Mesélő matrjoska II.

Hoztam a novella másik felét. :) Felrakom gyorsan még mielőtt kijönne a kilencedik rész, mert érzem, hogy fel fog robbanni tőle az internet. 
(Utólag majd beleszerkesztek.)
#pray4Makkachin2k16

Szerk.: MAKKACHIN ÉL!!!

Lustán vakargatta a fejét a hasán nyugtató Makkachin füle tövét. Végre hazaengedték a kórházból azzal a feltétellel, hogy eszébe sem jut a pálya közelébe menni a következő télig, amennyiben nem akarja, hogy a karrierje itt érjen véget. Yakov helyeselt, habár megtoldotta az elbeszélgetést egy fejmosással, amiért a saját feje után ment, és túl sokat kísérletezett az ugrásokkal.

Viktor lenyelte a keserű dühöt; hatalmasat csalódott önmagában. De az nem segít, ha elveszti a fejét és visszakiabál, a feje még a fájdalomcsillapítók ellenére is fáj néha, a gipsz a bal lábán pedig fektében is húzza. A kollégái átjöttek aláírni a fehér anyagot, hogy ne legyen olyan üres, a kicsi Mila még egy pudlit is rajzolt rá, de Viktor látni sem bírta, és inkább a takaró alá bújt.

Legalább már a Grand Prixen túl jártak, amit világcsúcsot állítva nyert meg.  A fórumokon találgattak, hogy vajon vissza tud-e térni ezek után, és önkéntelenül többször is visszanézte a balesetét egy videó megosztón (csúnyábban nézett ki az esés, mint ahogy ő azt akkor érzékelte, és a fájdalom akkor szakadt rá igazán, amikor sikertelenül próbált meg felállni), míg Katyusha el nem vette tőle a laptopot, hogy helyette egy könyvet nyomjon a kezébe.

- Mindjárt kész lesz a húsleves, addig lehetőleg maradj nyugton.

- Nem mintha nagyon tudnék ugrálni – morogta az orra alatt, mire nővére gyengéden megsimogatta a haját.

- Egykettőre jobban leszel, téged nem lehet ilyen egyszerűen kivonni a forgalomból.

Viktor remélte, hogy igaza van; a pihenés gondolatától is kirázta a hideg, ráadásul a tudat, hogy több mint fél évet veszít az értékes húszas éveiből… két három év, és már csak a hanyatlás vár rá. Óvatosan átfordult az oldalára, Makkachin halk vakkantással felkéredzkedett mellé, és magához ölelte az állatot, nehogy valamelyikük leszédüljön helyszűkében. Élete legjobb döntése volt, amikor elhozta kölyökként a tenyésztőtől; akkoriban még olyan kicsi volt, hogy komolyabb erőfeszítés nélkül fel tudta emelni. Utána hallgathatta Yakovot, aki szerint az aktív sportolás mellett lehetetlen, hogy ideje legyen egy háziállatra. Viktor viszont szerette a kihívásokat, különben is, teljesen egyedül lakott. Lehet, hogy önző, de csak ha emberekről van szó. A szeretői abba a képbe estek bele, amit a jégen és az interjúkban nyújtott, míg Makkachint nem érdekelte, hogy profi műkorcsolyázó, egyszerűen feltétel nélkül szerette.

Félig már elnyomta az álom, amikor hallotta csörögni a telefont. Katyusha a mosogatónál motozott, megtörölte a kezét, aztán felvette és halkan beleszólt.

- Valami Aleksandr Evgenievich keres – nyújtotta felé. Viktor összevonta a szemöldökét; igen ez a név annak ellenére is rémlett, hogy rettenetes volt a névmemóriája, és nem egyszer volt agyrázkódása, de az hogy lehetséges, hogy pont ő keresi ilyen hirtelen…

- Tessék, itt Viktor Niki…

- Vitya! Ezer éve nem hallottam felőled, és most olvastam a balesetedről, szóval…

- Sasha? – Hallotta a saját hangját egy kvinttel feljebb szökni, és a nyelvére harapott, hogy magához térjen a meglepetésből. Azt hitte, már rég túlvan rajta, a gerincén viszont áramütésszerűen cikázott végig a rég nem érzett izgatottság. – Miért pont most?

- Eszembe jutottál.

- Három év után? – Utálta, hogy hirtelen ilyen esetlennek hangzik. Azt hitte, hogy amikor elégette a nála maradt ruháit, az iránta érzett érzelmei is vele égtek; aztán kitáncolta a szerelmi bánatát, és Sasha szíve helyett ezer másikat nyert meg.

- Igen. Gondolkoztam a történteken. – Sasha megköszörülte a torkát, és Viktor szinte látta maga előtt, ahogy megvakarja a feje búbját. – Szóval arra gondoltam, hogy valamikor összefuthatnánk egy kávéra vagy vacsorára, most úgy sem vagy annyira betáblázva…

Viktor egy pillanatra elfelejtett levegőt venni. Ez volt az a hívás, amire a szakítás után hónapokig várt, és ha akkor kapja, talán gondolkozás nélkül ugrik az alkalomra. Azóta azonban ő is összetört pár szívet, és tisztában volt vele, hogy működnek ezek a dolgok. Sasha kanos, kidobta a barátnője vagy csak játszani akar, tiszta sor. – Nem.

- Nem? Azt hittem…

- Nézd, Sasha, ez a vonat már elment. Évekig megvoltunk egymás nélkül, ne szakítsunk fel régi sebeket.

Ahogy a másik férfi édes szavakkal, egyre türelmetlenebbül győzködte, erősödött benne az érzés, hogy helyesen döntött. Egykori szerelme még mindig nehezen fogadott el nemleges választ, és egy halk sóhajjal kinyomta a hívást a lábához dobva a telefont. A keze remegett, ahogy végighúzta az ujjait összegubancolódott tincsein. Aztán hirtelen felült, Makkachin ijedten ugrott mellőle, amikor a mankóért nyúlt. Lassan, ügyetlenül botorkált ki a fürdőszobába, Katyusha épp a tűzhelyen kavargatta a húslevest. Szerencsére nem láthatta, milyen arcot vág.

- Ki volt az? Kell segítség?

- Nem fontos. Megoldom.

Életében először érezte úgy, hogy a tükörből visszanéző férfi nem önmaga, és hogy gyűlöli ezt a lányosan csinos arcot, amit hosszú, hamuszőke fürtök kereszteznek. Hiába próbált szakállt növeszteni, röhejesen nézett ki vele, és nem segített a nőiességén. Talán drasztikusabb megoldásokhoz kellene folyamodnia?

Amint biztosnak érezte az egyensúlyát a jobbján, elengedte a mosdókagylót. Még utoljára kifésülte a haját, mielőtt laza lófarokba fogta és az ollóért nyúlt. Kicsit megfeszítette a copfot, majd levágta a tövénél, az elszabadult tincsek az arca mellé hullottak. A szeme elé emelte azt, ami a régi névjegyéből maradt. Ideje lesz újat keresnie, elege van a média erőltette androgün jegyekből. Yakov biztosan haragudni fog, de kit érdekel… Rámosolygott a tükörképére, és a homlokához vitte az ollót, hogy rövidebbre vágja a frufrut, amikor halk sikkantást hallott az ajtó felől.

- Vitya!

Az elképedt kifejezés nővére arcán mindent vitt; igen, a rajongói is pont így fognak reagálni. Viktort elégedettséggel töltötte el, hogy ismét képes lesz valami nem várt lépéssel meglepni őket.

- Mégis miért…?

Vállat vont. – Meguntam?

Katyusha az ajkába harapott, és Viktor egy pillanatig attól tartott, hogy elsírja magát, olyan szomorúan bámulta a kezében maradt copfot.

- Szólhattál volna – mondta végül, és mögé lépett, hogy a haját ujjaival átszántva felmérje a kárt. Viktor elégedetten konstatálta a tükörképükre nézve, hogy végre egyértelműen látszik a neme. – Gyere velem, rendbe hozom.

Mindketten elfeledkeztek a tűzhelyen rotyogó húslevesről, ahogy Viktor leült a konyhaasztalhoz. Katyusha kerített egy törülközőt a vállára, aztán halkan hümmögve munkához látott, hogy új embert faragjon öccséből. Makkachin megugatta, amikor először látta rövid hajjal. Viktor nevetve duruzsolt neki, hogy megnyugtassa, míg kezei újra és újra megkönnyebbült fejére tévedtek.

Amikor Sasha késődélután újra próbálkozott, egyszerűen letiltotta. Az újjászületett Viktor Nikiforovot nem érdeklik a régi tiniszerelmei.

~o~

Yuuri valahogy mindig felkapta rá a fejét, ha Viktor oroszul beszélt; a hangja annyival mélyebb és természetesebb volt, habár közel sem értett minden szót, mert a férfi rettenetesen hadart. Megkopott nyelvtudása, amit a férfi érkeztével lelkesen próbált leporolni több kevesebb sikerrel, inkább csak azt árulta el, mi a beszélgetés témája: Katyusháék megkapták a csomagot, a lányok le sem akarják venni az aranyos új ruhákat, az integetős macska pedig mostantól a konyha őre. Yuuri lusta köröket rótt bemelegítésként, míg igyekezett nem túl feltűnően bámulni párját. Nem sokszor látta ilyen boldogan és kisfiúsan vigyorogni, ha az anyanyelvén beszélt, és gyanakodott rá, hogy a tanítása eredetileg csak egy ürügy volt, hogy elhagyja a hazáját, ahol az elvárások mázsás súlyként nehezedtek a vállára.

Közvetlenül a döntő előtt azt mondta, nem számít, hogy aranyérmet nyer-e, mert az ő szívét már megnyerte, és vele szeretne maradni Japánban akkor is, ha esetleg visszavonulna. Yuuri érezte, ahogy ennek hatására halványulnak a félelmei, és élete legjobb eredményét korcsolyázta. És megérte a rengeteg munka és szenvedés Viktorért, a szemeiből sütött a büszkeség és a szeretet, össze sem volt hasonlítható azzal az emberrel, akinek a kamerákat látva automatikusan az ajkára kúszott az udvarias mosoly.

És a világ már kevésbé gyűlölte, amiért elvette a pódiumról Viktort, mert bizonyította, hogy megérdemli a törődését.

- Yurochka! – kiabált neki heves kalimpálás közepette. – Gyere ide, be akarlak mutatni a nővéremnek.

Yuuri ezt hallva majdnem kiesett a ritmusból, és az egyensúlya is megingott, de nem volt mit tenni. Ha Viktor a fejébe vett valamit, az úgy is lesz, és lenyelte a torkán felkúszni készülő idegességet. Igyekezett arra gondolni, hogy ez milyen nagy lépés a kapcsolatukban. Viktor végre elég közel engedi magához, ha egy ilyen fontos családtagjának akarja bemutatni! Amint a palánk közelébe ért, Viktor könnyedén a jégre lépett, felé iramodott, és mielőtt még kikerülhette volna, elkapta a derekánál fogva. Hangosan nevetett a tiltakozásán a kezébe nyomva a szemüvegét. Akkor sem engedte el, amikor újra felemelte a telefont, és összekoccantotta a fejüket. Yuuri zavartan mosolyogva integetett a kamerának, és halkan elmotyogott egy jó napotot. Érezte, ahogy Viktor bátorítóan megszorítja a derekát. Katyusha nem tűnt harapósnak; hatalmas babakék szemeivel és vállig érő sötétszőke hajával nagyon hasonlított öccsére, és a cserfes mosolyuk vonala is ugyanolyan volt.

- Szóval ő itt a barátom, Yurochka, akire nem is lehetnék büszkébb…

- Zavarba hozol – motyogta halkan, de azért mégsem állta meg vigyorgás nélkül. – Örvendek.

- Én is, hogy végre odaadta a telefont, mert Viten’ka másról sem hajlandó beszélni, mint rólad. Gratulálunk a győzelmedhez, néztük az élő közvetítést a családommal. – Valamivel erősebb akcentusa volt, mint Viktornak, és a lassú beszédtempójából hallatszódott, hogy nincs ahhoz hozzászokva, hogy idegen nyelven beszéljen.

- Köszönöm.

- Kicsit félénk, de ugye milyen aranyos? – tette hozzá Viktor álmodozva oroszra váltva, mielőtt útjára engedte volna. Yuuri örült, hogy nem vette észre, hogy ég a füle az idegen nyelvű bóktól.

Edzés után elmentek megsétáltatni Makkachint a kikötőben. Yuuriban valahányszor fellángolt az aggodalom, amikor valaki felemlegette az oroszországi versenyt, aminek a felét egyedül csinálta végig. Élénken élt még benne, milyen érzés elveszteni egy kutyát, és Makkachin igencsak a szívéhez nőtt az elmúlt hónapok során. El sem merte képzelni, mennyire összeroppant volna Viktort, ha elveszti, hiszen lassan tíz éve össze voltak nőve az állattal. Yuuri hitte, hogy nekik több időt szabtak együtt, mint neki és Vicchannak, és az imái valahol fönt meghallgattatásra találtak.

Viktor forró csokit vett maguknak egy utcai standnál, és egy mikulás sapkát nyomva a fejébe rávette, hogy pózoljanak a bevásárlóközpont csillogó-villogó karácsonyfája előtt. A képet természetesen rögtön felpakolta az összes létező közösségi felületre, ahol profillal rendelkezett, és Yuuri sunyiban kikapcsolta az értesítéseket a telefonján, hogy ne zörögjön folyamatosan.

A házban is felállítottak egy kisebb műfenyőt Viktornak és a véletlen arra tévedő nyugati turistáknak, amit a férfi gyermeki lelkesedéssel díszített fel egymaga. Még a konyhába is bekéredzkedett, hogy mézeskalácsot süssön a családnak. Yuurit a fahéj illata a detroiti ünnepekre emlékeztette; Phichittel egyszer kipróbáltak egy receptet, de a sütemény valamiért ehetetlenül keményre sikeredett. Viktoré viszont puha és omlós volt, és Yuuri megdorgálta magát, amiért alábecsülte barátja konyhai tehetségét.

Viktor később elnézést kért, és egy fontos hívásra hivatkozva elvonult a szobájába. Yuuri kihasználta az alkalmat, hogy végre rendeltetésszerűen használja a fürdőt, és addig áztatta magát a forró vízben a csillagokat bámulva, míg minden lehetséges bőrfelülete puhára ázott és eltompultak a gondolatai.

~o~

Bizalmatlanul meredt a kezében tartott készülékre. Rögtön beütötte a számot, amint nővére elküldte, de valahogy nem vitte rá a lélek, hogy elhúzza a zöld hívógombot.

Nagyszerű jellemfejlődés – majd’ huszonnyolc évesen még mindig tart az apjától, holott már tíz éve külön élnek, és csak a kínos családi vacsorákon találkoznak, amiket Katyusha erőltet, hátha ezzel kibékíti őket. Valójában csak nőtt a szakadékot növelték vele.

Sok ezer kilométer választja el őket; telefonon keresztül nem tud hozzáérni és nekilökni a szekrénynek, és nem láthatja az arcát, amikor fröcsög. Persze még nem biztos, hogy kiabálni fog. Lehet, hogy már bevette a gyógyszereit, és teljesen nyugodt lesz, és akkor meg van rá a remény, hogy egyszer az életben normális beszélgetést folytatnak.

Nagy levegőt vett és bent tartotta.

Ha mégis rosszul sülne el a dolog, innen nem dobja ki senki, és nem tudja elvenni tőle azokat, akiket szeret. Az utóbbi hónapokban hihetetlenül a szívéhez nőtt a Katsuki család, hiába a nyelvi korlát, és miattuk még japánul is elkezdett tanulni, habár Yuuri tökéletesen beszélt angolul köszönhetően az Amerikában eltöltött éveknek. Viktor fejében viszont már kezdett körvonalazódni egy terv, miszerint a szezon után Japánban marad, akárhogy is dönt Yuuri a karrierjéről.

Kifújta a benntartott levegőt.

Innen nem fogják kidobni, mert meleg.

Elhúzta az ujját a képernyőn. Míg kicsörgött, gondolatban végigfutotta a korábbi beszélgetés egy részét a nővérével.

Nincs jól. Tudom, hogy egy seggfej, és nem érdemli meg, de adhatnál neki még egy utolsó esélyt. Ha pedig szemét lenne, csak gondolj arra, hogy mi itt vagyunk neked, Yurochka ott van neked Japánban, a rajongóid imádnak és semmi, de semmi hatalma nincs feletted. Csak egy rozoga vénember, aki már harmonikázni is elfelejtett, és nem tud magáról gondoskodni.

A telefon hosszasan kicsörgött, mire felvette egy ápoló. Ritkán történt meg, hogy a családneve hallatán elsőként nem rá asszociáltak. Valahogy mégis kellemes meglepetés volt ez az ismeretlenség.

Yuuri takaróját gyűrögette, mialatt az ápoló megkereste az apját.

Nem várta volna, hogy megdobban a szíve a rég nem hallott, karcos hangtól, és tudta, hogy a sajátja elcsuklik, ahogy megszólítja.

- Papa? Itt Vitya. Csak szerettem volna boldog szülinapot kívánni…

- Hallom, újabban Japánban lopod a napot.

Viktor érezte, ahogy a pulzusa egy pillanat alatt magasba szökik, de lenyelte a hirtelen jövő indulatot. – Nem lopom a napot, edző vagyok. Talán azt is hallottad, hogy a tanítványom, Katsuki Yuuri milyen sikeres.

- Nem érdekel. Felnőhetnél már, és kereshetnél egy tisztességes munkát.

- Mi?

- Nyisd ki a szemed, a kortársaid mind családot alapítanak, míg te vagy a jégen bohóckodsz, vagy a kis japánnal henteregsz. Azt hittem, megjött az eszed, amikor megszabadultál a hajadtól.

Élesen szívta be a levegőt, és elszámolt tízig oda és vissza, mielőtt válaszolt volna. – Sosem bohóckodtam, és ezt te is tudnád, ha legalább egyszer eljöttél volna megnézni. Ahhoz pedig senkinek semmi köze, hogy mit csinálunk a szabadidőnkben Yuurival. Nem fogok megnősülni és gyerekeket csinálni, csak hogy elégedett legyél velem.

- Rendben. Most írtad ki magad az örökségből.

Viktor gúnyosan felhorkant. – Nem mintha rászorulnék.

- Beteg vagy, Vitya, csak tudnám, hol rontottam el a nevelésedet…

- Kérdi ezt az alkoholista – vágott közbe. – Tévedtem, amikor azt hittem, hogy tudunk normális felnőttek módjára beszélni. Sajnálom, hogy a saját nyomorodat rám vetíted ki.

Kinyomta a hívást, mielőtt végképp leomlott volna a gondosan felhúzott nemtörődöm álca.

Hogy lehet az, hogy bárki kritikája lepereg róla, akár levélről a víz, de az apja, akit sosem érdekelt a boldogsága, bármikor össze tudja törni? A hajába túrt, és megremegett az ajka; pont ott kopaszodott, ahol az apja is kezdte, pár éven belül biztosan meg fog látszani, és akkor oda az örök fiatalság illúziója…

Akármit is gondol az apja, ő tudja, hogy nem beteg. Hogy is lehetne ez betegség, ha égbe emelő érzés a szerelem, amit Yuuri iránt érez, és a papok hazudnak, ha azt mondják, a pokolra jut érte, csak mert mindketten férfiak. Hiszen isten szeretete feltétel nélküli és odaadó, ő is képtelen gyűlölni a keserű apját, hiába ad rá újra és újra okot.  

Égették a szemeit a könnyek; idejét sem tudta már, mikor sírt azért, mert elveszettnek érezte magát. Szánalmasan festhetett, mert Yuuri arcára néma döbbenet volt írva, amikor belépett a szobába és találkozott a pillantásuk. Reménykedve felé nyújtotta a karjait. Yuuri teste meleg és finom illatú volt, a közelsége megnyugtatta.

~o~

Yuuri egy törölközővel dörgölve a haját tért vissza a szobájába. Viktor az ágy szélén ücsörgött könyökét a térdén támasztva, arcát a tenyerébe rejtve, de felkapta a fejét, amint hallotta az asztalnál motoszkálni. Még a félhomályban is látta, hogy van valami furcsa érzelem az arcán, a szemei pirosak, és megtorpant a szoba közepén. Csalnának a fények, vagy Viktor most tényleg…?

Magából kiindulva inkább egyedül akart volna lenni ilyen helyzetben, de mielőtt megkérdezhette volna, Viktor felé tárta a karjait, és rögtön átölelte a combjainál arcát a hasába fúrva, amint odalépett hozzá. Yuuri egy pillanatra megdermedt, aztán ellazult az ölelésben, és a világos tincsek közé túrt. Ez mintha olaj lett volna a tűzre, mert Viktor válla megremegett és szaggatottan felsóhajtott.

Yuuri biztos volt benne, hogy rendesen megtörölközött – ezek szerint Viktor könnyei áztatják át az elnyűtt alvós pólót a köldökénél, és hirtelen fogalma sem volt, mit kellene tennie. Nem csak párja reménytelen a verbális vigasztalásban…

- Szeretnél róla beszélni? – kérdezte halkan, míg gyengéd köröket dörzsölt a lapockáján a tenyerével. Viktor megrázta a fejét, engedett egy kicsit a szorításán, hogy lehúzza az ölébe. Nem nézett a szemébe, amikor Yuuri segített megtörölni az arcát. Valahogy megnyugtató volt az észrevétel, hogy Viktor emberien fest sírás közben. És hogy közben körülbelül annyira vonzó, mint egy náthás kiskutya.

- Csak ölelj át – motyogta, ahogy a vállára hajtotta a fejét. Yuuri engedelmesen a háta köré fonta karjait, ahogy tőle tanulta, és finoman ringatta, míg a szipogása el nem csitult. A légzése lassan egyenletesebbé vált, és egy jó tíz perc múlva azt vette észre, hogy párja kezei a fenekére csúsznak. Igen, határozottan ott szívogatja a nyakát, ahol olyan érzékeny.

Yuuri felnyögött. Igen, nem tagadta, hogy ma már eszébe jutott egy ilyen szituáció, de nem volt benne biztos, hogy a felzaklatott Viktornak pont szexre lenne szüksége. Ezt még úgy is beismerte, hogy kész kínzás volt számára is, amikor eltolta magától, hogy a szemébe nézzen.

- Yuuri, tetszik neked a hajam?

- Pe-persze – dadogta. Nem teljesen értette, hogyan jutott ez pont most az eszébe Viktornak, mikor a választ úgy is tudja. Szerinte legalábbis elég lényegre törő volt ezzel kapcsolatban: rendszeresen megfésülte, vagy éppen a pillanat hevében a fürtjeit húzta.

- És tetszett akkor is, amikor hosszú volt?

- Igen, de miért érdekel ilyen hirtelen? Úgy is nyilvánvaló.

- Azért, mert úgy néztem ki vele, mint egy lány?

- Mi? – Értetlenül megrázta a fejét, és a két tenyere közé fogta Viktor arcát, nehogy elforduljon. – Azért tetszett, mert az is te voltál. Gyönyörű, magabiztos és tehetséges.

- Tudtam, hogy csak a szépségemért szeretsz! – biggyesztette az ajkát Viktor.

- Persze, nincs is szebb, mint egy szipogó orosz műkorcsolyabajnok. Olyan buta tudsz lenni.

Viktor felprüszkölt a nevetéstől. – Köszönöm a bókot. – Egy hirtelen mozdulattal hátradöntötte, és Yuuri már köré fonta volna a lábait, de párja játékosan lenyomta a térdeit, és a combjaira ült.

- Meg akarlak lovagolni.

- Oh… ez új – suttogta, és belepirult a pillantásba, amit Viktor vetett rá a frufruja alól. Kezeit a combtövében nyugtatva hátradőlt és élvezte a látványt.

Yuuri nem volt rá büszke, amit azután tett, hogy Viktort kimerültségében elnyomta az álom. Megbizonyosodott arról, hogy nem fog felriadni, ha kihúzza alóla a karját, a telefonjáért nyúlt és feloldotta a képernyőt. Háttérnek egy lesifotó volt beállítva róla és Makkachinról, amit még az óceánnál lőtt róluk, amikor lelkesen pancsoltak a vízben. Mielőtt még meggondolta volna magát, gyorsan megnézte a kimenő hívásokat.

Ahogy sejtette, egy név nélküli orosz szám szentpétervári körzetszámmal. Két hívás olyan messzire még neki is sokba fog kerülni. Kikereste Katyusha számát és elmentette magának. Lehet, hogy Viktor nem fog ennek örülni, de akkor is kideríti, mi borította ki így legkedvesebb edzőjét.

~o~

Viktor mind a huszonnyolc évét érezni vélte szülinapja reggelén, de erről mélyen hallgatott. Ha megjegyzi, Yuuri valószínűleg piszkálni kezdi, amiért túldramatizálja és vénembernek állítja be magát, holott csak négy évvel idősebb.

Már csak azért sem akarta megjegyezni, nehogy párja úgy érezze, kötelező különlegessé tenni a napot. Legszívesebben elfeledkezett volna róla, de ez már csak azért is lehetetlen volt, mert az üzenőfala már így is tele volt köszöntésekkel. Úgy döntött, aznapra ki is kapcsolja a telefont, nincs szüksége udvariaskodó hívásokra, és ebéd után elrángatja Yuurit megnézni a legújabb Star Wars filmet. Ráér holnap foglalkozni azzal, hogy öregebbnek érzi magát. Szerencsére Yuurinak nem volt ellenvetése a programot illetőleg, csak ragaszkodott egy hosszabb kocogáshoz, ha már a délutáni edzést kihagyják.

Sejtelme sem volt, hogy mindez tökéletesen beleillik Yuuri terveire, aki lassan három napja azon törte a fejét, hogyan tartsa távol az ünnepeltet a készülődéstől. Utólag már felismerte, milyen gyanús volt az, hogy a Katsuki család látszólag elfelejtkezett a szülinapjáról.

A moziból visszafele Yuuri nem bánta, hogy összefűzte az ujjaikat az utcán. A kesztyűik valahol a táskában lapultak, egyikőjük sem fázott annyira, hogy előkotorják. A városkában már így is nyílt titok volt a kapcsolatuk, ami rég átlépte az egyszerű edző-tanítvány viszonyt, és az embereknek egyszerűen már kevésbé volt érdekes firtatni a magánéletüket. Viktort boldoggá tették az olyan apróságok, minthogy Yuuri nem riad meg az érintésére, és hogy időről időre megszorítja a kezét, mintegy jelezve, hogy ott van neki, még ha sétálás közben nem is sokat beszélnek. Azon kivételes emberek egyike volt, akivel a hallgatás kellemes volt, és nem érezte a késztetést, hogy mindenáron üres szavakkal töltse meg a csendet.

Viktorra egyre kevesebbszer tört rá a honvágy, ahogy hallotta a sirályokat rikoltani a víz fölött.

- Maradj itt egy percre – állította meg Yuuri a bejáratban. Viktor félrebiccentette a fejét, és bizonyára megkérdezte volna, miért nem mehet be vele rögtön a finom melegbe, ha Makkachin nem rohanja le a szeretetével, amint kinyílik az ajtó. Mintha ezer éve nem látta volna, holott reggel lelkesen lógó nyelvvel, csengetve (a pár héttel ezelőtti fiaskó után Viktor csengettyűt kötött a nyakába, hogy hallják, merre jár) elkísérte őket kocogni. Yuuri titokzatos mosollyal az arcán tért vissza, és kézen fogva maga után húzta. Viktor sietősen rúgta le a lábáról a kinti cipőjét, hogy mihamarabb puha házipapucsba bújhasson.

Az ebédlőben már várt rájuk az egész Katsuki család Yuukóékkal, Minakóval és pár törzsvendéggel kiegészülve. Mind ott ültek a színes betűkből, oroszul kirakott felirat alatt – Boldog születésnapot, Vicchan! Viktor meglepetésében a szája elé kapta a kezét, de ez még nem volt minden, mert leültették az asztalfőhöz, míg Yuuri a szintetizátor mögé perdült, és beszélni kezdett.

- Mióta megjelentél az életünkben, folyamatosan meglepetésekkel szolgálsz, és most ezt a szeretetet szeretnék valamelyest viszonozni. Ne, Viktor, maradj a helyeden, majd utána megölelhetsz… Szóval fogadd szeretettel ezt a dalt, úgy hallottam, ezt szokás énekelni nálatok, ha valakinek szülinapja van. – Vékony ujjait a billentyűkre helyezte, és elkezdett játszani egy régi-régi dallamot, míg a többiek az ütemre rázták a csörgős hangszereket. A szeme sarkából látni vélte, amint a hármas ikrek felkapaszkodnak a kanapé hátára, hogy jobb szögből rögzíthessék az utókornak az eseményeket. Képtelen volt levenni a pillantását a gyengéden mosolygó Yuuriról, aki kicsit bizonytalanul ugyan, de szinte tökéletes kiejtéssel énekelni kezdett.

- Pust' begut niuklyuzhye, peshechodui po luzham, a voda - po asphal'tu rekoy…

A refrénnél az egész társaság bekapcsolódott; papírlapról néztél a szöveget, egy részük valószínűleg halandzsázott, de Viktor úgy érezte, még sosem hallott ennél szebb feldolgozást. Valahogy túl hamar lett vége a dalnak, és lelkesen tapsolva felpattant az asztaltól, hogy Yuurihoz siessen. Csontropogtató ölelésbe zárta, és köszönömöt suttogott annyi nyelven, amennyit ismert.

- Gyönyörűen hangzol oroszul – bukott ki belőle a pillanat hevében az anyanyelvén.

- Spasibo – vágta rá Yuuri, mire elkerekedtek a szemei. Lehetséges lenne, hogy tud oroszul…? Mindvégig értette volna, ha véletlen nem a közös angol nyelven szólalt meg?

- Csalódtam benned, hogy nem mondtad el, hogy tudsz oroszul. Most ki kell engesztelned!

A környezetük azon része, aki értette, felkuncogott. Yuuri az ajkába harapott, hogy ne kezdjen el nevetni Viktor arckifejezésén. Az ikrek feszült figyelemmel, cserfesen vigyorogva várták a fejleményeket, hogy elsőként posztolhassák a Twitterre.

- Mit szeretnél?

- Énekeljétek el még egyszer a dalt!

~o~

- Még mindig nem hiszem el, hogy eltitkoltad előlem – nyafogta pár órával később Viktor. A vendégek távoztával csak maguknak tudhatták a fürdőt, habár az orosz enyhén spicces volt az elfogyasztott szakétól. Yuuri jól sejtette: amint megtudta a titkát, inkább az anyanyelvén akart beszélni, ráadásul alkohol befolyása alatt valahogy alapjáraton keverte a nyelveket. -  Hogy tehetted ezt?

- Először nem akartam, hogy túl magas elvárásokat fűzz hozzám, aztán… elfeledkeztem róla? – Yuuri elhallgatott egy pillanatra, és a megfelelő kifejezésen gondolkozott. – Angolul tudok normálisan.

Viktor megajándékozta egy részeg-büszke vigyorral. – Oroszul is, ahogy hallom. Mégis mikor és hogyan…?

- Detroitban az egyik félévben volt egy szabad délutánom, pont akkorra esett egy kezdő orosz kurzus, és gondoltam kipróbálom. Kevesen voltunk, én pedig motivált voltam.

- Olyan édes vagy! – rikkantotta Viktor, és közelebb hajolva összedörgölte az orrukat. Yuuri meg sem lepődött, hogy a keze a combjára csúszott. – Hihetetlen, hogy még mindig tudsz újat mutatni.

- Meglepetésnek szántam, ráadásul ha hadarsz, egy kukkot sem értek.

- Ez nem ér, te bezzeg kezdetektől fogva nevethettél azon, hogy a fordítóprogrammal próbálok kommunikálni a családoddal. Amúgy honnan ismerted a dalt?

Yuuri érezte, hogy elvörösödik. Előbb-utóbb úgyis kiderült. – Előfordulhat, hogy beszéltem a nővéreddel…

- Az áruló! – emelte a szívéhez teátrálisan a kezét, és Yuuri megrökönyödött pillantását látva rávetette magát, és enyhén dülöngélve átölelte. – Ennél szebb ajándékot még sosem kaptam.

- Örülök, hogy tetszett. – Finoman megsimogatta a hátát, mielőtt eltolta volna magától. A spicces Viktor és az onsen nem feltétlen jó kombináció. – Ideje ágyba bújni.

Viktor szemei felcsillantak. – Szóval még nincs vége az ajándékomnak?

- Viktor, részeg vagy, alszol, amint párnát ér a fejed.

Eltartott egy ideig, mire kiimádkozta a forró vízből, és elmagyarázta, hogy a kései óra ellenére sem jó ötlet meztelenül caplatni a szobájukba. Igaza volt, mert Viktor békésen álomba merült, amint párnát ért a feje. Betakarta, kisöpörte az arcából a haját, és muszáj volt mosolyognia a szeretettől, ami barátját nézve elöntötte.

Végre engedett a matrjoska harmadik bábuja. 

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta! Hónapok óta nem írtam ilyen hosszú ficet, szóval most nagyon boldog vagyok, hogy a fandom adott nekem egy ilyen párost, akik ennyi gondolatot ébresztenek bennem. 

Spasibo (orosz) - köszönöm
A dalt pedig, amit Yuuriék énekeltek, itt találjátok (nekem az orosz csoporttársaim mutatták nyáron): Ya igrayu na garmoshke  A videó leírásában van egy angol fordítás is - sajátot egyelőre nem szeretnék csinálni, mivel az orosz tudásom kimerül abban, hogy cirill betűket tudok olvasni, a fordítás fordítása pedig tudjuk, milyen.