2017. augusztus 17., csütörtök

Kiéghetetlenül /3.

(Ki követ el éppen szakmai öngyilkosságot, mert még nincs negyedik fejezet? ÉN.)
Yuuri hazaérkezik Hasetsuba, és elgondolkozik a lehetőségein, majd Viktor is elindul hozzá, hogy meglepje és beváltassa az ígéretet, amit tett neki Yuuri a banketten. 

Amúgy ma egész tevékeny voltam, mert lefordítottam a második fejezetet, szóval amint letisztáztam és átírtam a nyersfordítást, várható az Until My Feet Bleed and My Heart Achesből is friss. ^^



Különös volt azzal a tudattal japán földre lépni, hogy most végleg hazajött. Nem volt sok csomagja, a nélkülözhető holmijait eladta vagy elajándékozta, amire pedig még feltétlen szüksége volt, azt előre hazaküldte.

Kicsit hűvösnek látszott odakint az idő, így rögtön magára is kapta a dzsekijét, és felhúzta a maszkját az arca elé. A vonatúton Hasetsuba majdnem elszunyókált, holott a repülőn végig aludt, mert elringatta a felhők látványa – nem csodálkozott, Amerikában épp most volt éjszaka, a teste ahhoz szokott, hogy ilyenkor alszik.

Szülővárosában megújult állomás fogadta – a régi feliratok és a környék ismerős volt, de a hely jelentős modernizáláson esett át, és Yuuri érdeklődve bújt elő kapucnija és maszkja rejtekéből.

És az egyik falon szembejött egy plakát önmagáról.

Ó, számíthatott volna erre. A mellette lévő utasra lesett, de az éppen azzal volt elfoglalva, hogy a táskájában turkáljon, és nem úgy tűnt, hogy felismerte volna, hogy ő van a képen. Persze elég átlagosan néz ki, most ráadásul a szemébe lóg a haja, ha mázlija van, akkor ezek után is teljesen el tud vegyülni…

Csakhogy a váróban ott ült Minako, és egy fehér zászlót lengetett a nevével.

- Yuuri! – integetett neki a nő. – Azt hittem, sose érsz ide, már vagy egy órája várunk a lányokkal.

Az eddig egymással sutyorgó három egyforma lányka felkapta a fejét, és Yuuri felismerni vélte gyermekkori barátai gyerekeit. Öt-hat évesek lehettek, amikor utoljára látta őket élőben, és Yuuri még mindig nem tudta volna megkülönböztetni őket, ha nem hordják máshogy a hajukat. Ha lehetséges volt, akkor még izgágábbak voltak, és rögtön lerohanták őt a kérdéseikkel.

- Yuuri, igaz, hogy visszavonulsz?

- Miért nem vettél részt a világbajnokságon?

- Aláírod a DVD-t a programjaiddal?

A sikongatásukkal se perc alatt felhívták magukra a figyelmet, és Yuuri nemsokára izgatott embertömeg közepén találta magát, akik valamiért mind kíváncsiak voltak rá még akkor is, ha azt se tudták, hogy a műkorcsolyát eszik-e vagy isszák. Elvégre tett róla, hogy mindenki ismerje a nevét Japánban. Minako szeme veszélyesen villant, amikor menekülő utat keresett.

Semmi gond. Mély levegő, meg tudod csinálni. Ők csak a rajongói, nem a híréhes sajtó, az szerencsére nem neszelte meg, hogy most jön haza. Csak úgy záporoztak rá így is a kérdések, hogy ezek szerint mégis úgy döntött, hogy hazai földön, hazai edzőnél fog edzeni, milyen programmal rukkol elő következőnek, nem tudná-e megtanítani a gyerekét korcsolyázni, és Yuuri keze egészen begörcsölt az aláírásoktól, míg az arcára műmosoly fagyott.

Minako végül higgadt profizmussal megmentette a tömegtől mondván, hogy minden kérdésre választ fognak kapni a sajtókonferencián a jövő héten, addig is hagyják Yuurit pihenni, elvégre fáradt a hosszú úttól.

Yuuri csak örült, hogy nem jött elő komolyabban a tömegfóbiája.

- Köszönöm, Minako-sensei – hajolt meg felé –, de nem kellett volna kijönnöd elém.

- Ugyan már – legyintett a nő –, gondolod, hogy kihagyom a kedvenc tanítványom hazatértét? – Átvette tőle az egyik bőröndöt. – Mindenki nagyon izgatott.

- Tényleg akarsz sajtókonferenciát tartani, vagy csak kitaláltál valamit?

Minako felháborodottan szusszantott. – Természetesen. Mit gondolsz, hogy csak úgy lógva hagyhatod a rajongóidat? Így is haragszom rád az inaktivitásod miatt, nem erre tanítottalak. Van öt napod kitalálni, mit mondasz. Ti pedig – bökött hirtelen a lányokra, akik újra egymással pusmogtak – nem posztoltok semmit sem a netre, világos?

- Már késő – vigyorgott a rózsaszíngumis elővillantva elől hiányzó fogait.

- Anyukátok hallani fog róla.

- Persze, mert anyukánk a pletykáinkból él.

Yuuri rezignált sóhajjal vette tudomásul, hogy mire hazaér, tele lesz üzenettel. Hacsak véletlen bekapcsolva nem hagyja a repülőgépmódot. Esetleg elfelejti feltölteni a telefonját, ez még jobb.

Akinek kell, az úgy is tudja, hogy hazajött.

A fáradtságtól egészen összefolyt az autózás hazafelé; félúton kirakták a Nishigori-ikreket, és amint a lányokat hallótávolságon kívül tudták, és újra úton voltak, Minako Yuuri pillantását kereste a visszapillantó-tükörben.

- Hogy van a térded?

- Honnan…?

- Gyakorlott a szemem – felelte élesen bevéve a kanyart. – Tudom, mit kell nézni.

- Már rendben van, semmim se fáj – felelte gyorsan, mert tudta, hogy hiábavaló lenne Minako kérdezősködése alól kihúzódzkodni. Gyorsabban túl lesz rajta, ha engedelmesen válaszolgat. – Az orvosok azt mondták, minden rendben van.

Minako röviden biccentett. – És te hogy érzed?

Az őszinte válasz az lett volna, hogy ő maga se tudja. Múlthéten volt korcsolyázni zárás után, amikor már mindenki hazament (Celestino odaadta neki még régebben a kulcsot), és úgy érezte, az ugrások rendben vannak, nem fájt semmije, de kicsit azért még tartott tőle, hogy rásérül.

- Azt hiszem, rendben vagyok.

Rendben leszek.

- Még visszajöhetsz, Yuuri. Támogatunk, akárhogy is döntesz.


~*~


Viktor hitetlenkedve meredt a cikk főcímére.

Yuuri Katsuki személyes okokból visszavonul.

Nem. Ez nem lehet igaz. Mindez csak egy rossz álom, amiből mindjárt felébred, és akkor még nem is voltak a világbajnokságon. Az aranya azonban még akkor is a szekrényben függött, amikor megcsípte magát.

Yuuri nem mondott annál konkrétabb okot, mint hogy szeretne egy kis időt szánni magára, elvégre az idegei sosem voltak az igaziak, és közben a szülővárosában fogja edzeni az utánpótlást, ha éppen nem a szülei vállalkozásába segít be. Viktor végignézte a japán nyelvű sajtótájékoztatót, amihez egyértelműen nem volt elég nyelvtudása, angol felirat pedig még nem volt hozzá, így csak nagy vonalakban értette a beszélgetést.

Yuuri, amint inkább az edzők között ül. Hogy lehetséges ez? Ez csak egy gonosz tréfa, amibe valahogy az egész környezetét belevonták. Ha így haladnak, Katsuki Yuuri előugrik az ágya alól, és az arcába fogja kiabálni, hogy meglepetés, kéri vissza az aranyát.

De hiába hitegette magát, ez volt az igazság. Yuuri immár nem az ellenfele.

A cikk végére csatoltak egy videót, amiben Yuuri röviden arról beszélt, mit fog csinálni a városában, majd felvették, amint apró, talán még óvodás gyerekekkel foglalkozik, köröket rónak a pályán, majd szlalomoznak a kirakott akadályok körül. És Yuuri felszabadultabbnak tűnt, mint valaha, ahogy gyengéd mosollyal vezette a gyerekeket, vagy kézen fogta őket segítségül.

Viktor még sosem volt féltékeny gyerekekre, de ez a pillanat is eljött.

Volt még egy videó, ahol üres volt a pálya, és csak Katsuki korcsolyázott magában; Viktor emlékezett egy interjúból, hogy a stressz levezetéseként is gyakorol, nem véletlen, hogy a világ legjobbja lett.

Alatta nem szólt zene, csak az hallatszódott, ahogy a korcsolya éle a jeget szántja, de Viktor mégis azonnal felismerte a programot.

Stammi vicino.

Mi ez a kegyetlen vicc? Fel se hívja, levegőnek nézi, helyette gyerekeket tanít, erre pont az ő programját választja gyakorolni? Miért nem tudja mondjuk a legjobb barátját utánozni?

Viktor próbálta kritikus szemmel nézni, de Yuuri korcsolyázása pont olyan tökéletes volt, ahogy mindig is, és kétségtelenül ő táncolta jobban a programját.

Miért akarja még visszavonultában is megalázni?

Vagy ez egy hívás lenne? Így teszteli, hogy eljön-e magától hozzá, hogy kikövetelje a neki járó tanítást?

Talán mégsem volt akkora hülyeség megajándékozni magát szülinapjára egy Japánba szóló repülőjeggyel.

Egy tizedmásodperc se kellett neki, hogy megfogalmazódjon benne végleges döntése: tényleg felül arra a gépre, és maga mögött hagyja Oroszországot. Ha siet, még rendes költöztetést is tud intézni.

Yakov persze ordított a telefonban, amikor felhívta megkérni, hogy vigye ki a reptérre. Viktor nem egészen értette, mit van úgy oda, hiszen már szerződést bontottak – azt hitte, majd visszakönyörgi magát? Jobban is ismerhetné ennél.  

Elvitte még Makkachint egy utolsó állatorvosi vizsgálatra: szerencsére makkegészséges volt, repülhet ő is. Viktor vidoran ecsetelte neki, mi mindent fognak kipróbálni Japánban, milyen izgalmas lesz Makkachinnak is az új környezet. Nem egyszer járt már a szigetországban, de a versenyek alatt sosem volt igazán ideje felfedezni akármit is vagy gyakorolni a nyelvet, mert mindenki angolul szeretett volna beszélni vele. A kutya barátságos farokcsóválással hallgatta, és általában pont az útban feküdt le, így Viktornak folyton kerülgetnie kellett. Nem különösebben bánta.

Yakov még veszekedett vele egy sort, mielőtt belement volna, hogy kiviszi a Pulkovóra. Az úton egész végig zsörtölődött, hogy Viktor összes rossz döntése közül ez a legrosszabb, és pár hónap múlva sírva fogja visszakönyörögni magát Szentpétervárra. Ha mázlija van, akkor még hely is lesz számára.

Viktor egyik fülén be, a másikon pedig kimentek az edző szavai. Túlságosan is izgatott volt a költözés miatt, hogy magára vegye a zsörtölődést. Majd beletörődik és megnyugszik, túl sokáig úgy sem tud rá haragudni, nem? Úgy is rendszeresen fel fogja hívni Japánból, hogy jelentsen a helyzetéről; valakinek áradoznia kell majd arról, milyen jó edző Yuuri a fiatalkora ellenére.

Mert biztos volt benne, hogy az lesz, csak rá kell nézni arra, ahogy a gyerekekkel bánik. Maga a megtestesült türelem.

Yakov csak morgott, amikor búcsúzóul megölelte és arcon csókolta köszönetként. Viktor már a semminek integetett, ahogy belépett a reptér üvegezett ajtaján. Túl fogja tenni magát azon, hogy elment, mindig megbocsát neki. Megragadta a csomagjait és Makkachin pórázát, és elindult szétnézni felszállás előtt.

Do svidaniya, Rossiya.


~*~


Yuuri minden igyekezete ellenére szinte rögtön kidőlt evés után, pedig a családja izgatottan ugrálta közbe. Direkt a kedvenc ételeit főzték hazatérte örömére.

Fura volt újra a régi szobájában aludni. Minden úgy volt, ahogy hagyta, habár az ablak alá odakerült egy polc virágokkal. A sarokba ott volt az előre feladott csomagja is bontatlanul, és a falakon még kint függtek a poszterek a többi korcsolyásról a világ minden tájáról, és Yuuri arra gondolt, hogy fel kellene újítani a falait képekkel a barátairól. Minden arra a félénk tizennyolc éves fiúra emlékeztetett, aki elment Amerikába tanulni – ki hitte volna, hogy tíz évig odalesz? És azt, hogy valóra váltja az álmait, és olimpiai érmei is lesznek?

Kicsit zavarban volt, amikor Hiroko kirakta az összes érmét és trófeáját az étkezői vitrinbe. Anyukája pontosan tudta, hogy ha nem intézkedne, akkor minden egy dobozban porosodna, mert Yuuri magától nem dicsekszik. A hangokból ítélve kicsit meg is ugrott a forgalmuk, a kisvárosban mindenki kíváncsi volt az olimpiai bajnokukra, aki miatt a műkorcsolya az utóbbi időben olyan népszerű sport lett a gyerekek körében.

Az időeltolódást a második napra sikerült megszoknia, habár túlaludta magát, és egészen kótyagos fejjel ébredt. Kicsit feküdt az ágyában, fontolgatta, hogy bekapcsolja a telefonját, aztán eszébe jutott, hogy valószínűleg tele van üzenettel, és inkább elhalasztotta. Miután kiimádkozta magát az ágyból – mostanában túlságosan is nehezen –, felkapta magára a melegítőjét, aminek a nadrágja árulkodón feszült a combján és a fenekén, és halk léptekkel lement a földszintre.

Odalent már szorgoskodott Hiroko: eltette az előző napi újságokat, és újakat rakott ki egy asztalra a sarokban.

- Ilyen korán? – mosolygott rá meglengetve egy papírt. – Reggelizel velünk, kicsim?

- Még nem vagyok éhes – rázta meg a fejét, és kicsit bűntudata volt, hogy ezt mondja. A családja bizonyára már várta, hogy időt töltsenek el vele, erre ő visszautasítja őket. – Elmegyek sétálni.

- Rendben, vigyázz magadra.

Kilépvén az udvarra rögtön tudta, hogy jó döntés volt az edzőcipőjét felvenni: hívogatóan friss levegő volt, tökéletes egy reggeli futáshoz. Az utca végén megállt bemelegíteni, majd elindult; sajnos elfelejtett zenét hozni, így csak a saját légzését és a városka hangjait hallgathatta.

Nehéz volt. Az utóbbi időben csak ímmel-ámmal edzett, és ez bizony meg is látszott az alakján és az állóképességén is, mert most nem bírta végigfutni a megszokott távot. 

Kifulladva állt meg a híd közepén, és a korlátnak támaszkodott, míg normalizálódott a légzése; a sós levegő szokatlan volt Detroit után. Végignézett a folyótorkolaton a tenger felé, csak fél füllel hallotta, hogy valaki ráköszön, mert a víz fölött köröző sirályokat figyelte. Milyen könnyű nekik, csak siklanak a levegőben, ráfekszenek a légáramlatokra, és engedik magukat vinni…

Legalább most a térde nem fáj. Ez azért megkönnyebbülést jelentett. Lehet, hogy igaza van mindazoknak, akik azt mondják, hogy még visszajöhet, de hogyan is mondhatná meg, hogy szünetet akar az örökös rivaldafényből és edzésből?

És a szünet amúgy is mindig a hanyatlás kezdete.

A pihenő után egészen a jégpályáig kocogott, és egy pillanatra fontolgatta, hogy bemegy beköszönni, de akkor a jégre is fel kell mennie, és a saját korcsolyái még becsomagolva pihentek a szobában, a kölcsönzött pedig olyan, mintha egy másik lábat ragasztanának a sajátja helyére. Különben is még bőven nyitás előtt voltak, a kulcsa talán már nem is jó a zárba, mégis mit szólna a Nishigori-család, ha csak úgy betörne…

De legalább az épület nagyon jól nézett ki; úgy tűnt, nem csak őt kapták fel a támogatásokkal, hanem magát a várost is, mert az épület mellett egy tábla jelezte a közelben nem rég épült sportcsarnokot és edzőtermeket. Talán délután, ha újra erre jár, akkor szerezhetne egy bérletet, jót tenne a több mozgás, és aközben kitalálhatná, mit is kezdhetne magával a jövőben. Aztán arra gondolt, hogy ott rögtön megtalálná az összes rajongója, és egyelőre jegelte a témát. Helyette inkább lement a partra, és addig sétált a nedves homokban, a hullámokat alig-alig kikerülve, míg a cipője és a nadrágszára lehetetlenül össze nem koszolódott tőle.

Tíz óra körül volt, mire hazaért, és direkt a hátsó bejáraton át akart bemenni, hogy elkerülje a vendégeket és a családját, de pechjére Mari éppen akkor osont ki cigizni.

- Settenkedünk, öcsi? – szólította meg köszönés helyett.

- Ilyen feltűnő?

Mari félrebiccentette a fejét, ahogy végigmérte. – Minako keresett, elég morcosnak tűnt.

Yuuri felnyögött. Már csak ez hiányzott, éppen csak kipihente az időeltolódást, Minako máris akcióba akar lépni. – Nagyszerű.

- Én a helyedben minél előbb beszélnék vele, vagy valami, mert úgy sem fogja ráhagyni. – A cigaretta vége felfénylett, ahogy megszívta a végét. – A cipődet nem hagyod itt nekem az ajtóban, azonnal lepucolod. A nadrágot is leveszed, most takarítottam fel, nem fogsz itt nekem mindent összehomokozni.

Yuuri szó nélkül engedelmeskedett; jobb a békesség a nővérével, ha nem akarja, hogy jobb dolga nem lévén beosszák esetleg medencét takarítani, mert úgy is olyan hajlékony, és jó az egyensúlyérzéke csúszós terepen. A szárítóban talált egy másik melegítőt, ami legalább nem szorította annyira, mint az előző, és a konyha felé vette az irányt, mert csak most vette észre, hogy a gyomra folyamatosan korog. Hát persze, még reggelizni is elfelejtett.

A tűzhelynél már ott szorgoskodott és dudorászott az apja, és megígérte neki, hogy azonnal készít neki egy rántottát, csak vigye ki az üveget a hármas asztalhoz, helyezze magát kényelembe, és várjon türelmesen.

És a hármas asztalnál, a tévé előtt persze, hogy Minako ült. Úgy tűnt, ma minden összejátszik ellene, mert Minako arcán nem éppen barátságon kifejezés ült, ráadásul elég erős italt rendelt.

- Na végre, hogy előkerültél! Vagy húszszor hívtalak, de már megint a telefonod ültél.

- Ne haragudj – motyogta félrenézve, mire a nő megpaskolta maga mellett a helyet.

- Csüccs, beszédem van veled.

Yuuri nyelt egyet – ez sosem jelentett jót, legalábbis számára. Minako általában ilyenkor szervezett a háta mögött egy gálát vagy más eseményt, amiről ő az utolsó pillanatban szerzett tudomást, és természetesen már semmiképp sem mondhatott nemet, mert az igen nagy udvariatlanság lenne.

- Szerveztem egy sajtókonferenciát hétfőre.

- Olyan korán? – jajdult fel Yuuri, mire Minako szúrósan nézett rá.

- Mit vártál? Jövő hetet mondtam. Jobb ezen túlesni, meg fogsz könnyebbülni, hidd el.

Ezek szerint van egy hétvégéje kitalálni, mit kezd az életével.

- Gondolkoztál már azon, mit szeretnél csinálni? – Minako hangszíne végre megenyhült, de ez talán az újonnan töltött fehérbornak volt köszönhető. Yuuri remélte, hogy nem autóval van, mert semmi kedve nem volt vezetni.

- Nem igazán – vallotta be. – Mármint be tudnék segíteni itthon, könyvelni meg…

Minako szemrehányó pillantása azonnal elhallgattatta. – Komolyan, Yuuri? A világbajnok Katsuki Yuuri könyvelni fog?

Legszívesebben közbeszúrta volna, hogy már nem ő a legfrissebb világbajnok, mert Viktor Nikiforov Oroszországból épp a múlthéten nyerte meg a címet, de tudta, hogy jobb nem megszólalni. A válla megsüllyedt; mindegy, hogy hét vagy huszonhét éves volt, Minako szigorúsága még mindig ugyanolyan hatással volt rá. Elszégyellte magát és bizonytalanná vált, és innentől kezdve balett-tanára könnyedén vezethette.

Nos, talán most tényleg egy útmutatóra van szüksége.

- Ha tényleg ezt akarod, akkor nem állok az utadba – mondta lassan, megfontoltan –, de szeretném, ha figyelembe vennéd a további lehetőségeidet is. Van más végzettséged is a könyvelőin kívül.

Yuuri csak hümmögött; a nőnek igaza volt, de ez tűnt valahogy a könnyebb, járhatóbb útnak. Ebben a kisvárosban valószínűleg úgy is megvannak a bebiztosított edzők, egyáltalán nem is biztos, hogy valakinek szüksége lenne rá, elvégre még rendes tapasztalata sincs a szakmában.

- Hasznát tudnám venni egy új tanársegédnek a stúdióban – folytatta Minako. – Sakura babát vár, és hála neked újra népszerű lett a tánc is.

- Oh… nem is tudtam.

- Persze ez körülbelül addig adott hely, míg ő otthon van a kicsivel. De azt is hallottam, hogy a jégpályán új edzőket keresnek, hogy tehermentesítsék a mostaniakat, és jobb legyen az oktatás minősége. Csinálhatnád mindkettőt félállásban.

- Szerinted alkalmas lennék rá?

Minako felhorkant, és Yuuri most jött rá, hogy ezzel elintézett magának egy újabb kioktatást. Szinte már hiányzott ez is. – Mégis milyen kérdés ez? Bármelyik nemzetközi sportszervezet kapva kapna rajtad!

Yuuri zavartan tologatta az alátétet.

Elvárások. Már megint elvárások. Soha nem fog befejeződni.

- Megígéred, hogy elgondolkozol rajta?

Yuuri megígérte, hogy szabadulhasson a beszélgetéstől.


*


A szombati próbanap sokkal simábban zajlott, mint várta volna, és ez annak volt köszönhető, hogy mint kiderült, Nishigoriék teljesen átvették a jégpálya vezetését, és nem kellett annyi ismeretlennel beszélnie.

- Nagyon örülünk, hogy végre hazajöttél hozzánk – veregette meg a vállát Takeshi. – Vedd úgy, hogy ez már az első munkanapod.

- Köszönöm a bizalmat – biccentett.

- Elhagyhatod az udvariaskodást – szólt rá Yuuko, ahogy melegen rámosolygott. – Szinte a családhoz tartozol.

Yuuri halványan elpirult, és nagyon örült, hogy ráfoghatja ezt az új, szokatlan helyzetre. Még mindig kínos volt számára, hogy kicsinek és még tiniként is bele volt esve Yuukóba, aki végül Takeshit választotta, mert sosem mondta el valamilyen kifogás miatt, mit is érez iránta. Bár volt egy olyan érzése, hogy Yuuko mindig is tudta. Túl kellene lépnie az ilyen gyerekes dolgain, Yuuko családanya és boldog, és biztosan csak azért dobogtatja meg még mindig a szívét, mert jó barátjaként gondol rá. És most amúgy is az egyik munkaadója lesz.

A pályán épp az iskolásokból álló amatőr hokicsapat játszott, aminek a Nishigori-ikrek is tagjai voltak. A lányok nagyon szerették ugyan a műkorcsolyát, de valami olyan sportot akartak inkább gyakorolni, ahol jobban kiereszthetik az agresszivitásukat. Yuuri csak hangról tudta beazonosítani, éppen merre jár valamelyikük.

Miután a csapat lejött a jégről, még bemutatták pár embernek, akiknek tudta, hogy legalább még egy hónap lesz, mire megjegyzi a nevüket, majd Takeshi megtisztította a jeget. Új, kisebb gyerekekből álló csapat jött, akiknek már úgy mutatták be, mint az edző, aki a szombati napokon fog velük foglalkozni, és különös megkönnyebbülés volt, hogy a gyerekeket nem a címei érdekelték, hanem inkább a fellépő ruháiról kérdezték vagy éppen az országokról, ahol eddig járt. Sokkal könnyebb volt velük beszélgetni, mint a tinédzser vagy felnőtt rajongókkal, és azon kapta magát, hogy lelkesen magyaráz nekik. Fegyelmet sem kellett különösebben tartania, mert a kicsik itták a szavait.

Yuuri hosszú idő óta először tényleg élvezte, amit csinált.


*


Utálta a sajtótájékoztatókat, de ez is olyasmi volt, amit le kellett tudnia. Nyugalmat erőltetve magára elmondta, hogy igaz a hír, visszavonul edzeni az utánpótlást, ügyesen kivágta magát abból a kérdésből, miért nem vállalja el inkább valamelyik feltörekvő tehetség edzését, és a végén csináltak pár felvételt arról, ahogy a gyerekekkel játszanak, és könnyebb gyakorlatokat végeznek a jégen – semmi bonyolultat, nehogy akárkire is túl nagy nyomás nehezedjen, és idegességében esetleg megsértse magát.

Zárás után izgalom-levezetés gyanánt még magának is lopott egy kis időt, amíg a helyiségeket takarították.

Most már megnyugodhat – van egy biztos munkahelye, holnap megy Minakóhoz, hogy ott is bemutatkozzon a tanítványoknak. Végül is ez izgalmasabb munka, mint a papírhalmok bújása, habár a biztonság kedvéért azért még át fogja nézni a fogadó papírjait, ha az ideje engedi, végül is nem árt még egy szakértő szem…

Engedte, hogy a teste sokszor látott rutinokba vigye.

Az évek során szerzett annyi gyakorlatot, hogy szinte bármelyik ellenfele programját le tudta másolni, ha már látta pár alkalommal. Ez nagyon hasznosnak bizonyult, amikor tanulmányozta a stílusukat, és kereste a gyengepontokat (a sajátjait is). Az utóbbi években ez főleg Viktor Nikiforov programjait jelentette, és Phichit húzta is az agyát, hogy kezd a megszállottjává válni, de addig semmi gond, amíg a King and the Skatert nem akarja elkorcsolyázni előle. Nem mintha ez a veszély fennállt volna, Yuuri már annyiszor látta azt a filmet és a folytatásait (valahogy sose akarták befejezni, és pár évente mindig jött ki valami a sorozathoz), hogy már bőven utálta a sztorit. Erről Phichitnek természetesen nem szólt – még a lelkére vette volna.

A Stammi vicino program koreográfia közepesen nehéz volt, az egyetlen gondja Nikiforov négyszeres flipjével akadt, és mióta a térde rendetlenkedett, nem is igazán mert kísérletezni. Ez volt tulajdonképpen a fiatalabbik egyetlen olyan technikai előnye, amit ő nem tudott. A flip helyett inkább egy ugráskombinációt csinált, és a program végén nem volt olyan hulla fáradt, mint várta volna. Csoda, miket tesz vele már pár nap edzés.

Mire elkorcsolyázta a korábbi idegességét és még további két vetélytárs programját, a fények már csak miatta égtek, és Nishigoriék hagytak egy üzenetet, hogy nyugodtan maradjon addig, ameddig csak akar, de a végén kapcsoljon le minden fényt, és zárja be az ajtókat, ha elhagyja az épületet. Miután megbizonyosodott róla, hogy mindenhol lekapcsolta a lámpákat, bezárta a jégpályát és hazasétált.

Másnap reggel arra jutott, hogy akár be is kapcsolhatja a telefonját, hátha valamelyik szülő el akarja érni – és elsőként Takeshi üzenete fogadta, hogy a lányok lefilmezték, amint pont Nikiforov koreográfiáját korcsolyázza, és természetesen a netre is feltöltötték az engedélye nélkül, nagyon sajnálja, de már minden tele van vele. Yuuri nem is válaszolt, csak sóhajtva hátradőlt. Pont még több rivaldafény hiányzott neki.

Megint lesz min csámcsognia a rajongóknak, és el se kellett olvasnia Phichit üzenetét, hogy tudja: egyesek már megint kombinálnak, sőt még össze is boronálják őket. Yuuri nem is értette, honnan indult az egész (hiszen alig beszéltek valamit), de Phichit állítása szerint shippereik voltak, akik valóságos shipháborúkat is vívtak azokkal, akik szerint gusztustalan, amiket élő emberekről írnak, meg amúgy is nézzék meg ezt és ezt és ezt a videót, tuti, hogy nem Viktorral van együtt. Yuuri a maga részéről ezt nem akarta tudni a rajongóról, elég volt az, amit Phichit pletykált neki.

Most viszont ez sem érdekelte; inkább fogta magát, újra kikapcsolta a telefonját, és visszaaludt.


*


Pár nap múlva elült a videó körüli felhajtás – csak Minako nyaggatta minden egyes adandó alkalommal, hogy egy-két szezonra igenis visszamehetne, de Yuuri addigra már megtanulta elereszteni a füle mellett a megjegyzéseit.

Éppen hazaesett egy különösen fárasztó balettóra után, amikor az udvaron egy hatalmas, barna uszkár üdvözölte; olyasforma volt, mint Sora-chan, Yuuriba kicsit bele is hasított a felismerés fájdalma, de tőle sokkalta nagyobb volt, az ugatása öblösebb, és úgy vetette magát rá, mintha régi barátok lennének. Yuuri megbotlott, és egy fának tántorodott, aztán nevetve megpaskolta az állat nyakát.

- Hol hagytad a gazdádat?

A kutya csak vakkantott egyet, majd végignyalt a kezén. Yuuri először az utcán nézett körül a gazdája után, de egy árva lélek sem volt odakint. Talán valamelyik vendéghez tartozik.

- Gyere, megkeressük a gazdádat – intett, és az állat engedelmesen, lógó nyelvvel követte.

A bejáratban majdnem felbukott a felhalmozott bőröndökben, és már elrikkantotta volna magát, hogy mégis mit keres ennyi minden az útban, de ahogy felnézett, az információnál egy nagyon is ismerős alakot látott csevegni az apjával. Toshiya felkapta a fejét a zajra, amit csapott, és a beszélgetőpartnere is arra fordult, széteresztett, hosszú haja lebbent utána.

Viktor Nikiforov?!

- De jó, hogy hazaértél, Yuuri – szólította meg az apja. – A fiatalember téged keres. Hihetetlen, milyen jól beszél japánul…

Yuuri szinte alig hallotta az apja szóáradatát, csak szótlanul meredt vetélytársára, mintha az a semmiből termett volna ott. A kutya farkát csóválva odarohant hozzá, Viktor pedig hozzászökkent, megragadta a kezét inas ujjaival és lelkesen megrázta, ahogy mosolya szinte fülig ért.


- Azért jöttem, hogy a tanítványod legyek. 

6 megjegyzés:

  1. Már nagyon vártam a fic folytatását, ugyanis eléggé megfogott. Nagyon érdekes összehasonlítani az eredeti történettel. Yuuri nagyon cuki lehet a kisgyerekeket tanítva, Viktornak pedig szurkolok, hogy sikerüljön elnyernie a szívét. :)
    Ja és a másik történet folytatását is izgatottan várom.^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Remélem, hogy a végén azért sikerül valami az eredetitől különbözőt alkotnom, hogy ne olvassátok ugyanazt, ami az animében volt. :) Szerintem is nagyon passzol ez Yuurihoz, a gyerekek talán kevesebb nyomást helyeznek rá. Viktornak előbb-utóbb sikerülni fog... ha türelmes lesz. ;)
      Köszönöm, örülök, hogy tetszik! <3

      Törlés
  2. Jaj, a vége :D. Hú, nagyon röhögtem miatta, még most is folynak a könnyeim. Szakmai öngyilkosság? Kicsit ismerős az érzés, de azért én örülök neki. Már van egy sejtésem, hogy mi lesz a következő fejezetben, csak azt nem tudom, te hogyan gondolkodsz.
    Mindegy, ez egyszerűen nagyszerű volt, és siess a következővel (a fordításnak pedig nagyon örülök, mert eddig még nem ugrottam neki az angol verziónak). <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jaja, bár most van megint pár fejezetre jegyzetem... csak mikor írom meg, ez itt a kérdés. Kicsit kísérletezős a fic, nem szeretnék túl sok korlátot szabni magamnak, mert azzal csak stresszelem magam.
      Köszönöm, örülök, hogy tetszett! <3

      Törlés
  3. Egyre érdekesebb, kíváncsi leszek, mik fognak még itt történni, és remélem, végkifejletben azért ugyanúgy összejönnek :3
    Várom a folytatást ^^

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nyugi, képtelen lennék külön látni őket. ^^ Köszönöm, örülök, hogy tetszik. <3

      Törlés