Csillagokba festve

Kija szavaira született keserédes HakuMor~

Csak feküdtek a parton a millió csillag alatt, és figyelték, milyen történeteket rajzolnak ki. Szerelem, háború, elveszett testvérek… Akár a földi elbeszélések égbe vésett változatai, talán az övék is egyszer felkerül ide. Itt délen valahogy hosszabbak voltak az éjszakák, mint a Kou Birodalomban, a szigeten kevesebb közvilágítás zavart bele a mélykék sötétségbe.

Hakuryuu nem bánta, hogy most kettesben vannak; már tisztában volt a szívében bimbódzó érzelmek jelentésével, hogy miért akad el a lélegzete, ha Morgiana a közelében van. Előtte nem hitte volna, hogy pont Sindriában talál rá a boldogság és a szerelem, de ezt támasztotta alá a mellette fekvő lány is; erre vágyott mélyen a szívében, persze a beteljesített bosszú után.

Morgiana alig karnyújtásnyira feküdt tőle, ha megmozdítaná a kezét, hozzáérhetne. Az utolsó este együtt, meg kell tennie azt a lépést, amit fél és vár is. Előbb azonban bátorságát gyűjtögetve figyelte a holdfényben fürdő Morgianát, kinek bíborpalástnak tetsző hajzuhataga korona módjára terült szét a homokfövényen. Az arca nyugodt és kisimult, szerencsére már eltűnőben vannak a korábbi harc mély nyomai. Egy hajszálon múlt az élete, ha nem találja meg időben a kincseskamrát, akkor már nem is lehetne itt… végre visszafizette tartozását a sok segítségért.

Annyira elveszett a látványban és a gondolataiban, hogy észre sem vette, ahogy a lány felé fordult, és összevont szemöldökkel kémleli.

- Minden rendben, Hakuryuu? – kérdezte halk, puha hangon. Feltámaszkodott a könyökére, alakjának sziluettjét tökéletesen kirajzolta a fehér ruha és a sötétbe vesző tengerpart kontrasztja.

- Persze, csak… kicsit fáradt vagyok.

- Ne menjünk vissza a szállásra? Végül is hosszú út vár ránk.

- Ne, még ne! – Hirtelen ült fel, és elkapta a felkelni készülő lány vállát. – Valamit kérdezni akartam.

- Mondd. – Hallotta a hangján, hogy mosolyog, amitől a szíve szokás szerint zakatolni kezdett. Már nem bánta; végül is azt úgy sem látja, mennyire elpirult, és hogy kiszáradt a szája…

- Csak azt szeretném tudni, mik a terveid azután, hogy felkerested az otthonod.

Morgiana vállat vont. – Visszatérek Sindriába, és megvárom itt Alibabáékat. Utána tőlük függ.

Már megint Alibaba. Valahol értette ezt a mély, hűséges kötődést, de zavarba hozta, hogy nem a saját útját követi.

- Arra nem gondoltál, hogy esetleg…

Már azelőtt tudta, hogy nincsenek egyedül, hogy meghallotta Aladdin lelkes kiabálását és mezítlábas trappolását a homokon; Zagan felbecsülhetetlen összeköttetést adott neki a földdel, és ha akarta, minden apró rezgést észlelt. A fiú lehuppant melléjük, és teli szájjal vigyorgott.

- Így kettecskén? Nem láttátok Alibabát? Szerettem volna elbúcsúzni tőle indulás előtt, igazán kár lenne így elválni, de nem találtam a szobájában.

- Mi se láttuk – rázta a fejét Morgiana, majd felé fordult. – Mit akartál kérdezni?

- Se-semmit. Menjünk aludni.

A magival a közelben újra inába szállt a bátorsága; kényelmetlenül érezné magát, ha ott lenne Aladdin is, amikor megkéri Morgianát, hogy váljon új birodalma császárnőjévé. Azt kívánta, bár lenne olyan közvetlen, hogy olyan könnyedén átkarolja a lányt, mint Alibaba, és ahogy eszébe jutott a másik herceg, önkéntelenül felforrt benne a féltékenység.

*

A csillagok még mindig ugyanolyan fényesen és sejtelmesen ragyogtak, akár azon a sindriai estén, amikor még olyan fiatal, naiv és ártatlan volt.

Amikor még nem húzta a lelkét annyi ember halála – köztük két barátjuké is.

Megölte, eltörölte a Föld színéről Alibaba rukhját, és Morgiana mégis milyen békésen fekszik tőle nem is messzire a homokban. Nem értette, hogyan lehet ilyen nyugodt a történtek után. Igen, megbeszélték, de ettől még nem jön vissza Alibaba, és ahogy rá gondolt, sötét űrt érzett a mellkasában. Ámokfutása nem volt ép ésszel megindokolható, és a birodalom darabokra hullott a kezei alatt, hiába igyekezett.

És Morgiana mindvégig ott volt mellette, ahogy ígérte, figyelte Aladdinnal, és most együtt bujdosnak.

Mindketten megváltoztak, ahogy a kapcsolat is közöttük; nem tudta volna megmondani, barátok-e még, vagy csak szökevénytársak, akik nem akarnak behódolni az új világrendnek. Morgiana régebben sem mosolygott túl sokat, és tudta, hogy nem érdemelné meg a gesztust, de mégis szerette volna valahogy felvidítani, enyhíteni a hűvössé vált légkörön közöttük. Az egykori boldogság azonban Alibabával együtt eltűnt.

Fizikailag érintésnyi távolságban voltak, a lelkük között szakadék, és Hakuryuu már évek óta tisztában volt vele, hogy ez a nő sosem lesz az övé. Már beletörődött, még ha néha fel is lángolt iránta a vágya. Szégyellte magát érte.

Hiszen Morgiana tiszta és érinthetetlen, akár egy angyal az égből. Még a hófehér ruha is erre emlékeztetett, amire tollszerű fátylakat varratott, hogy valami emlékeztesse Amon áldására, amit a királyával együtt elveszített. Még mindig hordta a tárolókat, immár láncok nélkül, melyek most már a hátizsákja alján pihentek, de tudta, hogy sokszor előveszi őket, és órákig ücsörög a szobájában egyedül, magához ölelve őket, és olyankor hozzá sem lehet szólni. A nyakláncát is Alibabától kaphatta, azon is a sötét kontinens főnixe ragyogott. Sosem látta az ékszer nélkül, most is öntudatlanul abba kapaszkodott.

- Hiányzik?

Morgiana felé sem nézve biccentett.

- Gyűlölöm magam…

- Ő azt akarná, hogy megbocsáss magadnak.

- Tudom.

- Morgiana, én még mindig…

- Ki ne mondd! – Egy macska fürgeségével pattant fel, Hakuryuu utána akart kapni, de tisztán hallotta, mint remeg meg a hangja; sosem látta vagy hallotta sírni Alibaba miatt, az ő gyásza annál mélyebbről fakadt, hogy azt könnyekkel fejezze ki. Még látta, amint a lány hosszú copfja lebben fordultában (a haja többi részét azért vágta le, mert szerinte a halotti füstölők illata kimoshatatlanul beleivódott), mielőtt futásnak eredt volna a fövényen. Majdnem fellökte Aladdint, aki egy tálca különös gyümölccsel közeledett feléjük, melyet csokoládéval öntöttek le.

- Valami gond van? – pislogott zavartan a magi, ahogy lehuppant a lány helyére. Hakuryuu a tenyerébe temette az arcát észre sem véve, hogy barátja egy édességes pálcát nyújt felé. – El kellene engedned.

- Ne szólj bele, te nem tudsz erről semmit – mordult rá durván. Aladdin persze nem tehet arról, hogy Morgiana nem viszonozza az érzelmeit, mégsem esett jól neki az efféle segítőszándék, mellyel önkéntelenül a maga nyitotta régi sebekbe gázolt. Lemondóan sóhajtott, ahogy felkelt, megveregetve a magi vállát. – Ne haragudj… csak szeretnék egyedül lenni.

És Aladdin magára maradt a milliónyi csillaggal maga fölött, és az édességgel, melyet barátainak hozott. Tudta, hogy egy napon az ő történetük is az égboltra lesz festve, miután Alibaba visszatért, és mindent rendbe hozott.