Ígéretek III.

A novella befejező része, mert képtelen vagyok sokáig húzni az agyatokat, ha már készen csücsül a gépen... :) 
Ne zavarodjatok össze, ha hirtelen előkerül egy saját szereplőm, Viktor nővére, Katya, akinek immár sikerült vezetéknevet is találnom. Őt egyébként a Mesélő matrjoskából már ismerhetitek, és a jelenet vele volt az első, ami a szemeim előtt volt a ficből (hé, most jut eszembe... ez a fic is passzolna abba a novella-sorozatba). Katya karaktere hozzám nőtt, szeretek vele dolgozni, törődjetek bele.  

Egyébként tiszta táltosnak érzem magam, hogy ezzel a ficcel együtt csak idén már több mint 100 bejegyzés van a blogon. 

Viktor nem számított rá, hogy az első tagja, amibe fájdalom fog hasítani, a bokája lesz, amikor felült, és a földre érintette a talpát a papucsa után tapogatózva. Feljajdult, és odakapta a kezét; a testrész lüktetett, és talán kicsit melegebb volt, mint kellett volna, hogy legyen. Viktor óvatosan megnyomogatta a lábát – ezzel bizony nem mostanában fog ugrálni. Sziszegés közepette felállt, és kibotorkált a konyhába. Ahogy felmelegítette a kávémaradékot, végiggörgette az előző napi beszélgetését a nővérével; nagyon nem érezte magát jól lelkileg, és mivel Georgi éppen el volt foglalva a kapcsolatával, Katyának írt a problémáikról, amikre nővére rendszerint megértően bólogatott. Most is azt javasolta, hogy beszéljék meg, de Viktor már próbálkozott, és Yuuri egészen egyszerűen kicsusszant a markából.

Óvatosan ránehezedett a lábára, de újból fájdalom hasított belé. Ezzel nem fog sehová sem menni, pedig éhes volt, de a fájdalommal még a főzésről is elment a kedve. Nem is beszélve arról, hogy így nem fog tudni ott állni a gáz mellett.

A telefonjára rebbent a pillantása. Az utolsó üzenet Katyától érkezett: egy adag szmájli, talán a kisfia rátette a kezét a készülékre. Megírta, hogy még mindig változatlan a helyzet Yuurival kapcsolatban, és hogy egyébként a lába nem egészen úgy működik, mint kellene.

Azzal nem számolt, hogy a nővére éppen szabadságon van, és egész egyszerűen be fog állítani több doboz étellel.

Ekaterina Zharkova (született Nikiforova) még a harmadik gyerek után, a negyvenes éveibe lépve is jól tartotta magát, és a majd’ kirobbanó energiájával, ahogy rendszerint fel-alá rohangált mindenhol le sem tagadhatta, hogy rokonok Viktorral, ha ez nem lett volna nyilvánvaló az ugyanolyan mosolyukból és a szemükből, még ha a nőnek valamivel sötétebb árnyalatú haja is volt. És az is nagyon beszédes volt, hogy rögtön a tárgyra tért, és nem kertelt.

- Mesélj, mivel is üldözted el azt a szegény fiút?

Viktor csak felnyögött a kanapén, és felemelte a feldagadt lábait. Katya felhorkant és megcsóválta a fejét.

- Jellemző. Azt hittem, hogy legalább ti figyeltek egymásra, ha már mindketten a jégen töritek magatokat.

- Előfordulhat, hogy nem mondtam el neki? Tudod, hogy milyen aggodalmas tud lenni.

- És inkább megvártad, míg rájön, és összekaptatok.

- Nem gondoltam volna, hogy ennyire ki fog rajta akadni!

- Gondold csak végig, Vitya – kezdett bele Katya, ahogy sürgött-forgott a konyhában, felmelegítette a borscsot a tűzhelyen, és a csörgésből ítélve megkereste a tányérokat. – Te hogy reagálnál, ha ilyesmit eltitkolna előled?

Viktor már végiggondolta korábban, és el kellett ismernie, hogy rettenetesen haragudott volna Yuurira – elvégre mégiscsak az edzője. Magáról gondoskodni, és elismerni, hogy talán túlerőlteti magát viszont nagyon nehéz volt. Hiába tanult meg jobban másokra támaszkodni, mióta együtt voltak Yuurival, még mindig nehéz volt belátni, ha segítségre volt szüksége.

- Most mit csináljak? – jajdult fel.

- Egyél – nyomta Katya a kezébe a tálcát, amire a mélytányért tette a levessel. – Aztán kérj tőle bocsánatot.

- Valószínűleg látni sem akar. Mi van, ha ma sem akar hazajönni?

- Azt azért nem tartom valószínűnek – veregette meg a vállát a nő. – Viszont ezt szépen meg kell beszélnetek. Mint ahogy eddig is tettétek. A házasság nem csak a mézeshetekből áll, ne hidd, hogy ez lesz az egyetlen, amikor összevesztek.

- Tudom – nyögött fel. – De utálom, amikor mérges rám. Olyankor pontosan ezt csinálja, hozzám se szól és levegőnek néz, de eddig még sosem tette ilyen hosszan és…

- És?

Viktor torka elszorult, és keserű nyomás terjedt szét a mellkasában. – És azt mondtam neki, hogy fejezzük ezt be. Azt nem érthette úgy, ugye?

- Egy szakításhoz azért ennél több kell, nem tizenöt évesek vagytok.

- De… ugyanezt mondta nekem Barcelonában. – Viktor hangja elcsuklott, a szeme szúrt, és némi ijedtséggel konstatálta, hogy a sírás határán van. Nem akart sírni, így is meglehetősen szánalmasnak érezte magát, amiért iderángatta Katyát, hogy pátyolgassa.

- Túlbonyolítod – simogatta meg a haját Katya, majd odavonta magához, és Viktor úgy kapaszkodott belé, mintha hirtelen újra tizenéves éves lenne, aki elveszve érzi magát a nagyvilágban, mert már nincs hova hazamennie. Viktor válla megremegett. – Jól van, na, buták voltatok mindketten, van ilyen. Most szépen megnyugszol, eszel, és aztán felhívod. Én csak délutánig tudok itt maradni, amíg Nikita oviban van.

- Ki fog nyomni megint – szipogta. Katya előkotort egy gyűrött zsebkendőt a zsebéből.

- Dehogyis.

Viktor kifújta az orrát, és valahogy sikerült annyira megnyugodnia, hogy végre egyen a jó illatú ételből. Teli hassal kevésbé érezte magát szerencsétlenül, Katya pedig készített borogatást a lábára, mielőtt leült volna mellé, hogy képeket mutogasson a gyerekekről, és ezzel elvonja a figyelmét a szomorúságról. Ezzel viszont csak az villant be neki, amikor egy éjszaka a családalapításról beszéltek. Yuuri pironkodva megkérdezte, mit gondol arról, hogy nekik is legyenek gyerekeik, mert nagyon jól áll a kezében a kisbaba, az unokahúgai is odáig vannak érte. Viktor annyira elámult a lehetőségen, hogy egy fél percig nem válaszolt, Yuuri pedig azt hitte, hogy valami rosszat mondott, és majdnem bocsánatkérés közepette a nyakába vetette magát, hogy természetesen semmi szükség erre, ha nem akarja, nem kell, hogy minden álma teljesüljön. De Viktor akarta. Egy gyerek azonban hatalmas felelősség, és mióta Makkachin nem volt velük, Viktor kétségbe vonta azt is, hogy magáról megfelelően tud-e gondoskodni. Yuuri más volt, őt szívesen babusgatta és kényeztette, de magáért megtenni dolgokat nem volt olyan izgalmas.

Amikor felsajgott a lába, Katya kérdés nélkül belediktálta a fájdalomcsillapítót, és olyan határozottan utasította pihenésre, hogy nem mert ellenkezni. Fel akarta hívni Yuurit, hogy megbeszéljék, de rettegett tőle, hogy ismét elutasításba ütközik. Katya nyaggatását sem bírta már hallgatni, mert fájt, hogy igaza volt, és végül megkönnyebbült, amikor nővére elment, és egyedül hagyta a gondolataival és a bűntudatával.

~*~

Yuuri éppen a csatornaparton járt, amikor megcsörrent a telefonja. A kijelzőn látott névre elkerekedett a szeme. Katya, Viktor nővére – mégis mit szeretne tőle, hiszen ha beszéltek, akkor azt általában Viktor telefonján tették… Viktor, Viktorral lehet valami, és Yuuriban újra fellobbant az aggodalom, ahogy igyekezetében majdnem kinyomta a hívást ahelyett, hogy felvette volna.

- Igen?

- Yuuri, én nem akarok beleszólni a dolgaitokba – kezdte Katya köszönés helyett, és barátságos hangja most szokatlanul komolyan csengett –, de menj haza minél hamarabb, Viktor nincs túl jól.

Yuuri lélegzete elakadt.

- Mármint ne aggódj – tette hozzá a nő gyorsan, mert már ismerte annyira, hogy mindenen aggódik, sokszor feleslegesen –, nem annyira komoly, de pillanatnyilag nem nagyon tud lábra állni és…

- Rohanok.

Nem törődve a tömeggel sebesen futni kezdett, még hallotta Katya jókívánságát a telefonból, mielőtt letette volna, és olyan gyorsan tette meg a maradék utat hazáig, mint még soha. Az oldala szúrni kezdett attól, hogy rosszul vette a levegőt, és most hálát adott annak, hogy pár lakó elfelejti zárni a kaput, mert legalább a kulcsokkal odalent nem kellett vacakolnia.

- Vitya? – szólalt meg elszorult torokkal, ahogy bizonytalanul megtorpant az ajtóban.

- Yuuri! – A kanapé felől hallotta a hangját, majd látta Viktor feje búbját, ahogy felült, de végül nem ugrott fel, hogy köszöntse, csak fájdalmasan felnyögött. Yuuri le sem dobta a táskáját, és cipőstől rohant oda hozzá. Térdre esett mellette, és a nyakába vetette magát, szorítva ölelte. – Éjszaka azt hittem, haza se fogsz jönni.

- Sajnálom, buta voltam – suttogta Yuuri a nyakába fúrva az orrát. – Én csak… haragudtam rád, hogy fájdalmat okoztál magadnak, és nem bírtam nézni.

Viktor gyengéden ringatni kezdte. – Én voltam a hülye, nem akartam, hogy aggódjál.

- Most már jogosan aggódhatok? Katya azt mondta, nem bírsz a lábadra állni.

- Beszéltél vele? – Viktor arcán némi meglepettség és bűntudat suhant át.

- Mutasd a lábad. – Yuuri kibontakozott az ölelésből, és végigsimított a lábán, majd gyengéden megérintette a feldagadt bokát. – Mióta ilyen?

- Reggelre dagadt be, pedig nem erőltettem. Katya rakott rá borogatást, de elforgolódtam, amikor aludtam.

Yuuri a fejét csóválta. – Ugye tudod, hogy most nem ugrálhatsz? Nincs cipekedés sem.

- Igenis, uram. – Viktor szalutálni akart, de a rossz kezét emelte a homlokához. Yuuri elnevette magát, és a két tenyere közé véve az arcát megcsókolta a haját.

Yuuri sürgött-forgott, felrakott egy nagy adag vizet forrni teának, borogatást készített, és benézett a hűtőbe, ami nem ásított olyan üresen, mint ahogy számított rá – valószínűleg Katya hozott nekik házi kosztot, ha már náluk járt. Yuuri nem bánta, hogy van valami a hűtőben, nem gondolta volna, hogy most lenne idegzete készíteni valami tisztességeset. Ahogy visszafordult felé, észrevette, hogy Viktor enyhén elnyílt ajkakkal bámulja, és megszokásból a vállához nyúlt, hogy megbirizgáljon egy hosszú tincset – ami már nem volt ott.

- Hová lett a hajad? – kérdezte Viktor halkan, és Yuuri az ajkába harapott.

- Megkértem Yuriót, hogy vágja le.

- Ó… hiányozni fog.

És Yuurit hirtelen mellkason vágta egy rossz érzés; Viktor anno azért szabadult meg a hosszú fürtjeitől, mert befejezettnek tekintette az első kapcsolatát, és talán most ez is így nézett ki. Egy pillanatig vissza akarta ragasztani az idegesítő, hosszú fürtöket, pedig tudta, hogy ez lehetetlen. Egy hirtelen, buta ötlet volt levágatni, és Viktornak most biztosan nem tetszik így…

- Ne haragudj, hogy nem szóltam.

- Tessék? Miért? A te hajad, én megértem, ha idegesített, macerás a hosszú haj – mosolygott rá Viktor, de ez nem enyhített a furcsa, tompa hiányon, amit most Yuuri a levágott haja után érzett.

Viktorba csak pár órával később hasíthatott bele, hogy értette a megjegyzését, amikor már meztelenül összebújva feküdtek az ágyban, a meleg takaró alatt. Yuuri korábban kereken és megmásíthatatlanul kijelentette, hogy kibékülés ide vagy oda, ilyen állapotban nem fekszik le vele, de abban benne volt, hogy simogassák és kielégítsék egymást kézzel, főleg amikor Viktor azzal érvelt, hogy az orgazmus enyhíti a fájdalmat.

- Nagyon tetszik a hajad – bukott ki Viktorból teljesen váratlanul, ahogy a hajába túrt. Yuuri szemöldökét összevonva fellesett rá a mellkasáról, ahol eddig a fejét nyugtatta.

- Ma már nincs több szex, akármilyen szépet mondasz.

- Nem, Yuuri, komolyan! – Viktor pont úgy markolt a hajába, amiről tudta, hogy szereti, és Yuuri halkan felnyögött. – Imádom, ilyen volt akkor is, amikor megismerkedtünk.

- Úgy nézek ki, mint egy gimnazista – rejtette az arcát a nyakába, míg Viktor tovább cirógatta és morzsolgatta a tincseket az ujjai között.

- Engem nem zavar, az én gimnazistám vagy.

Yuuri nevetősen felhorkant, és érezte, ahogy Viktor megremeg a lélegzetétől a nyaka érzékeny bőrén. – Akkor ez téged a perverz, vén tanárbácsivá tesz, aki elcsábítja a diákjait? – susogta.

- Yuuri, miért vagy ilyen gonosz velem?

Elvette az arcát a nyakából, egy kicsit feljebb emelkedve a füléhez hajolt, játékosan megharapdálta a fülcimpáját, és a fogai közé csippentette azt a részt, ahová Viktor tinédzser korában lyukakat lövetett. Egészen addig nem engedte el, amíg Viktor fel nem nyögött.

- Mert te is gonosz vagy magaddal. Mindig a koroddal jössz, pedig csak négy évvel vagy idősebb nálam.

Viktor felsóhajtott. – Az egy örökkévalóság a mi szakmánkban.

- Tudom. – Yuuri gyengéd puszit nyomott a helyre, ahol imént megharapta. – Ezért nem is szeretném, ha tovább kínoznád magad. – Elhúzódott tőle, és felkönyökölt, hogy a szemébe nézhessen. – Lefordíttattam a leleteidet, Vitya. Tudom, hogy rossz és fáj, de nem szeretném, ha tovább erőltetnéd és bántanád magadat, csak hogy mindenkinek megfelelj. Vehetnéd ezt úgy, mint egy új kezdetet, és már Yakov is szívesen látna teljes munkaidős edzőként.

Ez olyasvalami volt, amire egyikőjük sem számított: hogy Yakov valaha képes lesz elfogadni Viktort edzőként, hogy elismeri annyira, hogy felajánljon neki egy ilyen megtiszteltetést. Yakovnak lassan be kellett látnia, hogy nem létező végzettség ide vagy oda, Viktor nem csak a koreografáláshoz értett, és az sem volt elhanyagolható tényező, hogy már ilyen fiatalon kikerült a kezei közül egy olimpiai aranyérmes és többszörös világbajnok.

Viktor hosszasan kifújta a levegőt Yuuri monológja után, és egy pillanatig tartott tőle, hogy megint össze fognak vitatkozni az idősebbik lassan haldokló versenyzői karrierjén.

- Azt hiszem, megelégeltem a fájdalmat.

- Helyes – biccentett Yuuri. – Elkísérlek a vizsgálatokra is, ha nem akarsz egyedül menni.

Hiába próbált erősnek látszódni, elcsuklott a hangja, amikor hangosan is kimondta, hogy vissza fog vonulni, és Yuuri gyengéden a mellkasára vonta a fejét, ahogy Viktor némán remegő vállakkal siratta a karrierjét. Yuuri maga is elmorzsolt pár könnycseppet, mert utálta szomorúnak látni Viktort, és érezte, hogy ez a döntés egy nagy korszak lezárást fogja jelenteni. Másrészről viszont örült, hogy Viktor végre feladta a makacsságot, és belátta, hogy meg kell tennie ezt a lépést.

~*~

Hetekbe beletelt, mire Viktor képes volt úgy belépni a jégpályára, hogy nem sikoltott fájdalmasan a mellkasában a visszavonulás hagyta űr. Még mindig felkapta a fejét Yakov szigorú kiabálására, ami immár nem neki szólt – kivéve, ha a jégre akart lépni, mert azt még nem igazán volt szabad. De egészen jól haladt a terápia, és már kevésbé fájtak a lábai, mint korábban, és az orvosok azzal bíztatták, hogy ha továbbra is ilyen szépen viselkedik és gyógyul, akkor talán télre óvatosan edzhet, és demonstrálhatja a koreográfiákat.

A négyszeres flip nélkül persze. Sőt, a többi négyszerest is felejtse el egyelőre.

Viktor nem panaszkodhatott, volt kinek továbbvinnie az örökségét. Yuuri komolyan gondolta, hogy megszerzi neki azt az ötödik aranyat is, Yurinak pedig már az edzések felén sikerült a négyszeres flip, és mindenáron el szerette volna csenni ezt az előnyt Yuuri orra alól. Viktor nagyon örült, hogy az évek során ennyire összebarátkoztak, és motiválták egymást a fejlődésre.

Beköszöntött az ősz, és az edzés nélkül Viktornak kevés motivációja volt nagy sétákat tenni a városban. Egyelőre hanyagolnia kellett a közös kocogást Yuurival, akárhogy is nyaggatta, párja szigorúan elutasította addig, míg az orvos azt nem mondja, hogy szabad. Viktor tudta, hogy vitatkozást és veszekedést nem ér a dolog; Yuuri csak jót akar neki. Ahogy Yakov is, és Viktor még mindig elámult, hogy komolyan megkaphatja tőle az edzői állást, amint rendesen meggyógyult.

Egyre többször kapta magát azon, hogy irigykedve nézi a kutyasétáltatókat; végtelenül hiányzott neki Makkachin, és tudta, hogy egyetlen másik kutya sem pótolhatná őt, de Yuurinak igaza volt, hogy nem szabadna alávetnie magát a gyásznak.

- Biztos készen állsz rá? – kérdezte óvatosan Yuuri még egyszer utoljára, amikor már készülődtek indulni a menhelyre. – Nem muszáj azért, mert én akarom.

Már többször is átbeszélték a témát, és Yuuri lelkesedése és szokatlanul pozitív hozzáállása ragadós volt. Viktor belátta, hogy sosem fogja túltenni magát Makkachin elvesztésén, ha nem ad esélyt egy másik kutyának.

- Persze, solnyshko – mosolygott rá. – Rendben leszek. És ne hagyjuk már őket lógva, ha már beszéltünk velük, nem?

Yuuri biztatóan megszorította a felkarját, és az arcán leplezetlenül izgatott kifejezés ült.

Egyelőre egyedül abban nem tudtak megegyezésre jutni, hogy mekkora kutyát szeretnének – Yuuri inkább egy kisebbre szavazott volna, míg Viktor a nagyobbakért volt oda, és abban reménykedett, hogy hátha találnak egy gazdára váró uszkárféleséget. Végül abban egyeztek meg, hogy a fajta nem számít, azt a kutyát választják, amelyik a legszimpatikusabb lesz mindkettőjüknek.

A menhely egy kieső külvárosi úton volt, ahol már nagy kertek voltak. Yuuri vezetett, mert Viktor közlekedési stílusa még orosz mértékkel is egy halálos ítélettel ért fel, és Viktor kivételesen nem sértődött meg ezen.

Gyerekekhez még túl fiatalok, bőven ráérnek azután, hogy Yuuri is visszavonult, és már nem utazik minden második héten a világ túlsó felére. Addig is kitapasztalhatják egy kutyán, hogyan passzol össze a nevelési stílusuk.

Yuuri leparkolt egy hatalmas kertes ház előtt, és előre engedte Viktort, aki nagyszerűen kiismerte magát a helyen – itt segített be önkéntesként, amikor még volt rá ideje, mostanában azonban inkább adományokat gyűjtött ennek és több másik szentpétervári állatmenhelynek is.

- Jó látni téged, Vitya! – lelkendezett a hely idős tulajdonosa, Anna. – Minek köszönhetjük a szerencsét? Úgy tudtam, hogy szorgalmasan edzetek a következő szezonra, szóval eléggé meglepődtem, amikor az unokám szólt, hogy jöttök.

Viktor megölelte a nőt, majd megragadta Yuuri kezét, hogy ne bujkáljon tovább a háta mögött. – Ő itt a férjem, Yuuri.

A nő megragadta a kezét, és alaposan megszorongatta. – Sokat hallottam rólad.

Yuuri zavartan elpirult, és tűrte a határozott, heves kézrázást.

- Még nem tettünk hivatalos bejelentést, de… én végleg visszavonulok.

- Nocsak, valaki rávett, hogy ne tedd tönkre magad? – hunyorgott Yuurira.

- Nem volt más választása.

- Hallottam, mi történt a jó öreg Makkachinnal… nagyon sajnálom. De ha jól értem, akkor…

- Igen, szeretnénk esélyt adni egy másik kutyának. Makkachint nem lehet pótolni, de…

Hirtelen csattanás hallatszódott, Anna összerezzent, és szinte rohanva távozott a helyiségből. Viktor sietve követte, és Yuurinak nem volt más választása, mint utánuk menni. Mint kiderült, éppen etetési időben érkeztek, és pár kutya szabadon volt a konyhában, ahol Anna előkészítette nekik a vacsorát. Egy hatalmas, homokszínű pudlifelé éppen egy száraztápos zsákba mászott, amiben egy barna-fehér corgi aktívan segített neki. Amikor azonban meglátták gondozójukat, a nagyobb rögtön megpróbált kimászni a zsákból, ami puffanva landolt a földön, míg apró szemek sorjáztak ki belőle, és gurultak szét a földön.

- Nem hiszem el, hogy megint ez a kettő…!

Viktor szinte nem is hallotta a nő zsémbelését, mert teljesen elbűvölte a homokszínű, nagytestű kutya. Masszív végtagjai voltak és hatalmas barna szemei, és Viktor szerelembe esett. Nem foglalkozva a külvilággal lassan megközelítette az állatot, és miután az kíváncsian megszaglászta a kezét, óvatosan megcirógatta a nyakát. Puha és enyhén hullámos szőre volt, és Viktor felnevetett, amikor megnyalta a kézfejét.

Egyszerűen tökéletes volt.

- Áh, ő Filya – mutatta be Anna a kutyát. – Elég régóta van itt, és mióta Bimka megérkezett, összenőttek, és folyton csak a rendet bontják… nem is tudom, hová lett hirtelen az a kis ördögfióka. 

- Itt van – hallatszódott Yuuri elcsukló hangja –, és egy angyal.

Megfordulván látta, hogy Yuuri a járólapon ül a sarkain, és a corgi, aki segített Filyának hozzájutni a száraztáphoz, a farkát csóválva próbált az ölébe mászni. Férje elérzékenyült arccal dögönyözte a kutyát, míg japánul becézgette. Viktor ismerte ezt az arckifejezést, és már tudta, hogy gondban vannak.

- A többiek kint vannak az önkéntesekkel, de ez a kettő beosonhatott a hátsó ajtón, míg nem figyeltem. – Anna előkapott egy seprűt és egy lapátot, és gyorsan összekergette a szétgurult kutyakaját.

Viktor visszafordult Filyához. – Szeretnél velünk hazajönni?

A kutya vakkantott.

- Szerintem Bimka akar velünk hazajönni – jegyezte meg Yuuri ártatlanul, s a kutya immár teljesen az ölében volt, míg rövid lábaival Yuuri karján támaszkodott.

- Előre mondanom kell, hogy őket nem szeretnénk külön örökbe adni – mondta Anna. – Fájdalmas lenne őket elválasztani.

Viktor és Yuuri között néma kommunikáció zajlott le.

Szükségük lesz egy nagyobb lakásra.

*elhatározza, hogy dögöltangstot ír, de annak a vége is cukorfluff*

(Az eredeti ötlet durvább volt, higgyétek el.)

Rendben, egyértelmű volt, hogy nem hagyhatom ezt a kettőt boldog vég nélkül, de a kutyák nekem is váratlanul jöttek. Celdriával legalább két órán keresztül mindenféle kutyafajtát nézegettünk, hogy milyet fogadjanak örökbe – Viktor egyértelműen valami uszkárfélét és nagyot akart, így Filya egy goldendoodle lett, ami a golden retriever és az uszkár keveréke. Bimka pedig egy corgi, mert Celdria szerint azok a sztereotipikus melegpár-kutyák, és amúgy is nagyon édesek, keressetek rájuk. Egyébként nem értek a kutyákhoz.