Rókatűz IX.

*a tizedik fejezet még nincs kész, és Susie csak mered a távolba*

Yurinak kezdettől fogva gyanús volt az a Katsuki nevű idegen. Elsőre azért, mert Makkachin minden egyes alkalommal megugatta, és ezelőtt még senkinél sem reagált így. Aztán pedig azért, mert túlságosan rá volt függve Viktorra, aki ezelőtt senkit sem érdekelt Yurin kívül.

Az az idióta tudós végig azt ígérgette, hogy megtanítja őt és Milát olvasni, de mindig volt valami kifogása: nem érezte jól magát, nem volt ideje vagy kedve, aztán meg csak úgy meglépett azzal a fura ruhás keletivel. Gyakorlatilag azóta folyamatosan egymás nyakában lihegtek, hogy megismerkedtek, és ez Yurit rettenetesen irritálta. Viktor leste Katsuki minden egyes szavát, és úgy követte, mintha egy lógó nyelvű kiskutya lenne. Yuri kivételesen igazat adott Yakovnak, aki szerint a keleti valamiféle bűbáj alá vonta – elvégre Viktort előtte nem nagyon érdekelte más magán kívül, akkor hogy jött ez a hirtelen érdeklődés?

Aztán Katsuki lelépett több mint egy hétre, és Viktor még kevésbé volt önmaga. Yurinak korábban is elég volt egy szerelmes idiótát elviselni, és Viktor ráadásul hisztizett, hogy küldjenek keresőcsapatot az ő kedves Yuurija után.

Yuri remélte, hogy sosem lesz szerelmes.

Katsuki előkerültével sem lett jobb a helyzet, sőt: Viktor a szobájába vitte, és a hangos nevetgélésből ítélve ittak, legalábbis remélte, hogy nem mást csinálnak a közvetlenül mellette lévő kabinban. Miattuk kénytelen volt a fülére szorított párnával aludni. Természetesen reggel sem tudtak nyugton maradni, ráadásul Katsuki Viktor ruháiban került elő, mindketten rettenetesen nyúzottnak tűntek, Katsuki pillantása végig idegesen cikázott, mintha üldöznék. Úgy kell neki, ha már magától elcsábította azt a lökött tudóst. Szerencsére aztán megint lelépett, és nem rontotta náluk a levegőt, de Viktor vacakabbul nézett ki, mint amikor útra keltek; összeveszhettek, gondolta enyhe kárörömmel Yuri.

- A sóhajtozás helyett taníthatnál – morgott rá, mire Viktor a kezébe lökött egy olvasókönyvet, és egyszerűen becsapta az orra előtt a kabinajtót.

Egyedül persze nem ment semmire a könyvvel; girbegurba nyomtatott betűkkel ugyan le tudta írni az ábécét, de fogalma sem volt, melyik jel mit jelent, vagy hogy hogyan kellene rendesen írott formában megformálnia őket, és valahogy senki sem akart vagy tudott neki segíteni. A nagyapja szerint a konyhában nem lesz rá szüksége, Yakovnak pedig semmi türelme sem volt tanítani, csak rákiabált, hogy legalább ő végezze a kiosztott feladatát ahelyett, hogy másik dolgába üti az orrát. És természetesen neki kellett ételt vinnie Viktornak, amikor az nem volt hajlandó kidugni az orrát a szobájából; általában Makkachinnal feküdt az ágyon összebújva, és Yuri néha kiengedte a kutyát, hogy elvégezhesse a dolgát.

A helyzet akkor változott megint, amikor az egyik reggelen Viktor önszántából, rendezett külsővel hagyta el a kabinját, és nem volt hajlandó elárulni, hová megy. Yakov úgy volt vele, hogy végre legalább kimozdul, és nem kell imádkozni neki, hogy csináljon valamit. Eggyel kevesebb ember, aki a szerelméről nyafog. Viktor azonban nem jött vissza este, és Yuri semmi pénzért sem vallotta volna be másnak, de aggódott érte. Akármilyen idegesítő is volt a tudós, a csapatukhoz tartozott, és különös módon rajta kívül senki sem feltételezte, hogy Katsuki rossz hatással lehet rá, vagy esetleg elrabolja. Ki tudja, lehet, hogy kannibálok a bennszülöttek, végül is semmit sem tudnak erről a vidékről a Viktor könyveiben írottakon túl, nem mintha a térképeken kívül értene belőlük valamit.

Meglepően könnyedén talált nyomokra az erdőben – és nem egy, hanem három emberhez tartoztak, dulakodásra utaló jelet nem látott, holott a tisztásról még egyértelműen egyedül indult el Viktor. Nem látta, hol csatlakozhatott hozzá a másik kettő. Ez persze nem jelentett semmit; akár elmoshatta egy korábbi eső is a lábnyomaikat. Yuri követte az általuk vágott ösvényt, és elővette legszebb káromkodáskészletét, amint csúszott-mászott a nehéz terepen. Túl makacs volt ahhoz, hogy egy-egy felhorzsolt tenyér vagy térd megállítsa, és elnyomta magában azt az érzést, miszerint eltévedt.

Felkapaszkodott egy újabb tisztásra, és kicsit kifújta magát. Az a hely lehetett, amiről a többiek meséltek korábban; a sötét, áthatolhatatlan erdő előtt egy régi-régi szentély állt. Yuri csodálkozott, hogy a mohalepte oszlopok mégis miként tartják meg a nehéz tetőt. Ahogy körbejárta, semmit nem talált; a lábnyomok eltűntek a szentély után.

Talán csak rossz felől kereste; a biztonság kedvéért még egyszer meg kell néznie, de minek kerülje meg a szentélyt, ha egyszerűen át is mehet alatta…

Ahogy az építmény alá lépett, úgy fordult vele a világ, mintha ismét a tengeren hánykolódó hajón lenne, és ijedtében futásnak eredt előre, majd elvesztette az egyensúlyát, és bukfencezett párat. Amint alábbhagyott a szédülése, kinyitotta a szemét, és egy falu tárult elé, ami pár perccel ezelőtt, amikor a szentély túloldalán volt, még biztosan nem volt ott. Az utcákat rókák és félemberek járták, és Yuri felkiáltott rémületében, amivel felhívta magára a figyelmet. Karok kapták el hátulról, és hiába rugdalódzott és átkozódott, túl erősek voltak, és túl gyorsan mozogtak ahhoz, hogy el tudja őket rázni. Megpróbált az őt tartó kezekbe harapni – vajmi kevés sikerrel –, körülötte kiabáltak a különös lények, majd megpillantotta Viktort, amint azzal az idegesítő helyivel kézen fogva, az ő ruhájukban sétál feléjük, mintha mi sem történt volna, és igazán elöntötte a harag.

- Mi a francot csinálsz itt, Viktor?

- Ezt én is kérdezhetném tőled, Yurochka – mondta azzal az idegesítő kioktató hangsúlyával, és Yuri se perc alatt még jobban felhúzta magát. Hogy jön ahhoz, hogy becézgesse? Ráadásul már nem is figyelt rá, mert újra Katsuki felé fordult, és súgott neki valamit, mire elengedték. Yuri azonnal meg akarta ragadni az alkalmat a menekülésre, de Viktor elkapta a vállánál fogva, Katsuki arcán pedig egészen borús kifejezés ült, semmi nyoma a szokásos tenyérbe mászóan udvarias mosolyának.

- Miért vagy itt, Yuri? – kérdezte, és talán ez volt az első alkalom, hogy konkrétan hozzá szólt.

- Semmi közöd hozzá – mordult rá, mire Viktor megszorította a vállát.

- Hívatlanul állítottál be Yuuriék falujába, és udvariatlan vagy a lakosokkal. Igenis van köze hozzá.

- Követtelek.

- Erre én is rájöttem. Minek?

- Nem jöttél haza tegnap. – Amint kimondta, tudta, mennyire gyerekesen hangzik az aggodalma. Viktor már is elég nagyra van a tudományával, amit valamiért nem akar vele megosztani, nincs szükség arra, hogy a tetejében még azt higgye, hiányzott bárkinek is. – Nem bízok benne – bökött a helyi felé, aki túlságosan is közel állt Viktorhoz.

- Ez igen sajnálatos – mondta Viktor egészen hideg hangon –, mert addig nem fogsz elmenni, míg le nem nyugodtál, és bocsánatot nem kértél.

Yuri macskamódra fújt rá, de valahogy senki sem akarta komolyan venni. Viktor megfogta a könyökét, és arról hadovált, hogy most szépen vissza fognak menni Yuuriékhoz, beszélgetnek és megreggeliznek, utána pedig hazaviszi személyesen, mert felelőtlen volt, amikor kíváncsiságból utána rohant. Yuri csikorgatta a fogát, de nem volt mit tennie; úgy tűnt, ezen a helyen mindenki erősebb nála, még az a nyamvadt Katsuki is. Ráadásul mindenki úgy nézett rá, mint valami egészen egzotikus lényre, amitől Yurinak borsódzott a háta. Nem láttak még európait vagy egyáltalán embert? Ezen az eldugott helyen nem is csodálná.

Egyáltalán micsodák ezek lények? Eddig csak mesekönyvek illusztrációin látott embereket állati testrészekkel, és így a valóságban elég ijesztőek voltak.

Nincs mit tenni, ki kell várnia a megfelelő alkalmat, hogy elszökjön, mert ebben a nagy felhajtásban semmi esélye sincs rá.

~*~

Yuuri vére még mindig pezsgett az együtt töltött éjszaka után, hiába mentek ki a szabad levegőre. Új energiával töltődött fel, és nem akarta elengedni Viktor kezét, de ösztönösen megtette, amikor az orosz Yuri szinte lyukat égetett a mellkasába a pillantásával. Annak ellenére, hogy Viktor kioktatta az illemről, folyamatosan szórta rá a szitkokat, míg hazafelé sétáltak, és Yuuri örült, hogy a többiek Phichiten kívül nem értenek semmit belőle.

- De édes! – csapta össze a kezét Hiroko, ahogy meglátta őket. – Ő okozott ekkora galibát?

- Úgy néz ki, mint a könyvekben a tündérek – lelkendezett Mari, mire Yuuri hitetlenkedve felvonta a szemöldökét; az orosz fiú szinte folyamatosan vicsorgott rájuk, ráadásul összegörnyedt, mintha attól félne, hogy valamelyikük ráveti magát. Ő egyáltalán nem így képzelt volna el egy tündért.

Testvére megterített neki, és Yuuri segített kihozni a konyhából a reggelit. Yuri pillantása végig gyanakodva cikázott.

- Nem fogunk megenni – jegyezte meg, ahogy leereszkedett Viktor mellé, és szedett maguknak az ételből. Yuri nem mozdult, csak meredt a gyümölcsös tálakra és a tofura. – Egyél, nem mérgeztük meg – forgatta meg a szemét, és Viktor átkarolta a vállát.

- Nagyon finom – tette hozzá a tudós. – Jobban jársz, ha most eszel, mert Yakov nem hiszem, hogy díjazni fogja, hogy csak úgy utánam jöttél. Ha jól sejtem, nem jelentetted neki.

- Semmi közöd hozzá – morogta, de aztán győzött az éhség, és csak úgy kézzel, két pofára evett, mert fogalma sem volt, hogyan kell használni azokat a furcsa pálcikákat, amiket a tányér mellé kapott. Míg csak a csámcsogása hallatszódott, Yuuri el is felejtkezett arról, hogy ott van, és kuncogva próbálta elhajtani Viktort, aki meg akarta etetni a saját tányérjából. Aztán Yuri felnézett rájuk, és megköszörülte a torkát. – Nem akarom látni, ahogy egymás szájába másztok.

Yuuri elvörösödve bontakozott ki Viktor öleléséből, még a kezét is elhessegette, mire a férfi csalódottan biggyesztette az ajkát.

- Mi a franc vagy te? – kérdezte Yuri tele szájjal. – És miért ennek a marhának csavartad el a fejét?

Yuuri meg akarta védeni párját, de Viktor előbb reagált. – Jobb szeretted volna, ha a tiedet csavarja el?

- Viktor! – szólt rá felháborodottan Yuuri. – Eredetileg nem akartam elcsábítani, csak összebarátkozni vele, mert nála volt valami, ami hozzám tartozik.

- Nem lett volna egyszerűbb elvenni tőle?

- Nem akartam bántani.

- Gratulálok, az már sikerült – jegyezte meg a fiú, ahogy a ruhaujjába törölte a száját.

- Yura…

- Ez az igazság, mit kíméled tőle? Napokon át nem is csináltál mást, csak a szobádban kuporogtál és bőgtél, amikor éppen nem jött.

Yuuri Viktorra pillantott; a férfi arca most olvashatatlan volt, habár az ajka mintha megrándult volna. Ő sosem akarta bántani, és ha tudta volna, hogy fájdalmat okoz azzal Viktornak, hogy távol van, adott volna magáról valami hírt. – Sajnálom.

- Megbaszhatod a sajnálatod – vágta a fejéhez. – Megint volt oka arra, hogy ne tanítson.

- Yurochka, vigyázz a szádra a vendéglátónkkal szemben.

- Engem te csak ne yurochkázz! – csattant fel, ahogy az evőpálcika felé rebbent a keze. – Amúgy sem kaptam még választ.

- Kitsune vagyok – felelte Yuuri. – Egyfajta… alakváltó.

- Hiszem, ha látom – szusszantott Yuri, mire sóhajtva kinyújtotta a kezét, koncentrált, és a karját máris rőt szőr fedte az ujjai végén éles karmokkal, és látta a fiú szemeiben a varázslata kék tüzét visszatükröződni. Yuri hátrahőkölt, elkáromkodta magát, és védekezően emelte maga elé a pálcikákat.

- Nem is reagált olyan rosszul – vélte Viktor. Mögöttük nyílt a bejárati ajtó, mire Yuri felpattant, hogy kirohanjon, de a belépő Phichit karjaiba szaladt.

- Látom, jól fogadta – mondta vigyorogva, mire Yuri megpróbált belerúgni, de a kitsune jóval erősebb volt nála, és egyszerűen a háta mögé csavarta a karját. – A helyedben nem próbálkoznék. Nem akar senki sem bántani. – A szabad kezével becsukta a bejáratot, majd elengedte az ijedtségtől kerekre tágult szemű fiút, aki visszabotladozott az asztalhoz. – Viktor, Minako szeretne megismerkedni veled. Hozhatjátok a jómadarat is.

*

- Egész csinos – jegyezte meg Minako, ahogy először végigmérte Viktort. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyen jó ízlésed van férfiak terén, Yuuri.

Yuuri szenvedve nyögött fel, ahogy a tenyerébe temette vöröslő arcát. Alig öt perce tanították meg Phichittel oroszul az idős kitsunét (kicsit kényelmetlen volt ugyen a folyamat, de így legalább nem kellett tolmácsolnia), és máris ilyen kínos dolgokat mond. Viktor csak udvariasan mosolygott, míg Yurinak fintorba merevedett az arca.

- Remélem, nem kell hangsúlyoznom, hogy diszkréciót várunk el, ha visszamentek a tieitek közé – folytatta komolyabb hangnemre váltva. – Nem szeretnénk, ha elárasztanák az emberek a falut, de benneteket bármikor szívesen látunk.

Korábban meglepő lett volna ez a hirtelen barátságosság, de az utóbbi időben sokat fordult a helyzetük – és amúgy is tudtak a faluról, nem lett volna értelme tovább rejtőzködni. Ha nagyon akarnak, valószínűleg visszatalálnának, ezt még varázslattal is nagyon sok lenne elfedni.

- Természetesen, nem szeretnénk visszaélni a vendégszeretetetekkel – bólintott Viktor illedelmesen. – Yuri is így gondolja, igaz?

Yuri csak alig érthetően motyogott valamit, de Viktornak és Minakónak elég volt ez is.

- Rendben, akkor jöhet a szórakozás! – csapta össze a tenyerét Minako, és a csintalan mosolyából Yuuri már tudta, hogy kiszemelte magának. – Yuuri nem nagyon edzett, mióta elhagyta a csillagkövét, szóval most szeretnék megbizonyosodni róla, hogy minden rendben van. Harci állásba, fiúk, egy-kettő!

Yuuri tudta, mire megy ki a játék: erődemonstráció, Minako meg akarja mutatni Viktoréknak, mire képes a maguk fajtája. Ahogy felálltak egymással szemben, maguk elé emelt kezekkel, kis terpeszben, Yuuri elkapta, amint Phichit rákacsint. Először csak kerülgették egymást, néha egy-egy fenyegető mozdulatot téve a másik felé, majd Phichit támadott először; vörös tűzgolyót küldött felé, amit Yuuri automatikusan kivédett, majd visszairányította, mire az semmivé foszlott. Egy hirtelen mozdulattal megpróbálta kibuktatni, de Phichit gyorsabb volt, és medvévé változva rávetette magát, mire Yuuri rágcsálóként kicsúszott alóla, aztán újra ember lett, és kéklő tűzgolyókat küldött barátjára. Phichit is kénytelen volt valami egyszerűbben mozgatható alakot felvenni, újra emberszerű lett. Védőpajzsot húzott maga köré, és Yuurit meglepetésként érte, amikor hirtelen a hangját hallotta a fejében.

Hallottam jó volt az éjszaka Viktorral.

Yuuri felhorkant, és egy pillanatra elfelejtett védekezni; Phichit ezt kihasználva ráugrott, és ledöntötte a lábáról, és már vége is volt az egésznek.

- Csaló – morogta Yuuri. – Ez övön aluli húzás volt.

- Szó szerint – vigyorgott Phichit, és elhajolt Yuuri keze elől. – Mit vártál? Nem mondta senki, hogy nem szabad.

- Váó! – tapsolt Viktor elragadtatva, és a két kitsune rákapta a pillantását; a harc hevében egészen elfeledkeztek arról, hogy az emberek is itt vannak. Számukra valószínűleg úgy is összefolyt az egész harc, az emberek szeme nem olyan jó. – Olyan volt, mintha táncoltatok volna.

Phichit rögtön elengedte Yuurit, amint találkozott a pillantásuk Viktorral; a férfi ugyan mosolygott, de látszott a szemében, hogy nem tetszik neki, ahogy a földhöz szegezte Yuurit. Kezet nyújtott neki, ahogy felkelt, és Minako megveregette a vállukat. Yuuri átment a teszten, újra minden rendben volt a képességeivel, és megeresztett egy megkönnyebbült sóhajt.

~*~

- Mikor megyünk már? – mordult Yuri, amikor újra Katsukiék fogadójának fapadlóján ültek. A kitsune szülei valamiért ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjanak ebédre is, és habár finom volt az étel, Yuri szabadulni akart ebből az őrültek házából, ahol az állatok beszéltek, és az embereknek furcsa plusz testrészeik voltak. Egy ideje már Katsuki se vesződött annyit az álcájával, mert a ruhája alól hátul rőt rókafarok lógott ki, és Viktor néha, amikor azt hitte, hogy senki sem veszi észre, kedveskedve végigsimított rajta, amibe a kitsune belepirult.

Fel nem tudta fogni, hogyan képes hozzáérni, amikor tudja, micsoda. Yuri még a többi ember érintését is alig viselte el, nemhogy olyasvalakiét, aki még csak nem is az. Érezte a kitsunék szorításában a nem evilági erőt, amikor elkapták, hogy a karmaik bármikor a csontjaiig hatolhatnának, és ő még védekezni se tudna ellenük. Viktor viszont úgy ücsörgött közöttük, mintha mindig is ide tartozott volna, és Yuri arra jutott, hogy a tudósnak nincs semmi túlélési ösztöne.

Ha lenne, akkor már rég elindultak volna, és vissza sem néznének.

- Türelem, Yura – intette le Viktor, és annyira el volt merülve Katsuki pillantásában, hogy még rá se nézett. – Ennyire szaladni akarsz Yakovhoz, hogy megbüntessen?

Yuri a fogát csikorgatta; még azt is ki kell találnia, hogyan ússza meg azt, hogy az engedetlenségéért és az eltűnéséért Yakov vele takaríttassa az egész szálláshelyet. Ha volt valami, amit a halpucolásnál jobban utált, akkor ez az volt. Az ihlet akkor jött, amikor visszafelé botorkáltak azon az elátkozott erdőn keresztül, ahol minden egyes fa mögött ragadozót sejtett; a kitsunék csak a szentélyig kísérték őket, megbizonyosodtak róla, hogy épen átjutottak, és már magukra is hagyták őket. Viktor a lejtőn lefelé dudorászott, és Yuri már előre átkozta a napokat, amikor elhagyják ezt a helyet, és hallgathatja a férfi nyafogását arról, hogy hiányzik neki Yuuri. A szálláshely előtt azonban váratlanul elkapta a karját, és úgy rántotta meg, hogy kénytelen volt felnézni rá. Szinte fájdalmas volt a szorítása.

- Egy szót se róluk, világos?

- Ha azt akarod, hogy hallgassak, akkor kitalálsz valami fedező sztorit nekem. Semmi kedvem két hétig a padlót vakarni.

És legnagyobb meglepetésére Viktor vita nélkül belement az alkuba.