2017. május 23., kedd

Rókatűz V.

... mert kopogjuk le, egész jól haladok (és a Word jól rám ijesztett tegnap délelőtt, amikor gondolt egyet, és kivágta az egész dokumentumot egy pillanatra), habár a jegyzeteim egyre hosszabb ficet jósolnak.

Egyébként csináltam Instagramot, mert miért ne, kövessetek, ha szép tájképeket akartok látni meg néha engem is: suonjar




Yuuko, zengett a fejében a név, hogy ne mondott volna neki valamit? Utoljára kölyökkorában látta, amikor még képtelenek voltak mágiát használni; a gyermekkori barátja, aki amint betöltötte a századik életévét, vándorútra kelt a nagyvilágban. Yuuri nem felejtette el, de a kapcsolat valahogy elveszett; minél távolabb volt a másik, annál nehezebb volt kommunikálni, és mindkettőjüknek megvolt a maguk élete, a maguk problémái.

Yuuko nevét hallva egy pillanatra megfeledkezett a jelenlegi nehéz helyzetéről. Tényleg találkozhat vele annyi év után, ha hazamegy? Ennyit megér annak a kockázat, hogy esetleg rájönnek az otthoniak is a titkára. Napok óta először mosolygott vissza Phichitre őszintén, aki majd kiugrott a bőréből, hogy végre vidámabbnak látja, és ismét kényelmes helyen fognak éjszakázni, meleg étellel a hasukban.

Nem sok holmit hoztak magukkal, így csak addig kellett várniuk, míg lefő Yuuri teája, és meghűl annyira, hogy megihassa. Phichit közben elrejtette az ottvoltukra utaló esetleges nyomokat. Míg visszafelé sétáltak, Yuuri történeteket mesélt a kiskori kalandjaikról Yuukóval; mint csúszkáltak a befagyott tengeren, holott a szüleik megtiltották nekik, hogyan fedezték fel a sziget elrejtett, veszélyesebb zugait, és hogy Yuuko elhívta magával utazni, de Yuuri nem volt olyan kalandvágyó, mint ő, és inkább otthon maradt a falu fogadójában segíteni a szüleinek. Phichit egy idő után félig komolyan, félig nevetve megjegyezte, hogy igazán irigy erre a bizonyos gyermekkori barátra, akivel annyi mindent átéltek. Yuuri elvörösödött és gyorsan témát váltott, amikor Phichit előállt azzal az elmélettel, hogy kölyöknek eléggé bele lehetett esve.

A falu utcáján nyüzsögtek a kitsunék; kihasználták a lebukó nap utolsó sugarait, hogy napozzanak, a szeszélyes őszben ki tudja, mikor lesz még meleg. Páran rájuk köszöntek, de szerencsére senki sem állította meg őket kérdezősködni Yuuri állítólagos felderítéséről.

Amikor beléptek a fogadó széles, üvegezett ajtaján, rögvest látták, milyen jó forgalmat bonyolítanak ma. A szélcsengő vidáman csilingelve jelezte jöttüket, és az éppen arra szorgoskodó Seung-gil mereven feléjük biccentett; nem sokat tudtak a szárazföldről érkezett kitsunéról, de Yuuri szülei szívesen alkalmazták, mert gyors és megbízható munkaerő volt. Alkalmanként csatlakozott hozzájuk edzeni, habár teljesen más varázslási stílusa volt, amit nehezen tudott összeegyeztetni egy partnerrel, ezért legtöbbször inkább egyedül gyakorolt.

Az egyik asztal mögül előperdült Hiroko, és felderült az arca, amikor meglátta a fiát.

- Nagyszerű, szóval Phichit átadta a hírt – csapta össze a tenyerét, s nyomában mintha lisztszemcsék táncoltak volna a levegőben. – Gyertek, gyertek, fiúk, Yuukóék a konyhában várnak.

Hiroko beléjük karolt, és gyakorlottan szlalomozva a zsúfolt helyiségben magával húzta őket a ház hátsó részébe, ahová a vendégeknek nem volt bejárása. Yuuri ugyan kicsit furcsállta, hogy Yuuko nem a nyüzsgés közepén van; ha jól emlékezett, a másik kitsune mindig is szerette az élettel teli helyeket, és talán ezért is utazott délre.

A konyhában főtt étel és a nyers hozzávalók illata keveredett; otthonillat, ami mindig hiányzott neki, ha távol volt. Phichit rögtön elcsent egy süteményt az egyik tálcáról, mire Hiroko játékosan a kezére csapott, és kiküldte vele az egyik asztalhoz.

Az apja a tűzhelynél szorgoskodott: halványan szikrázó bűbájjal pirította a zöldségeket a főfogáshoz. Nővére valószínűleg a vendégekkel foglalatoskodott, mert Yuuri sehol sem látta.

És az egyik asztalnál, toronyba felhalmozott zöldségek mellett ott ült Yuuko, akit az emberi álca (fiatal női alak felkontyolt sötét hajjal) ellenére is azonnal felismert a jellegzetes, ismerős kisugárzásáról. Yuuko ránevetett, amikor találkozott a pillantásuk, és szabályosan a nyakába ugrott, majd’ ledöntve ezzel a lábáról. Yuuri kicsit megingott álltában a hirtelen jött érzelemkitöréstől, de azért viszonozta az ölelést. Barátjának valahogy furcsán emberi szaga volt.

Ekkor vette észre az idegen férfit, aki hasonlóan bizalmatlanul szemlélte őt. Yuuriba belehasított a felismerés: ember. Ember, itt a falujukban, és valószínűleg őt érzi Yuukón. Ösztönösen szorosabban vonta magához barátját, felkészülve arra, hogy esetleg meg kell védenie tőle, mire a másik csak nyöszörgött, és kibújt a karjaiból.

- Szeretném neked bemutatni a férjemet, Takeshit. – Amint elhúzódott tőle, rögtön az emberhez lépett, aki átkarolta, mintha ezzel is nyomatékosítani akarná, hogy el a kezekkel a feleségétől.

Yuuri azt várta volna magától, hogy féltékeny lesz; fiatalon, amikor csak Yuuko volt a közelében az egyetlen korabeli valahogy mindig úgy képzelte, hogy ők ketten örökkön örökké együtt lesznek, és közösen alapítanak családot, esetleg átveszik a szülei fogadóját, ha ők úgy döntenének, hogy mégis be akarják járni a világot (hiszen kitsune-szemmel még olyan fiatalok!). Azonban nem érzett semmi ilyesmit, egyszerűen csak össze volt zavarodva.

Egy ember, mint Yuuko férje? Az első gondolata az volt, hogy valamivel bizonyára sakkban tartja, talán elvette tőle a csillagkövét, Yuuko pedig kénytelen az oldalán maradni (legalábbis az ember élete végéig), ha életben akar maradni.

Ezt viszont nem támasztotta alá az, hogy Yuuko boldogan mosolygott, még ha egy kicsit mintha zavarban lett volna.

- Tudom, hogy ez nagyon sok egyszerre, de kérlek, Yuuri, mondj valamit.

- Sok boldogságot – nyögte ki az első gondolatát, mert őket látva szeretett volna abban hinni, hogy lehet a két fajnak közös jövőre. Yuuko megkönnyebbülten mosolyodott el.

- Tudtam, hogy te is meg fogod érteni – mondta lágyan, ahogy megfogta Takeshi kezét, aki mintha egy kicsit kevésbé feszülten állt volna mellette. Összenéztek, és olyan volt, mintha némán, szavak nélkül kommunikáltak volna. Yuuri elmerengett azon, vajon működhet-e köztük a kitsunéknél oly’ népszerű telepátia. – Takeshi bebizonyította, hogy az emberek nem olyan rosszak, mint ahogy azt hittük. Ő mellettem maradt akkor is, amikor a falunk boszorkánynak kiáltott és megkövezett, ezért most én is azt kérem, hogy fogadjátok el őt. Ha zavarunk, akkor természetesen keresünk másik helyet, de jó lenne végre megállapodni.

- Miért tőlem kérdezitek? Szeretném, ha maradnátok, de nem én vagyok a döntéshozó. Minako…

- Tőle jövünk. Ő javasolta, hogy kérdezzünk végig mindenkit a faluban.

Ez logikusnak tűnt, habár furcsállta, hogy az idős tanító belement ebbe; korábbi ismeretei alapján szigorúan védték a lakhelyüket, és Yuurinak nem volt tudomása olyan kivételes helyzetről, amikor ezt feladták.

De az is lehet, hogy változnak az idők. Az emberek végül is sokkal de sokkal többen vannak náluk, és csak idő kérdése volt az is, hogy az oroszok hajója is rátaláljon a szigetükre.

- Biztos vagyok benne, hogy a többiek sem mondanak nemet.

- Köszönjük a támogatást, Yuuri – ragyogott rá Yuuko, ahogy ismét helyet foglalt; láthatóan hatalmas kő esett le a szívéről ezzel a beszélgetéssel, és Yuuri még mindig azon gondolkozott, míg figyelte, amint fordít Takeshinek, aki nem beszélte a nyelvüket, hogy mi olyan különös rajta. Olyan szinten hatással lenne rá a kapcsolata az emberrel, hogy még az illata is megváltozott? Vele is megtörténhet ez, ha túl sok időt tölt Viktorral?

Illetlenség lenne megkérdezni, mi az igazi oka annak, hogy Takeshivel van, hiába gyermekkori barátok. Persze nem teljesen ismeretlenek az ilyesfajta romantikus históriák, de Yuuri mindig csak egyszerű legendáknak vélte őket, amik az ő környezetében, az ismerőseivel soha nem fognak megtörténni, mert túlságosan elszigetelten élnek ahhoz. Az egymásra vetett pillantásaikból ítélve viszont biztosan nem kényszerből voltak együtt, és Takeshi olyan szeretetteljesen simogatta felesége oldalát és hasát, hogy abba beleborzongott.

Várjunk. Lehetséges volna, hogy…?

Yuuko elkapta a pillantását, és sóhajtva közelebb intette magukhoz. Yuuri leült a másik oldalára, barátja pedig megragadta a kezét, és finoman a hasára húzta. A bő kimono ugyan éppen elrejtette a határozott domborulatot, de Yuuri most ki tudta tapintani, és elkerekedtek a szemei.

Hihetetlen, még ha nem is teljesen példátlan. Arról is hallott már, hogy kitsunék kihordjanak emberi gyerekeket, habár ettől mindenki óva intette, hiszen ezek a gyerekek egyik csoporthoz se tartozhatnak igazán.

- Érted, ugye? Azt sem kockáztathattuk, hogy olyan környezetben nőjenek fel, ahol folyamatosan rejtőzködnünk kell.

- Hányan…? – suttogta, mintha attól félne, hogy megtöri a varázslatot, és Yuuko eltűnne, mintha csak álmodta volna.

- Hárman vannak – mondta Yuuko, míg összefűzte az ujjait férjével, és Yuurinak elszorult a torka a meghatottságtól, ahogy új életeket érzett rezdülni a keze alatt. Ha figyelmesen fülelt, még a szívverésüket is hallotta, egyenletes, gyors zakatolás. – Már most a vízhólyagomon ülnek, el sem tudom képzelni, mi lesz, amikor a terhesség végére érek.

- Nem tudsz esetleg egy kényelmesebb alakot választani?

Yuuko megrázta a fejét. – Félvérek, nem tenne jót nekik, ha most alakot váltanék. Varázsolni se varázsolok, ha nem muszáj, most túl megerőltető.

Yuuri el sem tudott volna képzelni hónapokat varázslás nélkül – hiszen már az is egy szenvedés, hogy a csillagköve hiánya korlátozza az erejét.

Yuuko helyezkedett, és hirtelen témát váltott. – Elég volt rólunk, mesélj csak, veled mi a helyzet? Hallom Minako külön megfigyelésre küldött. Tán te is találkoztál egy figyelemre méltó emberrel?

Yuuri úgy rántotta el a kezét a másik kitsune hasáról, mintha hirtelen égetne, és Yuuko csak nevetett, mintha minden rendben lenne, és újra csak kölykök volnának, akiknek semmi gondja sincs a világon.


*


Az elkövetkezendő hétben otthon maradt segíteni; jó volt egy kicsit elhinni és úgy tenni, mintha minden rendben lenne, és nem arra figyelni folyamatosan, mikor fogja lebuktatni magát valami rókás jeggyel. Hogy ne ébresszen gyanút, emelte a Minakótól kapott tea dózisát, és meglepően tapasztalta, hogy ez nemcsak segített az ereje stabilizálásban, hanem tompította a csillagköve sajgó hiányát is. Azért kerülte tanítóját; valószínűleg nem értékelte volna a döntését.

Phichit megszidta érte, és Yuuri tudta, hogy igaza van. Igenis el kellene mennie, és jelentenie arról, mit csinálnak a sziget új telepesei, hogy ő maga rendben van (viszonylag, ha nem számítja az álmatlanságot), és vissza kellene térnie a tervéhez, miszerint minél hamarabb visszaveszi a tulajdonát Viktortól.

Csakhogy belefáradt az eddigi szerepjátékba. Nem akart elbűvölő lenni, játszadozni Viktorral, aki egyre különösebben nézett rá. Mindig kicsit megijedt a pillantásától, mert attól tartott, valamivel mégis elárulta magát. Kedvelte, persze, de Viktorék jövőre, amint beáll a jobb idő, visszamennek a kontinensre; ezt ő maga mondta.

És aztán soha többé nem látják egymást.

Yuuri azt mondogatta magának, hogy mindez nem számít, mire Phichit csak hitetlenkedve emelgette a szemöldökét, és felhívta rá a figyelmét, hogy a kötésükön át érzi átszüremleni a vonzalmát Viktor iránt, ami csak még kínosabbá tette az egész szituációt. Phichit új kedvenc témája az lett, hogy nézze csak meg Yuukót és Takeshit, milyen jól mutatnak együtt, csupa szeretet és megértés, valószínűleg a szüleinek sem lenne ellenére, ha embert hozna haza, főleg ha olyan különc, mint Viktor. Yuuri olyankor úgy tett, mintha levegőnek nézné, és Phichit nagyon rosszul viselte ezt a bánásmódot.

Tudta, hogy önző. Önző, mert ez kihatással van Phichitre is, aki teljes lelkével aggódik érte, és közben mindenben igyekszik segíteni őt. Önző, mert akármilyen nehéz is bevallani, több időt akar magának Viktorral, mint ami kiszabatott nekik. Mert az emberek élete olyan nekik, akár a lepe szárnycsapása, röpke és múlandó, ő pedig fiatal, és még alig élt.

Elég lesz a közös megegyezés alapján befogadott Takeshit megöregedni látni – a Yuukóval közös gyerekeiknek pedig ki tudja, milyen sorsa lesz.

- Ha nem mész vissza, én fogok odamenni hozzá – fenyegetőzött Phichit az egyik este, amikor éppen kettesben mosogattak, és Mari kivitte elpakolni a már tiszta edényeket. – És abban nem lesz semmi köszönet, mert én nem fogok játszadozni.

- Holnap meglátogatom, nem kell semmit se csinálnod – sziszegett rá türelmetlenül, és idegességében majdnem összeroppantott egy díszes üvegpoharat.

- Persze, mindig ezt mondod. Utállak így látni, Yuuri. Szinte nem is vagy önmagad.

Yuuri csak makacsul összepréselte az ajkát. Ezzel ő is tisztában volt, de semmi sem lett jobb attól, hogy Phichit ezt folyamatosan az orra alá dörgölte.


*


Jóval hidegebbre és viharosabbra fordult az idő, amikor Yuuri végre rászánta magát arra, hogy újból megkörnyékezze az orosz tábort. Kicsit ugyan bűntudata volt, amiért most nem kérte meg Phichitet, hogy elkísérje, de nem akarta kockáztatni, hogy még paprikásabb legyen köztük a hangulat, mert a másik kitsune nem ért egyet a módszereivel.

Utólag rendbe hozza vele is a dolgokat. Ahogy minden mást, amit eddig elrontott.

Az út a hegyoldalban csúszós és sáros volt, gyakran meg kellett kapaszkodnia a fákban, és többször is a földön találta magát türelmetlenségének köszönhetően. Mindannyiszor fogát összeszorítva felállt, és ment tovább. Az erdő most csendes volt, a vadállatok elbújtak a rossz idő elől, a tábor pedig kihaltnak festett a tisztáson dolgozó emberek nélkül, de a befedett ablakoknál a résekből fény áradt.

Míg Yuuri odavolt, felhúzták a maradék szálláshelyet, és csodálattal kellett adóznia a gyorsaságuknak. A hajóroncs maradékát is kihúzták a tengerből, és mintegy szélvédőnek használták a part irányából.

Megtorpant a tisztás szélén, mert ekkor jött rá, hogy fogalma sincs, milyen ürüggyel menjen most az emberekhez. Mit is mondhatna, miért volt ennyi ideig távol? Nem számolta a napokat vagy heteket; a kitsunéknak néha máshogy telik az idő.

Mielőtt döntésre jutott volna, kivágódott a ház ajtaja; Viktor és Yakov nyomult ki a viharba a testbeszédükből ítélve heves vitába merülve. A hangjukat a tenger felé vitte az orkán erejű szél, így Yuuri nem érthette mi lehet a téma. Az viszont feltűnt neki, hogy Viktor dühös – és hogy még sosem látta ilyen széthullottnak. Persze kellett, hogy legyen egy ilyen oldala; emberhez képest mindig túlságosan összeszedett, tökéletes képet mutatott.

A két férfi az erdő felé vette az irányt, de megtorpantak, amikor észrevették. Viktor arcáról egy szemvillanás alatt tűnt el az ideges kifejezés, hogy ragyogó mosolynak adja át a helyét.

- Yuuri, barátom, hát megkerültél! – lépett oda hozzá, és olyan lelkesen ragadta meg, mintha sosem akarná elengedni. A keze meleg, kellemes érzés volt a vállán, és Yuuri ekkor döbbent rá, hogy hiányzott neki a társasága. – Már aggódtunk érted, éppen meg akartam győzni Yakovot, hogy nézzünk szét utánad az erdőben, de hála az égnek még sincs erre szükség.

- Mondtam, hogy feleslegesen drámázol, Vitya – morogta az idős férfi, és sarkon fordult, hogy visszahúzódjon a házba. – Idevalósi, tud magára vigyázni.

- Ragaszkodom hozzá, hogy nálunk éjszakázz – jelentette ki ellenállhatatlanul Viktor. – Egyáltalán hogy jöttél idáig ebben az időben?

Yuuri csak megrázta a fejét; nem itt akart erről beszélni, mert hiába a bűbájok, ha a ruhája így is kezd átázni. Éppen készült volna megszárítkozni, amikor a két orosz feltűnt. Viktor átkarolta, és sebes léptekkel magával húzta a ház felé, még utolérve Yakovot, mielőtt a kapitány rájuk csapta volna az ajtót.

Odabent szinte fülledt meleg volt és viszonylag száraz. Gyertyák adtak fényt és a tűzhely, ami körül a tengerészek ültek és daloltak, míg egyikük egy fejjel lefelé fordított fazékon dobolt. A tűzön étel főtt, habár még messze lehetett a késztől, mert Yuuri csak a hozzávalók illatát tudta kivenni. A helyiség zsúfolt volt, a falak mentén bontatlan ládák sorakoztak, és az egyik előtt ott feküdt a kutya, aki meglátva őket rögtön Yuurira akarta vetni magát lelkes csaholással. Yuuri halálra váltan ácsorgott az ajtóban, minden ösztöne menekülésre sarkallta, holott tudta, hogy ha most feladja, akkor sosem fog visszajönni.

- Makkachin! – kapta el a grabancánál fogva az állatot Viktor, mielőtt leteríthette volna Yuurit, akinek fel se tűnt, hogy megkönnyebbült sóhaj hagyja el az ajkát. – Mit mondtam a jólneveltségről? – Makkachin halkan nyüszített gazdája szigorú hangját hallva, mire a férfi megveregette az oldalát, és visszaküldte a helyére. – Ne haragudj az előbbiért, általában jól szokott viselkedni.

Yuuri mereven bólintott; még mindig meg volt ijedve, és biztos volt benne, hogy az a kutya érzi, hogy nem közéjük való. A tengerészek biccentettek felé, Mila még intett is neki, hogy csatlakozzon hozzájuk. A többiek már tudták, hogy nem fog odaülni hozzájuk, akármennyire is invitálják.

Viktor a vállára tette a kezét, és gyengéden a helyiség hátsó felébe vezette, ahol meglepetésére a kihúzott hajót csatlakoztatták a házhoz. Yuurinak tisztelettel kellett adóznia az emberek kreativitásának, hiszen így rengeteg építkezést spóroltak meg.

- Sajnálom, hogy eddig nem jöttem – mondta Yuuri. – Segítenem kellett az otthoniaknak.

- Teljesen megértem, de aggódtunk érted. Te vagy az egyetlen összeköttetésünk a külvilággal.

Hát persze, csak ennyi az egész; hogy is gondolhatta, hogy Viktor majd a személyisége miatt hiányolja? Hiszen alig ismerik egymást.

Viktor szobája is zsúfolt hatást keltett, ahogy a férfi petróleumlámpát gyújtott. Kicsit hűvösebb volt, mint a közös helyiségben, de egy a sarokban álló szerkezet kellemes meleget árasztott magából.

- Elektromossággal működik – magyarázta Viktor, mire Yuuri felvonta a szemöldökét; Mila nem ismerte ezt a szót, így ő sem tudta, mi az. – Egy kísérlet, de nem fontos, az a lényeg, hogy nem fázunk.

Yuuri pillantása a rengeteg papírral és különös szerkezetekkel fedett asztalra esett, és mozdulatlanná dermedt. A tintatartó mellett ott hevert a csillagköve, és érezte a belőle pulzáló hihetetlen erőt.

- Ihatnánk arra, hogy visszajöttél hozzánk – ajánlotta Viktor, és mintha halványan elpirult volna, ahogy helyet csinálva neki egyszerűen a fapadlóra lökte a széken felhalmozott ruhákat. – Persze csak ha te is akarsz. Múltkor láttam egy bontatlan üveg francia bort a raktárban, ki kell használni, ha már a többiek nem találták meg.

Yuuri végre képes volt elszakítani a pillantását a csillagkövéről, és végignyalt az alsó ajkán. Igen, az alkohol megfelelő lehetőség arra, hogy elterelje Viktor figyelmét arról, ha eltűnik valami. – Rendben.

Viktor szélesen rámosolygott, majd fürgén kifordult a helyiségből. Yuuri szinte erejét vesztve rogyott a székre, ahogy a csillagkövéért nyúlt, forróság és nyugalom áradt szét a testében, amikor végre valahára a tenyerébe zárta ereje forrását. A mágikus erő szinte láthatóan pulzált körülötte, de nem vesztegethette arra az idejét, hogy a kőben egymást kergető, lágy, kék fényeket csodálja. Viktor bármikor visszajöhet. Gyorsan a nyelve alá helyezte a csillagkövet, oda, ahol a helye volt, és egyszerre majd’ szétrobban az energiától; tudta, hogy most már képes minden régi varázslatát végrehajtani, visszaállt a rend.

Tisztában volt vele, hogy a legokosabb lenne távozni – elvégre visszaszerezte azt, amit akart. Valahogy azonban nem vitte rá a lélek, hogy szó nélkül itt hagyja Viktort, aki aggódott érte (még ha ez betudható egyszerűen annak, hogy szükségük volt rá a túléléshez), és biztosan a keresésére indulna ebben a szörnyű viharban, ha csak úgy elmenne.

Viktor két kupával és egy poros, sötét üveggel a hóna alatt tért vissza. Yuuri most először mosolygott rá őszintén és boldogan, amitől Viktor keze mintha megremegett volna, ahogy egészen a pohár pereméig töltött neki az érett cseresznyeszínű italból.

Yuuri nem emlékezett rá, mikor ült oda az ágyra Viktor mellé, vagy hogy mint jutottak a csókolózásig. A történések összefolytak, amint megízlelte a bódító italt. Reggel az ágyában ébredt, a férfi oldalához gömbölyödve, gondosan betakargatva, kiszáradt torokkal, rókaalakban. Először nem is tudatosult benne, hogy visszaváltozott, és addig dörgölőzött Viktor kezéhez, míg fel nem ébresztette. A férfi ijedtében felkiáltott, amikor meglátta, és nem várt fürgeséggel zárta el előle az egyetlen menekülési útvonalat, amikor eliszkolt volna, ő pedig nem akarta bántani, csak eltűnni, mielőtt még szembesítené a csalódással.


Csapdába került. 

14 megjegyzés:

  1. Juujj... Siess a következővel ❤

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jön-jön, attól függően, mikor fejezem be a hetediket~ Köszönöm! <3

      Törlés
  2. istenem! :O
    ez fantasztikuuus! imádom az írásaid,és most először írok neked, szóval! :3 csak így tovább! <33

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, hogy írtál! <3 Igyekszem~ :3

      Törlés
  3. Yuuuuuri, hát minek iszol, ha nem bírod :D
    Tippjeim meg vannak Yuukóval kapcsolatban... egy-kettő... még nem számoltam meg :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Yuuri és az alkohol, most heartbreaking relationship ever. #fáradtvagyok Kellett valami banketthez hasonló. :D
      Meg amúgy a kitsunék vacakul bírják, Yuuri meg persze, hogy úgy gondolta, hogy ő a kivétel. :D
      Óó, mesélj, kíváncsi vagyok. Bevallom, Yuuko csak így betáncolt a ficbe, mert nagyon szeretem annak ellenére, hogy keveset szerepeltetem. ^^ És az ilyen random ötletek miatt nem tudom, végül milyen hosszú lesz végül a fic. xD
      Köszönöm, hogy írtál! <3

      Törlés
    2. Most, hogy mondtad,hogy Yuuko csak úgy betáncolt, a No. 1-es ötletem csődnek tűnik, de amúgy az volt a feltevés, hogy azért van annyira kihangsúlyozva Yuuko emberszaga, mert a benne lévő varázslat miatt ki lett egyensúlyozva az élettartamuk/Yuuko ember lett :P

      Törlés
    3. Óó, pedig az tök jól hangzik. :D
      Egyébként a babák miatt van emberszaga. ^^

      Törlés
    4. Váárjáál~ Azt mondod a kitsunék rosszul bírják az alkoholt? Nemár. Akkor mi lesz szegény alkoholista Minakónkkal? Vagy a rangidőseknél már más a helyzet?

      Törlés
    5. Lehet, hogy náluk is működik a tolerancia kialakulása. (Továbbfejlesztve: de ez csak folyamatos gyakorlás mellett működik, így Minako minden nap iszik. Mert megteheti, és mert tudja, hogy a többiek nem fogják elinni előle.) :D

      Törlés
    6. Minako a nagy kivétel, és bizony a többiek valóban nem isszák el előle. :P És ő amúgy is azt csinál, amit akar, nem állíthatja meg ez. :D
      Amúgy örültem a kérdésnek, kíváncsi voltam, hogy valakinek eszébe jut-e. xD

      Törlés
    7. Nos, ezesetbem örülök, hogy nem okoztam csalódást.😘

      Törlés
  4. JÁÁÁÁJ, Tudtam, hogy meg kéne várnom, amíg befejezed, de nem, én lehetetlen alak vagyok XD
    Nagyon aranyosak, várom a következőt~
    /Tudod, addig annyiszor fogom még az eddigieket elolvasni, hogy már kívülről fogom tudni mindet :'D/

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Van ez így. :P (Én már feladtam ezt az elvet, ha olyan aktív fandomomról van szó. xD)
      Örülök, hogy ennyire tetszik! ^^ Köszönöm, majd igyekszem a következővel. <3

      Törlés