Until My Feet Bleed and My Heart Aches

„A sportvilág minden rivalizálása közül talán semmi más nem vált olyan legendássá az évek során, mint az orosz műkorcsolyázóé, Viktor Nikiforové és riválisa, a japán Yuuri Katsukié…”

Egy esemény megváltoztatja Yuuri életének folyamát, és keserű versengésbe veti Viktor Nikiforovval, mely végignyúlik az egész műkorcsolya karrierjén. De ahogy az évek múlnak, a rivalizálás és a gyűlölet valami mássá kezd fejlődni, és Yuuri képtelen távol tartani magát tőle, akármennyire is igyekszik.

A gyűlölet és a szerelem ugyanannak az éremnek a két oldala, és habár minden változik, egyes dolgoknak mégis meg kell történnie.

Az első nagy fordítási projektem angolról, az író engedélyével. Az eredeti fic angolul, Reiya tollából itt olvasható: Until My Feet Bleed and My Heart Aches

1. fejezet

The Days That Bind Us

Yuuri a legelső pillanattól fogva beleszeretett Viktor korcsolyázásába, ahogy meglátta.

Egy átlagosan induló napon történt, Yuukóval az Ice Castle-ban rejtőztek egy keményen végigedzett nap után az ütött-kopott, régi tévé körött ülve, ami éppen a Junior Grand Prix-t mutatta homályos, tompa színekben. Ez a rituáléjuk volt, hogy leültek nézni a műkorcsolyásokat siklani a képernyőn, és arról fantáziáltak, milyen lenne, ha végre ők lennének ott a jégpályán, a tömeg előtt, vagy ők integetnének a rajongóknak medállal a nyakukban a pódiumról.

Yuuri zaklatott volt azon a napon, gondolatai fele még a korcsolyaedzésen járt, a másik fele pedig álmodozott a jövőről, amikor hallotta, amint Yuuko meglepetten levegőért kap. Gyorsan visszafordította figyelmét a képernyőre, éppen időben ahhoz, hogy lássa, amint egy ezelőtt még sosem látott korcsolyás kecsesen landol egy ugrást, ami Yuuko reakciójából ítélve lenyűgöző volt.

Attól a pillanattól fogva nem tudott félrenézni.

A többi korcsolyás kecses volt, de ő más volt. Úgy táncolt a jégen, mintha erre született volna, a mozdulatai olyan könnyedek és bájosak voltak, hogy Yuuri mozdulatlanná dermedt. A korcsolyázó fiatal volt, Yuuri sosem látta ezelőtt, és feltételezte – helyesen, ahogy később kiderült –, hogy ez volt a fiú első alkalma a Prix-n. Még ott volt benne a fiatal fiúk pelyhedző ártatlansága, és ezüst haja szinte angyalszerűvé puhítva vonásait lendült elő mögüle, ahogy forgott.

Yuuri figyelte, amint a fiú fordult és ugrott a jégen, sosem tévedt egyetlen ütemet sem a zenében, ami mintha körülölelte volna. A gyakorlat azzal ért véget, hogy kecsesen kitartotta a karjait, fejét illedelmesen lehajtotta, habár Yuuri meg tudott volna rá esküdni, hogy egy mosoly nyomát látta a hajtincsek mögé rejtve.

- Ez csodálatos volt! – sikította Yuuko fel-le ugrálva a székén, ahogy nem tudta türtőztetni az izgatottságát. – Nem tudom elhinni, hogy ez csak a junior debütálása volt. Csak négy évvel idősebb nálad, Yuuri!

Egy zászló bomlott ki a képernyő alján megadva a korcsolyázó nevét és nemzetiségét, míg a pontjait számolták.

Viktor Nikiforov, olvasta Yuuri még mindig elbűvölve attól, amit látott. Újra elolvasta az információt emlékébe vésve a nevet. Viktor Nikiforov Oroszországból.

Egy napon szeretnék úgy korcsolyázni, mint te.

*

Ettől a pillanattól fogva Yuuri odavolt érte. Yuukóval vallásosan követték Viktor karrierjét, végignézték, amint a fiatal korcsolyázó sebesen tört egyre magasabbra a junior korosztályban, és könnyed bájjal nyert érmet érem után. Yuuko elmerült a magazinokban, felkutatott minden információt Viktorról, míg Yuuri nézte a videókat, amiket megszállottan vettek fel Viktor előadásairól, lemásolta a mozdulatokat újra és újra a jégen, míg sikerült egy tűrhető, még ha kicsit remegős másolatot is keltenie.

Yuuri szobájának falai lassan megteltek poszterekkel a másik korcsolyázóról. Hivatalos poszterek, fotók a versenyekről, képek kivágva egyenesen a Yuuko imádta magazinokból. Beleszeretett abba, ahogy a másik fiú korcsolyázott, a bájba és a könnyedségbe, ahogy mozgott. Akárhányszor egyedüllétre volt szüksége, kiment a korcsolyapályára, és elveszett Viktor programjaiban, míg nem tudott tovább gondolkozni.

Fokozatosan elkezdett dolgozni azon, hogy feljebb kerüljön a listákon, részt vett a helyi versenyeken, és lassan továbbmerészkedett a kis szülővárosából, hogy egyre nagyobb és nagyobb versenyeken mérkőzzön meg, ahogy lassan, de biztosan fejlődött.

Tudta a szívében, hogy ha elég keményen gyakorol, egyszer ugyanazon a jégen korcsolyázhat Viktorral.

*

Amikor Yuuri tizenegy éves lett, egy pudlit kért a szülinapjára. Éppen előtte való napon talált Yuuko egy cikket, ami említette, hogy Viktornak van egy pudlija, mellékelték egy aranyos képpel is kettejükről, és Yuuri odament a szüleihez a következő napon, hogy könyörögjön nekik egyért. Jóindulatúan megengedték neki, és Yuuri azonnal beleszeretett a kutyakölyökbe. Amikor anyukája megkérdezte, hogyan fogja elnevezni, Yuuri gondolkozás nélkül tudta.

Csak az este későbbi folyamán adták oda a szülei a szülinapi ajándéka másik felét, amikor Vicchan összegömbölyödve aludt az ölében.

- Meglepetésként vettük neked – mondta az anyja, ahogy ő döbbenten markolta a jegyeket az ujjai között. – Tudjuk, mennyire szeretsz korcsolyázni, és úgy gondoltuk, hogy ez egy szép jutalom lenne a kemény munkádért.

Yuuri a karjaiba vetette magát, és a jegyek a Junior Grand Prix döntőjére még mindig szorosan gyűrődtek a markában.

Élőben fogja látni korcsolyázni Viktort, és még sosem volt ennyire izgatott életében.

*

Kínzás volt majdnem egy egész évet várni a Junior Grand Prix-re, de Yuuri tűrte, ahogy tudta, és még mindig nem egészen hitte el a szerencséjét. Yuuko sikított, amikor megtudta, részben izgatott volt miatta, és részben sárga volt az irigységtől, hogy láthatja élőben, személyesen a korcsolyázókat, míg neki be kell érnie a kopott, régi televízióval az Ice Castle-ban, mint minden évben.

Amikor végre elérkezett a dátum, Yuuri alig tudott aludni az izgatottságtól. Úgy suhant végig a napon, mintha álmodna, és még mindig nem egészen volt képes elhinni, hogy ez valóban megtörténik. A szüleinek kellett keresztülvezetnie a tömegen, nehogy rossz irányba menjen, és hogy biztosan megtalálják a helyüket az őket körülvevő emberek tömegében.

Yuuri alig tudott nyugton maradni, ahogy várta, hogy elkezdődjön a verseny. Amikor a korcsolyázók végre feltűntek bemelegíteni a pályán, érezte, amint a lélegzet bennreked a mellkasában.

Ott volt Viktor, Viktor Nikiforov személyesen, tizenöt éves és gyönyörű, és minden, amiről Yuuri álmodott, hogy lehetséges. A ruháját egy fehér cipzáras kabát fedte el a kíváncsi szemek elől RUSSIA felirattal az elején, de még a csillogó kosztüm nélkül is istennek tetszett Yuuri számára, ahogy úgy repült a jégen, mintha hozzá tartozna, ezüstös haja lobogott mögötte.

A csengő szólt a bemelegítés végét jelezve, és a többi korcsolyázó lement a jégről egyedül hagyva Viktort a pályán. Ahogy a palánkhoz korcsolyázott, Viktor óvatosan lehúzta a cipzárt a dzsekijén, és odaadta az edzőjének felfedve a rövid programos ruháját a tömegnek. Testre feszülő kék és fehér kosztümöt viselt, és apró kövek kanyarogtak a vállán és le a karján, mint egy hóvihar a bőrön. Viktor a pálya közepére korcsolyázott, hogy megkezdje a gyakorlatát, és a tömeg helyeslően kiabált.

Yuuri szurkolt a leghangosabban közöttük.

*

Ahogy Viktor felvette a kezdő pozíciót fejét lehajtva és kezeit szorosan a teste köré fonva, elindultak a zene első hangjai. Amikor a zene megtöltötte a stadiont, elkezdett mozogni, a dal kemény és hideg volt, mintha az éles hangok jégcsapként táncolnának keresztül a levegőn, és Viktor velük táncolt. Minden egyes forgása tökéletes volt, korcsolyája minden siklása precíz. A mozdulatai hirtelenek voltak, szinte veszélyesek, és ott volt a jég éle szemében. Felgyorsult, és a program első ugrásába lendítette magát, egy tripla axel, ami elismerő éljenzést váltott ki a tömegből.

A fények letáncoltak a ruhájáról jégcsapokká válva a bőrén. Yuuri szinte érezte a történetet, amit Viktor szőtt a mozdulataival: egy jégherceg, hideg, akár a hó, aminek parancsolt, térdre kényszerítette a világot az akarata előtt. Majdnem nőies szépség volt a mozdulataiban, ahogy a jég részeként táncolt, mint egy testbe zárt hóvihar.

Ezüst haj csapott fel mögüle, mikor Viktor egy repülő ülőforgásba lendítette magát, és Yuuri azon kapta magát, hogy olyan erősen markolja az ülése szélét, hogy az ujjpercei kifehéredtek. A tömeg újra elismerően ordított, ahogy Viktor újabb ugrást hajtott végre, ez alkalommal karjait kinyújtva, és a lábát maga mögött megtartva egy tripla salchowot landolt tökéletesen. Ezt gyorsan követte egy lépéssor, és Yuuri nem tudott visszatartani egy nyögést a bonyolultságát látva, ahogy Viktor úgy korcsolyázta a mozdulatokat, mintha semmi lenne, mintha erre, egyes egyedül erre született volna.

Yuuri azt akarta, hogy sose végződjön a program. Figyelte, amint Viktor keresztülsiklik a jégen, forog és perdül, elvarázsolja az egész teret a mozdulataival. Senki sem tudott félrenézni. Yuuri hallotta a távolból a bemondó ujjongását, ahogy Viktor végrehajtotta a program utolsó ugrását, egy négyszeres-dupla kombinációt, mire a tömeg helyeslően kiabált.

Yuuri nagyon izgatott volt, ahogy Viktor végül befejezte egy kombinált forgásban, ami a vakító fényben kihangsúlyozta szikár testének minden vonalát. Alig tudta elhinni, hogy kevesebb, mint három perc telt el, mióta Viktor korcsolyázni kezdett. Úgy tűnt, hogy az egész világ megváltozott. Sosem hitte volna ezelőtt, hogy Viktor még hihetetlenebb tud lenni, de személyesen nézni, amint korcsolyázik sokkal jobb volt, mint látni a tévében. Tökéletesen láthatta Viktor testének minden mozdulatát, minden kifejezést, ami átsuhant az arcán, és Yuuri imádta.

A tömeg álló éljenzést adott Viktornak, és Yuuri is felugrott úgy érezvén, hogy a szíve mindjárt felrobban. Távolról érzékelte, hogy a szülei ott ülnek mellette, udvariasan tapsolnak, szerencsésen tudatlanul a szépségről, aminek tanúi lehettek. De Yuurit nem érdekelte. Minden, ami számított, az Viktor volt.

Amikor beértek a pontszámok, Viktor bőven kilenc felettit kapott, és ez senkit sem lepett meg. Viktor melegen mosolyogva a kamerába fogadta a dicséretet a kiss and cryban; a jég eltűnt a szeméből, mintha soha nem lett volna ott.

Gyönyörű volt.

*

Aznap éjjel Yuuri nem tudott másról beszélni. Tudta, hogy untatja a szüleit, még ha bátorítóan is mosolyogtak minden egyes alkalommal, amikor újra elemezte Viktor rutinját, csodálva azt, ahogy ugrott, forgott, táncolt, lépett. Nem volt semmi olyasmi, ami ne tetszett volna Yuurinak, és úgy gondolta, akkor se tudná abbahagyni róla a beszédet, ha megpróbálná.

Azon az éjen alig tudott aludni; még mindig boldog volt az izgalmas nap miatt és amiatt, hogy másnap reggel láthatja Viktort, amint a kűrjét korcsolyázza. Yuuri hánykolódva és forgolódva futtatta végig gondolatban újra és újra Viktor rutinját tökéletesen látva minden részletét. Alig várta, hogy visszamehessen Hasetsuba, és megpróbálja lemásolni, habár tudta, hogy soha nem lesz képes úgy megcsinálni, mint Viktor.

De talán egy napon…

Újra megeskette magát, hogy egy napon ugyanazon a jégen fog korcsolyázni, mint Viktor. Gyakorolni és gyakorolni fog, míg elég jó nem lesz a kvalifikációhoz, és aztán olyan jól fog korcsolyázni, hogy Viktor lesz az, aki nem tudja elszakítani róla a pillantását. Egyszer…

Amikor Yuuri végül elaludt, mosolygott.

*

A másnap fényesen és korán hajnalodott, és Yuuri a nappal ébredt fel, gyakorlatilag majd’ felrobbant az izgatottságtól. Viktor vezetett, a kiváló pontszáma a rövidprogramból az előtte való napról fellendítette egyenesen a ponttábla tetejére. Egyetlen másik versenyző sem ért a nyomába. Ha sikerül neki a mai kűr is, aranyat nyer, és Yuuri a tanúja lesz ennek. A szívében tudta, hogy Viktor képes rá. A másik korcsolyázó mérföldekkel a többi versenyző előtt volt, és jövőre egy látványos szenior debütálást hivatott tenni. Addig is még utoljára diadalmaskodik a juniorok között.

Yuuri jobban hitt Viktorban, mint bármiben, és alig várta, hogy bebizonyodjon az igaza.

Ahogy a verseny haladt azon a napon, alig vett tudomást arról, hogy a többi korcsolyázó előadja a rutinját; túlságosan feszülten várt a fő eseményre, hogy akár egy morzsányit is adjon a figyelméből. Halványan tudatában volt a tömeg ujjongásának, és a bejövő pontoknak a hangosbemondón át, de mindez háttérzaj volt a szívverése mellett.

Amikor Viktor utolsóként kikorcsolyázott a pályára, Yuuri alig tudott lélegezni.

Az előtte való nappal kontrasztban a kűrre az idősebbik korcsolyázó egy testhez álló fekete kosztümöt viselt, ami részben átlátható volt ezüst kristályokkal szórva az egyik oldalon. Egy ruhalebernyeg volt közvetlenül a kosztüm egyik oldalára varrva, ami majdnem úgy lebbent fel Viktor fordultában, mint egy szoknya, mint egy szoknya. Az ezüstös szürke haját egy hosszú, mögötte lobogó lófarokba fésülte ki az arcából, és Yuuri nem tudott félrenézni.

Viktor felvette a pályán a kezdő pozícióját, az egyik keze gyengéden nyugodott az arcán, a másikat az égnek emelte behajlított ujjakkal. A zene elkezdődött, egy gyönyörű dallamban áradt keresztül a termen, és Viktor megmozdult. Még mindig ugyanúgy, szinte nőies kecsességgel siklott, ahogy az előző nap, de a mozdulatai puhábbak voltak, és semmi sem volt ott a korábbi jeges keménységből a szemeiben. Helyette melegek voltak, és teli egy érzelemmel, amit Yuuri nem tudott megnevezni.

Minden lépés, minden fordulat, minden ugrás izgalomban tartotta a közönséget, elakadt a lélegzetük és ujjongtak, ahogy a történet kibontakozott. Ha Yuuri úgy gondolta, Viktor rövid programja hihetetlen volt, az semmi sem volt összehasonlítva a kűrjével. Jelentős mértékben megemelte a bonyolultságát, de a művésziesség volt az, ami ellopta a lélegzetét.

Egy négyszeres flip, egy mozdulat, amit ezelőtt sosem kísérelt meg Viktor versenyen, a talpára ugrasztotta a tömeget, és egy pillanatra Yuuri megijedt, ahogy a pályára való kilátás elzárult előle. A tömeg újból ujjongott, és kétségbeesetten ugrott fel a székére kinyújtózni, hogy átlásson az előtte lévő fejek fölött. Ahogy a kiabálás elhalt, és az emberek újra a helyükre ültek, Yuuri láthatta Viktort, amint kecsesen, csukott szemmel keresztülforog a pályán, míg a haja lobog mögötte.

Az idő lelassulni látszott, és Yuuri földbe gyökeredzett lábbal állt, még mindig fent a széken, átnézve a már ülő tömeg fölött. Viktor befejezte a forgást, a szemei felrebbentek, és egy pillanatig Yuuri biztos volt benne, hogy Viktor egyenesen rá néz. El tudta képzelni, amint a pillantásuk összekapcsolódik, a kék a barnával, a korcsolyázóé a pályán és a fiúé fent a tömegben. De aztán Viktor elfordult, ahogy a zene továbbhömpölygött, és a pillanat megtört.

Még mindig elvarázsolva csúszott vissza a székére, míg pillantása sosem eresztette a pályát és a korcsolyázót rajta.

Végül a zene az utolsó crescendóba folyt, és Viktor befejezte a rutinját egy kombinált forgással. A félszoknyája körülötte lobogott, ahogy felemelte a karjait a végső fordulatokhoz; az arca az égnek mutatott. A közönség mennydörgő tapsviharban tört ki, és Yuuri ismét talpon volt, és elismerően kiabált együtt a tömeggel.

A megerőltetéstől ziháló mellkassal Viktor végül leeresztette a karjait, ezzel engedve látni magát, és mélyen meghajolt a tömeg felé, derűs mosollyal az arcán fogadta a tapsot, ahogy dicséret záporozott körülötte. Még ott maradt egy további percre, mielőtt végül lekorcsolyázott a pálya szélére, a kiss and cry felé, hogy kivárja a pontjait.

Az elbűvölő előadás után senki sem vonta kétségbe a közönségben, hogy Viktor nyert, de mégis hallhatóan kapott lélegzet után a tömeg, amikor a hangosbemondón bejelentették a pontokat. Még a bemondó hangjában is nyilvánvaló volt az izgatottság, ahogy kihirdette a Junior Grand Prix győztesét, Viktor Nikiforovot, aki az első helyen végzett a valaha volt legmagasabb pontszámmal a Junior Grand Prix történetében.

A tömeg megvadult, és a kamerák Viktor arcára szegeződtek, ahogy ott ült mosolyogva az edzőjével. Nyugtázva integetett a kezével, és az ujjongás szinte tiltakozóan fokozódott.

Yuuri nem tudott mást gondolni abban a pillanatban, minthogy Viktor Nikiforov a legcsodálatosabb személy a világon.

*

A nap végére tömegcsődület várt kint a pálya előtt, miután az utolsó verseny véget ért. Mindenki abban reménykedett, hogy egy futó pillantást vethet a korcsolyázókra, ahogy elhagyják az épületet, és Yuuri pont a tömeg elején volt. A szülei elég távol voltak tőle, sokkal hátrább álltak, mivel nem akartak előre tolakodni. Yuurit nem érdekelte az udvariasság, ez alkalommal nem. Ez volt az esély, egy valódi esély, hogy személyesen találkozzon Viktorral. Egy szezon eleji promóciós posztert szorongatott izzadt kezében, amin Viktor volt ugyanabban a ruhában, amiben most megnyerte a kűrt, a karjai fagyott kecsességgel nyújtóztak ki, ahogy a jégen siklott. Ez gyorsan Yuuri kedvenc képe lett, és imádkozott, hogy Viktornak legyen ideje aláírásokat osztogatni a rajongóinak, amikor végül feltűnik.

Yuurit félig félelemmel, félig várakozással remegtette meg annak a gondolata, hogy közelről láthatja, még talán beszélhet is vele. Kényszerítette magát, hogy lenyugodjon, emlékeztetve magát arra, hogy ha minden a terv szerint megy, akkor egy napon ugyanazon a jégen korcsolyázik, mint Viktor, egyenlő félként, és ő nem csak egy rajongó. Nem lenne jó most kínos helyzetbe hozni magát.

A bejárathoz legközelebbi rajongók kiáltásai kizökkentették a tűnődéséből, és a lábujjhegyére állva a barikádnál nyújtogatta a nyakát, hátha elcsíp egy pillantást, éppen ki hagyja el az épületet. Egy ezüst villanást kapott el a szemével, és amikor a nyakát nyújtotta, ki tudta venni Viktort a tömegben, ahogy aláírásokat oszt, és mosolyog a rajongóira.

Ahogy Viktor keresztüljött a soron, Yuuri szíve egyre gyorsabban kezdett verni egészen addig, hogy azt hitte, talán kiszakad a mellkasából. Viktor hamarosan csak egy pár méterre volt tőle, és Yuuri érezte összeszorulni a mellkasát, és hogy a keze remeg. Kétségbeesetten lenézett, igyekezett megállítani keze remegését, és lenyugtatni gyors légzését.

Hirtelen szünet állt be közvetlenül körülötte a hangokban, és Yuuri újra felnézett, a szája kinyílt döbbenetében, ahogy magát Viktort látta maga előtt, aki várakozva emelte a szemöldökét egy kis mosollyal az arcán.

Yuuri próbált megszólalni, de a szavak megragadtak a torkában. Még mindig pánikolva, szótlanul előrelökte a posztert és a tollat, rettenetesen elpirult, és a pírja csak mélyült, amikor Viktor gyengéden felnevetett, és szó nélkül átvette a képet, hogy lendületesen aláírja.

Visszaadta neki, és Yuuri belül pánikolt, és elkeseredetten mondani akart valamit, akármit, így kibökte az első dolgot, ami az eszébe jutott.

- Egyszerúgyfogokkoriznimintte. – A szavak sietve buktak ki belőle, a nyelve saját magába botlott pánikjában. – És egy napon ellened is akarok korcsolyázni!

A történtektől megalázottan harapta be a száját a felismeréssel, és kényszerítette magát rá, hogy elmúljon arcának vörös lángolása. Nem pontosan így képzelte el az első találkozását a példaképével, hogy kiböki a legnagyobb álmát egy bepánikolt pillanatban, mint egy idióta, de Viktor csak újra nevetett, a szemei ragyogtak.

- Le kell adnod némi súlyt, mielőtt arra gondolhatsz, hogy korcsolyázó legyél, svinka – nevetett összeborzolva Yuuri haját, ahogy visszaadta a képet Yuuri ledermedt kezeibe. – De alig várom, hogy lássalak egy pályán egyszer, da?

Yuuri kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de a szavak ez alkalommal egy teljesen különböző okból fagytak a torkára. Viktor már elfordult, hogy ugyanazzal a könnyed mosollyal üdvözölje a következő rajongót, szóval nem látta a nedvességet, ami elöntötte Yuuri szemét, akármilyen keményen is igyekezett visszatartani azt, vagy ahogy a kezei összeszorultak az újonnan aláírt poszter körül, meggyűrve apró markában.

*

Yuuri szülei aggódtak, amikor szemeiben el nem hullatott könnyekkel furakodott vissza a tömegen át, de Yuuri némán elutasította, hogy elmagyarázza, mi történt, és hazáig egész végig szótlanul ült. Tudta, hogy aggódnak a szülei, de nem vitte rá a lélek, hogy elmagyarázza. Nem értenék meg, és nem akarta, hogy még jobban kinevessék aznap. Egyetlen személy volt, akivel most beszélni akart, és ő egy világnyira volt, Hasetsuban.

Amikor végül hazaértek, Yuuri első dolga volt elmenni az Ice Castle-be, ahol tudta, hogy Yuuko vár rá. Valóban ott volt, amikor odaért, és gyakorlatilag fel-le ugrált az izgatottságban, ahogy arra várt, hogy hallja az emlékeit a döntőről. Mégis megdermedt, amikor látta az arcát, és egy pillanat felocsúdás után megragadta a csuklójánál fogva, hogy a pálya egy elhagyatott részére húzza, és komoly arckifejezéssel leültesse az egyik padra.

- Mi történt, Yuuri? – kérdezte aggodalmas hangon. – Viktor győzött. Megdöntötte a világrekordot! Azt hittem, hogy örülni fogsz.

Yuuri felnézett a várakozó arcba, és érezte, amint az ajkai újra remegni kezdenek, a szemei égtek, ahogy visszaharcolta a könnyeket, amik jönni fenyegettek.

- Még csak el sem hitte, hogy korcsolyázok, Yuuko – bukott ki belőle, míg érezte az első csepp nedvességét végigszántani az arcát. – Mondtam neki, hogy egy napon vele fogok versenyezni, és kövérnek nevezett, és azt mondta, hogy ha valaha korcsolyázó akarok lenni, akkor először fogynom kell.

Újabb könny hullott a szeméből, és csatlakozott az elsőhöz nedves nyomot húzva az arcán. A sértés égetett, és Yuuri csak a többi korcsolyázó hangját tudta hallani az Ice Castle-ban, ahogy Takeshi ellöki, és daginak hívja, mindenki nevet, és a hasát bökdösi, ahogy próbál átöltözni a ruhái mögé rejtőzve. Tudta, hogy pufók gyerek volt, könnyen hízott, és még nem kezdett el megnyúlni, de hogy Viktor, a példaképe Viktor, akire annyi éven át felnézett, így elutasítsa, hogy még mélyebben sértse meg, mint bármelyik másik korcsolyázó az Ice Castle-ból valaha…

Viktor talán nem hitte, hogy egy valódi korcsolyázó, de Yuuri az volt, egészen a csontja velejéig. Az órákon keresztül tartó gyakorlás megerősítette a sport iránti szeretetét, az összes helyi versenyre elment, és megpróbált olyan jó helyet szerezni, hogy az elég legyen ahhoz, hogy a juniorok között versenyezzen, amint elérte a korhatárt. A műkorcsolya volt az élete, gyakorlatilag az Ice Castle-ban lakott. Olyan keményen dolgozott, elhatározta, hogy egy napon maga is Viktorral fog korcsolyázni, csak azért, hogy a másik korcsolyázó keresztül nézzen rajta, hogy csak egy újabb hülye rajongót lásson, egy pufók kisfiút, aki soha nem tudna olyanok mellett versenyezni, mint ő.

- Ó, nem, Yuuri, ez rettenetes! – kiáltott fel Yuuko, és megölelte Yuurit. Ujjait a pólója hátába vájva szorosan kapaszkodott belé, és engedte hullani a könnyeit hálásan szipogva az anyagba az arca alatt. Yuuko legalább megértette egy olyan módon, ahogy a szülei sosem. Pontosan tudta, mennyit jelentett neki Viktor, mennyit dolgozott azért Yuuri, hogy olyan legyen, mint ő.

Yuuri engedte magát Yuuko vállába zokogni, és megeskette magát, hogy soha többé nem fog törődni Viktor Nikiforovval.

*

Aznap éjjel Yuuri leszaggatta az összes posztert a szobájában. Erőszakosan tette, letépte őket a falról, nem érdekelte, ha elszakadt a papír, ahogy széthasadtak a kezeiben. Volt ebben egy bűnös elégedettség, ahogy összegyűrt minden egyes tönkrement papírt, eldobta őket, és figyelte, amint Viktor egyes darabjai örökre elpusztulnak. Amikor végül befejezte, a falak évek óta először voltak üresek, csak azoknak a papíroknak a utolsó lebegő darabjai díszítették, amik ott ragadtak a mészárlás közben.

Yuuri az ágyra huppanva úgy döntött, hogy a szemét többi részével reggel foglalkozik. Egyelőre csak gondolkozni akart, ami könnyebbé vált így, hogy Viktor arca többé nem bámulta gunyorosan a szobája minden sarkából.

Yuuri lehunyta a szemét, dühösen fojtotta arcát a párnájába, és igyekezett kizárni Viktor nevető arcának gondolatát az elméjéből, ahogy hitetlenkedve nevetett a gondolatra, hogy olyasvalaki, mint Yuuri valaha olyan korcsolyázó lehet, mint ő.

Megmutatom neki, esküdött Yuuri még mindig szorosan markolva a párnát. Többé nem akarok olyan lenni, mint ő. Jobb akarok lenni. Le akarom győzni őt a saját játékában, és többé nem fog nevetni rajtam.

És végül ezzel a gondolattal nyomta el az álom.

Viktor rövidprogramjának zenéje: https://www.youtube.com/watch?v=jE0WguB1a5U

A kűr: https://www.youtube.com/watch?v=nRaMOka3xzo

A további fejezetek az umfb&mha címke alatt lesznek megtalálhatóak.