Rókatűz X.

Előfordulhat, hogy ebben a fejezetben angstoltatom a népeket... a kommentekben lehet reklamálni. :3 
Hétvégén hazamentem ballagásra, és az utazás alatt elég sokat sikerült írnom (több, mint 3000 szót, ha jól számoltam!), és közben arra jutottam, hogy hoppá, mégsem férek bele 11 fejezetbe, szóval lesz még egy 12. is. Jej. 

Viktor meglepetésére nem kellett különösebben emlékeztetnie Yurit a titoktartásra; a fiú meglepően megbízható volt azért cserébe, hogy fedezte, amikor követte a nyomát. A sztori szerint Yuri reggeli sétára indult, ahol összefutott Viktorral, akinek elkélt némi segítő kéz az erdőben valami kutatásban. Yakov rájuk hagyta, mert így legalább Yuri nem éppen azon törte az eszét, hogy mit rontson el, hanem valami hasznosat is csinált. Alapvetően nem érdekelte, mivel foglalkozik Viktor, amíg nem őt nyaggatta azzal, hogy tartsa meg a növényt, amit rajzol.

Egy kis idő után, amint Yuuri rábólintott, azt is elmondták a kapitánynak, hogy a helyiek beengedték őket a falujukba. Yakov ugyan furcsállta a hirtelen nagy barátságot, de tisztában volt vele, hogy ez azzal lehet összefüggésben, hogy ha Yuuri jött, akkor Viktorral töltötte az éjszakát, és mindkettőjükről lerítt utána, hogy nem feltétlenül alvással ütötték el az időt. Panaszra viszont nem volt oka, mivel Yuuri minden egyes alkalommal élelmet hozott nekik. A nyári gyümölcsöket azzal magyarázta, hogy van valamiféle üvegházuk, ahol védve vannak a növények a környezet viszontagságaitól. Végül is nem hazudott: tényleg volt egy terület a falu mellett elkerítve, ahová saját kis napot teremtettek, ami elég meleget és fényt adott a növényeknek, hogy megfelelően nőjenek. Természetesen az egész varázslattal működött, és Viktor nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy ne próbáljon valamit konstruálni a látottak alapján. Yuuri néha még segített is neki a rajzokban, kiegészítette őket vagy tanácsokat adott, amiért Viktor nagyon hálás volt.

A falulakók is gyorsan hozzászoktak Viktor jelenlétéhez. A tudós egészen összebarátkozott Takeshivel, aki a nyelvi akadályok ellenére örült, hogy végre nincs egyedül emberként, és lelkes jelbeszéddel kommunikáltak egymással egészen addig, míg Yuri el nem rángatta Viktort, hogy foglalkozzon inkább azzal, miként tanítja meg őt minél hamarabb írni és olvasni. A fiú már kevésbé fújt Yuurira, de ebben Yuukónak, Hirokónak és Marinak is valahogy szerepe volt, akik szinte örökbe fogadták. Ugyan néha morgott, hogy túlságosan anyáskodnak felette, de egyáltalán nem volt ellenére, amikor elkészítették a kedvenc ételét, vagy amikor jéggel borítottak be egy egész tisztást, hogy korcsolyázhasson, mert ez volt az, ami az otthonára tudta emlékeztetni ezen a távoli vidéken.

Ahogy a napok hetekké duzzadtak a kitsunék társaságában, Viktor egyre inkább úgy érezte, hogy ide tartozik, ez az a hely, amit mindig is keresett, és akkor is hiányzott neki, amikor még a létezését sem sejtette.

~*~

- Bárcsak nekem is lenne egy helyi barátom – sóhajtotta Mila vágyakozva, amikor éppen mosogattak Yurival; az utóbbi időben nem túl sok időt töltöttek együtt, mivel Yuri elég sokat volt Hasetsuban. Habár még mindig többet látták őt, mint Viktort, aki szinte odaköltözött Katsukiékhoz. Yakovéknak azt mondta, hogy tanulmányozza a helyi kultúrát, de Yuri mindig meggyanúsította, hogy nem is ír semmit, csak Yuurit rajongja körbe. Odáig terjedt a barátság a faluval, hogy Viktor még Makkachint is bevihette; a falu történetében sosem volt példa arra, hogy kutyája lett volna valakinek. Makkachinból szerencsére hiányzott a vadászösztön, és miután a kitsunék túltették magukat az ösztönös tartáson, egészen megszerették és elkényeztették.

Yuri nem ismerte volna el hangosan, de kicsit bűntudata volt, amiért ennyire elhanyagolta az utóbbi időben Milát. Ezelőtt szinte minden szabadidejüket együtt töltötték, és Mila most talán azt hiszi, hogy lecserélte a béna Katsukira és Viktorra.

- Katsuki nem a barátom.

- Ahhoz képest elég sokat vagy vele – jegyezte meg a lány, de a hangjában nem érződött sértődöttség. – Még a falujukba is beengednek.

- Rendben, a családja elég rendes – ismerte el, mert a szüleiről és a nővéréről még neki se volt szíve rosszat mondani. – Katsuki viszont folyton csak Viktoron lóg, mintha össze lennének nőve.

- Igen, hallom is Georgitól, hogy féltékeny a szerelmükre… - bólintott a lány, ahogy kicsit pipiskedve feltette az utolsó tányért a polcra.

- Uh, ne is emlegesd, nem hiányzik, hogy hallgassam a nyafogását.

- Szegény fiú – sóhajtotta Mila. – Nehéz lehet távol lenni a szerelmedtől.

- Ne kezd te is, épp eleget hallgattam a hajón. A legutolsó nem az volt, aki otthagyta egy gazdag kereskedőért?

- De igen. Valószínűleg jobb is neki nélküle, így legalább nem költi rá minden megkeresett kopejkáját.

Yuri nem tudta elképzelni, hogy a nagyapján kívül akárkire is önszántából költsön – nem hogy minden megkeresett pénzét. Georgi így nem csoda, hogy vállalkozott erre az útra, hiszen mesés kincseket ígértek.

A beszélgetés itt elült, és Milából szinte sütött, hogy kívülállónak érzi magát, amiért Yurinak szabad bejárása van a faluba. Körbepillantott, hogy nincs-e más körülöttük, majd közelebb hajolt hozzá.

- Tudsz titkot tartani?

- Persze – suttogott vissza izgatottan.

- Rémlik a róka, akiről álmodtál egyszer? – Megvárta, hogy bólintson a lány. – Az Katsuki volt. Belemászott a fejedbe és…

Mila a szája elé kapta a kezét, ahogy felprüszkölt a nevetéstől. Yuri lenyelte a hirtelen felgyülemlő haragját; igenis aggódott akkor Miláért, ijesztő volt arra berohanni a szobájába, hogy sikoltozik és remeg. Katsuki később elmondta neki, hogy akkor Mila agyában járt, és Yurinak ez csak még egy ok volt arra, hogy ne tudjon benne bízni.

- Komolyan!

- Olyan élénk a fantáziád, mint az öregasszonyoknak – kuncogott Mila. Yurit kezdte elfutni a méreg, és megragadta a karját.

- Nem képzelgek, Katsuki nem ember – mondta határozottan. – Valami fura alakváltó, egyszer még harcolni is láttam. Ijesztő volt.

Mila félrebiccentette a fejét, és aggodalmasan méregette. – Biztos, hogy jól vagy, Yura? Úgy hangzol, mint egy holdkórós.

- Nem őrültem meg! – csattant fel, és úgy megszorította a karját, hogy a lány felszisszent. – A saját szememmel láttam rókává változni.

- Persze, Yura – hagyta rá, ahogy gyengéden lefejtette magáról a görcsös ujjakat. – Aludd ki magad, rendben?

Yuri nagyon dühös volt – magára, Milára, amiért nem hitt neki, és az egész világra, mert egyszer kotyog ki valakinek egy titkot, és az pont olyan hihetetlen, hogy azt hiszi, elment az esze. Yuri utálta, amikor megkérdőjelezik az ép eszét, és szó nélkül kiviharzott majd’ fellökve a konyhába lépő Aleksandrt.

- Ezt meg mi lelte? – vonta össze a szemöldökét a férfi, mire Mila csak megrázta a fejét. Aleksandrnak nem kell tudnia Yuri képzelgéseiről.

~*~

- Bejöhetek? – kukkantott be a szobába, ahogy félretolta az ajtót. Viktor fel akart pattanni, ahogy meglátta, de Yuri rávágott a karjára, hogy maradjon nyugton. A tudós úgy festett, mint egy kutya, akibe belerúgott a gazdája, és még a kedvenc eledelét is elvette előle.

- Minek kérdezed, ha úgy is bejössz? – mondta barátságtalanul.

- Yurochka, ne szemtelenkedj – feddte meg Viktor. – Mit szeretnél, lisichka?

- Arra gondoltam, hogy esetleg engem is taníthatnál – vetette fel gyorsan, mielőtt még meggondolta volna magát. Yuri felhorkant, Viktor viszont hívogatóan intett felé. Yuuri becsukta maga mögött az ajtót, és maga alá húzott lábakkal odaült Viktor mellé kartávolságon kívül a nem túl jó hangulatú fiútól.

- Miért nem nyúlsz bele a fejébe, és szeded ki onnan a tudást? – morgott tovább, és Yuuri bűntudatosan pirult el.

- Már mondtam, hogy nagyon sajnálom, amit Milával csináltam, de nem volt más választásom.

Yuri válaszra sem méltatva tért vissza a szöveghez, amit másolt, és Yuuri inkább Viktorhoz fordult.

- Szóval megtanítanál engem is írni és olvasni? Ezt szeretném rendes úton megtanulni.

Viktor átkarolta, és összeszorította az arcukat. – Persze, csak hozok neked is lapot – azzal felpattant, habár Yuuri egy egyszerű varázslattal tudott volna Yuriéból szaporítani, de egyikük sem akarta, hogy még remegősebbé tegyék a kapcsolatukat.

Amint Viktor kiment a szobából, Yuri becsapta a könyvet, és szinte nekiugrott.

- Mik a terveid Viktorral?

- Nincsenek vele terveim – felelte nyugodtan. – Szeretem, és vele akarok lenni.

- Persze – horkant fel a fiú. – És mi lesz, amikor ráncos és csúnya lesz, és kihullik az összes haja? Keresel egy új fiatalt?

- Sértő a feltételezésed – húzta ki magát önérzetesen.

- Előtted fog meghalni.

Yuuri udvarias mosolya megremegett; ez volt a jövő azon része, amire semmiképp sem akart gondolni. Nem akarta, hogy ez már most beárnyékolja a boldogságukat.

- Nem akarok erről beszélni – felelte hűvösen. – Nincsenek hátsószándékaim, olyan nehéz ezt elhinni?

- Igen.

Yuuri mélyet sóhajtott. – Szeretném, ha barátok lennénk. Legalább csak egy kicsit.

- Kérj bocsánatot Milától, és megfontolom.

- És mit mondjak neki? Ne haragudj, hogy megszálltalak, de sürgősen meg kellett tanulnom oroszul? Őrültnek nézne.

- Tudja, hogy mi vagy, elmondtam neki.

- Hogy mit csináltál? – Viktor éppen ekkor tért vissza egy köteg írólappal és új tollakkal. – Megegyeztünk valamiben, Yuri, miért szegted meg?

- Úgyse hitte el! Nem teljesen mindegy?

- Kihallgathattak volna benneteket! – Viktor ajka remegett a visszafojtott dühtől. – Ezzel visszaéltél az egész falu vendégszeretetével, és veszélybe sodortad őket. Mégis mit gondolsz magadról?

- Senki sem hallotta!

- Hatalmasat csalódtam benned, Yuri – csóválta a fejét Viktor, mire a fiú elvörösödve felpattant.

- Nem érdekel! – vágta a fejéhez, mielőtt kiviharzott volna. Viktor követni akarta, ezt a beszédet mégsem hagyhatja rá, de Yuuri elkapta a karját, és visszahúzta.

- Hagyd rá, ami megtörtént, megtörtént.

- Téged nem dühít?

- Nem fog segíteni, ha kiabálsz vele.

- Sajnálom, zolotse. – Viktor a hajába fúrta az arcát, ahogy átölelte, és Yuuri remélte, hogy a közelségével el tudja felejtetni vele a veszekedést.

*

Yuri később sem jött vissza, és Yuuri inkább elnapolta a tanulást, mert látta Viktoron, mennyire bántják a történések, és hogy ettől alig tud koncentrálni. Áztatták magukat egy kicsit a forró vízben, utána leültette Viktort az ágy mellé egy párnára, és mögé ült megfésülni. Úgy tűnt, Viktort megnyugtatja, ha a hajával foglalkoznak, és Yuuri igyekezett minél gyengédebben kibontani a csomókat a hosszú tincsekből. Viktor tökéletesen ellazultnak tűnt a kezei között, és Yuuri nem állta meg, hogy ne dicsérje, mennyire gyönyörű; szemtől szembe úgysem merte volna kimondani.

Viktor viszont csak megfeszült a bókokra, és Yuuri nem tudta, hol rontotta el.

- Yuuri… - szólalt meg halkan. – Mi lesz velünk, ha megöregszem?

Yuuri keze megállt, és Viktor vállára csúszott. Valóban ez bántaná? Többet hallhatott a Yurival folytatott beszélgetéséből, mint gondolta volna.

- Ne rágd magad ezen, még messze van.

- Számodra nem annyira – mondta, és akármennyire nem akarta elismerni, Viktornak igaza volt. Kitsune szemmel még végtelen fiatalnak minősült a maga százhuszonnégy évével. Lecsúszott mögé az ágyról, és átkarolta.

- Nem számít, én akkor is szeretni foglak, amikor megöregedtél. – És a halálod után is örökkön örökké, de ez kimondatlanul függött közöttük, és Yuuri Viktor sima, fiatal arcához préselte az ajkát. – Ne aggódj ezen, Vitya.

Aggódom majd helyetted is, gondolta magában, ahogy precíz mozdulatokkal befonta a haját, hogy ne kócolódjon össze túlságosan, hiszen az időnk véges együtt.

Viktor végre ellazult a karjaiban, és engedte neki, hogy elkényeztesse.

~*~

Hasetsuban leesett az első hó, amikor Yuri izzadtan és lihegve, majd’ összeesve a kimerültségtől szabályosan berontott a faluba.

Jött volna hamarabb is, de túlságosan lefoglalta az, hogy lerázzon bizonyos kellemetlen kíváncsiskodókat.

A prémvadászoknak semmi sem volt elég; megneszelték a gazdag zsákmányt, valószínűleg az ő hibájából, és most a vadállatoktól hemzsegő falut keresték. Yuri tudta, hogy csak idő kérdése, hogy belebotoljanak; végül is nála is csak egy véletlenen múlt, hogy felfedezze, és ha követik a már kitaposott csapást, amit mindig jártak Viktorral, nyertügyük van.

És akkor telesen jogosan mondhatják majd róla, hogy áruló. Milyen ironikus, hogy pont ő, aki rendszeresen megrongálta a fegyvereiket vezeti most őket nyomra.

Az egyetlen dolog, amit még tehet, az az, hogy figyelmezteti őket.

Rohantában szinte fellökte az őt köszöntő Phichitet.

Katsukiék fogadójában szinte fájóan rendben volt minden, a kitsunék és Viktor meglepetten néztek rá, amikor lihegve berontott az ajtón. Viktor a nyugati vonásai ellenére sem lógott ki annyira közülük, mert már inkább az ő ruháikat hordta.

- Épp azon tanakodtunk pár perce, hogy mikor jössz minket meglátogatni, Yurio – mondta Mari, és a fiúnak most nem volt türelme rászólni, hogy nem szereti ezt a névvariációt, amit a kitsunék adtak neki megkülönböztetésül Katsukitól. Inkább Viktorhoz fordult.

- Jönnek – mondta neki remélve, hogy ennyiből is megérti, mire céloz. A tudós azonban csak értetlenül összevonta a szemöldökét.

- Kik? – kérdezte, és Yuri az ajkába harapott idegességében. Most jön, aminek jönnie kell, meggyónja bűneit, és itt is mindenki utálni fogja. Véletlen történt meg ugyan a baj, de Viktornak igaza volt korábban: nem lett volna szabad róluk a többiek előtt beszélnie, kihallgatták, amikor Milának elkotyogta, s ezzel most mindannyiukat veszélybe sodorta. Látta, hogy küzdenek a kitsunék, de a vadászoknak lőfegyvereik vannak puskaporral és fémgolyókkal, az az ő bőrüket is átviszi.

- Aleksandrék – mondta halkan. Viktor elsápadt és felpattant, s a kitsunék nem értették a hirtelen jött hangulatváltozását és a rá nem jellemző idegességet.

- Yuri… mit csináltál? Miért? – kérdezte remegő hangon. – Miért árultad el őket?

- Én ne… kihallgattak. – Igazad volt, akarta még hozzátenni, de túlságosan összeszorult a torka, hogy ezt kimondja. Mindig mindent rosszul csinál és elront, ezt anélkül is tudta, hogy hangosan kimondná. Viktor az orra alatt morogta, hogy ő megmondta, és Yuurin és Phichiten kívül még senki sem értette ennek a jelentőségét. Aleksandrt és az embereit nem fogja érdekelni, hogy a kitsunék mennyire hasonlítanak rájuk, hogy felépített társadalmuk van, ők csak a gyönyörű bundájukat fogják látni, amiért jogot fognak érezni arra, hogy lemészárolják őket. Jó pénzt kapnának értük bárhol, csak biztosra kell menniük előtte, hogy olyan állat alakjába kényszerítsék a zsákmányt, aminek értékes a szőrméje.

Yurinak felfordult a gyomra ettől a jövőképtől.

Némán figyelte, amint Viktor és Katsuki a kezükbe veszik az irányítást, és utasításokat harsognak a többieknek, akik csak annyit értettek egyelőre az egészből, hogy váratlanul veszélybe kerültek.

- Sajnálom – kapta el Katsuki karját, és a kitsune résnyire nyílt ajkakkal bámulta, mielőtt biccentett volna.

- Tudom – mondta, és Yuri merte remélni, hogy ez most nem csak udvariasságból mondja. Ő nem önszántából lett áruló, buta döntések sora vezetett ide.

Képtelen lett volna elviselni, hogy a falut megsemmisítik olyan ostoba, aranyéhes emberek, min a prémvadászok.

A kitsunék összeszokott csapatként húztak fel erősítő és védekező bűbájokat a falujuk köré, varázslatuk fénye ezernyi színben lángolt és kúszott az égbolton akár a sarki fények, és Yuri értette már, miért hívják egyes népek a télen az égen kígyózó fényszalagokat rókatűznek.

~*~

Viktor nem nagyon tudott mit tenni azon túl, hogy néha híreket vitt; így se volt túl hasznos, hiszen a kitsunéknak megvolt a maguk módja az egymás közötti kommunikációra gondolatátvitel útján. Az egyébként annyira barátságos falulakók most sötét pillantásokat vetettek rájuk, és Viktor tudta, hogy megérdemli: az ő kíváncsisága és meggondolatlansága is szerepet játszott ebben az egészben, jobban kellett volna figyelnie Yurira, és akkor nem fajulnak idáig a dolgok.

Józan ésszel persze tudta, hogy Yuri nem szándékosan tett rosszat; alapvetően jóindulatú fiú, csak olyan korszakban van, amikor rettenetesen forrófejű, és egyes titkokat képtelen magának megtartani. Mégis dühös volt rá, és rémült is volt. A kitsunék még nem nagyon láttak lőfegyvereket, és a tudásuk az emberi vívmányokról meglepően elmaradott volt, és azokból az időkből származott, amikor Minako még köztük járt. Otabek meséit nem hitték el, csak nevettek rajtuk, amikor a fiatal kitsune jelentett, holott ő folyamatosan mozgásban volt és utazott, sok mindent látott a világban hozzájuk képest.

Viktor a főtéren talált rá Minakóra; a kitsune égnek emelt kézzel állt középen, és valami ősi, szokatlanul agresszív hangzású nyelven kántált. Összetalálkozott a pillantásuk, és Viktor mondani akart valamit, akármit, ami enyhíti a bűneit, de képtelen volt megszólalni a torkában ülő gombóctól. A kitsune ezeréves szemeiben végtelen csalódottság ült.

- Ha ennek vége – kezdte –, elmentek. Békén hagyod Yuurit és mindenki mást is. Azt hittem, ti ketten mások vagytok, és most mégis bajt hoztatok ránk.

Mielőtt védekezhetett és tiltakozhatott volna, robbanás rázta meg a helyet, és páran annyira megijedtek, hogy elvesztették pillanatnyi alakjukat. Minakót is megzavarta egy picit a hang, mert összerezzent, és arrafelé kapta a fejét. A szentély felől füst szállt az égnek, és a szürkeségből kibontakozva ott álltak a prémvadászok a hátukon zsákokkal, a hónuk alatt puskákkal, és Viktor inaszakadtából rohant, hogy még időben odaérjen. Yuuri ott volt a kitsunék első sorában, a kezei helyen hosszú karmú mancsok, és vadul vicsorgott. Az ajkai közül éles fogak villantak elő, és Viktor most először látta ilyen ijesztőnek, ennyivel hatalmasabbnak nála, hogy mennyire nem evilági az egész lénye.

Aleksandr végignézett rajtuk, s végül Viktoron állapodott meg a pillantása. A tudós Yuuri vállát ölelte át védelmezően, annak ellenére, hogy párja megpróbálta maga mögé utasítani. Viktor viszont nem akart a védelmére szorulni, hiába volt Yuuri az erősebb.

- Nocsak, a kém és az egyik áruló. Hol hagytátok a kicsi Yurochkát? – kérdezte kedélyesen. – Olyan hasznos volt eddig is.

- Hagyjátok őket békén – sziszegte Viktor, és Yuuri tiltakozása ellenére eléjük lépett. Talán még nem késő, és működhet afféle közvetítőként a két fél között.

- És majd mit mondasz akkor, amikor le kell szállítanunk a bőröket az udvarnak? Összebarátkoztál a rókákkal, és a puskánk elé álltál? – vonta fel a szemöldökét.

- Ha szükséges.

- Lépj félre, Viktor, ez nem a te finom lelkednek való.

Viktor farkasszemet nézett a mellkasára szegeződő puskacsővel. – Nem.

- Kedvellek, Viktor, ne kényszeríts.

- Le kell lőnöd, ha tovább akarsz menni.

- Tőlem – rántotta meg a vállát Aleksandr, habár az arcán átsuhant valami sajnálat-féle érzelem. – Kár érted, Viktor, ha nem a könyveiddel piszmogtál volna, lehetett volna belőled jó vadász.

Viktor makacsul összepréselte az ajkát. Érezte a feszültséget a levegőben, a kitsunék ugrásra készen várták, hogy történjen valami.

- Hát rendben – biccentett Aleksandr. – Te kérted.

A puska eldördült, de Viktor csak egy lökést érzett baloldalról, és aztán Yuuri feküdt rajta. Ahogy a kitsune mellkasához emelte a kezét, hogy lenoszogassa magáról, valami meleg és sűrű folyadékba ért a keze.

Vér.

- Kár, hogy ez a darab nem róka volt – jegyezte meg Igor.

Viktor hallotta magát sikoltani, és elszabadult körülötte a pokol.