Gyanúm szerint ez valami fic része akart lenni, ami aztán nem lett befejezve... tegnap viszont áttúrtam a gépem hetás mappáját, és sok szösszenetet találtam, amit most meg fogok osztani veletek, ne csücsüljenek már ott szerencsétlenek olvasatlanul. DenNor.
Dánia ritkán alkotott többet, mint absztrakt firkák a lap
szélére a kevésbé fontos jegyzetek szélére egy-egy unalmasabb értekezleten.
Nos, ez az alkalom kivétel volt – az alkotása pedig egyáltalán nem az absztrakt
firka kategória.
Norvégia titkon figyelte, mint fordulnak az első, még
határozatlan ceruzavonások komolyabbá, s hogyan adnak ki egy alakot: az ő
alakját, amint egy ódon erkélyen áll régimódi, fodros-masnis ingben, és a
mélybe tekint. Nem tudta, vajon emlék-e vagy csak a képzelet szülötte ez a kép,
és amikor rákérdezett, Dánia tagadta, hogy egyáltalán ő szerepel rajta. Azt
mondta, egy véletlen egybeesés, és különben se üsse bele az orrát. Aztán olyan
erősen nyomta oda a grafitot, hogy a hegy és a papír is halkan reccsenve
megadta magát, és Dánia műremeke rövidúton a kukában landolt. Felállt, hogy
távolabbi helyet keressen egykori szeretőjétől, de Norvégia elkapta a
csuklóját.
– Beszéljük meg – kérte. A dán csak lemondóan ingatta a
fejét.
– Amikor én kértem, sosem lehetett.
A boszorkányságod
ellen már rég kevés a szenteltvíz, amivel lemosni véled vétkeidet.
– Kérlek.
Dánia elrántotta a kezét, és köszönés nélkül otthagyta. Ő
aztán nem fog többet megalázkodni Norvégia előtt, azt várhatja. Soha többé, ez
túl sok volt…
Nem láthatta, hogy Norvégia szempilláin harmatfinom
könnycseppek remegnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése