Helvegen

Valamelyik nap rám jött a rendezkedhetnék a ficek között - begépeltem párnak a végét, valamit befejeztem (majd jön a sellős Magi au is!), szóval elég elégedett voltam magammal. 
Ki várta, hogy Hetalia fic legyen? Na? 
(Egyébként raktam ki szavazást a fandomokról.)

Esett egyszer úgy tavaly, hogy elkezdtem nézni a Vikingeket (azóta is befejezésre vár), és persze, hogy megihletődtem egy mitológiás-áldozós-véres ficre a skandinávokkal és Tinóval. A történelmi címkét annyira kell komolyan venni, mint a mitológiásat. Ami csak folyamatos utalások szintjén van tele. Valaki túl sok Kalevalát és skandináv mondát olvasott. Meg amúgy nem nagyon vannak teljesen megbízható feljegyzések az áldozási szokásokról, csak pár lelet, legalábbis nekem ez rémlik az előadásokról. Szóval kezeljétek az egészet fikcióként. Meg amúgy korhatáros, de semmilyen erotikus tartalom nincs benne, csak kiraktam az erőszakos tartalom miatt. A végén ajándék mitológiai jegyzet a teljességre törekvés nélkül.

Hangulatzene: Wardruna - Helvegen

- Odin atyánk, fogadd áldozatunk; megelégedésedre szolgáljon e férfi tiszta teste, szolgáljon a lelke a te asztalodnál. Cserébe tedd földjeit termékennyé, hogy gyermekei élhessenek, és gyarapíthassák Midgardot.

A kőoltár előtt nézett farkasszemet az áldozat és az áldozó, előbbi tisztán, frissen szőtt nadrágban, meztelen felsőtesttel, és ugyan libabőrös volt a hűvös hajnalban, de nem remegett meg. A karját egészen a nyakáig rúnák és mágikus jelek fedték, láttam, ahogy újra és újra fel kellett rajzolnia magára, mert a bőre rövid időn belül magába itta a tintát, mintha csak víz lett volna.

Ő és a testvérei ugyanolyanok voltak, mint én. Persze régen sem voltam egyedül, ott voltak az öcséim és a húgaim és a távoli unokatestvéreim a dél-keleti pusztákon. A szülőnk már távolba veszett, vagy sosem létezett; a legkorábbi emlékemben Eestivel – aki akkor még alig tudott járni – egy tisztáson ülünk, és Otso, a medveszellem táplált minket édes bogyókkal és frissen fogott hallal, amit parázson pirítottunk meg. Elrejtett minket Hiisi elől, nehogy elveszejtsen minket, és megtanított vadászni, halászni. Minden azonban rettenetesen régen volt, Eestinek talán nem is voltak tiszta emlékei Otsóról. Aztán észak-nyugatra vándoroltunk, találkoztunk más magunkfajtákkal, mint a germánok vagy a szlávok. Eesti szívesebben maradt otthon, és figyelmeztetett, hogy ne üssem bele az orromat túlságosan a germánok dolgába, mert nem akarja, hogy bántódásom essék – mindig is ő volt az elővigyázatosabb kettőn közül. Engem viszont hajtott a vérem és a kíváncsiságom nyugatra és egyre északabbra.

Az északi testvérek közül akkoriban talán Norvégiával jöttem ki legjobban. Mindhárman értettek a mágiához, de ő volt az, aki komolyabban gyakorolta, és hiába volt olyan merev és hideg a pillantása, tőle tartottam a legkevésbé. Némi érdeklődést mutatott a hitem iránt, somolyogva a fejét csóválta, amikor elmeséltem neki, hogy a világ törött kacsatojásból született, melyet az óvatlan tojó Ilmatar levegőtündér ölébe rakott. Én bezzeg nem mosolyoghattam meg, hogy az emberek szerintük Ymir verejtékéből születtek.

Dániától és Svédországtól viszont titokban rettegtem; láttam őket, ahogy a csatában sorra vágják le az ellent minden kimerültség és sebesülés nélkül, berzerkerek, mondták áhítattal harcostársaik. Ha elönti őket a harci hév, megállíthatatlanok, olyankor istent sem ismernek. Dánia az első találkozásunkkor boszorkánynak kiáltott ki, mert nem értette a révülés és a dobolás varázsát. Nyugati szomszédomtól tartottam a legjobban: volt szája ugyan, de nagyon ritkán szólt, egy időben azt hittem, néma, és a pillantása megdermesztette a szívemben a vért. Míg Dániával minden gyengédség nélkül bánt, rossz kedvében összeakaszkodott vele kardot vagy baltát ragadva, addig rám csak az ő parancsára, kedvetlenül emelt fegyvert, és hagyott megszökni, ami jobban megijesztett, mintha ordítva rohant volna nekem. Egy időben talán fehérnépnek hittek.

Ugyan hangosan nem mondták ki, de Dánia volt a főnök. Néha nagy hangon hangoztatta, hogy egyenlő felek – és közben leste Norvégia szavait, aki undorodott attól, hogy szeretők Svédországgal. Arra mentek, amerre az ösztönük hajtotta őket, ott fosztogattak, ahol rájuk jött, és a dél országok rettegték nevüket.

Aztán valami megváltozott – a hadjáratok már nem voltak olyan gyümölcsözőek, mint régen, egyre többször szenvedtek vereséget, és hiába estek el derék harcosokként, Odin újra és újra kiutasította őket a Valhallából. Egyesek a hátuk mögött azt suttogták, hogy igazából átok ül rajtuk, és ők Hél gyermekei. Amikor ez Dánia fülébe jutott, elöntötte a berzerkerdüh, és levágta a hangadókat, a pletykát azonban többé nem lehetett szelencébe zárni.

Esedékes volt a kilenc éves nemzetséggyűlés – rajtam győzött a kíváncsiság, és velük tartottam. A szent helyen hatalmas forgatag fogadott minket, és nem tudtam felidézni, mikor láttam utoljára ennyi embert egy helyen. Kisebb falu alakult ki az erdőben, az emberek lelkesen cseréltek árukat és híreket, nálam is volt némi eladni való prém, amit Lappfölddel készítettünk ki, rénszarvasbőrből készült nadrágok és bocskorok, melyek ideálisak a tél csontig hatoló hidegében. Tulajdonképpeni vendéglátóimat azonban nem veszíthettem szem elől; a mi fajtánk a saját nyelvét használva megértette a másikat, de az egyszerű emberek szavát nem értettem, mutogatva, heves gesztusok közepette kereskedtem, Dánia kinevetett, amikor megpróbáltam utánozni a nyelvüket.

A sebtében felvert szállásunk meglepően egyszerű volt; fekvőhelyek a földre terített állatbőrökön, a kabát a takaró, és hopp egy Norvégia a dézsában, amikor beléptem. Megtorpantam a bejáratban, nem akartam, hogy azt higgyék, leskelődöm. Ő viszont hívogatóan intett, hogy lépjek bátran beljebb, és elhajtotta az őt mosdató lányt.

- Odaadnád a törülközőt? – nyújtotta felém a szinte már lányosan kicsi és finom kezét; nehéz volt elhinni, hogy ezekkel a kezekkel ragadott baltát, és rontott félelmet nem ismerve az ellenre, vagy hogy csak egyetlen, határozott csavarással tekerte ki az áldozati kakas nyakát, meg sem rezzenve az állat utolsó, gurgulázó, rémült sikolyától. Átnyújtottam neki a kendőt; nem köszönte meg, csak felállt, és elkezdte szárazra dörgölni a testét. Nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen nagy mosakodást – legtöbbször ők is a közeli folyóba, tóba ugrottak felfrissülést keresni.

Ekkor tűnt fel, hogy a karját és a mellkasát végig olyan jelek díszítik, amiket eddig csak a szent helyeiken láttam – vad, ősi feliratok, melyeket ugyan nem ismertem, és nem tudtam pontosan olvasni, de éreztem a belőlük áradó roppant erőt. Egyetlen hiba, és ezek a rúnák a csontodig égnek akkor is, ha nem hiszel bennük. Én nem hittem bennük, de nem is mertem volna hozzájuk érni.

- Mi ez a nagy nyüzsgés odakint?

- Áldozatot mutatunk be Odin atyánknak, hogy gyümölcsöző legyen a következő nyugati hadjárat.

- És mi…?

- Css, Suomi – hirtelen lépett elém, a mutatóujját az ajkamra tette, és a szemei furcsán csillogtak a félhomályban. – Túl kíváncsi vagy, még hamar megöregszel.

Nyeltem, és mire pislogtam egyet, Norvégia eltűnt, akár egy szellem, egészen a szertartásig nem is láttam, melyet kivételesen Dánia vezetett – furcsa volt őt látni a papi köpenyben, ahogy az égnek emeli az áldozati tőrt.

- Odin a fél szemét adta a tudásért, Tyr a fél karját azért, hogy megzabolázza Fenrirt; te kész vagy-e véredért véredet adni, és az idők végezetéig az istenek asztalánál szolgálni?

- Kész – válaszolta Norvégia hűvösen; a hangja még csak meg sem remegett. Nem akartam végignézni, de az egyik nemzetségfő mögöttem állt, és szorosan fogta a vállam – vendég voltam ugyan, de mint idegen, megbízhatatlan.

Az élettelen Norvégia testét Svédország tartotta meg, míg Dánia egy ezüstedénybe fogta fel a vérét, és mutatóujjával rúnákat rajzolt vele az áldozat hasára. A gyomrom úgy zuborgott, mintha hosszú ideje nem ettem volna, és ezért túl akarna adni a tartalmán. Én is rendszeresen áldoztam a szellemeknek, a hősöknek és az ősöknek, de sosem embert, sosem valamelyik testvéremet. Dánia a lábánál fogva kötözte fel a fölénk magasodó kőrisfára, és a fiú szúrt-vágott sebeiből egészen addig csöpögött a vér, míg az éjszaka beálltával el nem jött a fagy.

Abban az évben túl hamar következett be a hidegebbik fele az évnek, és a vikingek szerint Fenrir eltépte láncait, és lenyelte a napot. Én meg mertem volna kockáztatni, hogy csak egy napcsalogató énekre lenne szükség, de Norvégia jelenléte nélkül nem mertem ezt hangoztatni. Dánia így is furán, ellenségesen méregetett engem és a kantelémet, amikor négyen, a kis Izlanddal kiegészülve a tűz körül ültünk. A kisfiú a szertartás óta nyugtalanul aludt, gyakran riadt fel súlyos köhögéssel, és a többi testvérének nem volt meg az a recept, amikor Norvégia szokott neki ilyenkor adni. Ha egyszerű embergyerek lett volna, talán otthagyják az erdőben a farkasoknak, olyan harmatgyenge volt, de a rokonság egyértelmű volt. Norvégia ki akarta tanítani segédnek maga mellé; mindannyian éreztük a belőle áradó tömény varázserőt.

(És később kiderült, milyen jól ért Izland a szómágiához; egyetlen éjszaka alatt kerültek ki a kezei közül teljes sagák és nemzetségi listák egyetlen hiba nélkül.)

- Meddig kell még… mire várunk? – kérdeztem engedve a kíváncsiságomnak. Dánia felpillantott a késélezésből, míg Svédország tovább foltozta a nadrágját a tűz fényénél. Izland békésen szundított egy zsákon, épp az imént takartam be egy pokróccal, mielőtt folytattam volna az övem függőinek rendezését. – Mármint… már kilencedik napja lóg a fán, és még nem…

Nem bántotta az elmúlás, akartam mondani; ha kiengedett a fagy, újra vérezni kezdett, míg ott függött a szörnyű se nem élő, se nem holt állapotban, átdöfött szívvel, kitéve az elemeknek. A többi hulla már lassanként rothadni kezdett, rájuk jártak a hollók, de Norvégia testét érintetlenül hagyták.

Ez az áldozat nem nyerte el Odin tetszését. Talán túl messzire mentek a testvérgyilkossággal.

Mindezt el akartam mondani, de a torkomra fagyott a szó, mert Dánia tőre hideg süvítéssel zúgott el a fejem mellett, és az egyik tartógerendában állt meg remegve. Élesen szívtam be a levegőt, és igyekeztem olyan arcot vágni, mint akit nem izgat, hogy majdnem felnyársalták.

- Addig várunk, míg kell.

Izland felriadt, elpityeredett. Svédország felállt, és kitépte a fából a tőrt, de testvérének csalatkoznia kellett, amikor azt hitte, visszaadja neki; inkább a maga csizmájába tűzte, mire Dánia türelmetlenül és elégedetlenül ciccegett.

Úgy döntöttem, inkább mellőzve társaságukat kint alszom a lábasjószágokkal.

Rosszul választhattam meg a helyem, mert az északi szél folyamatosan hullaszagot hozott felém, akár egy vágóhídon vagy egy csatatéren is éjszakázhattam volna, és a fejemben mintha Tuonetar szólt volna édes hangon hívogatva, csalogatott: nézd meg, hiszen te is kíváncsi vagy, milyen a halál mezején járni.

Norvégia fénytelen szemei. Újra magam előtt láttam, milyen megadóan áll az áldozati kő előtt, s most mégis mily’ céltalanul függ a kőrisfán.

Nem kellett lopakodnom, az áldozati helyet – már csak a bűz miatt is – mindenki messze elkerülte. Ha a számon át próbáltam lélegezni, csak rosszabb lett; úgy döntöttem, érdemes megkockáztatni egy kisebb varázslatot, és szélidéző sorokat mormoltam magam elé. Az öreg kőrisfa levelei megrezzentek, és én mindjárt friss lélegzethez jutottam.

Felkapaszkodtam a törzsön; egy-kettő-három, összesen kilenc ág, akár a táltoslétra, gondoltam magamban, és Norvégia a legfölsőn függött. Óvatosan kikúsztam hozzá, a vastag ág meg sem érezte a súlyomat, és akkor jöttem rá, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom levinni őt.

Az ugrás mellett döntöttem – a saját és az ő sebeivel talán még elbír a mágiám. Keményen értünk földet, a bokámban roppant valami, de összeszorított foggal tűrtem a fájdalmat, elvégre nekem egy szavam se lehetett Norvégiához képest. A teste élettelenül feküdt a karjaimban, a haja csatakos volt a vértől és a fagytól, míg szeme fehérje vádlón meredt rám. Ahogy kihúztam a tőrt a szívéből, a seb szinte azonnal elkezdett összehúzódni; a komolyabb viselkedése ellenére Norvégia nem lehetett sokkal idősebb nálam, ha ilyen gyorsan gyógyult. Alig hallható nyögés hagyta el az ajkát, aztán harmatgyengén a ruhámra markolt, és cserepes ajkairól kellett leolvasnom a szavakat.

- Suo… víz.

Felemeltem a kezem, és vizet idéztem; mindig is közel éreztem magam ehhez az elemhez, és a közelben rengeteg forrás volt, ahonnan el tudtam vonni. Megnedvesítettem az ajkait, és a bőre mohón itta magába a nedvességet. Köhögőset nyelt, a hangja szinte reszelt.

- Jönnek. Menj vissza keletre.

- Tessék? De hiszen csak most jöttem…

- Menj! Az istenek hazugság, és ha erre rájönnek, itt földindulás lesz.

Ellenkezni, érvelni akartam, hogy rendes ápolásra van szüksége, a testvérei még Izland köhögésével sem bírnak el; Norvégia erőt gyűjtött, de legyengült állapotban képtelen volt ellökni magától. Nem foglalkozva a bokám tiltakozásával a hátamra kaptam. Könnyű volt, mintha csak a csont és a bőr maradt volna meg belőle, és tudtam, hogy sietnünk kell, mert a tábor felől már kiabálás hallatszódott.

- Elfogni az árulót!

Futásnak eredtem, és lehunytam a szemem előhívva a bennem lakozó szarvas könnyed gyorsaságát. Csak három szökellés a szabadság, hogy a ráolvasás hasson, és magammal viszem Norvégiát, éppen annyi időre, hogy felépüljön…

A harmadik lépés előtt érkezett meg Dánia, és ekkor értettem meg, hogy mindeddig csak ízelítőt láttam a varázserejéből. Felemelte a kezét, rikoltott, akár a ragadozómadarak, és hirtelen megállt minden.

Sok mindenre ismerek ráolvasást, de erre nem. Nem tudtam mozdítani egyetlen porcikámat sem, és Dánia vicsorogva közeledett felém.

- Csak megtetted, mocskos kis áruló, fogalmad sincs semmiről, hogy ezzel ránk hoztad az istenek haragját… lehet, hogy te nem hiszel benne, de attól még rád is ugyanúgy lesújt. Teszek róla, hogy ne halhass meg harcos módjára.

Leeresztette a kezét, és egyszerre a földre zuhantam, a tagjaimból mintha kiszívtak volna minden erőt. Leemelte rólam a testvérét, tőle meglepően gyengéden, majd elfektette a földön. Utána akartam nyúlni, de a szavai megbénítottak.

Midig azt hittem, hogy Dánia inkább rúnákkal és követtel varázsol, de ezek szerint tévhitbe ringattam magam. Sikerült magamra haragítani, és most megmutatja nekem az igazi erejét.

Először nem értettem, mi történik. Ugyan már visszatért az erő a tagjaimba, de nem tudtam felállni, mert a lábamat visszahúzta valami. Láttam Dánia arcát a holdfényben; diadalittasan mosolygott, ujjai között ott forgatta kedvenc tőrét, amit az imént húztam ki testvére testéből.

- Megzavartad az áldozatunk, de valami sokkal jobb ötlött az eszembe… mi lenne, ha inkább a hitetlen árulót veszejtenénk el? A mi vérünk értékesebb a tiédnél, te pedig visszatért oda, ahonnan jöttél: a mocsárba. Örökre.

Megátkozhatta a földet, mert hiába szólítottam ősi szavakkal, nem hallgatott rám. Felhólyagzott és vizessé vált, hirtelen a derekamig nyelt, és ha kapaszkodóért nyúltam, a szilárdabb rögök is homokká foszlottak a kezeim között. Dánia csak nevetett és nevetett rajtam, ahogy a rémület könnyei ellen küzdöttem.

A mocsár az én világom; ő kiforgatta és ellenem fordította, csak azért, mert megmentettem Norvégiát egy kudarcra ítélt áldozattól. Neki is tudnia kellett, hogy akkor még túlságosan egybe tartoztak a népeik, nem élték volna túl, ha Norvégia valóban eljut a Valhallába.

A mocsár már a nyakamig ért, a hajam a masszába ragadt, és már ott is húzott lefelé Tuonela.

- Ezzel magadat is elátkozod.

Dánia megrántotta a vállát. – Oly’ mindegy, úgy is a nyakunkon a Ragnarök. – Gyengéden felemelte Norvégiát, és úgy ölelte át, mintha a szeretője lenne. – Nyugodj meg, kedves, nemsokára mindannyian Odin asztalánál vacsorázunk. – Visszapillantott rám, majd a kezével tett egy határozott mozdulatot lefelé, mire a föld úgy nyílt meg alattam, akár a víz, és csak süllyedtem és süllyedtem, nedves homok és növénydarabok tódultak a számba, a fülembe és a szemembe; megérkeztem Manalába, ahol örökké bolyongani fogok.

Legalábbis akkor ezt gondoltam.

Svédország és Norvégia három napra rá kikaptak, és feltettek egy hajóra kelet felé. Valaki egy keresztet rejtett a ruhámba; a tengerbe hajítottam, mert nem bírt mágiával.

Dánia azt hitte, megkeserítette nekem a névadómat – én viszont pont ott rejteztem előlük, a mocsarak és lápok mélyén, el-elragadva az óvatlan felfedezőket, és csak én tudtam, hogy Norvégia vak fél szemére, mert odaadta a tudásért: az istenek nem is léteznek.

Jegyzetek:

Odin: a főisten a skandináv mitológiában, a háború, a költészet és halottak istene, mágiagyakorló; fél szemét adta a bölcsességért, és az Yggdrasilon (a világfa) függött a tudásért. 

Midgard: az emberek lakta világ. 

Ymir: a hóna aljából nőtt ki az első férfi és nő; tőle származnak az óriások is, a testéből alkották a földet.

berzerker: nagy erejű, szinte megállíthatatlan északi harcosok; sokszor előfordulnak a sagákban, a harc általában felemészti minden erejüket

saga: történet, a többségüket Izlandon és Norvégiában jegyezték le, sok a valós történelmen alapul (nem ugyanaz, mint a német Sage!).

kőrisfa: a legszentebb fa a skandináv mitológiában 

Valhalla: az elesett harcosok csarnoka Asgardban; amikor eljön a Ragnarök, Odin seregében fognak harcolni az ide került harcosok. 

Hél: ide jutnak azok a holtak, akik nem csatában hunytak el. 

Tyr: a szerepe mára nem világos, de valószínűleg az Odin előtti háborúisten lehetett; Fenrir megkötözésénél ő helyezte a karját biztosítékként a szájába, amit Fenrir leharapott, amikor rájött, hogy becsapták.

Fenrir: Loki fia, egy hatalmas farkas, aki az utolsó csatában megöli Odint.

Ragnarök: az utolsó, hatalmas csata a világ végén, amit az Odin vezette istenek és Loki és az óriások vívnak meg, előjelei a hármas tél és hogy Fenrir és Loki elszabadulnak, Sköll és Hati pedig lenyelik a napot és a holdat. Később a régi világ romjain új születik.

Otso: medve, a finnugor mitológiákban fontos szerepe van, szent állat. 

Hiisi: gonosz erdei szellem.

Ilmatar: ő teremtette a világot törött kacsatojásból; Väinämöinen anyja. 

Tuonetar: az alvilág királynője.

Tuonela/Manala: különböző megnevezések az alvilágra (a Manala valószínűleg a maan alla-ból jön, ami azt jelenti, hogy a föld alatt)

kantele: egy citerára hasonlító hangszer. 

Suomi: Finnország finnül; nem valószínű, hogy etimológiailag köze van a suo szóhoz, ami mocsarat jelent, de most engedjétek meg, hogy a fic kedvéért használjam ezt a metaforát. 

Eesti: Észtország észtül.