
Mert ez még egy rövidebb fejezet. A hatodik tízezer szó körül van angolul, ha abból lejön pár ezer, akkor talán nem kell vágnom, mert fel fog menni egyben is a Merire. Aztán a hetedik egy átvezető lesz, ami körülbelül olyan hosszú, mint most ez, a nyolcadikban pedig igazán beindul a romantikus szál is. ;)

5. fejezet

All I Ever Wanted Was the World

Detroit egyáltalán nem olyan volt, ahogy Yuuri elképzelte.

Habár a versenyek alatt széltében-hosszában utazott, Yuuri idegen országokról szóló tapasztalatai többnyire hotelszobákra és jégpályákra korlátozódtak, és eddig a versenyek során még sosem volt Amerikában. Amikor először megérkezett, egy sokk volt. Minden olyan fényes, hangos és teljesességgel idegen volt számára. Rémisztő volt.

Azonban fokozatosan elkezdett minden rendeződni. Phichit – a fiatalabb fiú, aki ott volt, amikor találkozott Celestinóval a világbajnokságon – végtelenül sokat segített neki. Csalhatatlanul sziporkázó és vidám volt, és azonnal összebarátkoztak.

Celestinónál sok külföldi korcsolyázó edzett, de Phichit volt az, aki a legjobban emlékeztette Yuurit az otthonra, és volt egy olyan érzése, hogy Phichit is hasonlóan érzett iránta. Együtt navigáltak Amerika zavarba ejtő világában, keresztülsegítették egymást az új és fura kulturális normákon, nevettek és viccelődtek egymással, amikor valamelyikük valami különösen kínos dolgot csinált – ami sokkal többször történt, mint Yuuri valaha bevallotta volna. Phichit sokkal könnyebben alkalmazkodott a fura amerikai életstílushoz, mint Yuuri, és mindig ott volt, hogy kirángassa Yuurit a remetelétből, hogy valóban megtapasztalja a világot. Yuuri úgy találta, hogy Phichittel hosszú ideje először jól szórakozott.

Nem tartott sokáig, hogy elválaszthatatlanok legyenek, és egy állandó viccé vált a többi korcsolyázó között, hogy ha meg akarod találni Yuurit, akkor csak meg kell találnod Phichitet – és viszont. Az első pár hét után Celestino megengedte nekik, hogy megváltoztassák a szobabeosztást, így szobatársak lettek, ami csak erősítette a barátságukat.

Yuuri rossz éjszakáin, amikor kétségbeesetten hiányzott neki a hazája, és nem akart mást, mint sírva összegömbölyödni a takarói alatt, Phichit odament hozzá, és leült mellé az ágyra. Valamikor egyszerűen csak csevegtek a napról vagy thaiul tanította, hogy elvonja a figyelmét a szomorúságról, vagy amikor ez nem működött, ő volt az a vigasztaló jelenlét, akinek a vállán Yuuri kisírhatta magát. A kapcsolat kölcsönös volt, és Yuuri viszonozta a szívességet, amikor Phichitet alkalmanként megrohanta a reménytelen honvágy aziránt az élet iránt, amit maga mögött hagyott Bangkokban. Megbíztak egymásban és támogatták egymást, és Yuuri nagyon örült, hogy Phichit a barátja lett.

Annak ellenére, mennyire hiányzott neki Hasetsu és Japán, Yuuri azon kapta magát, hogy szeret Detroitban lakni. Lehetséges volt, hogy a hely furcsa volt, de Phichitben gyorsan olyan barátra lelt, aki kitűnő volt abban, hogy egyfajta kalanddá változtassa Yuuri félelmét attól, hogy egy új országban él. Az edzés szintén jó volt, habár – ha ez egyáltalán lehetséges – még keményebb volt, mint amit Yuuri Hasetsuban csinált. Celestino keményebb nyomást gyakorolt rá, mint ahogy eddig valaha bárki, de hálás volt ezért. Ennek így kellett lennie, ha valaha nyerni akart.

A történéseknek volt egy másik kellemes fordulata: annak ellenére, hogy más korosztályban korcsolyáztak, Celestino általában megengedte Yuurinak és Phichitnek, hogy együtt edzenek. Ez egy áldás volt. Yuuri ahhoz volt szokva, hogy egyedül és észrevétlenül edz, és Phichit nélkül az idegei sokszor felülkerekedtek volna rajta. Utálta, ha nézik edzés közben, különösen, ha az a klub többi korcsolyázója volt.

Nem az, hogy nem kedvelte volna a többi korcsolyázót, de sosem volt különösen társaságkedvelő ember. Nem könnyen barátkozott, és nem egészen tudta, hogyan közelítsen meg másokat.

Az sem segített, hogy sokan közülük – fura módon – kicsit félelemmel vegyes tisztelttel nézték. Habár Yuuri nem tudta megérteni, hogy a lehetséges emberek közül miért csodálná őt bárki, Phichit rámutatott, hogy volt némi hírneve. Ő volt a junior világbajnok, akinek tizenöt évesen már három medál volt a repertoárjában. Habár az edzések a nyilvánosság számára zárva voltak, a klub akármelyik korcsolyázója akkor jöhetett megnézni, amikor csak akarta, és Yuuri úgy találta, hogy az ő ideje mindig forgalmasabb volt a megszokottnál. Nyugtalanító volt. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy ilyen sok figyelem irányuljon rá, amikor nem versenyzett, és hiányoztak az éjszakai korcsolyaedzések, amik megadatottak számára Hasetsuban.

Az különösen a kedve ellen való volt, hogy azokat az edzéseket nézték a legtöbben, ahol négyszeres ugrásokat próbált megtanulni. Eddig is küzdött a bonyolult ugrásokkal, és a közönség hozzáadódó nyomása csak rontott rajta. Celestino tapasztalt szemei alatt eléggé javult a technikája ahhoz, hogy egyre gyakrabban sikerüljön a négyszeres leszúrt rittberger az edzésen, de mindig kizökkentette, hogy a várakozó szemek folyamatosan követték. Egyes napokon meg tudta csinálni a bonyolult négyszerest, és máskor minden egyes próbálkozást elrontott, és leverten hagyta ott a jeget. Valami egyszerűen hiányzott az ugrásaiból, és úgy tűnt, akármit is csinált, nem segített. Celestino kitartott amellett, hogy csak több magabiztosságra van szüksége a képességeiben, de ha ez volt a helyzet, akkor Yuuri nem látott sok reményt önmaga számára. A legutóbbi alkalommal az egész világ előtt elbukott, amikor versenyen próbált megugrani egy négyszerest, és a magabiztosságának az ugrásaiban elég korlátozott utánpótlása volt.

Egy bizonyos edzésen – amit Phichit éppen a palánk mellől nézett, ahová Celestino száműzte, miután rajtakapta, hogy túl sokszor próbált meg négyszereseket gyakorolni Yuurival –, Yuurinak egyszerűen csak nem ment. Végtelenül frusztráló volt. Meg tudta csinálni, tudta, hogy képes rá, de az ugrás csak nem sikerült. Azon a napon annyiszor elrontotta az érkezést, hogy a kezei vörösre horzsolódtak attól, ahogy nekiütődtek a jégnek, és érezte, amint a frusztrált könnyek gyűlni kezdenek a szemeiben. Ha az edzésen ennyire következetlen volt az ugrás érkezésében, akkor hogyan várhatná, hogy valaha sikerül egy versenyen?

Egy újabb elrontott próbálkozás után Celestino sóhajtott, és odahívta a pálya széléhez, majd odaadott neki egy üveg vizet és egy törülközőt, hogy letörölje a homlokán gyűlő, gyöngyöző izzadtságot.

- Szerintem be kellene fejeznünk mára – mondta a korcsolyázónak, és vigasztalóan megveregette a vállát. – Meg tudod csinálni az ugrást, mindannyian láttuk. Most már csak a magabiztosságról van szó. Pihenj, és holnap újra próbálkozhatsz, amikor már kevésbé vagy fáradt, és a fejed is a helyén van.

Yuuri vadul megrázta a fejét, lenyelte a vizet, és vízcseppeket hintett maga köré a jégre.

- Folytatni akarom – követelte, habár félrefordította a szemeit Celestino átható pillantása elől, nem akarta, hogy összetalálkozzon a szemük. Nem szeretett ellenkezni az edzőjével, és általában elkerülte volna, de a nap frusztrációja úgy feltöltötte, hogy majd felrobbant, és elhatározta magát, hogy megcsinálja az ugrást. A kimerültség a csontjáig hatolt, de addig fog gyakorolni, míg már megállni sem bír, ha erre volt szükség.

- Meg tudom csinálni, Celestino. Tudod, hogy tudom. Csak még egyszer. Kérlek?

- Rendben – sóhajtotta Celestino. – De csak egyszer. Kimerült vagy, és nem hagyom, hogy megsértsd magad a saját makacsságod miatt, hallod-e, Yuuri?

Yuuri bólintott, és apró, hálás mosolyt adott Celestinónak, mielőtt kikorcsolyázott volna a pályára. Phichit a palánk mellől szurkolt neki, a telefonja már elő is került, és a kamerát Yuurira szegezte. Yuuri gyengéden bosszankodva tisztában volt vele, hogy ha nem tiltotta volna meg Phichitnek, hogy bármit is posztoljon online az edzéséből, akkor pillanatokon belül tele lenne Phichit közösségi oldala a videóval. A fiatalabb fiú nyögött, amikor Yuuri megtiltotta, hogy nyilvánosságra hozzon akármit is a kész felvételből, de végül belement, és kikiáltotta, hogy egyedül edzési célokból videózza Yuurit.

Yuuri még mindig meg volt róla győződve, hogy az összes videót lementette, hogy egy napon posztolhassa őket, amikor Yuuri végül megadja magát, és megengedi neki. Vagy ez, vagy összegyűjtötte Yuuri összes különösen látványos kudarcát, hogy összevágja egy hosszú, megalázó videóba, amit ha kell, arra használhat, hogy kínos helyzetbe hozza Yuurit. Phichitet ismerve valószínűleg mindkettő igaz, gondolta Yuuri szeretetteljesen.

Figyelmesen korcsolyázott egy pár lassú kanyart a pályán, kinyújtotta az izmait, hogy felkészüljön az ugrásra. Phichit ujjongott a palánk mellől, és Yuuri röviden rávigyorgott a barátjára, ahogy elsuhant mellette, míg minden múló másodperccel lendületet gyűjtött. Valahonnan, mélyen belülről, a saját fejéből egy puha, orosz hang úszott elő, és emlékeztette rá, hogy ő volt az egyetlen korcsolyázó, aki nem tud megcsinálni egy négyszerest, hogy nem versenyezhet, ha még ezt az egyszerű ugrást sem tudja megcsinálni.

A sebessége csúcsán a valaha volt legtöbb elhatározással rugaszkodott el. Éppen mielőtt elhagyta volna a jeget, újra megszólalt a hang. Nem a suttogó, rosszindulatú kritikát hallotta a fülében, mint amihez hozzászokott, hanem egy emlék halvány visszhangját, egy puha suttogást: figyelj az egyensúlyodra, suhant át a fején gyengéden. Váratlan volt, és Yuurinak el kellett nyomnia a düh mély felvillanását, ami mindig kísérte ezt a hangot. De most, hogy ott volt a gondolat, azon kapta magát, hogy a düh ellenére a tanácsra összpontosít, arra koncentrál, hogy megtalálja az egyensúlyát ugrás közben, és megtartotta azt a négy fordulaton keresztül, egészen az érkezésig.

Phichit éljenzése hallatszódott a pálya túloldaláról, és Yuuri hallani tudta távolról, amint Celestino tapsol. Azonban minden, amire Yuuri koncentrálni tudott, az az eufória volt, amit érzett keresztülfolyni a saját testén, és fellelkesítette a már így is zakatoló szívét. Megcsinálta. Sikerült az ugrás érkezése, és tökéletesen csinálta, jobban, mint ezelőtt valaha.

Úgy döntött, nem fejtegeti az okot, hogy miért.

*

Később, még ugyanazon a napon Yuuri és Phichit a közös szobájukban ültek, és elnyúltak Phichit ágyán egy laptoppal maguk között. Ez egy megszokott jelenet volt, és olyasmi, ami gyakran megnyugtatta Yuurit. Phichit ragaszkodott ahhoz, hogy megnézzék a King and the Skatert annak tiszteletére, hogy Yuurinak sikerült a négyszeres aznap, és Yuuri nem tiltakozott. Habár nem volt annyira oda a filmért, mint Phichit, ugyanannyira élvezte, és ez egy megszokott, szeretett rutin volt mindkettőjük számára.

A film felénél Phichit felé fordult, míg Arthur, a hörcsög tiltakozva visított, ahogy elmozdult a fiatalabbik fiú vállán. Szerencsére Phichit elkapta az apró lényt, mielőtt túlságosan lecsúszott volna, és az összeillesztett kezeiben ringatva gyengéden visszarakta, hogy csatlakozzon a két barátjához, akik a ruhája anyagán mászkáltak.

Amikor Yuurival szobatársak lettek, Phichit fennhangon aggódott, hogy Yuuri nem fogja kedvelni a szeretett hörcsögeit, Arthurt és Mongkutot, akiket az éppen a laptop képernyőjén vibráló film karakterei után nevezett el. Miután Yuuri biztosította róla, hogy tényleg szereti a hörcsögöket meg minden bolyhos-bújós dolgot, Phichit ragaszkodott hozzá, hogy Yuuri helyett is vegyen még egyet, tudván, hogy Yuurinak rettenetesen hiányzik a maga kedvence.

Phichit tétován megkérdezte, el akarja-e nevezni az új hörcsögöt Vicchannak, hogy emlékeztető legyen a távol lévő kutyájára, de Yuuri elutasította. Ez túlságosan olyan érzés lett volna, mintha helyettesítette volna szeretett barátját. Amikor Phichit egy megfelelő nevet keresve kis családjuk legújabb tagjának tovább kérdezősködött olyan dolgokról, amiket szeretett, Yuuri meggondolatlanul kibökte, hogy Katsudon, mielőtt zavarában skarlátszínűre pirult volna. Hatalmas meglepetésére Phichit imádta nevet, habár folyamatosan piszkálta Yuurit a jelentése miatt, és most Arthur, Mongkut és Katsudon boldogan éltek egy hatalmas ketrecben a szobájuk sarkában, és szerető gazdájuk folyamatosan szabadon engedte őket, hogy kalandozzanak.

Miután meggyőződött Arthur biztonságáról, Phichit szokatlanul komoly kifejezéssel fordult vissza hozzá.

- Mit gondolsz, mikor fogja Ciao Ciao engedni, hogy elkezdjek négyszereseket tanulni? – kérdezte a szeretetteljes becenevet használva, amit az edzőjükre ragasztott egy hónappal ezelőtt.

Yuuri megvonta a vállát; bizonytalan volt a válaszban. Celestino megtiltotta az összes junior korcsolyázónak, hogy négyszereseket tanuljanak azt állítva, hogy ez káros a még fejlődő testükre. Szeniorként Yuuri szabad kezet kapott az ugrásokban, de tudta, hogy Phichit kétségbeesetten csatlakozni akar hozzá.

- Nem aggodalmaskodnék emiatt, Phichit – válaszolta ehelyett halványan rámosolyogva barátjára. – A négyszereseket amúgy is túlbecsülik.

Belül megborzongott, ahogy az egész testén bimbódzó zúzódásokra, a tenyere vörös horzsolásaira, és a fájdalmas vízhólyagokra gondolt, amik már kialakultak a lábán. Teljes szívéből szeretett korcsolyázni, de ugrás közben elesni mindig mentálisan és fizikálisan egyaránt fájdalmas élmény volt, és a négyszeresek mindenki számára kemények voltak, aki csak megkísérelte őket.

Phichit felsóhajtott, és drámaian hátrazuttyant az ágyon.

- Viktor Nikiforov attól a pillanattól fogva négyszereseket csinált, hogy megengedték, hogy versenyezzen a junioroknál. Nem értem, nekem miért nem lehet! – nyögte Phichit színpadiasan.

- Ja, de az edzője állandóan kiabált is vele érte – humorizált Yuuri, mielőtt észrevette volna, mit mondott, és becsukta volna a száját, ahogy gyorsan félrefordította a pillantását. Phichit felült, a szemei összeszűkültek. Semmi sem kerülte el a figyelmét, különösen nem egy nyelvbotlás.

- Tudod, ahhoz képest, hogy azt állítod, utálod Viktor Nikiforovot, úgy fest, nagyon sok mindent tudsz róla – tapogatózott gyanakvó hangon.

Yuuri sosem mondta el Phichitnek az egész történetet arról, mi történt közte és Viktor között, habár a mindent megfigyelő Phichit már a barátságuk korai fázisában rájött a másik korcsolyázó iránt táplált ellenszenvére.

Yuuri megvonta a vállát és félrenézett, de Phichit nem elégedett meg ezzel, teljesen felült, és minden figyelmét barátjára irányította.

- Gyerünk, Yuuri. Barátok vagyunk! Bármit elmondhatsz nekem. Dâibpròht?

Phichitnek igaza volt. Barátok voltak, legjobb barátok, és eljött annak az ideje, hogy Yuuri elmondja neki. Phichit amúgy is rájönne végül, és ez egy olyan szerves része volt Yuuri életének, és nem mintha valóban rejtegetni próbálta volna. Az egyetlen dolog, ami visszatartotta, az a tény volt, hogy akármilyen régi is volt az emlék, még mindig égetett, még mindig feldühítette és zavarba hozta, és számtalan rosszindulatú érzés kavargott benne. Yuuri sosem mondta el senkinek Yuukón kívül a teljes sztorit ezelőtt, de most ahogy Phichit nagy, várakozó szemekkel nézte, rájött, hogy semmi módon nem tudná elutasítani.

Yuuri tétován elkezdte vázolni a történteket, szakadozva beszélt, ahogy megpróbálta rendesen elmagyarázni, hogy Phichit megértse. Mialatt beszélt, Phichit komoly kifejezéssel az arcán nézte, és sosem fordult el. Amikor Yuuri végül végzett, pár pillanatig csendben ültek, mielőtt Phichit megragadta a vállainál, és egy csontropogtató ölelésbe húzta.

Yuurinak ijedtségében beletelt pár pillanatba, mire karjait a másik fiú köré fonva végül viszonozta, és arcát a vállába temette. Elmesélni a történetet teljességében olyan érzés volt, mintha egy súly emelkedett volna fel végre a mellkasáról, és tudhatta volna, hogy Phichitre a kezdetektől fogva számíthat, hogy tudja, mit kell tennie.

- Ez rettenetes, Yuuri – szörnyülködött Phichit még mindig vigasztaló ölelésbe burkolva Yuurit. – Nem csoda, hogy szét akarod rúgni a seggét!

Yuurit ez kicsit vigyorgásra késztette. Phichit mindig is jobb volt nála abban, hogy furcsa, angol kifejezéseket sajátítson el, és a másik fiú imádott szlenget használni, akárhányszor lehetősége adódott rá.

- Egy napon megteszem – esküdött Yuuri, ahogy Phichit végül elhúzódott. – Legyőzöm, tényleg.

- Persze, hogy legyőzöd! – bátorította Phichit, és a hite megmelengette Yuuri szívét, és olyan módon magabiztossá tette a képességeiben, mint ezelőtt még sosem. – Végül is te vagy Yuuri Katsuki.

*

Barátja minden bátorítása ellenére Yuuri még sosem rettegett annyira, mint a Grand Prix sorozatbeli debütálásán. Celestino ott volt, hogy keresztülsegítse rajta, de nem tűnt túl biztosnak abban, hogyan kezelje Yuuri idegeit, amik megcsapták őt éppen a verseny előtt. Phichit mindig tudta, de ő távol volt, hogy szíveket hódítson meg a junior debütálásán.

Yuuri egyedül az akarata puszta erejével jutott be a döntőbe; éppen csak sikerült, egyetlen ponttal volt az utána következő korcsolyázó előtt. Ez nagyon meleg helyzet volt, és olyasvalami, amitől zakatolni kezdett a szíve. Egy katasztrófa lett volna, ha nem jut be a döntőbe, és ezt sosem bocsátotta volna meg magának.

A döntőhöz közeledve Yuuri mentális állapota újra romlani kezdett. Az első Junior Grand Prix döntőn történt kiborulása óta nem érezte magát ilyen rosszul, de most ugyanazok az érzések vetették fel újra csúnya fejüket.

A junior korosztályban jól boldogult és fejlődött, de a szeniorok között minden más volt. Yuuri tapasztalt korcsolyázók ellen versenyzett, egyesek akár tíz évvel idősebbek voltak nála, és ez rémisztő volt. Olyan módon voltak érettek és tapasztaltak, ahogyan tudta, hogy ő nem, és ezt tükrözte a korcsolyázásuk. Mindannyian gyönyörűek és precízek voltak, és mindannyian úgy tudtak négyszereseket végrehajtani, amiről csak álmodhatott. Először azóta, hogy profin elkezdett korcsolyázni, úgy érezte, hogy ez teljesen meghaladja a tudását.

A rövidprogram alatt elhatározta, hogy nem engedi meg az érzéseknek, hogy felülkerekedjenek rajta. Elutasította, hogy ugyanolyan katasztrófa történjen, mint az első Junior Grand Prix-jén. Jobb annál. Meg tudja csinálni.

Technikailag az összes mozdulata rendben volt. Még a négyszeres leszúrt rittbergert is jól előadta, enyhén botladozott az érkezésnél, de ahhoz nem volt elegendő, hogy valóban kárt tegyen a pontjaiban. Azonban hiányoztak az érzelmek a korcsolyázásából. Az egész rutinja alatt elbukott abban, hogy átadja magát a zenének, hogy megidézze a történetet, amit gondolatban próbált elmondani. Az előadása kivitelezése felemésztette, túl keményen összpontosított, hogy tökéletesen adja elő a mozdulatokat, így ezzel elvesztette az előadást és a korcsolyázás örömét.

Amikor végül befejezte, és megjöttek a pontok, nem bírta visszatartani a szemét elöntő frusztrált könnyeket. Nem volt rossz, de tökéletes sem. Nem volt elég jó.

*

Azon az éjszakán, ahogy egyedül ült a közös hotelszobában, Yuuri nem tudta megállni, hogy ne gondoljon a következő napi kűrre. Ez volt a szeniordebütálása, a karriere egy meghatározó pontja, és bizonyítania kellett, hogy eleget ér ahhoz, hogy a legjobbak között korcsolyázzon. Az egész korcsolyás világ figyelte, és a tegnapi rövidprogramban már elbukott, nem váltotta be a saját magához fűzött magas reményeket. Nem engedhette meg, hogy ez újra megtörténjen, nem.

Ahogy a percek múltak, az aggodalom egyre csak nőtt, és Yuuri sehogyan sem tudta elűzni. Nyomasztóan hatott rá, hogy következő napon újra ki kell mennie a jégre, hogy emberek ezrei fogják nézni, ítélkezni felette, elvárják majd, hogy nagyszerű legyen, és a nyaka köré tekeredett ez a gondolat, akár egy kéz, ami lassan kiszorítja belőle levegőt.

A többi korcsolyázó arca úszott át az elméjén; annyival idősebbek, sokkal tapasztaltabbak és jobbak. Hogyan várhatná el, hogy felérjen hozzájuk? Mégis hogyan tehetné?

A pánik elkezdett igazán felgyülemleni, és a sötét gondolatok csak jöttek, körbe-körbe köröztek az agyában, és az árnyékok egyre hosszabbra nyúltak minden múló másodperccel. Hirtelen úgy érezte, hogy egy vaspánt szorítja össze a mellkasát, és kipréseli belőle a levegőt. Egyre szorosabb és szorosabb lett, míg a lélegzete rövid, éles zihálásokkal szakadt fel belőle, és a látása elkezdett a sarkokon homályosulni.

- Yuuri!

Erős kezek ragadták meg a vállánál fogva, és lefeszítették a karjait a térdei körül, ahová satuszerűen szorultak.

- Yuuri! Yuuri, nézz rám.

Yuuri válaszolni akart, de nem tudott, még mindig túlságosan a saját fejébe volt zárva, a légzése továbbra is egyenetlen és ziháló volt, és a kapkodó lélegzetekkel aligha érte el elegendő levegő a tüdejét.

- Yuuri, azt hiszem, hogy pánikrohamod van. Yuuri, rám kell nézned. Le kell nyugodnod. Yuuri.

A meleg kezek az arcára csúsztak, gyengédek, de határozottak voltak, és Celestino arca úszott a látókörébe, a vonásait egyértelműen aggodalom bélyegezte. Celestino egyik keze aggodalmasan a hátára rebbent, megnyugtató köröket dörzsölt a pólója anyagára, míg a másikkal odanyúlt, és gyengéden odahúzta Yuuri kezét a mellkasára.

- Velem kell lélegezned, Yuuri. Be és ki. Be és ki. Oké?

A keze alatt egyenletesen érezte Celestino lélegzetét emelkedni és süllyedni a szavaival; egy megnyugtató, egyenletes ritmus, amit Yuuri próbált összeegyeztetni a saját kétségbeesett zihálásával. A mellkasa köré szorult vaspánt fájdalmasan, centiről centire engedett, és Yuuri látása lassanként szabályos lett, a szíve kétségbeesett dobogása lassan visszatért a megszokott ritmusba.

Yuuri végül felnézett, és látta, amint Celestino előtte térdepelt, az egyik kezével még mindig szorította az övét, a mellkasához préselve tartotta, míg a másikkal továbbra is ugyanazokat a megnyugtató köröket dörzsölte a hátán. Celestino rémülten és teljesen magán kívül festett, és Yuuri érezte magában a maró bűntudat és a szégyen hullámait emelkedni.

Szégyenében elvörösödött, és megpróbált felállni, hogy kirohanjon a szobából, mielőtt láthatná a gyengesége megmutatkozása felett érzett csalódottságot Celestino arcán. De az edzője megállította, gyengéden visszavezette Yuurit, hogy üljön le az ágya szélére, mielőtt csatlakozott volna hozzá. Elég messze ült le ahhoz, hogy Yuuri ne érezze magát megfojtva.

- Akarsz róla beszélni, Yuuri?

Yuuri félrefordítva a tekintetét megrázta a fejét.

- Oké – sóhajtotta Celestino végigfuttatva az egyik érdes kezét az arcán, míg pillantása sosem hagyta el Yuurit. – De ez nem olyasmi, amiért szégyenkezni kellene, Yuuri, oké? Ha segítséget akarsz, itt leszek.

*

A következő napon Celestino elhozta Phichitet, hogy találkozzon vele a pályán a kűrje előtt. Phichit jól szerepelt a junior debütálásán, és egyaránt megnyerte a zsűri és a közönség szívét, de míg a második versenyén érmet nyert, nem egészen kapott elég magas pontokat ahhoz, hogy kvalifikáljon a döntőbe. A vereség ellenére nem tűnt különösebben mérgesnek emiatt, és azt hangoztatta, hogy még elegendő ideje van arra, hogy más, jövőbeli versenyeken érmeket nyerjen. Miután a saját Grand Prix sorozata végzet ért, ragaszkodott ahhoz, hogy Celestinóval repüljön, és megnézze, amint Yuuri a döntőben versenyzik.

Egy áldás volt, hogy Phichit ott volt vele a kűr előtt – olyasvalami, amiért Yuuri mérhetetlenül hálás volt. A másik fiú mindig pontosan tudta, mit mondjon, hogyan vonja el Yuuri figyelmét a gyomrában ülő beteg érzésről, hogyan nevettesse meg, amikor egy pillanattal ezelőtt azt gondolta, össze fog omlani.

Celestino úgy tűnt, megértette, és rájuk hagyta. Megengedte Phichitnek, hogy Yuurival maradjon az utolsó lehetséges pillanatig, mielőtt a pályára kellett sietnie a kűrjére.

*

A zene, amit Yuuri a kűrjében használt egy szép, könnyű, táncos zongoradallam volt, de nem érzett túl sok mindent, amikor korcsolyázott rá. Az előző évvel ellentétben – hiába volt sikeres a junior világbajnokságon – Yuuri nem volt elég magabiztos ahhoz, hogy kiválassza a saját zenéjét vagy témáját, ahogy attól rettegett, hogy egy teljesen különböző országba költözik egy új edzőhöz. Celestino jó edző volt, és Yuuri biztos volt benne, hogy nem kifogásolná, de a szenior debütálását megelőző változás förgetegében Yuuri a megszokottsághoz tért vissza, és megengedte az edzőjének, hogy úgy irányítsa a korcsolyázását, mint ami ellen annyira lázadt az utolsó junior világbajnokságon.

Automatikusan mozgott a zenére, és Yuuri rákényszerítette magát, hogy érezzen korcsolyázás közben. Mindig is erős vonása volt az érzelmes korcsolyázás, és ha meg akarta állni a helyét a felnőtt korosztály heves versenyében, akkor az erősségeire kell játszani.

Ahogy az előadás folytatódott, Yuuri érezte, amint visszatér a zenéhez és azokhoz a gondolatokhoz, amikre szüksége volt a korcsolyázáshoz. Közeledvén a négyszeres leszúrt rittbergerhez majdnem tétovázott, de gyorsan felvillant az elméjében, hogy tartsd meg az egyensúlyod, és tökéletesen landolta az ugrást, és a sikere által megkönnyebbülés áradt szét benne.

De annak ellenére, hogy sikerült az ugrás, Yuuri tudta, hogy ez nem lesz elég. Jó volt az előadása, de nem fantasztikus. Az idegei visszatartották attól, hogy elérje a tökéletes előadáspontokat, amikre szüksége volt, hogy pótolja a bonyolult ugrások viszonylagos hiányát. Megbízhatóan még mindig csak a négyszeres leszúrt rittbergert tudta megcsinálni, és ez volt az egyetlen négyszeres, amit Celestino megengedett neki megpróbálni versenyeken. Az előadása mindkét része híján volt valaminek, és míg valószínűleg ezzel helyezést ért volna el a junioroknál, addig Yuuri tudta, hogy ez a sokkal magasabb szintű felnőtteknél nem fog sikerülni.

A pontjai igazolták a félelmeit. Nem voltak rosszak egyébként, tökéletesen elfogadhatóak egy junior korcsolyázó számára, aki először versenyzett a szenioroknál, de nem voltak elég jók. Ötödik helyen végzett, nem lett utolsó, de a közelében sem volt az aranynak, amit annyira akart, hogy ordítani tudott volna.

Az éremceremónia után Phichit megvigasztalta, gratulált neki az előadásához, és rámutatott, hogy már a döntőbe bekerülni is egy olyan eredmény volt, amire büszke lehetett. Csak tizenhat éves volt, emlékeztette Phichit. Még több mint tíz éve van versenyezni, több mint tíz éve, hogy tökéletesítse a korcsolyázását és a rutinjait. Aligha várhatja el, hogy tökéletes legyen abba a pillanatban, hogy a felnőtt korosztályba lép, vagy hogy rögtön aranyat nyerjen, amikor annyival tapasztaltabb korcsolyázók ellen versenyzik. Még Viktor sem nyert aranyat az első felnőtt Grand Prix-jén, habár sokkal előrébb végzett, mint Yuuri.

Ez nem segített.

Yuuri aranyat akart. Mindennél jobban. Nem számított, hogy Viktor nem nyert aranyat az első felnőtt Grand Prix-jén, mert Yuuri jobb akart lenni. Bántotta a veszteség, arra késztette, hogy sírjon a frusztrációtól. Előző szezonban megízlelte a győzelmet, és mindennél jobban vissza akarta kapni ezt az érzést.

*

Pár hónappal később Viktor a címlapokra került azzal, hogy aranyat nyert az olimpián, ami senkinek sem jelentett meglepetést. Az éppen csak húsz éves Viktor Nikiforov egy műkorcsolya legenda volt. Egy jégisten, akihez senki sem tudott felérni. Yuuri és Phichit lehetetlen reggeli órában nézték a tévében élőben az előadását. Phichit ózott és ázott a rutintól, míg Yuuri szemét a képernyőre tapasztva csendben maradt.

Ez volt az, amit le kell győznie, emlékeztette magát. Biztos volt benne, hogy Viktor sosem volt ideges, nem kerekedtek rajta felül a hülye félelmek, mint ahogy Yuurin. Ha le akarta győzni Viktort, módot kell találnia arra, hogy segítsen az idegein, vagy még csak meg sem közelítheti.

A következő napon elment beszélni Celestinóval. Nem akart, utált másokkal az érzéseiről beszélni, utált gyengének látszódni. De muszáj volt. Ha az volt az egyetlen módja, hogy legyőzze Viktort, hogy előbb legyőzi a saját félelmeit, akkor ez volt az, amit tennie kellett.

Celestino mindent nagyon gyorsan megszervezett, és Yuuri a következő héten találkozott egy szakértőnek kinéző hölggyel egy elegáns, de kényelmes irodában. Először kelletlenül beszélt vele, de a meglepetésére könnyed és megközelíthető volt, és azon találta magát, hogy kibökte, hogyan érzett a versenyek előtt, hogy mennyire nehezen lélegzett, és hogy annyira győzni akart, hogy az már fájt.

A találkozók meglepően hasznosnak bizonyultak. A nő segített neki analizálni a saját gondolatait, tanított neki pár jó technikát, hogy lenyugtassa magát, hogy megállítsa a szorongást, hogy felülkerekedjen rajta. Felírt neki pár gyógyszer is arra az esetre, ha úgy találja, hogy a tudatosság önmagában nem segít, amikor tényleg rosszul volt. Kezdetben megtagadta, hogy beszedje őket, szégyellte őket és magát, de Phichit gyorsan rábeszélte. Amikor Yuuri végül bevallotta, mi történik, Phichit biztosította róla, hogy egyáltalán nem kell szégyenkeznie, ha segítségre van szüksége az idegei miatt. Yuuri megnyugodott, miután órákon keresztül beszélgettek, és kiöntötte a szívét barátjának. Megígérte, hogy gyakorolni fogja a tanult nyugtató módszereket, és be fogja venni a gyógyszereket, ha valóban szüksége van rá.

Yuuri újból azon merengett, hogy sosem lehet elég hálás, amiért Phichit a barátja.

*

Yuuri elhatározta magát, hogy a világbajnokságon jobban fog teljesíteni. Az új, biztos stressz-kezelő módszerekkel a tarsolyában, és Phichit és Celestino biztatásával a pálya széléről, a két intenzív versenynap után egy bronzzal végzett, amit kimerülten szorongatott a markában. Hatalmas volt a nyomás, a pedig verseny hihetetlen mértékű, de makacsul végigcsinálta.

A medálosztó ceremónián a legalacsonyabb dobogón állt, fáradtan integetett a tömegnek magasan Viktorral maga fölött, akinek úgy függött az arany a nyaka körül, mintha oda tartozott volna. Nyilvánvalóan Viktor végzett az első helyen, a kombinált pontszáma megdöbbentően magasabb volt, mint a szőke svájci korcsolyázónak, aki éppen alatta állt a pódiumon, és csodálattal és félelemmel vegyes tisztelettel az arcán nézett fel az oroszra.

Yuuri is őt nézte, de a csodálat volt a lehető legtávolabbi érzelem attól, ami nyilvánvalóan az arcára volt írva. A tömeg éljenzésén keresztül is pontosan hallotta a szíve eszeveszett dobogását; az érem megnyerésének öröme küzdött a lesújtó csalódottsággal, hogy Viktor újra legyőzte.

Racionálisan tudta, hogy ebben a szezonban eléggé lehetetlen lett volna számára legyőzni Viktort, amíg még mindig olyan új volt a felnőtt korcsolyázásban, és csak egyetlen négyszeres volt biztos a repertoárjában, de ettől még frusztrálta a dolog. Le tudja győzni Viktort egy napon, tudta, hogy képes rá, de a várakozás megölte. Minden szezon egy újabb elvesztegetett év volt.

Ahogy mérföldnyinek tűnő mélységből felbámult Viktorra, Yuuri megerősítette az elhatározását, és mélyen a csontjaiba véste az akaratát. Megízlelte a győzelmet és imádta, szerette a korcsolyázás örömét, a közönség szurkolását, ami mind felé és csak felé irányult. Most, hogy a felnőtt korosztályban korcsolyázott, újra fel kell magát küzdenie a listákon, csak úgy, ahogy a pódiumon tette. Már megtette ennek az első lépését, és megeskette magát, hogy hamarosan megteszi a következőt.

Viktor a tömegre mosolygott, és a stadion fényei táncoltak a szemeiben. Egy pillanatra az éppen alatta álló Yuurira villant a pillantása, és Yuuri összeszűkített szemekkel farkasszemet nézett vele. Viktor nem mondott semmit, de visszabámult; a kék tekintet kutatón fúródott Yuuri barna szemeibe, ahogy összekapcsolódott a pillantásuk. Egy órának érződő pillanat erejéig méregette egymást a kettős, és Yuuri szíve utálattal vegyes elhatározással volt telve, míg Viktor pillantása olvashatatlan volt. Aztán a fotós odaszólt nekik, hogy mosolyogjanak a kamerába, és megtört a pillanat.

*

A ceremónia után Yuuri nem látta többé Viktort. De ahogy összepakolta a táskáit, és elhagyta a stadiont, szinte meg mert volna esküdni rá, hogy érzi, amint egy pillantás követi és figyeli. Örökké figyeli, és sosem szakad el róla.

*

Detroitba visszatérve Yuuri belevetette magát az edzésbe. A kérésére Celestino az összes edzését priváttá tette, távol tartva ezzel a többi korcsolyázót, és esélyt adott vele Yuurinak arra, hogy békében korcsolyázzon. Ez mérhetetlenül segített. Más korcsolyások jelenléte és ennek nyomása nélkül Yuuri úgy tudott összpontosítani a korcsolyázásra, hogy semmi sem vonta el a figyelmét. Phichit mindig ott volt természetesen, vagy Yuurival korcsolyázott, vagy a palánk mellől nézte, és szurkolt neki.

Kevesebb, mint egy hónappal a világbajnokság vége után Yuurinak sikerült az edzésen egy négyszeres salchow Phichit és Celestino lelkes biztatására. Phichit levideózta az egész dolgot, és a büszkeség pillanatában Yuuri megengedte neki, hogy posztolja, és meglepte, mennyi figyelmet vonzott magára a videó.

Sosem követte figyelemmel a szélesebb korcsolyás közösséget, vagy hogy voltak-e rajongói, mivel ő maga nem volt aktív egyetlen közösségi felületen sem, de úgy tűnt, hogy több embert érdekelte a korcsolyázása, mint várta volna. A hírek, miszerint most már meg tudott csinálni egy négyszeres salchowot, jó fogadtatásra találtak, és Phichit nagy örömmel olvasta fel Yuurinak a kedves hozzászólásokat éjjel a szobájukban, ahogy az emberek kifejezték az örömüket az új képessége iránt, és hogy izgatottak várták, miként fog előadni a következő szezonban.

Yuuri mosolyogva ment aludni aznap éjjel.

*

[Műkorcsolya Világbajnokság Medálosztó Ceremónia]

271,548 megtekintés

359 hozzászólás

Nightimedream [1 napja]

Nikiforov újra nyer – ez nem meglepő ♥ ♥ ♥

válaszok megtekintése (25) 

sk8terfan [8 órája]

Azt hiszem, mindenkinek meg kell néznie 3.15-3.25, mert azt a rohadt 

Alexibexi [8 órája]

Ez volt valószínűleg életem legkomolyabb 10 másodperce

riri456 [7 órája]

láttátok az arckifejezésüket!!!

Nikifan12 [7 órája]

Az a Katsuki gyerek még életében nem nézett ilyen ellenségesen, mint Viktorra omg

Marcia Linette [6 órája]

Komolyan azt hittem, fel fog mászni a dobogón, hogy behúzzon Viktornak o.O

zazada [5 órája]

aztarohadt! rettenetesen akarhatta azt az aranyat

Arthur Brn  [5 órája]

Tutibiztos vagyok benne, hogy Katsuki a saját érmével akarta megfojtani Nikiforovot

Sergey Gold [5 órája]

Uraim, úgy gondolom, egy rivalizálásnak lehetünk tanúi

Theresa4444 [4 órája]

Nemtom, azért Viktor arckifejezése…

Viktor5ever [4 órája]

Ja, egyetértek. Mármint Katsuki pokolian mérgesnek tűnt, de Viktor eléggé… érdeklődőnek tűnt??? Kíváncsinak??? Izgatottnak??? Nemtom, de határozottan fura volt  

További válaszok megtekintése

Dâibpròht (ได้โปรด) – kérlek (thai, és reméljük, hogy helyesen találtam meg az átírást :D)

Yuuri kűrje: https://www.youtube.com/watch?v=YCl-0lu0vHM