Szóval így fest a boldogság

Hoztam a novellát, amit emlegettem; eredetileg Viktuurinak indult, aztán Yuri betáncolt a képbe egy Otabekkel karöltve, és még pletykálnak is Viktorral. Aki angstolni próbált, aztán rászóltam, hogy legyen szíves a címre nézni, itt bizony boldogság lesz. 

Viktuuriék nagyon házasok, OtaYuriék barátkoznak, Lilia és Yakov pedig randizgatnak - amit egyik sem hajlandó elismerni.  

- Ébredj, Csipkerózsika, a hasadra süt a nap! – mondta Viktor szinte dalolva, ahogy megsimogatta a vállát. Yuuri tiltakozni akart, hogy a hasára ugyan nem süthet, mivel pont azon fekszik, de még ahhoz sem volt igazán ereje.

Úgy néz ki, hogy miután Viktor kimászott mögüle az ágyból a reggeli szerelmeskedésük után, ő szépen visszaaludt, habár a távolból hallani vélte, amint párja motoszkál a konyhában. Kinyitni a szemét viszont nem akaródzott, hiába lett volna felfrissítő egy zuhany a nem sokkal ezelőtt történtek után.

Amikor Viktor keze egy pillanatra elrebbent, hiányzott, és utána akart kapni, de nemsokára vissza is tért egy kuncogás kíséretében. Yuuri hallotta, amint valami koccan az éjjeliszekrényen, és résnyire nyitotta a szemét.

Egy tálca. Reggelivel. Ezért talán érdemes felkelni, még ha a kimerültség is hasít a derekába, ráadásul hosszú idő után ez az első közös szabadnapjuk. Yakov csak morogva engedte meg nekik, mert mindig szeretett egy napot tudni magának, amikor csak Viktorral foglalkozik. Hiába javította az orosz műkorcsolyázó teljesítményét a vőlegénye jelenléte, az edzés nagy részében inkább Yuuri haladásával foglalkozott, mint a sajátjáéval. És valljuk be, Viktor állóképessége már nem a mai volt, jóval többet kellett azért dolgoznia, hogy a csúcson maradjon.

Yuuri szeme újra lecsukódott, míg Viktor keze a válláról a lapockájára csúszott, ahogy gyengéd simogatással próbálta felébreszteni.

- Ne aludj vissza, kicsim, késő van.

- Hány óra? – nyöszörögte Yuuri alig hallhatóan.

- Tizenegy múlt.

Yuuri hangosan felnyögött. Úgy volt, hogy ezt a napot együtt töltik, erre a felét már át is aludta. Annyira jellemző. – Miért nem keltettél előbb?

- Nem volt szívem, olyan jóízűen aludtál – mosolygott rá Viktor. Yuuri éppen akkor könyökölt fel, amikor a másik egy villát nyújtott felé rajta tükörtojással, és Viktor a szája helyett az orrát találta el. Az étel a párnára esett, és Yuuri halk nyöszörgéssel dörgölte az orrát. – Bocsi.

- Tudok egyedül is enni – jegyezte meg, aztán mégis hagyta, hogy immár jobban odafigyelve megetesse Viktor. Először furcsa volt, hogy Viktor ennyire szereti nézni, ahogy eszik, aztán hozzászokott, és úgy volt vele, hogy ha ez örömet okoz neki, akkor nem árt vele senkinek. Otthon amúgy is azt csinálnak, amit akarnak; ha Viktor a pályán a szünetben etette, Yurio rendszerint ott volt, hogy látványosan öklendezzen.

Tényleg, Yurio…

Yuuri rögtön kipattant az ágyból, s éppen hogy nem lökte le az üres tányéros tálcát az éjjeliszekrényről. Viktor meglepetten pislogott arra, hogy hirtelen megélénkült.

- Mi a baj?

- Yurio jön ebédre, és még semmit se…

Viktor elkapta a karját. – Nyugi, már beraktam a sültet.

Yuurit rögtön elhagyta a frissen jött lendülete. – Váó, emlékeztél rá?

- Ez fájt, Yurochka, még el is mosogattam!

- És a mosás? – kérdezte aztán Yuuri, mire Viktor feljajdulva a homlokához kapott. Annyira tudta, hogy igenis elfelejtett valamit! A mosás egyiküknek sem volt a kedvenc házimunkája, így általában addig halmozták, míg Yuuri lassan-lassan tiszta ruha nélkül maradt, és elkezdte Viktor holmijait hordani. Ami Viktornak rendszerint annyira tetszett, hogy amint érte, kihámozta belőlük.

Yuuri szeretetteljesen megbökdöste azt a pontot, ahol Viktor aggódott a kopaszodás miatt. – Hagyd, majd berakom.

Így Viktor magában motyorászva elment ránézni a sültre, míg Yuuri nem túl lelkesen rávette magát, hogy szétválogassa a színeseket és a fehéreket. Aztán arra jutott, hogy a feketéből is van annyi, hogy külön programot indítson miattuk, így azokat is külön kupacba rakta. Kicsit rendetlenül nézett ki a fürdő a maradék két halommal, míg a fehérek már bent forogtak, de legalább látszott a lakáson, hogy lakott, egészen pontosan belakott, és ez megmelengette Yuuri szívét. Amikor beköltözött Viktorhoz, minden helyiség úgy nézett ki, mintha egy lakberendezési magazinból tépték volna ki még úgy is, hogy itt-ott volt a világ minden tájáról hozott szuvenírekből. Viktor akkoriban mindent kényszeresen a helyén tartott. Aztán szépen lassan megsokasodtak az asztalon hagyott, éppen fellapozott könyvek, a szék támlájára terített ruhadarabok, és a lakás kezdett otthonosan kinézni. Rendetlenség persze azért nem volt, már csak Makkachin miatt is, aki előszeretettel rágódott a házipapucson, amiről Viktor az istennek se tudta leszoktatni.

Míg a fürdőben szorgoskodott, egy mosásra váró törülközőt tekert a derekára, hogy ne teljesen pucéran legyen. Viktor persze értékelte volna, de még arra is csak szinte ünnepnapszerűen hagyta magát rávenni, hogy ruhátlanul aludjon vele.

Miután beindította a mosást, fogat mosott, és Viktor pont azt a pillanatot választotta, hogy mögé osonjon, amikor éppen csukva volt a szeme. A derekánál fogva átölelte, és megtámasztotta a vállán az állát.

- És én még abban reménykedtem, hogy együtt zuhanyozunk.

- Még nem fürödtem.

- Oh… - sóhajtotta Viktor.

- Ha elég fürge vagy, akkor még… - Be sem kellett fejeznie a mondatot, Viktor már el is engedte, hogy a kádhoz rohanjon vizet ereszteni maguknak. Yuuri halkan kuncogott rajta.

Viktornak szerencsére már az érkezése előtt is hatalmas kádja volt, amiben ketten is kényelmesen elfértek. Boldog sóhajjal ereszkedett a forró vízbe és Viktor ölelésébe, aki megfogta a csípőjét, nehogy elcsússzon közben. A kád nem volt egy onsen, de valahogy sokkal intimebb közeg volt; a hévízfürdőben sosem mert volna ilyen szemérmetlenül simulni párjához, az mégiscsak közterület. Viktor elégedetten ölelte át, és Yuuri finoman simogatta a hasán összekulcsolt kezét.

Szóval így fest a boldogság.

Egészen addig feküdtek a vízben halkan beszélgetve, néha-néha csókot váltva, míg Makkachin el nem kezdte szűkölve kaparni az ajtót, és Viktor szomorúan mászott ki az éppen felriadt Yuuri mögül.

Amint kinyitotta az ajtót a kutyának, már tudta, miért szólt nekik. Valaki szinte ráfeküdt a csengőre, és a telefonja is elkezdett csörögni a mosdókagylón, amit Yuuri vizet kézzel sikertelenül próbált felvenni. Viktor gyorsan magára kapott egy bolyhos köntöst, és ajtót nyitott.

- Na, végre – mondta köszönés helyett Yuri, és kicsit megilletődve fogadta Makkachin örömteli üdvözlését. A kutya a fiú jelleme ellenére nagyon kedvelte, de ez fordítva már nem volt annyira elmondható; hiába volt annyira barátságos, Yuri mégis tartott tőle valamilyen szinten, és csak felületesen lapogatta meg az oldalát rögtön elrántva a kezét, amint a kutya nyalogatni kezdte. – Felöltözni nem tudtál volna?

- A fürdőkádból ugrasztottál ki minket.

Szavaihoz híven Yuuri éppen akkor osont a fürdőből a hálóba törülköző mögé rejtőzve. Yuri vetett egy lesajnáló pillantást a másik oroszra, mielőtt követve a hús illatát lehuppant volna a sütő előtt, ami szerencsére úgy volt beállítva, hogy magától kikapcsoljon.

- Kiveheted.

- Dehogy veszem – mondta Yuri, és hogy ne fogják házimunkára, levetette magát a telefonjába mélyedve a kanapéra. Viktor ráhagyta; végül is ők hívták meg ebédre, a vendég ne dolgozzék. Inkább elment ő is felöltözni, hogy ne lehessen kifogás rá.

- Privet, Yurio – köszönt rá mosolyogva az immár melegítőben feszítő Yuuri, és a fiú most eleresztet a füle mellett a nem szeretett becenevet.

- Cső, Katsudon.

Yuuri tányérokat rakott ki, majd óvatosan kivette a még forró sültet, aztán az előző este összeütött salátát a hűtőből, amit meglátva Yuri először fintorgott (mindig csak zöldségek!), míg észre nem vette, hogy a marhasült mellett krumpli van. Szóval ma bűnöznek.

- Bocsi, hogy nem hallottunk – mondta Yuuri –, mindketten későn keltünk. Majd ránk foghatod, ha Yakov számon kéri a késést.

Yurio legyintett. – Elengedett délutánra.

- Hogyhogy? – kerekedett el Yuuri szeme meglepetten.

- Azt mondta, szép idő van, estig nem is akar látni minket.

- Váó, mi ütött az öregbe? – nevetett Viktor az étkezőbe lépve, míg az imént magára rántott pólón simította ki a ráncokat.

- A tavasz – morogta Yuri, mire Yuuri halványan elpirult. Nem szeretett volna mások szerelmi életére gondolni.

- Ééés? – kérdezett vissza pletykára éhesen a másik orosz.

- Láttuk beszállni Lilia autójába.

- Ohohó! – rikkantotta Viktor.

- Ne kezd – szólt rá a fiú; így is túl sokat tudott a sportszervezetben kötött fogadásokról, melyeknek a tárgya pillanatnyilag az volt, vajon mikor jönnek össze újra az egykori házasok. Yuri nem ismerte volna be, hogy titokban ő is benne volt. Mióta ismét együtt dolgoztak, elkezdtek újra közelebb kerülni egymáshoz, és már-már randiztak, habár egyikük sem nevezte úgy a közösen töltött időt. Általában munkavacsoráknak titulálták őket, de nem tiltakoztak, amikor Yuri lelépett Lilia lakásából, hogy aztán Viktoréknál vagy Milánál aludjon.

- Én csak örülni fogok nekik, ha végre kibékülnek – mondta Viktor elkomolyodva. – Mindig is az volt a benyomásom, hogy miattam mentek szét.

- Biztos nem – mondta gyorsan Yuuri a mellé ülő párja karjára simítva gyűrűs kezét.

- Amikor elkezdtem Yakovnál edzeni, még együtt voltak – mesélte a férfi, míg felvágta a sültet, és mindannyiuknak szedett bőséggel az ételből. – Laktam egy ideig náluk, és az rémlik, hogy folyton csak veszekedtek. Aztán Lilia egy napon lecsapta a gyűrűjét a konyhapultra, és közölte Yakovval, hogy fel is út, le is út, ha ennyire hazahozza a munkáját. Nem mintha Lilia jobban csinálta volna. – Viktor elhallgatott, és az ebédlőre terhes csend borult. Tabutéma volt a pályán, miért is mentek szét Feltsmanék, de valahogy mégis mindig mindenki erről beszélt. És Yuuri is elmondta neki a véleményét kettesben: nem ő tehet róla, Yakovtól és Liliától nem volt profi, hogy előtte veszekedtek, és olyan dolgokat vágtak egymás fejéhez, ami miatt még mindig úgy érzi, ő a hibás. Köztük már jóval előbb gondok voltak, hogy Viktor ideiglenesen beköltözött hozzájuk, és Lilia amúgy is csak Yakov szűrét rakta ki. Viktor egészen addig nála lakhatott, míg nem talált egy normális kollégiumi helyet.

Hogy ne kelljen semmit se mondania, Yuri megpróbált látványosan belefulladni a narancslevébe. Ez olyan jól sikerült, hogy Yuurinak kellett meglapogatnia a hátát, amikor köhögőrohamot kapott, és az üdítő kiszaladt az orrán.

- Jó étvágyat – köszörülte meg a torkát Yuuri, hogy megtörje a kínos csendet.

Yuri végig a telefonjába mélyedt, és tőle szokatlanul egy rossz szót nem szólt a vendéglátókra, amikor azok néha megsimogatták egymás kezét, vagy szerelmes pillantást váltottak az étel fölött. Mint kiderült, most nem a chaten lógott, hanem turistacikkeket olvasott, és végül morcos szusszanással lökte el maga elől a készüléket.

- Mi a gond? – kérdezte Yuuri elnyomva egy fájdalmas nyögést, mert a fiú azzal a lendülettel véletlenül bokán rúgta mindkettejüket. Érezte maga mellett lendülni Viktor lábát, de megnyugtatóan a combjára simította a kezét.

- Mit mutatsz meg valakinek, aki már nem először jár Szentpéterváron?

- Nem tudom, attól függ.

- Kérdezd meg, mit akar látni – javasolta Yuuri.

- Már megvolt.

- És?

- Idézem: mindegy – morogta Yuri a megmaradt szósz bökdösve a villájával. – Találjak ki valamit, neki bármi jó.

- Ki ez a lelkes turista?

- Beka.

- Az ki? – kérdezett vissza Viktor. Lehet, hogy rémes volt a névmemóriája, de ilyen nevű korcsolyázó tényleg nem rémlett.

- Otabek Altin, tudod – sietett a segítségére Yuuri.

- Ja, vagy úgy! Nem tudtam, hogy náluk is divat a becézés.

- Most, hogy kulturálódtatok, akár ki is találhatnátok, hogy hová vigyem.

- Mi tudjuk, hogy mi érdekli a te barátodat? – vonta fel nevetősen a szemöldökét Viktor.

- Menjetek állatkertbe – javasolta Yuuri.

- Most komolyan? – Yuri egyik szeme idegesen rángani kezdett. Igen, szeretett állatkertbe járni, és pont abban a korban volt, hogy ezt letagadja, ahogy azt is, hogy éves bérlete van a Leningrád Állatkertbe (no meg a moszkvaiba is). Mi van, ha ezért Otabek kineveti? Azt a kínos helyzetet sose éli túl!

Yuri végül mégiscsak korábban lelépett, mint tervezte, mivel a szerelmes gerlicék nem tudtak semmi használható javaslattal szolgálni, és ahogy Yakov mondta: tényleg szép idő volt.

No meg a szobáját se ártana rendbe tenni, ha Beka ott alszik a hétvégén.

*

Yuri végül a szokásos, ősi (értsd: születése óta) módszerrel rakott rendet, amit azért utána kiegészített némi porszívózással: a holmikat, amik útban voltak, egyszerűen berugdosta az ágy alá, a tiszta, kimosott ruhák felkerültek egy székre, és a füzeteit feltornyozta az asztalon. Lilia persze húzta a száját, amikor megnézte, hogy rendben van-e a szobája, de neki már az se volt rend, ha egy könyv olvasatlanul hevert az asztalon.

Otabek péntek délután érkezett, így estére nem kellett semmi tervet kitalálnia, lévén barátja biztos nagyon fáradt lesz az utazástól. Az idősebb fiú kicsit megilletődött attól, hogy kiknél alhat, csak pár udvarias szót váltott velük (Lilia előtt különösen zavarban volt a tánctudása miatt), de Yuri – miután megbizonyosodott róla, hogy Potya is a szobában van – gyorsan becsapta az ajtót, hogy nyugodtan beszélgethessenek. Liliáék amúgy is valami ősöreg, fekete-fehér filmet néztek, amiről Yuri nem tudta felfogni, hogyan is élvezhet akárki.

Yuri szobája nem volt túl nagy, főleg nem a felfújt matraccal, amire mindketten lehuppantak. Potya kificeregte magát gazdája karjaiból, és átpártolt Otabekhez. Az a macska mindig is túlságosan barátságos volt mindenkivel, a szöges ellentéte Yurinak; talán ezért is jöttek ki olyan jól. És persze mindig elárulta egy kis simogatásért cserébe akkor is, ha éppen akkor találkozott először valakivel. Áruló.

- Szóval mit akarsz csinálni? – kérdezte Yuri reménykedve abban, hogy a kazah azóta kinézett valami őt érdeklő látnivalót. Csak ne múzeum legyen…

- Egyelőre örülök, hogy megérkeztem.

Megint ki lettem segítve, gondolta magában. Nagyon fura volt saját terepen zavarban lenni. Otabek elfoglalta magát Potyával, aki árulóhoz méltóan úgy dorombolt neki, mint egy motor, időnként határozottan dörgölte fejecskéjét a fiú kezéhez, és Yuri hirtelen nem tudta, hova nézzen. Sok mindent gondolt már Otabekről, de most csak egy szó jutott eszébe, ami eddig még sosem: aranyos. Eszébe ötlött a világbajnokságról félbemaradt képháború, és elővette a telefonját. Elfelejtette levenni róla a hangot, így Otabek rögtön felkapta a fejét, amikor fotózott.

- Én… - makogta, de vendége csak megrántotta a vállát, és tovább simogatta Potyát. Ezt Yuri engedélyként vette arra, hogy feltöltse a képet az Instagramjára – meg a nagy részét amúgy is a macska foglalta el. A képaláírás csak annyi volt, hogy árulók, betagelte Otabeket is rá, és Viktor szinte rögtön reagált egy saját képpel, amin Yuuri és Makkachin ültek összebújva a kanapén, miszerint őt is elárulták.

- Amúgy hoztam neked valamit – tápászkodott fel Otabek. Potya nem értékelte túlságosan a helyzetváltoztatását, és mindenáron fel akart mászni a hátára, míg a fiú a hátizsákjában matatott, és előhúzott egy teli zacskót, amit Yurinak fogalma sem volt, hogy tüntetett el egy akkora táskában. Volt benne minden, ami jó: kazah csokoládé, cukorkák, bőven feltölthette belőle az édességraktárát az alsó fiókban, ami fölött Lilia nagylelkűen szemet hunyt. Otabek mindről elmondta, hogy miféle és honnan van, aztán a végére maradt egy hűtőmágnes Almatiból és egy a tenyerén elférő nemez jurta indás mintákkal. Yuri nem sokat tudott Otabek országáról azon túl, hogy egykor a Szovjetunió része volt, azelőtt pedig nomádok voltak. – Ha nem tetszik, akkor nem kell elfogadnod – motyogta halkan.

- Ne hülyéskedj, ez baromi menő – mondta Yuri, ahogy az ujjai között forgatta a jurtát, ami minimálisan még be is volt rendezve. Aztán felpattant, és majdnem rálépve vendégére az asztalra helyezte a tárgyat. A mágnest majd ráér holnap kirakni a hűtőre.

Fürdés után még néztek pár videót, aztán Yurinak feltűnt, mennyire laposakat pislog barátja, és elrendelte maguknak a takarodót. Szokatlan volt újra egy másik emberrel egy szobában aludni; kicsinek mindig ő volt az a testvér, akinek saját szobája volt, mivel ő volt a legnagyobb, Miláéknál és Viktoréknál a kanapén aludt, míg a kollégiumban hamar kiutálta a szobatársát, és inkább senkit sem osztottak be mellé. Liliánál lakni azért volt jó, mert itt valamilyen oknál fogva voltak plusz szobák, így lehetett sajátja. És a családja helyzetét tekintve csak egy jelképes összegben kellett hozzájárulnia a háztartáshoz.

Otabek egyenletes, mély szuszogása egészen megnyugtató volt, és lassanként Yurit is elnyomta az álom, habár máskor sokkal később szokott lefeküdni.

*

Másnap reggel egészen tisztességes időben sikerült kivakarni magukat az ágyból reggelizni, és közben Lilia röviden kifaggatta őket a nem létező programjukról, hogy aztán a lelkükre kösse, hogy nem érdekli, hogy már május van, és később sötétedik, lesznek szívesek legkésőbb kilencig hazaérni. Vagy lehetőleg hamarabb, felhívni ne kelljen őket. Otabek udvariasan bólogatott, és mielőtt Yuri szemtelenkedhetett volna, biztosította a nőt, hogy így lesz.

Az utcára kiérve Yuri tanácstalanul nézett körbe.

- Merre menjünk?

- Nekem bármi jó, ami a közelben van – felelte szelíden Otabek, és Yuri vett egy mély lélegzetet, hogy ne gorombítsa le ezért a feleletért. Aztán eszébe jutott Katsudon javaslata, és kicsit kipirult. Végül is egy próbált megér.

- Az állatkert nincs messze – vetette fel.

- Oké, ott még úgy se voltam – bólintott rá Otabek, és Yuri megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Végre van valami tervük.

Viszonylag meleg tavaszi nap volt, amikor is Yuri csak a könnyű, párducmintás kabátját kapta magára, míg a délről jött Otabek egy vastag kötött pulóvert vett a bőrdzsekije alá, és még így is behúzta a nyakát. Yuri ezelőtt nem gondolta volna, hogy a fiú a kötött pulcsis típus, de el kellett ismernie, hogy még ez is illik hozzá. Yuri copfba fogta hosszú haját, mert rettenetes szél volt, és semmi kedve sem volt este fél órán át bontogatni a csomókat a tincsekből.

Az állatkerthez érve hatalmas sort várt rájuk; a szép időre tekintettel az összes kisgyerekes család úgy döntött, hogy a mai napon hozza csemetéit állatokat nézegetni. Végül aztán csak bejutottak, a pénztáros néni névről ismerte Yurit. Otabek szerzett maguknak térképet, mire Yuri beismerte, hogy nem nagyon lesz szükségük rá, kívülről tudja, merre vannak a macskafélék, mivel jobban ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét.

- Az egész napot azért nem fogjuk náluk tölteni – szögezte le Otabek gyorsan, mielőtt még Yurit túlságosan is elvitte volna a lelkesedés. – Meg akarom nézni a medvéket is.

- Előbb Lindáék – mondta ellentmondást nem tűrően Yuri.

Mint kiderült Linda egy hiúz volt, akinek volt egy házimacska barátja, Dusja. Otabek véletlenül pont akkor csekkolta az időt, amikor odaértek hozzájuk, és Yuri több mint húsz percet eltöltött azzal, hogy nézte, amint a két macska egymást tisztogatja. Otabek pedig kihasználta az alkalmat, és lőtt egy képet az elérzékenyült arcú oroszról, amit végül csak este posztoltak, mert félő volt, hogy Yuri őrült rajongói megkeresik őket.

A többi macskafélénél is hasonlóan hosszú időt töltöttek el, még az etetésre is visszajöttek, miután Otabek végre megnézhette a medvéit meg a többi állatot, akiket Yuri egyébként hanyagolt volna. Közben olyan meleg lett, hogy Yuri megszabadult a kabátjától, és egy szál rövid ujjú pólóban rohangált, amitől Otabeket kirázta a hideg. Ahogy attól is, hogy barátja jégkrémet eszik, már a sokadikat abban az évben, mert melege volt. Még őt is megkínálta vele, de Otabek elutasította, és inkább tovább szürcsölte a forrócsokiját, míg figyelték az üvegen túlról, amint a tigris nyalogatja a kapott húst.

Este hatfelé keveredtek ki az állatkertből, és addigra Yuri már rég el is felejtette, hogy valaha görcsölt azon, kineveti-e Otabek azért, hogy rendszeresen jár oda. Sőt, még meg is beszélték, hogy az Almatiban lévőbe is elmennek, ha egyszer Yurinak sikerül meglátogatnia. Yurit eddig sosem érdekelte túlzottan a többi ország, talán azért, mert a versenyeknek köszönhetően amúgy is rengeteget (túl sokat is) utazott, de Otabek történetei alapján szívesen meglátogatta volna barátja hazáját. Csak gyűjtenie kellett rá. A versenynyeremények nagy része elment általában a családi adósságokra, és a japán kiruccanása óta valahogy senki sem tartotta elég felelősnek arra, hogy saját maga kezelje a pénzét, vagy hogy bankkártyát adjanak neki.

De ha egyszer elmúlt tizennyolc… alig várta.

- Holnap elmegyünk a kedvenc kávézómba – jelentette ki. A közösen eltöltött nap teljesen ellazította Otabek környezetében, és már nem félt javaslatokat tenni – hisz Otabek úgy is azt mondta, hogy neki bármi megfelel, elvégre őt jött meglátogatni.

*

Habár Yuri rajongói szerencsére nem találták meg őket, volt valaki, aki igen: Mila. S Mila annak ellenére, hogy Yuri csúnyán nézett rá, és egészen biztosan egy szóval se mondta, hogy csatlakozhat hozzájuk, másnap délután mégis ott volt a kedvenc kávézójában, ahová kettesben akart menni Otabekkel.

- Nem hittem volna, hogy eltitkolod előlem, hogy a kedvenc Otamacink a városban van – jegyezte meg tettetett sértődöttséggel, ahogy szoros ölelésbe vonta az ő vendégét. Yuri elgondolkozott egy pillanatra, hogy mi maradhatott ki neki előző alkalomról, hogy mégis mikor került ennyire közel egymáshoz ez a kettő, aztán eszébe jutott. Hát persze, az afterparti a világbajnokságról. A társaság egy része összegyűlt valamelyikük hotelszobájában, vettek egy vagon alkoholt, amit Yuri már egy feles vodka után meggyűlölt egy életre, és amit még másnap reggel is érzett. Otabek és Mila pedig öribarik lettek egy közösen bontott pezsgősüveg fölött, és a többi már történelem.

Yuri úgy tett, mint aki nem féltékeny afölött, hogy Mila éppen most sajátítja ki magának a legjobb barátját.

Yuriról pedig tudni kellett, hogy pocsék színész.

- Én is örülök, hogy összefutottunk, Mila. Bocs, hogy nem szóltunk – mondta Otabek, ahogy elengedték egymást, és végignéztek a másikon.

- Rá se ránts – mosolygott rá a lány, majd megpróbálta összeborzolni a nála már jó öt centivel magasabb Yuri haját. – Most az egyszer megbocsátok.

- Turkálj a saját hajadban – mordult rá elhajolva a keze elől.

- Ó, valaki bal lábbal kelt fel? – duruzsolta Mila.

- Reggel még semmi baja sem volt – merengett Otabek.

Persze, hogy akkor minden rendben volt, hiszen akkor még senki más sem követelte magának Otabek figyelmét rajta kívül… Most viszont Mila nevetgélt vele, néha-néha még a felkarjára is csapott jókedvében, és még Yuri szegényes tapasztalataival is leesett, hogy flörtölnek. Egyszerűen elfeledve érezte magát.

Otabek az ő különleges külföldi legjobb barátja, aki még oroszul is tud, mert olyan okos. Miatta jött Szentpétervárra, nem?

Arra riadt a fortyogásból, hogy Mila átkarolja a vállát, és belecsimpaszkodik a nyakába. Közéjük állt, összekoccantotta a fejüket, ahogy nevetett. – Csináljunk valami izgiset, srácok.

Yuri már fél óra után rohadt fáradt volt, és akkor még hol volt az este, amikor moziba akartak menni!

- Szóval viszel valami szuvenírt haza, Beka? – csevegte Mila a tejeskávéját kavargatva.

- Még nem tudom. Szerintetek mit vihetek egy lánynak?

- Attól függ, milyen viszonyban vagytok.

- A barátnőm.

Yuri hitetlenkedve pillantott fel. Otabek soha egy szóval nem említette a kapcsolatát, és habár meg mert volna esküdni arra, hogy Mila nyomul rá (még a frissen festett és vágott, áll alá alig érő haját is csavargatta), a lánynak szeme sem rebbent a kijelentésre.

- Nem tudtam, hogy van barátnőd.

- Akkor most már te is tudod – kacsintott rá Mila, mintha csak azt mondaná: látod, így kell információt kiszedni a barátaidból. Yurinak mégis valahogy rosszul esett, hogy nem tudott róla, mert Beka ezek szerint nem gondolja elég jó barátjának ahhoz, hogy egyáltalán megemlítse. Amúgy is mit van meglepődve, persze, hogy Otabeknek van barátnője, elvégre menő.

- Még elég friss – jegyezte meg, s mintha egészen halványan elpirult volna.

- Muti képeket! – lelkendezett Mila, és most már Yuri is kíváncsian hajolt közelebb, míg Otabek a mappákban keresgélt.

Otabek barátnőjét Arinának hívták, egy bő fél évvel volt idősebb nála, egy rockbandában gitározott, aminek az egyik számát feldolgozta, és ezen keresztül ismerkedtek meg. Koromfekete, csípőig érő haja volt, kerek arcában hasonló vágású szemek ültek, mint Otabeké, és a közös képeken még a fiú is mosolygott egy kicsit. Yurinak pedig felrémlett ugyanez a mosoly tegnap estéről, amikor kazahul telefonált valakivel, és már nyilvánvaló volt, ki volt a vonal túlsó felén.

- Ó, de aranyosak vagytok! Tudok két saroknyira egy boltot, ahol szerintem találsz neki valami szépet.

Yuri az asztalra ejtette az állát. Hangosan. Itt úgy sem figyel már rá senki…

- Csak ha Yura nem bánja, hogy oda is elmegyünk.

- Dehogy fogja bánni, majd én ráveszem – biztosította Mila. – Naa, Yura, ne legyél seggfej.

Yuri mintha transzból riadt volna; már megint teljesen gyerekesen viselkedik, szokás szerint, és habár Mila véleménye nem nagyon izgatta, Otabekére igenis adott. Ha továbbra is így fog viselkedni – mert az csak a kezdet volt, amikor még a barátságuk elején utána osont a bárba –, akkor Otabeknek előbb-utóbb elege lesz belőle, és lőttek a barátságuknak. És talán az is lehet, hogy még sincs köze a magánéletéhez, ha nem mesélt róla magától, nem lehet mindenki olyan, mint Mila vagy Viktor, akik előszeretettel kürtölik világgá a boldogságukat.

- Persze, menjünk – mondta végül.

- Látod, megmondtam! – ragyogott Mila, és a beszélgetés már terelődött is a jéghokira, amihez Yuri szintén nemigen tudott hozzászólni. Csak most az volt a gáz, hogy nem nagyon volt unalmában kivel chatelnie – Otabek itt ült vele szemben.

Talán ez volt Mila bosszúja, amiért sosem figyelt rá.

*

Az edzések között csak egy közös hétvége adatott meg nekik, ami olyan gyorsan eltelt, hogy Yuri hamarost újra a Pulkovón találta magát. Otabeknek nem volt sok holmija, éppen csak egy kézipoggyász méretű, és bizonygatta, hogy nem kell megvárnia, míg megkezdődik a becsekkolás, innentől már nem veszik el. Yuri viszont ragaszkodott hozzá, hogy addig társaságot nyújt neki. Aztán a kijelzőn végül zölden felvillant az almati járat, és eljött a búcsú pillanata.

- Köszönöm a vendéglátást – mondta Otabek, ahogy kissé esetlenül széttárta a karjait. Yurinak bele tellett pár másodpercbe felfogni, hogy ez mit jelent, majd picit habozva mozdult felé; nem volt hozzászokva, hogy ölelgessék, hacsak nem a nagyapjáról vagy Katsudonról volt szó (ez utóbbi jóval erősebb volt, mint ahogy festett, és valamiért azt hitte, hogy ki kell szorítni belőle a lelket). Az ismeretségük alatti pár hónapban nőtt annyit, hogy már majdnem behozta a másik magasságát, és míg átölelte, megtámasztotta az állát a vállán.

Yuri arra jutott, hogy kedveli Beka ölelését. Nem volt túl szoros és túl gyenge sem, éppen a megfelelő középút, és elengedték egymást, mielőtt még kínossá vált volna. Megköszörülte a torkát.

- Gyere máskor is.

Otabek még integetett neki, mielőtt eltűnt volna a biztonsági ellenőrzésre váró sorban. Yuri nem várta meg, hogy újra megpillantsa; majd úgy is ír estefelé, amikor hazaért a több mint öt órás repülés és még több repterezés után. Yurinak különös érzés volt a mellkasában, amit csak nagy nehezen értett meg: örült, hogy Otabek meglátogatta, és kicsit hiányozni fog most, hogy hozzászokott, hogy nem egyedül alszik a szobájában, és hogy talán hónapokig nem látják egymást.

*

A nyár közeledtében az volt a jó, hogy Yakov kicsit lazábbra engedte a gyeplőiket.

És a rossz, hogy Yuri megfőtt a bőrében, amint a hőmérséklet elkezdte megközelíteni a húsz fokot. Katsudon bezzeg élvezte a meleget, és mivel Viktor olyan szerelmes idióta volt, mindig a napos padra ültek, ha kint ebédeltek a jó időben. És a két idősebb csak nevetett rajta, amikor közölte velük, hogy ha ennyire szeretik a meleget, akkor szívesen rak nekik egy tábortüzet a konyhájuk közepén.

Egy hasonlóan meleg nap végén Yuri elment a parkba lógni Milával és a barátaival, mivel jobb dolga éppen nem volt, és este a legnagyobb csendben próbált beosonni Lilia lakásába, mert jaj neki, ha felébreszti valamelyiket.

Csakhogy most halk, klasszikus zene szűrődött ki az ajtón, ahogy kinyitotta, és mégis koromsötét volt az apró előszobában. Yuri annak rendje s módja szerint felrúgta az esernyőtartót vakságában, míg megszabadult a cipőjétől. Megeresztett egy szitokáradatot, amire már érkezett is a szokásos leteremtés Liliától.

- Yuri Plisetsky, ha ezt még egyszer meghallom, kimosom a szádat szappannal.

Yuri káromkodott még egy sort az orra alatt, és az étkezőbe lépve felcsapta a villanyt, mert csesszék meg, fáradt és éhes volt.

Yakov és Lilia a gyertyás asztal mellől hunyorogtak rá a hirtelen fényben, és edzője kezében remegtek az evőeszközök, ahogy dühében vörösödött a feje. Lilia összepréselt ajkakkal meredt rá; hosszú haját most nem kontyban, hanem a vállára eresztve viselte, a nyakában vörös ékköves nyakék ragyogott, és szigorú pillantása szinte felnyársalta Yurit, aki jobbnak látta menekülőre fogni a dolgot. A franc gondolta volna, hogy rásétál a romantikus vacsorájukra, általában étterembe szoktak menni.

Hacsak…

Nem, nem, nem, nem fog belegondolni, miért is maradtak inkább itthon. Yuri hihetetlen sebességgel kapta vissza a cipőjét, és még a felé nyújtózó Potyát sem üdvözölte siettében.

Még jó, hogy nem egy órával később jött.

Milából bőven elég volt aznapra, szóval inkább Viktor és Yuuri lakása felé vette az irányt reménykedve abban, hogy itt nem lesz hasonló jelenet tanúja.

Most kivételesen nem kellett felvernie a fél lépcsőházat ahhoz, hogy ajtót nyissanak neki.

- Már azon voltunk Yuurival, hogy felhívunk.

- Mert?

- Hogy nálunk… ó, Yakov elfelejtette mondani?

- Mit? – vakkantotta Yuri. Utálta, amikor feltételezték róla, hogy tud gondolatot olvasni.

- Hogy nálunk alszol.

- Most hallom először – morogta, ahogy lekapta a cipőjét. Viktor most tisztességesen fel volt öltözve, így elég tisztának tűnt a terep.

- Csak nem rájuk sétáltál? – kuncogott Viktor, mire Yuri gyilkos pillantást vetett rá. – Ó, te szegény – mondta egészen együttérzően. – Akkor jól sikerült Yakov meglepetése?

- Mit tudom én, rögtön leléptem.

Mint kiderült Yuuri azért nem rohant üdvözölni, mert a kanapén heverészett pattogatott kukoricával a mellkasán és Makkachinnal az ölében, míg a háttérben ment a híradó. Yuri néha azon csodálkozott, hogy az a kutya nem nyomja agyon a lökött gazdáit, amennyit zabál. Yuuri integetett neki a szabad kezével, míg Makkachin barátságosan megcsóválta a farkát, de szerencsére túl lusta volt ahhoz, hogy felkeljen; Katsudon kényelmesebb volt, minthogy üdvözlésképp rávesse magát örömében.

Viktor visszatért a kanapéhoz, és kivette a párnát párja feje alól, hogy aztán maga üljön oda, és Katsudon elégedett boldogsággal sóhajtott, ahogy az ölébe ejtette a fejét.

Vajon mi kell ahhoz, hogy valaki ekkora mázlista legyen?

Nem Viktort irigyelte tőle, isten ments, vele még az az öt-hat év ismeretség is túl sok volt. Csupán Yuuri mindig úgy írta le magát, mint egy nevesincs tucatkorcsolyázó, aki semmi izgalmasat nem tud, erre kevesebb, mint egy év ismeretség alatt az ujjai köré csavarta és eljegyezte a példaképét, akivel már most úgy viselkednek, mintha házasok lennének, és mintha éppen a nászútjukat töltenék.

Azért is idegesítette nagyon, milyen lekicsinylően gondol magára Yuuri, mert neki igenis volt egy posztere róla a szobájában tizennégy évesen – amit aztán letépett Szocsi után, amiért olyan szánalmasan viselkedett a hatodik helyezése után (a hatodik legjobb az egész világon!) és a banketten történtek után (persze, hogy Viktor kell neki, mindenki azért a csődtömegért rajong).

- Érezd magad otthon – mondta Viktor, ahogy belecirógatott Yuuri éjfekete hajába, aki olyan szerelmes kiskutyapillantást vetett rá, hogy Yurinak kedve lett volna előadni a szokásos hányás imitálást. Csakhogy még őket piszkálni is túl fáradt volt.

És kicsit irigy volt a boldogságukra. Yuri nem gondolta, hogy valaha képes lesz valakit ilyen közel engedni magához, mint ahogy ezek vannak.

- Nem hoztam váltásruhát – jutott eszébe.

- Nem baj, múltkor itt hagytál pár cuccot – mondta Yuuri. – Kimoshatjuk a mait is.

Yuri kimart egy marékkal a pattogatott kukoricából, majd lendületesen ledobta magát a fotelbe. Viktor nem szólt rá, amikor feldobta zoknis lábait a dohányzóasztalra. Ő mondta, hogy érezze magát otthon…

- Mit csináltatok végül Otabekkel? – kérdezte Yuuri, mert ő valahogy mindig szükségét érezte annak, hogy udvarias csevegést kezdeményezzen a vendégeikkel.

- Elmentünk az állatkertbe.

- Na, látod – mosolygott rá gyengéden Katsudon. – Mondtam, hogy az jó program.

Yuri üres fejjel bámulta a tévét, míg próbálta figyelmen kívül hagyni, hogy Viktor popcornnal eteti Katsudont, amiből néha Makkachin is kapott. Amikor vége lett az adásnak, nagyot nyújtózott, és nagylelkűen odébb ment, hogy vendéglátói kihúzhassák neki a kanapét, majd kapott párnát és takarót is. Yuri amint elfoglalta a helyét, rögvest szét is terpeszkedett, hogy Makkachinnak esélye se legyen belaknia azt – nem akart kutyaszőrt köpködve aludni. Aztán összeszűkült szemekkel vizslatta a párost, mert látta megvillanni Viktor aranygyűrűjét, ahogy játékos noszogatással Yuuri fenekére csapott.

- Ha dugtok a mellettem lévő szobában, a párnába fojtalak benneteket – ígérte.

Yuuri elvörösödve hápogott, míg Viktorból kirobbant az őszinte nevetés.

- Ne aggódj, nem terveztük. Igazából már…

- Viktor! – sziszegett rá kedvese, és Yuri a fejére húzta a takarót jelezvén, hogy nem kíváncsi arra, mit csináltak azután, hogy elszabadultak a pályáról.

Yuuri akcentusos orosszal kívánt neki jó éjszakát, Viktor elsuttogott egy oyasumit, és Yuri hiába próbált szabadulni a gondolattól, hogy otthon van. 

privet (orosz) - szia

oyasumi (japán) - jó éjt

Ilyesmi jurtát képzeljetek el, mint ami a képen is van: https://s-media-cache-ak0.pinimg.com/originals/44/6b/af/446bafe4096af91a9ce247b73a859946.jpg

A hiúz és a cica a Leningrád Állatkertben: https://www.youtube.com/watch?v=ctarXVlDtXQ