Rókatűz VIII.

No mit hoztam nektek? :3 

(Várhatóan még három fejezet lesz, amúgy most kezdtem a tizedikbe.)

- Ahhoz képest, hogy mennyire siettél hozzá tegnap, elég szépen lepattintottad – jegyezte meg csipkelődve Phichit, ahogy már mindketten láthatatlanságba burkolódzva sétáltak a homokban; még csak lábnyomokat sem hagytak maguk mögött, Yuurinak immár könnyedén, erőlködés nélkül jöttek a régi rejtőző varázslatok.

- Azt hittem, mérges vagy rám, amiért nem veled vagyok.

- Mérges is vagyok – bólintott Phichit –, de csak azért, mert hülyeséget csináltál. Mégis hogy jött rá?

Jogos kérdés volt, és Yuuri nagyot sóhajtott, míg végiggondolta a válasz; kitsuneként a megtévesztés mesterének kellett volna lennie, és igen amatőr hiba volt álmában visszaváltoznia akkor is, ha rettenetesen kimerült volt. Phichit türelmesen várt, míg összeszedte a gondolatait; tudta, hogy a teljes igazsággal tartozik barátjának, aki végig fedezte és segítette. Jobb lesz ezen a beszélgetésen a falubeliek kíváncsi fülétől távol túlesni.

Elmesélte hát, mint kerültek egymáshoz közelebb Viktorral, hogy a férfi mennyire örült neki, amikor visszatért hozzá, habár az este további része zavaros volt azután, hogy megízlelte a fűszeres bort. Phichit csendben, elgondolkozva hallgatta, és Yuuri hálás volt a figyelméért. Nem volt benne biztos, hogy tudná folytatni a mesélést, ha barátja újra és újra kíváncsi kérdésekkel szakítaná félbe.

- Azt hiszem, értem – mondta végül Phichit. – Az alkohol ránk erősebben hat, és valószínűleg az is közrejátszott, hogy éppen akkor szerezted vissza a csillagköved. És… ne borulj ki rajta, kérlek, de szerintem lehetséges, hogy tudat alatt igenis el akartad csábítani Viktort, ő pedig fogékony volt rá.

Yuuri szenvedve nyögött fel. – Nagyszerű… Nem tudom, mit csináljak, Phichit.

- Tetszett neki, nem?

- Úgy tűnt, de már nem igazán tudom. Mit akarna tőlem, még csak nem is ugyanahhoz a fajhoz tartozunk.

- Simán lehetnél a szeretője, végül is most már nincs mit rejtegetned előle – kacsintott rá, és Yuuri elvörösödve fordult el tőle.

- Phichit!

- Mi az? Nem olyan ritka ám, hogy egy kitsune emberi szeretőt vesz maga mellé, Minakónak is volt pár fiatalkorában, Yuuko pedig elhozta Takeshit…

- Az más – harapott az ajkába Yuuri, de maga sem igazán tudta volna megindokolni, miért is gondolja így. Valahogy mindig is a családjával, vagy esetleg egy másik kitsunéval képzelte el a jövőjét, de most Viktor mindent felkavart benne, amit magáról hitt. – Nem is biztos, hogy itt akarna maradni.

- Miért nem kérdezed meg?

- Mégis miért választana engem egy normális élet helyett? – Yuuri kezei ökölbe szorultak, és körmei a tenyerébe vájtak, ahogy újra a könnyeivel küzdött. – Családja lehetne. Barátai.

- Ez olyasmi, amit te is meg tudnál neki adni – mondta gyengéden Phichit.

- Emberi családja – nyomatékosította, míg arra gondolt, hogy Yuukót vajon mennyire felőrölheti a gondolat, hogy mi lesz a szíve alatt hordozott gyerekekkel; a feljegyzések mindig csak a kitsunékról szóltak, de sosem a félvér csemetéikről az emberekkel. – Ezt nem vehetem el tőle. Biztos várja valaki haza.

Szinte fizikailag fájt győzködnie magát erről; Viktor túlságosan nagyszerű ember, nem lehet, hogy legalább egy régi szerető vagy barát ne várna rá Szentpéterváron. Phichit már érvelt volna tovább, de aztán meglátta az arckifejezését, és inkább ráhagyta a témát, habár minden porcikájából sütött az elégedetlenség.

- Mennyire érzed jól magad?

- Attól függ.

- Semmi kedvem sincs hazafelé hegyet mászni. Van elég erőd átváltozni madárrá?

Yuuri megrázta a fejét; most nem bízott eléggé a tagjaiban, és még érezte dolgozni az ereiben az alkoholt. Egyre nehezebben kapaszkodott meg az eddig fenntartott testben, és már inkább tűnt rókának, mint embernek.

- Oké, akkor most az egyszer felcipellek, de ne szokj hozzá – azzal Phichit egy hatalmas sassá változott, és könnyedén elkapta az immár eredeti alakjába visszaváltozott Yuurit. Messziről egészen úgy festettek, mint vadász és zsákmánya, és Yuuri valóban úgy érezte magát, mint ez utóbbi.

Hazaérvén az egész falu tudni vélt Viktorról és a kis románcukról; Yuuri először barátjára gyanakodott, de Phichit csak somolyogva megvonta a vállát, míg megjegyezte, hogy emberszaga van.

*

- Szóval mikor hozod el a kis emberbarátodat? – érdeklődött csevegő hangon Hiroko, és Yuuri majdnem elejtette azt a tányért, amit már legalább két perce polírozott bambulásában. Anyukája csak nevetett rajta, míg Phichit azt tátogta a helyiség másik feléből, ahol polcokat pakolt, hogy ő megmondta, nem kellene feleslegesen görcsölnie. – Tudod, hogy nem bánnánk, és Minako is biztosan megengedné, ha megbízható.

- Anya…

- Úgy is el kell hoznod egyszer, ha a párod lesz – szólt bele a beszélgetésbe az apja is.

- Viktor nem a szeretőm! – Kicsit élesebben hangzott, mint eredetileg tervezte, de édesanyja mosolya vajmi keveset fakult.

- Nem kell így felkapni a vizet, kicsim – simogatta meg a haját Hiroko. – Nyugodtan elmehetsz meglátogatni, ma nincs akkora forgalom, elbírunk vele négyen is.

És Yuuri végül belement, mert Hiroko és Toshiya olyan lelkesek voltak, hogy a fiuk emberi barátját fogadhatják maguknál vendégként.

Tanítója pont olyan idegesítő, mindentudó mosollyal nézett rá, amikor engedélyt kért rá, hogy elhozza Viktort a faluba, mint ahogy azt várta. Elég beszédes gesztus volt az is, hogy Yuuri az utóbbi időben önkéntelenül igyekezett fenntartani az emberi álcát akkor is, amikor épp nem volt rá szüksége.

- Látod, hogy mennyivel könnyebb volt elcsábítani – jegyezte meg elégedetten, amikor Yuuri elmesélte az egész történetet. – Büszke vagyok rád. Akkor ezek szerint minden rendben van? – Minako bort töltött magának egy vésetekkel dísztett üvegpohárba. Állítólag a gyakorlat és a kora lette, hogy szinte teljesen immúnis volt a hatására, a többi kitsune pedig nem merte et megkérdőjelezni, vagy követni a példáját.

- Igen, amint kialudtam magam, helyreállt az erőm.

- Ennek örülök.  – Minako a mutatóujja köré csavart egy hosszú tincset és rákacsintott. – Tőlem elhozhatod a lovagod, ha nem csinál semmi galibát.

- Nem fog – ígérte. Viktorban megbízhatnak.

*

Teljes ereje birtokában szinte gyerekjáték volt besurranni az orosz táborba. Phichit lelki támogatásként elkísérte, és amúgy is szeretett volna beszélni Viktorral, hogy kipróbálja újonnan szerzett tudását. Praktikus volt megosztania Phichittel, legalább neki nem kellett fordítania.

Viktor kialvatlan és nyúzott volt, amikor a szobájában érték, szorosan ölelte magához Makkachint, aki türelmesen tűrte. A szoba állott és elhasznált levegőjéből ítélve nem nagyon szellőztettek az utóbbi napokban, a padlón pedig ételmaradék lepte tányérok álltak, míg a jegyzetei összevisszaságban hevertek az asztalán. Yuuri szívét összeszorította ez a látvány. Viktor mindig olyan rendezett volt, hogyan hagyhatta el ennyire magát?

Viktor először el se hitte, hogy viszont látja, és Yuuriban ettől csak még jobban nőtt a bűntudat. Rövid időn belül másodszorra hagyta el, és a férfit ez megviselte, mert kötődni kezdett hozzá – és ez volt a nagy probléma a két faj közötti kapcsolatokkal, az emberek túlságosan is érzékenyek voltak a kitsunék vonzására.

A látogatás lehetősége viszont rögtön felvillanyozta, mert nagyon lelkesen kapta össze magát.

Yuuri mérlegelte annak a lehetőségét, hogy a levegőben menjenek, de aztán elvetette, mert a repülés mellett túl sok energiát vitt volna el, hogy Viktor is elrejtsék a kíváncsi eget kémlelő szemek elől. Így aztán végigbotorkáltak a hegyoldalban (a megszokottabbnál sokkal lassabban), és Phichit egész végig cukkolta.

- Mivel etetted még be? – kérdezte Phichit vigyorogva, amikor Viktor arról érdeklődött, miért nem a tenger felé mennek. Yuuri figyelmen kívül hagyta a megjegyzést, ahogy válaszolt az orosznak, és közben megfogta a férfi könyökét, hogy átsegítse pár alattomos sziklán. Nem szerette volna, hogy már az első látogatása gyógyítással kezdődjön.

Yuuri kicsit tartott tőle, hogy a szentélykapunál problémák lépnek fel, hiszen még sosem vitt embert a faluba; szerencsére semmi különös nem történt, az erőtér ugyanolyan könnyedén engedte be őket, mint máskor, csak most Viktor teljes valójában ott függött a karjukon, és tőle szokatlan erővel vájtak a karjába az ujjai. Rá máshogy hathatott, amikor beléptek a faluba, mert nagyon sokáig becsukva tartotta a szemét, és Yuuri azon kapta magát, hogy megnyugtatásul gyengéden simogatja a karját. Phichit mosolyogva figyelte őket; a kötésen át pontosan átjött, mit érez Viktor iránt. Ő a maga részéről rögtön elengedte Viktort, amint rendben volt, de Yuuri egyszerűen nem akart elválni tőle. Viktornak ez az egész hely új és ijesztő volt, a szemei csodálkozva tágultak ki, ahogy a falulakókat figyelte, akik a lehető legkülönösebb alakokban pompáztak. A legtöbben persze rókaként siettek a dolgukra, de az idősebb, sokat látott kitsunék szerettek ijesztőnek tűnni, hogy ezzel is megmutassák, mennyi helyen jártak. Próbálta magát Viktor helyzetébe képzelni; egy teljesen új fajt és kultúrát ismer meg, mely bizonyára felülírja minden eddig ismeretét.

- Váó – suttogta végül Viktor. – Akkor ez lenne Hasetsu?

Viktor nem sokáig élvezhette a szabad kilátást, mert a falusiak hamarost köréjük sereglettek, hogy megnézzék maguknak az új jövevényt; meg-megérintették a világos tincseket és a bőrét, lelkesen sutyorogtak körülötte, és Viktornak nem volt annyira új ez a figyelem. A keletiek gyakran csodájára jártak a külsejének, a sápadt pasztellszínek ritkák voltak ezen a vidéken.

Yuuri viszont elég hamar elvesztette a türelmét; halkan morogni kezdett, mire a többi kitsune visszahőkölt, megszűntek az érintések. Nem tetszett neki az egész, félt tőle, hogy más is szemet vet Viktorra, az ő Viktorára. Phichit felvonta a szemöldökét; még sosem hallotta ilyennek Yuurit.

- Ne haragudj, csak kíváncsiak.

- Sejtettem. – Viktor arcán zárkózott, udvarias mosoly ült, ami annyira különbözött attól, ahogy általában Yuurira szokott nézni, és ez valahogy megnyugtatta. Viktornak nem kellenek a többiek.

Végigsétáltak a főutcán, Viktor pedig érdeklődve nézelődött, és néha kérdéseket tett fel: miért ilyen alacsonyak a házak, nem lenne-e kényelmesebb Yuurinak valami más alakot öltenie, őt nem zavarná, és hogy ugye tényleg nem baj, hogy itt van. Yuuri türelmesen válaszolgatott, míg a szülei fogadójához nem értek. Ezt az épületet valamivel magasabbra építették, de még így is csak egy szintes volt, az ablakokat színes üveggel fedték, az ajtó hívogatóan tárva nyitva. Phichit elköszönt tőlük, és elindult az ellentétes irányba Minakóhoz, mert az utóbbi időben rengeteg órát kihagyott.

A fogadóban most nem volt sok vendég, ahogy beléptek, és Yuurinak szólnia sem kellett, hogy ott vannak, a szülei éppen akkor jöttek ki a konyhából, és a nagy lelkesedésben majd fellökték az asztalokat.

- Azt hittem, sosem érkeztek meg – csapta össze a tenyerét Hiroko mosolyogva.

- Milyen jóképű fiatalember – jegyezte meg Toshiya, és Yuurinak égni kezdett a füle; még jó, hogy Viktor nem értette őket.

- Csak lassan tudtunk jönni, Viktor nincs ehhez a terephez szokva. – A férfi felé fordult, és nyelvet váltott. – Ők itt a szüleim, Hiroko és Toshiya.

~*~

Viktor tiszteletteljesen meghajolt a két idősebb kitsune felé, ahogy Yuuritól látta. A szülők odavoltak a gesztusért, és lelkesen magyaráztak valamit a nyelvükön, amiből Viktor egy kukkot sem értett, Yuuri pedig valószínűleg nem fordított le mindent, mert mintha zavarban lett volna. Hiroko megragadta a kezét (puha bőre volt és kevés rókás vonása), és leültette egy asztalhoz, hogy most ebédelni fognak. Viktor az étel említéséig észre sem vette, mennyire éhes, és úgy vetette magát Yuuri kedvenc ételére, a katsudonra, mintha napok óta nem evett volna. Az étel isteni volt, és Yuuri igyekezett a legjobb tudása szerint megtanítani neki az evőpálcika rendeltetésszerű használatát, és hangosan nevetett rajta, amikor a szája helyett az ölébe ejtette a húst és a rizst. Yuuri könnyedén felkapta a saját pálcikáival a falatot, és megetette vele.

Egészen elmerültek a saját kis világukban, míg Yuuri szülei a háttérbe húzódva, mosolyogva figyelték őket.

*

Viktort Hasetsuban érte az este, s nem bánta ezt; a kitsunék vendégszeretete megmelengette a szívét. Yuuri is újra felengedni látszott a közelében, és a korábbinál sokkal többet ért hozzá, amiért néha cukkolta is a testvére. Yuuri olyankor mindig mélyen elvörösödött, de nem sokáig tudta megtartani maguk között a távolságot.

Aztán Yuuri valahogy mégis meglepődött, amikor közös szobában szállásolták el őket.

- Majd alszok Seung-gilnél – mondta Phichit, ahogy egy kacsintás kíséretében magukra hagyta őket.

A helyiség kicsi és sötét volt, és Viktort nyomta a tudat, hogy a föld alatt vannak. Yuuri fénygömböket idézett a sarkokba, melyek meleg, sárga fénnyel vonták be a szerény berendezésű szobát az összetolt ággyal, amire Yuuri bizonytalan pillantást vetett.

- Ez legutóbb még nem így állt.

- Engem nem zavar… ha neked sem probléma.

Mióta kettesben voltak, visszatért a félénkebb Yuuri, és Viktor hirtelen nem tudta, mit kezdjen a helyzettel. Leült hát az ágy szélére, és megpaskolta maga mellett a helyet. – Beszélgessünk, Yuuri!

A kitsune habozva ereszkedett mellé, és a térdük kicsit összeért, ahogy olyan pózba fordult, hogy egymás szemébe tudjanak nézni. Viktor gyengéden megfogta a kezét és rámosolygott.

- Köszönöm, hogy elhoztál a faludba.

- Kiérdemelted – motyogta Yuuri, majd az ajkába harapott. – Annyit hazudtam neked…

Viktor puhán simogatta a hüvelykujjával a kézfejét. – Önvédelem volt.

- Nem haragszol?

Viktor megrázta a fejét; nem, sosem haragudott, inkább csak csalódott volt. Ő maga nem ehhez a megoldáshoz folyamodott volna, de Yuuri agya egyszerűen máshogy forgott. És Yuuri azóta elmondta az indokait, ráadásul hazahozta bemutatni a falujának és a szüleinek. Nem tette volna, ha nem bízik meg benne. Neki is bíznia kell Yuuriban, hiszen ezen a titkon túl még mit rejtegethetne? És ezen a távoli szigeten csak ő van neki, mint barát vagy akár több.

- Induljunk új lapról – ajánlotta, és kezet nyújtott fel. – Viktor Nikiforov vagyok, tudós Oroszországból.

Yuuri az arcáról a kezére pillantott, aztán elfogadta bizonytalanul megszorítva a kezét. – Katsuki Yuuri, kitsune.

- Mesélj valamit magadról, kitsune Yuuri – mosolygott rá. – Ígérem, hogy nem adom tovább.

Yuuri felkuncogott és összefűzte az ujjaikat; Viktor biztos volt benne, hogy érzi, amint megugrik a pulzusa. – Van egy orosz barátom, aki pont úgy néz ki, mint te.

- Valóban? – Viktor gyengéden az ajkához húzta a kezét, és leheletfinom csókot adott rá; hallotta, amint Yuuri lélegzete elakad, az arca kipirult. A hajába túrt, és a mutatóujjára csavart egy fakószőke tincset, és Viktor tágra nyílt szemekkel, némán reménykedett. Yuuri pillantása az ajkára esett, mire Viktor nem bírt magával tovább, és magához karolta, és a kitsune a nyakába fúrta az arcát, ahogy viszonozta az ölelést.

- Szabad…? – kérdezte halkan, és Viktor válasz helyett inkább megcsókolta. Yuuri szinte az érintésébe olvadt, és józanon sokkal hamarabb egymás ritmusára találtak. Yuuri kezei becsúsztak az inge alá, a körmei finoman karistolták a bőrét, ahogy lassan levetkőztették egymást. Végre valahára titkok nélkül fonódhattak össze.

­

~*~

Yuuri arra ébredt, hogy Viktor gyengéden simogatja a bundáját; visszaváltozhatott, amikor elaludt, de ez most nem ejtette kétségbeesésbe, elvégre az orosz már tudta a titkát. Kicsit élvezte a kényeztetést, aztán végignyalt Viktor kezén, mielőtt egy lusta ásítás után emberré változott volna. Viktor tovább simogatta a haját, mire nem állta meg, hogy a tenyerébe simítsa az arcát.

- Jó reggelt – suttogta Viktor, ahogy homlokon csókolta, és Yuuri belepirult az érintésébe. – Hogy aludtál?

Válaszra nyitotta a száját, de akkor Mari tört rájuk, és Yuuri villámgyorsan rántotta magukra a takarót, míg Viktor felnyögött alatta a hirtelen mozdulattól.

- Jó napot, galambocskák, hasatokra süt a nap – rikkantotta nővére.

- Mari, nem tudtál volna legalább kopogtatni? – morogta kásás hangon, mire testvére csak nevetett.

- Bocsi, öcsi, vészhelyzet. A srácok elkaptak egy embergyereket a bejáratnál, és egy kukkot sem értünk abból, amit kiabál. Arra gondoltunk, hogy esetleg Viktor ismeri.

Viktor csak megvonta a vállát, amikor fordított neki; fogalma sem volt, ki lehet az, de mindjárt mennek. Mari szerencsére magukra hagyta őket, hogy nyugodtan felöltözhessenek, és Yuuri segített Viktornak felvenni a fogadó mohazöld ruháját, amit azért kölcsönöztek neki, hogy kevésbé érezze magát kilógni a kitsunék közül. Belepirult abba, hogy megint kiszívta Viktor bőrét, és ez mintha mulattatta volna a másikat.

Kézen fogva sétáltak el az utca végén álló szentélyig, amitől nem messze Phichit és Seung-gil szorosan fogtak egy szőke hajú, hevesen rugdalózó fiút. Csak akkor állt meg egy pillanatra, amikor meglátta Viktort, és utána még hevesebben próbált szabadulni, ahogy a férfinak kiáltott.

- Mi a francot csinálsz itt, Viktor?

- Ezt én is kérdezhetném tőled, Yurochka.