Talvi

Játszódik valamikor a nagy északi háború után; Tino nem tudja hova tenni Berwald gondoskodását és a saját érzelmeit.

Abban az évben Turkuban teleltek; a hideg, január végi este volt, a szelek sikítottak a városka felett, és sűrű pelyhekben hullott a hó. Kivételesen töltötték itt az idejüket, hogy Finnország gyorsabban gyógyuljon fel a területeit ért veszteségekből. Még sántított ugyan, de holnap talán már ő is segíthet fát vágni. Fogyóban volt a tűzifa, a kandalló mellett már csak egy kupac árválkodott.

Finnország arra gondolt a nehéz tolldunyha alatt, mint ápolta ezidáig Svédország. Ez természetesen kölcsönös volt, hiszen szövetségben álltak egymással évszázadok óta, és miután otthagyták az uniót, szinte csak egymásra számíthattak. Svédországnak túl sok ellensége volt, Finnország pedig még nem érezte magát elég erősnek, hogy önállóan felkeresse a testvéreit keleten. Különben is, nekik csak terhükre lenne, míg Berwalddal együtt, közösen felépítettek egy házat, kalandoztak, politizáltak és háborúztak.

Háború…

A legutóbbi svéd király túl messzire ment; vakmerő, fiatal fiú volt, aki forrófejűen rohant a harcba, istent és embert nem ismerve. Finnország kifejezetten nem kedvelte, s ezt nem is rejtette véka alá; Károly csak kinevette, amikor megpróbált a lelkére beszélni (hiszen a döntéshozásban semmi szava sincs, néha nem is értette, miért próbálkozik még), meglegyintette az arcát, és gunyorosan megjegyezte, hogy nyugodjon meg, az ő járhatatlan mocsarai és tavacskái senkinek se kellenek. Később véletlenül kihallgatta, amint a király azt tanácsolja Svédországnak, hogy csábítsa el őt a támogatásáért cserébe (megrémült a gondolattól, mégis hogy utasítsa vissza Berwaldot anélkül, hogy magára haragítaná). Erre azonban nem került sor, mert Oroszország elrabolta, Károly pedig Norvégiára vetett szemet, aki hirtelen haragjában lelőtte őt, amint végigcsörtetett a kertjén.

Svédország mindent elvesztett, csak hogy visszakaphassa, és hiába gyengült le ő is a harcokban, ott maradt ápolni Finnországot. Tino szívét hála járta át, még ha haszontalannak is érezte magát.

Minden este, mielőtt nyugovóra tért volna, Svédország puhán homlokon csókolta, és ő úgy tett, mintha már aludna; persze félálomban talán igaz se volt.

Most viszont álmatlanul feküdt a dunyhák alatt, és a sötét keresztgerendákat bámulta. A kandallóban barátságos, melengető tűz lobogott, a lángok sejtelmes árnyakat festettek a falakra, míg halkan ropogva rágódott rég elpusztult rovarok kitintestén, melyek a tűzifában kerestek menedéket a fagy elől.

Józanon gondolkodó embernek vallotta magát, azonban a mellkasában motoszkáló érzelmeket nem tudta mivel magyarázni. Annyiszor kapta már rajta magát, hogy öntudatlanul, mosolyogva figyeli, amint Svédország teszi a dolgát, fát hasogat, vagy éppen azokkal a hosszú, erős ujjakkal olyan finom, részletes, szöszmötölős munkát is el tud végezni, mint a varrás. Átszabta neki a régi, de még jó állapotú ruháit, hogy legyen miben járnia. Amikor viszont a kékeszöld szemek kíváncsian villantak rá a szemüveg mögül, inkább félrepillantott, és gyorsan visszatért a maga munkájához. Észrevette társa halk sóhaját, de figyelmen kívül hagyta őket.

Azonban eljött az idő, amikor már maga sem bírta tovább. Felült az ágyban, jobbra pillantott, a tűz vöröses félhomályában ki tudta venni Svédország sziluettjét – felé fordulva feküdt, a légzése nehéz és vontatott, egy álmodóé. Finnország lerúgta magától a takarót, és kikecmergett az ágyból. Ahogy átszelte a csekély távolságot, a kandalló melege szinte belemart a bőrébe, és hosszú hálóruhája otthonosan zizegett a bokája körül. Felemelte a takarót, és bemászott társa mellé.

- Nem tudsz aludni? Fázol? – kérdezte rögtön Svédország; az álomtól ugyan még kásás volt a hangja, de tudhatta volna, milyen éber alvó, különösen egy háború után. Felkelt volna, hogy rakjon még a tűzre, de Tino megragadta a karját.

- Ne menj – suttogta. A férfi tágra nyílt szemekkel bámult le rá, most nem volt köztük a szemüveg lencséje, hogy elrejtse a pillantását, hogy tompítsa azt a kimondatlan vágyakozást, és élesen szívta be a levegőt. És Finnország most nem érzett késztetést menekülésre, pedig Berwald teljesen elvágta az egérutat előle. Csak annyit tudott, hogy kellemes érzés ennyire közel lenni hozzá, jót tesz a furcsa szorításnak a mellkasában. El akarta mondani, hogy tud a jó éjt csókokról, és szeretné viszonozni őket, de Svédország kivételesen mintha a gondolataiban olvasott volna, mert a keze a nyakához rebbent, aztán egyszerre mozdultak.

Finnországnak nem ez volt az első csókja, mégis összerezzent a szokatlan érzéstől, ahogy egy másik férfi ajka préselődik az övéhez. Nem olyan volt, mint amikor Észtországgal kipróbálták, és aztán zavartan nevettek az egészen, most egyáltalán nem volt nevethetnékje, ahogy a svéd nyelve óvatosan az ajkai közé csusszant, és felnyögött. Berwald ettől mintha rajtakapta volna magát, és Tino gondolatban szidta magát, amiért ilyen fura hangokat ad ki, azt bezzeg nem tudta mondani, hogy folytatni akarja. Helyette megragadta Svédország vállát, és még jobban magára húzta, a férfi egyensúlyát vesztve nehezedett rá, de a keze gyorsan megtalálta a derekát, és félig megemelve, félig csúsztatva őt beljebb helyezte magukat az ágyon, nehogy lebucskázzanak.

Tino nem tudta pontosan, mit is csinálnak, nem is érdekelte, amíg ilyen jó érzés volt. Zavarban volt, amikor Berwald feltűrte a hálóruháját a fülébe suttogott bocsánatkéréssel, ha kiesett volna a gyakorlatból, és Finnország alig kapott levegőt, amikor az ágyékuk először feszült egymásnak. Nem akart és nem is tudott gondolkozni, kettejük közül most Svédország volt a beszédesebb, de nem nagyon felelt neki szóval, ha kérdezte. Berwald tört finnül suttogott neki valamit, amiről nem is tudta, hogy ismeri, válaszul csak szorosabban fonta lábait a csípője köré. A nyögéseiket hallva nem is ismert magukra.

Finnországot a belső órája ébresztette. Odakint sötét volt, sötét is lesz még egy darabig, az asztalon viszont már égett az olajlámpa. Ahogy megmozdult, olyan izmaiban érzett izomlázat, melyekről nem is tudta, hogy léteznek. És nem, nem álmodta az egészet, mert a bal oldali az ő ágya. A nyelve a szomjúságtól megduzzadva tapadt a szájpadlására, így felkelt, hogy meghúzza a kancsó friss forrásvizet. Nagy kortyokban nyelte a folyadékot, és mire elmerengett volna, milyen jó most egyedül lenni, mert belehalna a zavarba Berwald előtt, a férfi már a küszöbön állt. Majdnem félrenyelt, és a víz a mellkasán csurrant le.

Ekkor jött rá, miért is félt olyan sokáig Svédország pillantásától – ha ráemelte a tekintetét, a vonásai egy kicsit ellágyultak, és ezt a gyengédséget nem tudta eddig hova tenni. A férfi mintha halványan mosolygott rámosolygott volna. – A szauna… - kezdte, de Finnország már le is csapta a korsót az asztalra, és megtörölte a száját.

- Rohanok.

Fürgén szedte meztelen talpait a hóval borított kerti ösvényen az izzasztó kunyhó felé; a mínusz húsz fok még egy északi országnak is hideg, főleg egy szál hálóruhában, amit az ajtóban leráncigált magáról. Hallotta, hogy Svédország az ágyneművel huzakodik a teraszon. Futó pillantást vetett a testére, a mellkasán és a csípőjén csókfoltok vöröslenek, ahogy az arca is vöröslik a nyomokat látva.

A szaunában majd megtisztul.

Utólag, a hóban fetrengve jutott csak eszébe, hogy Berwaldot is meginvitálhatta volna, de a férfi addigra már rég visszatért a házba. 

Turkuban vannak, mert az Finnország régi fővárosa.

XII. Károly az a bizonyos svéd király, uralkodása alatt sok háborút vívott a környező országok ellen, de Svédország vesztesen került ki a nagy északi háborúból, éppen csak visszakapva Finnországot. A király Norvégiában esett el, a kertben csörtető jelenete innen van: https://www.youtube.com/watch?v=5sl8G6ZGSKE