Puolueettomuus

A fic egy része még azelőtt született, hogy Finnországba mentem volna, és az útikönyvemet olvasgattam; amikor befejeztem, már nem nagyon emlékeztem rá, hova akartam kilyukadni, ezért talán olyan se füle, se farka, mindenesetre RusFin némi SuFin utalással, játszódik a helsinki záróokmány aláírásakor, 1975-ben, a könyvem szerint Finnország villámhárítót játszott a nagyhatalmak között, amit pár ország kétszínűnek talált. 

- Figyelmet kérek! – Határozott kopogtatás a töltőtollal a vizespoháron, pár torokköszörülés, és végre az országok többsége a házigazdára irányította a figyelmét. – Köszönöm. Üdvözlök mindenkit a helsinki konferencián. Ha valaki nem ismerne, én Finnország vagyok, s mint egyik katonai szövetség tagja sem, semleges állam. Kedves Egyesült Államok és Szovjetunió, itt megbeszélhetitek a problémáitokat anélkül, hogy pisztolyt fognátok egymás fejéhez. Akár kezdhetitek is.

- Ruszki öleb – sziszegte valaki mögötte, de Finnországnak szeme sem rebbent; nem hallotta, vagy éppen pont nem érdekelte. A felszólított felek fagyos mosollyal méregették egymást, és ő egy halk sóhajjal visszazuttyant a helyére. Ő mindent megtett, talán merő udvariasságból nem fogják szétszedni szeretett fővárosát.

Semlegesség… nos, ha azt annak lehet nevezni, ha keleti szomszédja minden adandó alkalommal beleszól, kivel szövetkezhet, és kapcsolatuk megerősítésére örök barátsági paktumot irat alá. Bizonyos dolgokat viszont meg kell tennie – még ha ez azt is jelenti, hogy büdös, neveletlen kölykökként viselkedő nagyhatalmak után takarítson.

*

Lopva figyelte Finnországot. A fiú – nem, már férfi, felnőtt! – eléggé megváltozott legutóbbi találkozásuk óta. Ha az északi háborúban tépett volt, a második világégés után egyenesen szétszaggatott, az arcát megannyi vágás borította, a testét zúzódások borították, és évekig nem tudta rendesen használni a bal karját. Most viszont látszólag majd’ kicsattant az energiától, ahogy próbált arról gondoskodni, hogy vendégei semmiben se szenvedjenek hiányt, valamint hogy egyikük se ugorjon a másik torkának. Gazdasági fellendülés, világos, temérdek faipar, és némi kezdetleges elektronika, a dizájnötletei is elég jók. És kereskedőpartnernek ott van neki a hatalmas keleti szomszéd.

Aki kereskedőpartner létére meglehetősen közel hajolt Finnországhoz, és Berwaldnak már főtt a feje egy jó magyarázat miatt, ha lebukna, hogy utánuk jött, és kihallgatta őket. Szünet végén eleinte véletlenül követte őket, a büfét keresve, és mire észbe kapott, a kettős már egy félreeső erkélyen turbékolt, s az ajtót figyelmetlenül nyitva hagyták, így Svédország nagyjából hallhatta az orosz nyelvű csevejt.

- Csak egy szálat szívj el a kedvemért… - nyafogta ellenállhatatlanul Oroszország, s amit akart, megkapta, mint általában.

- Tudod, hogy szeretnék leszokni – sóhajtotta Finnország, de azért mégis kiszolgálta magát a dobozból. Társa elégedetten mosolygott, és közelebb hajolva meggyújtotta a cigaretta végét. Aztán nem húzódott el, Svédország nem egészen látta, mi történik, ezért kicsit kihajolt, és pont elkapta a pillanatot, amikor Ivan átkarolja Tino derekát és a nyakába csókol. Lefagyva figyelte a jelenetet, míg a vendéglátó el nem lökte magától szomszédját.

- Eszednél vagy? Itt bárki megláthat. Legalább nyilvánosan lennél tekintettel az intimszférámra…

Svédország kevés olyan embert ismert, aki ilyen hangnemet mer megütni a nagy Szovjetunióval, és az izmai készenlétben feszültek, hogy közéjük ugorjon, ha eldurvulna a helyzet. Az orosz viszont csak csalódottan fújt, és Tino felé nyújtotta a hamutálát, amit a fiú mosolyogva fogadott. Idejét se tudta már, mikor látta utoljára cigarettázni, talán még valamikor a háború végén; azóta láthatóan megtanulta köhögés nélkül művelni, amiben Ivan bizonyára nyakig benne volt. Érezte, hogy a féltékenység kúszik fel a torkán – persze semmi joga rá, hiszen már rég nincsenek együtt, sosem voltak igazán, sosem sikerült nyitniuk annyira egymás felé, hogy mélyebb, intimebb kapcsolat legyen közöttük. Oroszország viszont elérte ezt röpke száz év alatt, amiért rettenetesen irigy volt rá. Jobbnak látta magára hagyni a párost, mielőtt még valami meggondolatlanságot művelne, vagy ennél többet látna.

*

Finnországnak már az első másfél órában megfájdult a feje a kedves vendégseregtől, s azzal az eltökélt szándékkal indult a szünetben kiszellőztetni a fejét, hogy az első szembejövő kanapéra lefekszik szundítani, még ha csak öt perc is adatik neki. Ehhez képest Ivan rögtön odatáncolt hozzá, hiba lett volna elutasítani, így előbb és békésebben szabadul. A férfi joviális mosollyal karolta át a vállát, és egy elhagyatott erkélyre húzta; és persze, hogy rávette egy szálra, mert ő bármibe beleviszi, abba is, amit ő nem is akar igazán, lásd a legutóbbi szombat estét, amikor áthajózott Leningrádba, vettek egy üveg vodkát, és az este további részét Tino szerette volna elfelejteni a maga részéről, de Ivan tett róla, hogy erre esélye se legyen. Már két nappal később dorombolva jött hozzá a közeli ismétlés reményében.

- Csak egy szálat szívj el a kedvemért… - unszolta, mire csak lemondóan csóválta a fejét.

- Tudod, hogy szeretnék leszokni.

- Halhatatlan vagy, nem teljesen mindegy?

- Szörnyű vagy – sóhajtotta lemondóan. – A jó barátságunkra.

Ivan arca ezt hallva felragyogott az elégedettségtől. Utált egyedül füstölni, aminek az egész keleti blokk kárát látta, még az egyébként kényesebb Feliks is rágyújtott, hogy békén hagyja. Finnország is csak az ő társaságában cigizett, egy plusz pont sosem árt Oroszországnál. Arra viszont nem számított, hogy a férfi ettől felhatalmazva érzi magát további közeledési kísérletekre, és halkan, ijedten nyikkant fel, amikor magához rántotta és a nyakába csókolt. Erőtlenül vert a karjába, talán meg sem érzi a kabáton át.

- Eszednél vagy? Itt bárki megláthat. Legalább nyilvánosan lennél tekintettel az intimszférámra… - Az ajkába harapott. Ugyan sok mindent megengedhetett magának vele szemben, kihasználva, hogy Ivan nagyon kedveli, de mégis tartott tőle, hogy egyszer elpattan a férfi híres türelme. Úgy tűnt azonban, hogy most jól szórakozik rajta, mert mosolyogva felé nyújtotta a hamutálat.

- Ezek szerint kettesben szabad a préda?

Neked mindig az, de inkább leharapta volna a nyelvét, hogy ez a mondat meggondolatlanul kicsússzon a száján. Még a végén bátorításnak venné, és így is biztos volt benne, hogy még ma meg fogja invitálni a szobájába.

Bármit a békéért, még ha ezért néha undorodik is magától, a többi országról már nem is beszélve. Volt egy olyan érzése, hogy a nyugati országok nem kedvelik túlzottan azért, amiért így kihasználja a helyzetét.

- Örülök, hogy nem szennyezed a kelleténél jobban a környezetem – mosolygott rá, ahogy lepöccintette a tálka szélén a hamut. Ivan megcirógatta a mutatóujjával az arccsontját, és ő egészen belepirult ebbe az intim érintésbe, talán az előbbi nyakcsók utóhatása, talán nem.

- Neked bármit, Tinuska.

És valahol gyűlölte magát, amiért magától az érintésétől nem undorodik, hogy az italra fogja, ha összefeküdnek, vagy elhessegette miatta egy normális kapcsolat gondolatát, hiszen kinek lenne kedve Ivan után hozzáérnie… míg a Szovjetunió lesz a szomszédja, addig találni fog kifogást, hogy átruccanjon a szomszédba. Önmagát és Ivant is becsapta; hiszen ő nem ebbe a mostani énjébe szeretett bele, aki annyira tudatában van a hatalmának, hanem a cár tisztjébe, akivel órákon át sakkoztak a bársonyfüggönyös szalonban vagy kiszöktek éjszaka lovagolni… nem értette, miért kapaszkodik még mindig ennyire a múltba, még oka is lenne gyűlölni Ivant, aki már csak egy aranyos játszópajtásnak tekinti őt, akit azért mégsem egy csettintésre ugráltathat. Bizonyára azért olyan érdekes számára, mert már nem hozzá tartozik, és nyíltabban a szemébe meri mondani a véleményét.

- Lassan vissza kellene mennünk – jegyezte meg, ahogy elnyomta a csikket. Azt kívánta, bár ő is olyan könnyedén elszökhetne a felelősség elől, akár a füst, és már érezte a kezdődő migrént a homlokában.

Szerencsére Oroszország egyelőre kiélte minden közeledési vágyát, mert nem kísérelte vissza a terembe, hanem valamivel később tért vissza a baltiak társaságában, akik ritka kimenőjüket élvezhették Helsinkiben. Finnország fején nem segített a termet uraló lőporos hangulat, de igyekezett úgy tenni, mintha semmit sem érzékelne ebből, ahogy kiosztotta a szerződések formanyomtatványának első verzióját.

- Miért nem oroszul kaptam meg?

- Hülyén néz ki a nevem ruszkiul – nyafogta Amerika.

Finnország rezignáltan sóhajtott, észre sem véve, hogy nyugati szomszédja aggodalmasan figyeli. – Ivan, fordíts meg a lapot, sajnos a rossz felével adtam oda, Alfred te pedig ne akadj fenn apróságokon.

Amerika sértődötten szusszantott, a sértő megjegyzése Tino egyik fülén be, a másikon ki. Mikor is volt az, amikor még kicsi és teljesen ártalmatlan volt? Mindig is túl nagy jelentőséget tulajdonított magának, hála Anglia kivételezésének, Kanadából valahogy mégis igazi úriember lett, bezzeg, ha ők nevelték volna Svédországgal…

Svédország… az a kellemetlen érzése támadt, hogy figyeli, de amikor felé fordult, a férfi épp a szomszédjával vitatta hevesen az olvasottakat. Persze miért is gondolta, hogy majd pont ő fog figyelni rá? Egyébként sincs szüksége rá, már bizonyította, hogy nem volt olyan értékes számára, hogy harcoljon érte, és bizonyára megveti, amiért kielégíti Ivan mocskos vágyait.

Nem mintha Oroszországnak nem lennének mindenfelé szeretői, azt is rebesgették, hogy Kínát is fűzi.

Lerogyott a székébe, és óvatosan, körkörös mozdulatokkal nyomkodta a halántékát, hátha enyhül az ideges nyomás. Ha akkor felnézett volna, pont elkapta volna a svéd aggodalmas pillantását.

*

Már a megbeszélés végén jártak, amikor Finnországot a mondat közepén egy szemtelen galacsin találta el – pontosan tudta, ki lehet a feladó, és gyorsan a markába gyűrte a cetlit, nehogy elveszítse. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a gúnyos horkantásokat és a szánakozó pillantásokat, de az idegei elpattantak, amikor valaki kifelé menet elkapta a könyökét.

- Finnország…

- Nem érdekel, hogy… oh. – Enyhe meglepetéssel pislogott fel Berwaldra, legalább tíz éve nem beszéltek már személyesen, akkor is csak valami hivatalos ügyben. – Moi.

- Hej. – Svédország nyelt egyet, bizonyára zavarban volt az előbbi kirohanásától, ő pedig nem tudta, mit is mondhatna. Elhaladtában Ivan gyengéden végigsimított a vállán, mire ő megborzongott, Berwald arca pedig szabályosan elsötétedett. Amint a férfi hallótávolságon kívül ért, nem tudta magában tartani a véleményét. – Nem kellene ezt csinálnod.

- Mit? – vonta fel a szemöldökét Tino, és igyekezett leplezni, hogy elszorul a torka. Pont ő mond ilyet, aki mindig feladta a harcot, és inkább engedte, hogy a sorsa vigye. – Nem tudom, miről beszélsz.

- Ez a férfi veszélyes.

- Mondj újat – húzta a száját.

- Miattunk…

- Arra nem gondoltatok, hogy esetleg én is akarom? – vágott közbe türelmetlenül. A halántéka szinte sikoltott egy fejfájás-csillapítóért. Svédország megrökönyödve bámult rá, Tino érezte, ahogy vér szökik az arcába. Érezte, hogy túl sokat mondott, de nem értette, miért érdekli egyáltalán, mit gondol róla egykori szövetségese.  

- Hívj fel, ha szükséged van valakire – nyújtott át egy névjegykártyát, amin egy reptérhez közeli hotel címe és száma állt, Finnország elveszettnek érezte magát, szabályosan kapaszkodott a kártyába, míg erőt nem vett magán, hogy beszálljon a rendelt taxiba, ami egyenesen arra a helyre vitte, ahol Ivan szállt meg.

*

Finnország vizesruhával a fején feküdt az ágyként is kihúzható kanapén, és valahányszor az orosz keresztül ment a szobán, érezte lépteit végigremegni a koponyáján, holott igyekezett óvatosan járni. Még a saját szívverését is fájt hallani.

- Kár, hogy ennyi fejfájást okoztunk neked.

Tino lassan kifújta a levegőt, hátha az könnyít hasogató fején. Persze, hogy sajnálja, ilyen tempóban el fog maradni a szex, amit annyira várt. Így is zavarba hozta a nem várt gondoskodás, hogy Ivan főzött neki forró gyógynövényes teát abban a modern készülékben, amit amúgy annyira utált, a vizes borogatás és az elsötétített szoba… Bár látná ezt az oldalát is a többi ország, akkor talán kevesebben félnének tőle annyira.

- Az estét még bepótolhatjuk máskor, de a kedvedért aláírom a szerződést – mondta puhán. Tino feljebb tolta a homlokán a törülközőt, hogy a szemébe nézhessen; igen, nyoma sincs a tréfának, Ivan teljesen komolyan gondolja.

- Tényleg? Köszönöm.

- Igen – biccentett. – Egészen ésszerű javaslat, és ha a kedves Amerika elvtárs nem szól vele, mit csinálok a saját területemen, addig nem érdekel, ő mit csinál.

Az állítás második felét ugyan nehezen hitte, de azért bólintott.

- Természetesen ettől még nem léphetsz be egyetlen ellenem irányuló szövetségbe sem, mert az nagyon rosszul esne.

- Világos – motyogta.

- Szeretem, amikor ilyen jól megértjük egymást.

Finnország visszaejtette a fejére a hideg törülközőt, és óvatosan kinyújtózott a takaró alatt. Hallotta, hogy Ivan még letesz mellé egy pohár vizet, majd elvonult a hálószobába olvasni. Arra jutott, ártani nem árthat az alvás, Oroszország feltalálja magát az ő társasága nélkül is.

*

Amikor felébredt, már jócskán az éjszakában jártak a kinti fények alapján. Lassan mozdult a pokrócok alatt (Ivan még terített rá kettőt, és ekkor vette észre, hirtelen mennyire melege van), de a migrén szerencsére nyomtalanul elmúlt. Miután feltápászkodott, bepillantott a szobába, ahol az orosz az igazak álmát aludta nyitott szájjal, halkan horkolva, a legnagyobb békességben. Igyekezett minél halkabban motoszkálni, nehogy felébressze.

Egy telefonfülkéből hívta a megadott számot, a kellemes hangú recepciós hölgy továbbította a hívást Berwaldnak, aki ragaszkodott hozzá, hogy taxi helyett ő maga menjen érte, úgy sincs nagy forgalom éjjel, tizenöt percen belül ott lesz. Finnország a fülkében toporgott; még nem volt olyan hűvös, hogy fázzon kint, de a kikötő felől hideg szél fújt, és nem akart egy újabb fejfájást kockáztatni, különben is fáradt volt, végtelenül fáradt. Svédország viszont megérdemelt egy mosolyt, amikor végre megérkezett és beültette az anyósülésre.

- Minden rendben? – kérdezte halk aggodalommal, és eddigi idegesség után most vette észre, mennyire hiányzott neki ez a gyengéd érdeklődés. Hátradöntötte a fejét a támlára, és bólintott. Talán végre eljuthatna odáig, hogy Berwaldnak is megbocsásson, és ne azon eméssze magát, mit csinált rosszul annyi év együttélés után, hogy ne érje meg neki harcolni érte. A jelenre kellene koncentrálnia, amiben a maga csendes módján ugyan, de igyekszik ezt jóvá tenni és foglalkozni vele. Ahogy maga is érdemel egy újabb esélyt egy új barátságra, még a nagy keleti szomszéd árnyékában is…

Marasztalta Berwaldot az éjszaka további részére, hogy a kihasználatlan vendégszoba ne ásítson üresen. Reggel a kávé után kutatva megtalálta Oroszország ajándék vodkáját, amit aztán a mosogató alá, a tisztítószerek mellé rejtett. Kidobta a zsebéből a megkezdett cigarettásdobozt. Svédország nem mondott semmit, még ha fel is tűnt neki.

Egy új esély, egy új kezdet, hogy ne csak mint ruszki ölebet emlegessék, hanem mint valakit, aki kiáll saját magáért.