Made of Sunshine

Ez úgy volt, hogy nagyon szerettem volna egy összeállítást írni Yuuri és Phichit barátságáról, aztán kicsit elszaladt velem a ló, és 9200 szót számlál a fic (én se tudom mi történt, kicsit sokat dumálnak a fiúk), és hat részletben fogom felrakni (hat évet ölel fel), mert nem szeretném, ha kifolyna a szemetek olvasás közben. 

(A címkék a novella egészére vonatkoznak, és érdemes lesz majd az egészet elolvasni egyben, ha felkerült minden.)

2011.

Yuuri nyögve csapta le az ébresztőórát. Nyolc óra még mindig túl korán van, legalábbis Yuuri léptékkel, és így is a lehető legjobban kitolta a felkelést.

Kilencre rendelte a pályára Celestino, hogy megismerkedjen az új szobatársával, aki szintén műkorcsolyázik, habár még nem a felnőtt korosztályban.

Bizonytalanul pillantott a szoba túlsó felében álló üres ágyra. Remélte, hogy az új srác normális, vagy legalábbis ki fognak jönni egymással. Fura lesz valakivel egy légtérben aludni, idejét se tudta már, mikor költözött a saját szobájába otthon. Talán nyolc évesen. Habár akkor is hetente legalább egyszer bekéredzkedett a szüleihez, ha rosszat álmodott.

Vége a jó időknek, amikor egymaga belakhatott egy kétágyas kollégiumi szobát!

A tea még kicsit forró volt, megégette a nyelvét, ahogy itta, de valahogy mindig így járt a türelmetlensége miatt. A szájába fogta a megkezdett pirítóst, míg bekötötte a cipőfűzőjét.

Odakint jó idő volt, és kivételesen ki is tudta élvezni, mert sikerült időben elindulnia.

- Áh, Yuuri! – integetett neki a bejáratból edzője. – Örülök, hogy korábban itt vagy, szerettem volna négyszemközt beszélni veled.

Yuuri megtorpant. Mindig kirázta egy kicsit a hideg a négyszemközt beszélni kifejezéstől. – Rendben.

- Jó lenne, ha a szárnyaid alá vennéd Phichitet. Te már fél éve itt vagy, kiismered magad Detroitban, ő pedig annyival fiatalabb nálad, és először van hosszabb távon külföldön. Az angolja még nem folyékony, de ügyes és gyorsan tanul. Szeretném, ha otthon érezné magát, ezért is gondoltam, hogy jó ötlet lenne, ha veled lakna. Ha mégsem jöttök ki, akkor kitalálunk valami más megoldást, ezen ne idegeskedj.

Yuuri biccentett. – Oké. Hol van?

- Leültettem bent. Sajnos nem tudlak most hazafuvarozni benneteket, mert sok dolgom van, de nincs olyan messze a kollégium.

A jég hűvös, friss illata megnyugtatta Yuurit, és mély levegőt vett. Kicsit ideges volt a találkozás miatt, de valószínűleg az új fiú is ugyanúgy izgul, mint ő.

Phichit az egyik magasabb lévő padon ücsörgött rikító zöld széldzsekiben, és vidáman lógázta a lábát, míg a telefonján pötyögött. Csak akkor nézett fel, amikor Celestinóval elé toppantak. Zsebre vágta a telefonját és felpattant; még a korához képest is kis növésű volt, és fekete haja szénaboglyaszerűen állt a hosszú utazástól.

Phichitnek dallamos akcentusa volt, ahogy bemutatkozott, és mintha nem találta volna el az angol szavak helyes hangsúlyát. Celestino kikísérte őket, és kivette a fiú bőröndjeit a csomagtartóból. Yuuri rögtön megragadta az egyiket.

- Nem muszáj, elbírok vele.

- Ugyan, ez a legkevesebb. Biztos fáradt vagy az utazástól.

Yuuri még emlékezett rá, milyen volt Amerikába jönni; két napig ki volt készülve az időeltolódástól, a legváratlanabb helyeken és időben aludt el. Mint például a buszon, ami aztán kivitte valahová az isten háta mögé, és a buszsofőr rázta fel, hogy tessék kiszállni, a végállomáson vannak.

A séta viszonylag csendben telt, és Yuuri örült, hogy legalább a bőröndök kerekei nyikorognak. Phichit néha rákérdezett, hogy hogy kell egy-egy utcanevet kiejteni, de amúgy nem erőltette, hogy beszélgessenek, csak ruganyosan lépdelt mellette és nézelődött.

Fogalma sem volt, hogy kell valakit a szárnyai alá venni. Amikor ő megérkezett, volt egy kisebb rendezvény a cserediákoknak, aztán Celestino is szervezett egy visszafogott, alkoholmentes partit a korcsolyázóknak egy bérelt tornateremben. Yuuri egyszer-kétszer elment ugyan ebédelni a csoporttársaival, de ennél többet nem szocializálódott – az edzés mellett ott volt a tanulás, és igenis szeretett volna egy diplomát, hogy legyen B térve, ha a korcsolyázás nem jönne be. Hátránnyal indult, amiért az angol idegen nyelv számára, az amerikai változat és a helyi szleng – amiből még fél év után is kínosan keveset ismert – pedig sokszor kifogott rajta.

Phichit kicsattanó energiája csak addig ért, míg meg nem látta az ágyat. Ki sem pakolva bőröndjeit arccal a párnába dőlt, és már halkan hortyogott is.

*

- Szereted Viktor Nikiforovot?

Yuuri majdnem elejtette a tésztás zacskót, amikor szobatársa hirtelen megszólalt a háta mögött. Érezte, hogy a fülei lángolnak (talán elég lett volna csak egy poszter, de nem, neki rögtön többet kell fellógatni), pedig sejtette, hogy a megfogalmazás teljesen ártatlan; nem mindig olyan könnyű különbséget tenni a like és a love ige használata között.

- Mármint ahogy korcsolyázik. Láttam a posztereket.

- Ki ne szeretné? – kérdezett vissza. – Mindenki látja, hogy csoda, amit a jégen művel.

És olyan gyönyörű, mint egy álom, láttad milyen édes uszkárja van, miatta van nekem is, de ezt már csak gondolatban tette hozzá. Nem akarta túlságosan lerohanni az új fiút, amikor az láthatóan törekedett a barátkozásra. Talán rosszul becsülte meg a saját tapasztalatai alapján, és Phichitnek most nem térre van szüksége, hanem arra, hogy valakivel beszélgethessen.

- Igen, igaz. Remélem, hogy teljesen felépült abból a szörnyű sérülésből, a tavalyi szezonja elég remegős volt. Majd nézzük együtt a Grand Prix sorozatot? Szeretnék egyszer én is olyan szinten versenyezni, habár amíg ő meg Cao Bin vissza nem vonul, valószínűleg esélyem se lenne.

Ha volt valami, amit első pillanattól fogva csodált Phichitben, az az volt, hogy volt bátorsága beszélni a hibái ellenére. Yuuriban még most is kicsit benne volt a gát, hiába volt vele tisztában, hogy jól tud angolul.

Phichit félreérthette a hallgatását, mert visszakozni kezdett. – Bocsi, nem akartalak lerohanni, tudom, hogy néha kicsit sok vagyok, de gondoltam lehetnénk barátok, persze nem kötelező csak azért, mert egy szobában vagyunk… pocsék az angolom, igaz?

- Nem, egyáltalán nem az, sőt! Jobban tudsz, mint amikor én idejöttem. Szívesen nézném veled a Grand Prix sorozatot.

Phichit szélesen rámosolygott. – Tök jó! És lehet, hogy kicsit fura kérés, de tudsz kicsit segíteni angolból? Nem kell nagy dologra gondolni, csak javíts ki, ha valamit rosszul mondok. Nem nagyon tudok cserében mit felajánlani, de…

- Taníthatnál egy kicsit thaiul.

- Érdekelne? – csillant fel a fiatalabbik szeme; nem volt nehéz kitalálni, mennyire patrióta, az első dolga volt kilógatni egy kis thai zászlót az ágya fölé.

- Persze – bólintott. Mindig is érdekelték az idegen nyelvek, még ha nem is ez volt a fő szakterülete. És ha csereüzletet kötnek, akkor egyikük sem érzi úgy, hogy kihasználná a másik kedvességét. – Tanulok oroszul is.

- Oh, Viktor miatt?

- Is. És mert pont az a nyelv volt abban az időpontban, hogy még belefért az órarendembe.

Yuuri ferdített egy kicsit az igazságon – valójában a cirill ábécét a latinnal egy időben tanulta meg, sokáig keverte is a kettőt, de álmából felkeltve is át tudta írni helyesen bárki nevét. Maga a nyelv viszont keményebb dió volt, Yuuri örült, hogy végre tud venni rendes órákat.

- Sikerült kiheverned az időeltolódást? – váltott témát.

Phichit megdörzsölte karikás szemeit. – Azt hiszem. Viszont az internet nem az igazi, és még mindig nem tudtam rendesen beszélni a családommal.

- Lehet, hogy elmozdult valamelyik kábel a helyéről, mindjárt megnézem.

Phichit tiltakozott, hogy nem szükséges rögtön ugrania, de Yuuri már indult is szobájukba, amint feltette a tésztát főni.

Tíz perc múlva már vidám, idegen nyelvű csevegés töltötte meg a szobát, és Yuuri gyorsan kislisszolt, hogy ne zavarjon. Nem szeretett volna túlságosan Phichit személyes terébe hatolni, mert ő sem szívesen csinált videóhívást, ha valaki ott volt körülötte – akkor sem, ha az illető nem értette.

*

Csak teltek a napok, lassan már egy hete ismerték egymást, és nem igen volt ötletük arra, hogyan gyakorolhatnák az angolt azon túl, hogy beszélgetnek és filmeket néznek. Yuuri nem volt annyira társaságba járó típus, és egyiküket sem engedték volna be egy szórakozóhelyre.

- Esetleg lehetne egy kiindulópont, hogy mit szeretsz még csinálni – vetette fel, amikor az első közös edzés előtt nyújtottak a pálya mellett. Igazán kíváncsi volt, hogy korcsolyázik a thai fiú, és élőben mégiscsak izgalmasabb látni, mint videóról.

Phichit hiába agyalt, egyelőre nem jutott eszébe semmi, és Celestino a jégre hívta. Szépen mozgott, természetből fakadó tehetséggel, de a technikai elemeken még volt mit tökéletesíteni. Yuuri figyelte, amint az első ugrás remegősen sikerül, a második és a harmadik eséssel végződött, de Phichit mindannyiszor felállt, és zokszó nélkül folytatta a gyakorlást.

Egy ponton Celestino közelebb hívta őt is, hogy megmutassa, hogy csinálja a tripla axelt, és Phichit engedélyt kért, hogy későbbi referenciának felvegye, amit csinál. A jég porzott alatta, ahogy újra és újra ugrott, míg Phichit különböző szögekből vette.

Aztán elesett, és érezte, hogy ha tovább erőlteti, akkor annak a bokája látja a kárát.

- Sikerült jó képet csinálni? – csúszott oda hozzá, hogy belekukkantson a kameraalbumba. Phichit véletlenül rányomott egy korábbi fotóra; a szobájuk ablakából készült, maximálisan kihasználva a telefon kamerájának tudását, és ha Yuuri interneten látta volna, akkor nem mondja meg, hogy azzal készült. Phichit gyorsan megkereste az aznap készült képeket, és belenagyított.

- Ez a kettő elég homályos, de a lényeg látszik.

- Azt töröld ki, ahol elestem – kérte. – Abból épp elég van neten.

- Rendben. Mondjuk úgy se nagyon raknám fel, csak anyuéknak fotózok, hogy ne aggódjanak miattam.

Yuuri fejében egy ötlet körvonalazódott. – Miért nem csinálsz egy blogot? Akkor nem kellene képenként küldözgetned.

Phichit felpillantott a telefonjából. – Erre még nem is gondoltam!

Yuuri akkor még nem is sejtette, hogy megadta a kezdőlökést annak, hogy Phichit az interneten is híres legyen. 

(A novella többi része megtalálható lesz a made of sunshine címke alatt~)