猫的英雄

Felrakom a genderbent ficemet, hadd örüljetek, hogy van friss, nem kizárt, hogy lesz még, mert még sok headkánonom van róluk ebben az au-ban. 

Egy kis jegyzet így az elejére, hogy tudjátok követni, ki kicsoda (a felnőttek maradtak maguk): 

Adrienne - Adrien

Marin - Marinette 

Clément - Chloé

Sebastian - Sabrina

Aloys - Alya

Nina - Nino

Nadine - Nathaniel

Ladbug - Ladybug (lad: fiú, fiatal férfi, köszönöm az ötletet Lejlának)

Chatte Noire - Chat Noir (a Marvel képregényekben is van egy szereplő ezzel a névvel, ha ismerős lenne)

Egy dolgot tudott biztosan Adrienne Agreste-ről: ő a leggyönyörűbb és legkedvesebb teremtés, akivel eddig megismerkedett az iskolában.

És természetesen Párizs legnagyobb seggfejével kell járnia, nem mintha így is túl sok esélye lenne összejönni egy modellel, akit mindenki imád. Marin egészen addig nem hitte volna, hogy féltékeny lehet egy olyan agyatlan címeres ökörre, mint Clément, míg bele nem szeretett Adrienne-be. Ehhez pedig csak egy nap kellett: a félreértett rágógumi, amit a lány jószívűségből le akart vakarni a székéről (nem hitte el – Sebastian is barátkozik Clément-val, feltételezte, hogy akkor új osztálytársuk se lehet jobb), egy későnyári vihar és az esernyő, amit a lány neki adott, hogy ne ázzon el. Hormonok, persze, de Marin hitt valahol a sorsban is.

Azóta se vitte rá a lélek, hogy visszaadja azt az esernyőt. Ott őrizte a ruhásszekrényében, Adrienne pedig nem kérte, végtére úgy is háztól-házig fuvarozzák.

Marint csak az vigasztalta a viszonzatlan szerelemben, hogy tudta: Adrienne nem boldog Clément-val, csak túl kedves ahhoz, hogy lekoptassa, és hogy a lány nyíltan rajong Ladbugért.

A remény hal meg utoljára, mondogatta Aloys is, ahogy vállon veregette egy-egy félresikerült, dadogós megszólítás után, amikor Adrienne egészen rémülten és összezavarodottan meredt rá, holott csak el akarta hívni kávézni (a veszély ellenére, miszerint a szekrény méretű Clément nekimegy). A leánykérés talán egy kicsit erős volt, bár az anyukája biztosan támogatná, és Gabriel Agreste-nél is szerzett már pár jó pontot a kalaptervező versenyen.

De legalább barátok voltak, és mióta Nina és Aloys randizni kezdtek, érezhetően javult a kapcsolatuk, és Marin szívét az is melegséggel töltötte el, hogy Adrienne hordja a szerencsekarkötőt a versenyről és a sálat, amit kötött neki, még ha ez utóbbiról nem is tudta, hogy tőle kapta. Legalább a remény megvolt rá, hogy egyszer lesz miről beszélgetniük, két barátjuk néha még támogatás céljából kettesben is hagyta őket. Marin hálás volt érte, de nem nagyon tudott mit kezdeni a helyzettel.

*

Adrienne nem tudta eldönteni, melyik zavarja jobban: az, hogy életében először elhagyott valamit, vagy a folyamatos kényszeres bujkálás Clément elől.

Plagg hevesen tagadta, hogy megkóstolta volna a telefonját (és annyi fémtartalmat még ő is nehezen tudott volna megemészteni), szóval remélhetőleg az öltözőben szórta el. Nem fogják a fejét venni, ha gyorsan ellenőrzi.

Bekúszott a padok alá, végigtapogatta a szekrények tetejét, de felhalmozódott poron kívül semmit sem talált. Ezután háromszor is tüzetesen átnézte a szekrényét.

Semmi. Pedig emlékezett, hogy az edzés szünetében még gyorsan rá is pillantott (pont a talizmánja csücsült rajta), szóval ezek szerint mégis az utcán eshetett ki, mert a limuzinban nem hagyta.

Ilyenkor legszívesebben a haját tépte volna.

Lépteket hallott maga mögött – túlságosan is ismerős, súlyos, magabiztos lépteket, megpördült, de már késő volt, Clément elkapta a csuklóját, és a szekrényhez préselte.

- Mintha kerülnél, cicus – duruzsolta az arcába, mire a lány undorodva elfordította a fejét. Clément lehelete és ruhája cigarettától bűzlött.

- Mássz le rólam, seggfej.

- Mit szólna ahhoz apuci, hogy a kislánya ilyen csúnyán beszél?

- Pont nem érdekel – sziszegte. – Vége, eressz el.

- Engem nem dobhatsz csak úgy! – mordult rá Clément, és összepréselte az ajkaikat. Adrienne szeme kitágult a rémülettől; a fiú eddig sem volt úriember, de odáig sosem ment, hogy ilyen nyíltan erőszakoskodjon vele. Míg Clément azzal volt elfoglalva, hogy a melleit tapogassa és feltűrje a tunikáját, a csuklói szabadokká váltak, és megpróbálta ellökni, de túl gyenge volt a nála kétszer akkora fiúhoz képest. Clément ha nem éppen lányok után kajtatott, kozmetikusnál ült vagy shoppingolt, akkor a kerület legpuccosabb edzőtermében töltötte az idejét, és az erő, amivel a szekrénynek préselte és átkarolta, árulkodott arról, hogy nem csak bejelentkezett onnan szelfiket lőni.

Szégyen, hogy Chatte Noire még egy zaklatót sem tud lerendezni.

Chatte Noire…

Adrienne egy hirtelen ötlettől vezérelve a nyakába fájta a körmeit ott, ahol már nem védte ruha az érzékeny bőrt. Clément válaszul az ajkába harapott. – Karmolászunk?

A nyakába mart, mire a lány fájdalmasan nyögött, de legalább a szája szabaddá vált, hogy kiáltson – és ahogy jobbra nézett, a döbbenettől ledermedt, igen vörös Marint látta meg.

*

Segíts, ez volt az első szó, ami eljutott Marin tudatáig, és feloldotta a bénultságot, ami akkor taglózta le, amikor meglátta a csókolódzó párost. Ösztönösen cselekedett – Clément hátára ugrott, átkarolta a derekánál és a nyakánál és hátrarántotta.

Fél évvel ezelőtt esélye sem lett volna – de Tikki nem csak magabiztossággal, hanem testi erővel is megáldotta. A másik fiú hörögve feszegette torkának feszülő karját, és ez elég elhatározást adott Adrienne-nek, hogy ő is bevigyen egy támadást.

Egyszerűen előre lendítette a térdét, és Clément feljajdult. Marin elengedte és hagyta, hogy keményen a padlón landoljon (az üres fejének úgy se tesz rosszat), és átlépett felette. Kipirultan, heves lélegzet közepette bámulták egymást.

- Jó csapatmunka volt – jegyezte meg kényszeredett vigyorral.

- Előbb is eszembe juthatott volna… - suttogta rekedten a lány.

- Az apám… - sziszegte a földön fetrengő szőke.

- Az enyém is hallani fog róla, és biztosan távoltartási végzést fog kérvényezni ellened.

- Gyere – karolta át a vállát finoman Marin. – Mielőtt még felkelne.

Aloys már megjegyzésre nyitotta volna a száját, amikor meglátta őket együtt kijönni, de Marin egy pillantással elnémította. Sejtette, milyen ziláltan néznek ki – Adrienne ajka feldagadt, Clément majdnem leszaggatta róla a csupa por tunikát, és a nyaka már vöröslött azon a részen, ahol zaklatója megharapta.

Nina viszont a semmiből vetette rájuk magát.

- Rettenetesen nézel ki! Mit művelt veled ez a perverz?!

- Ne-nem én voltam… - dadogta Marint. Ha el is játszott a gondolattal, hogy kibújtatja Adrienne-t a ruhájából, az mindig a lány beleegyezésével vagy a kérésére történt.

- Mázlid van, mert itt csavarnám le a mogyoróidat.

Marin elvörösödve nyelt egyet, és Aloys együtt érzően megpaskolta a vállát.

- Semmi komolyabb nem történt, Marin még idejében érkezett – mosolygott rá halványan Adrienne, és elhessegette Nina ruhát igazgató kezét. – Nagyon köszönöm, Marin.

Marin csak biccentett. Kiszáradt a torka a gondolattól, hogy a lány hálás neki, és végre az álarc nélkül is a hőse lehet.

- Ne haragudjatok, de mennem kell egy shootingra… - motyogta, mire Nina elkapta a karját.

- Szó sem lehet róla ilyen állapotban.

- De…

- Lemondod, Nathalie meg fogja érteni.

- Ja, és apámmal bezárnak egy toronyba valahol az Alpokban, és növeszthetem a hajam a hercegemnek – húzta el a száját.

- Majd Marinnal falazunk neked – ajánlotta fel Aloys, és figyelmeztetően oldalba bökte barátját. – Ő lakik a legközelebb, igaz, haver?

- Persze.

*

Adrienne még akkor is a hátában érezte a negyedórával ezelőtt a bőrébe préselődő szekrénylakatot, amikor beléptek a Dupain-Cheng pékségbe. Otthonos, friss süteményillat ütötte meg az orrát, amit a kúriában sosem érzett, és Sabine melegen üdvözölte. Mióta kisegítette Marint a tolmácsolásban, különösen a nő szíve csücske lett.

A legtöbb ember általában kedvelte a civil énjét, ami Chatte Noire-ról nem volt elmondható.

Míg Sabinéval kínaiul csevegtek, osztálytársa egy nagy tányérnyi süteményt szedett össze, amit aztán zavart mosollyal elé tartott.

- Köszönöm, de miattam…

- Nem fáradtság! – vágta rá. – Vegyél, amennyit csak szeretnél.

Érezte, hogy Plagg motoszkál a kardigánja alatt.

- Használhatom előbb a mosdót?

- Persze, drágám, a folyosón jobbra a második ajtó.

*

- Remélem, tudod, hogy a nevemben is enned kell abból a sütiből – nyávogta Plagg, amint kettesben voltak. – Nem érdekel, mit mondanak a marha stylistok vagy a mérleg. Ha még egy kilót fogysz, egérkúrára foglak, és az egyikünknek sem lesz jó.

- Persze – motyogta oda se figyelve. A nyakát szemlélte – az a folt napokig ott fog maradni, fogalma sem volt, hogyan fogja elrejteni Nathalie elől, Clément igazán elégedett lehet magával. Az alapozó valamelyest elfedte, és ha már ott volt, felfrissítette a sminkjét is.

Legszívesebben sírva tombolt volna. Gyűlölte magát a korábbi tehetetlenségért.

A modellkedésnek köszönhetően volt már pár kéretlen udvarlója, akiket gyengéden vagy éppen keményebben le kellett pattintania, de mind közül a legrosszabb Clément volt, a gyermekkori legjobb barátja. Nem tudta, pontosan hol romlottak el a dolgok – a fiú kicsinek is elég magának való volt, de legalább tudott viselkedni, és amikor újra, tiniként találkoztak, reménykedett benne, hogy csak a felszínen viselkedik olyan nagyképűen és bután, és alatta még ott van a régi Clément, akit ismert és szeretett, és akivel hercegeset és varázslósat játszottak öt évesen. Csak elő kell csalogatnia őt, le kell hámoznia a védőrétegeket. Azonban egyre inkább úgy tűnt, hogy tévedett, és túl sokáig hagyta meg abban a hitben, hogy ők lesznek Párizs új álompárja.

Ahogy dulakodtak, fel se tűnt, hogy kikapcsolódott a melltartópántja, és Plagg gyorsan a segítségére sietett. Fintorokat vágott magára a tükörben, míg szoros copfba fonta derékig érő szőke haját.

- Ugye rendben leszel, kislány? – dörmögte Plagg az arcához dörgölődzve. A ritka pillanatok egyike volt, amikor talizmánja ilyen nyíltan mutatta ki felé atyai gondoskodását, és haloványan rámosolygott, ahogy megvakargatta a füle tövét, ahol a macskák szeretik.

- Persze, jól leszek.

Előbb azonban túl kell élnie a Dupain-Cheng család vendégszeretetét.

Szabad délutánra fel és kalóriákra fel!

*

Adrienne-nek rég volt már ilyen kellemes, kikapcsoló délutánja, amit szabadon eltölthetett, és ha visszaemlékezett korábbi alkalmakra, amikor kettesben voltak, Marin mintha most lett volna először igazán elemében.

Tett róla, hogy gyorsan elszálljon a sírhatnékja – kihúzták a kanapét a tévé előtt, hogy kényelmesen elférjenek, és bevették a nappalit nassolnivalókkal, konzolokkal és játékokkal.

Adrienne már csak azért is evett, hogy később a stylistok orra alá dörgölhesse: ő még jócskán abban a korban van, hogy ezt megengedhesse magának, ráadásul a testalkatával is szerencséje van. Meggyötört testének-lelkének jól esett, és Marin láthatóan örült, hogy ízlik neki a péksüti.

Azt hitte, a történtek után kellemetlenül fogja érezni magát kettesben egy fiúval, de nem: Marin jelenléte megnyugtatta, biztonságban érezte magát mellette, miután ő mentette meg. Kicsit olyan érzés volt, mint Ladbuggal lenni.

Ladbug…                                                          

A szeme sarkából figyelte osztálytársát, amikor az a képernyőre koncentrált. Enyhe keleties vonásai voltak, habár jócskán csörgedezett benne európai vér is kék szemei és a napra előbújó halvány szeplői alapján. Fekete haját elől a homlokába fésülte, de feje búbján, a forgójánál volt egy tincs, ami makacsul ellenállt a fésűnek és a gravitációnak. Meglepő módon fülbevalókat hordott a jobb fülében – Aloysnál nem csodálkozott, hogy végiglövette a fülcimpáját, de ezt az ártatlanka Marinból nem nézte ki annyira. Nem tudta felidézni, hogy Ladbugnak mandulavágású szemei vannak-e, de a haját biztosan nem így hordta. Az alkatuk többé-kevésbé megegyezett, Adrienne-nek modellként volt szeme a lazább ruhák alá látni. Marin rendes srác, kedvelte, habár néha feszélyezte, hogy olyan furán és távolságtartóan viselkedett vele, de mindenképp szerette volna jobban megismerni.

Elvörösödött, amikor Marin rajtakapta, hogy bámulja, és elvette előle az utolsó sütit.

- Megint hagytál nyerni – nyafogta, ahogy a konzollal kezében hátradőlt.  Időközben már annyira otthonosan érezte magát, hogy lábait maga alá húzva csücsült. – Ez nem ér, te annyival jobb vagy.

- Vagy csak szintet léptél – jegyezte meg Marin felé emelve az ásványvizes üveget. – Töltsek?

Meglepte, mennyivel nagyobbak Marin kezei az övénél, és ahogy az asztalra pillantott, meglátott egy ismerős bordó vázlatfüzettel.

- Megnézhetem? – bökött rá. Marin habozott; ismerte ezt a nézést, egy bizalmatlan művész, aki fél megmutatni a munkáit, de titokban vágyik az elismerésre.

- Pe-persze, de nem olyan jók, mint édesapádé…

- Shh, bogárkám, a te kalapodat hordtam címlapon.

Érdeklődve ütötte fel a füzetkét, és Marin közelebb húzódott hozzá, hogy lássa, éppen melyiket nézi. A füzet félig tele volt, helyenként kitépve egy-egy lap vagy átfirkálva valami, a helyükön cetlik hirdették az új terveket.

Adrienne látta, amit apja és Jagged Stone is láttak Marin dizájnjaiban – letisztult formák élénk, de összeillő színekkel, melyek egészen friss arcot adtak egy-egy fazonnak.

- Nagyon tehetséges vagy.

Marin zavartan felnevetett. – Azért a rajzolásban még van mit fejlődnöm, láttad már Nadine munkáit?

Adrienne-ben önkéntelenül felötlött az emlék, amikor osztálytársukat megszállta Papillon egyik pillangója, és ahogy keresztül-kasul üldözték Párizson Ladbuggal – akkor látott eleget Nadine rajzaiból, és a lány utána nem győzött bocsánatot kérni.

- Engem most a tieid érdekelnek – szögezte le, ahogy tovább lapozott, és akkor megtalálta álmai ruháját. Sok-sok leheletnyi réteg egymáson, a szoknya alja egészen tengerzöld, a felfelé világosodó felső része szinte csak gyöngyökkel kivarrott csoda. Adrienne nem tudta volna megmondani, mikor kívánt magán látni ennyire egy ruhát. – Ezt meg akarom mutatni az apámnak.

- Oh…

- Kérlek, ezt muszáj felvennem egy kifutón! Általában hónapokig tart, mire eljut hozzá, de ha odacsempészném az asztalára…

Marin kitépte a lapot és odaadta neki.

- Várj, írd rá az elérhetőségedet is. – A fiú a lap hátuljára firkálta a kért dolgokat. – Ha esetleg még van ehhez illő dizájnod, azt is add ide. Általában egy egész kollekciót kell beadni, de apa biztosan emlékszik a kalapodra…

*

Marinnal madarat lehetett volna fogatni örömében, ahogy lélekszakadva rohant fel a szobájába feltúrni a fiókjait potenciális vázlatok után. Valahol meg kell lennie annak a tervnek, amit kifejezetten neki szánt, csak eddig nem merte megmutatni… Adrienne is egy művész, biztosan nem fogja kinevetni a legfurább anyagötletekért sem.

Arrébb tolt egy stócnyi képet Adrienne-ről, és áldotta az eszét, hogy a nappaliban ültek le játszani. Elég nehéz lett volna megmagyarázni, honnan van meg az összes kép róla abból a bizonyos bundaellenes fotósorozatból, ahol csak zöld bársonyt viselt, és ahol a fantáziáját annyira megmozgatták az anyag alól elővillanó hosszú, vékony combok… Ráadásul az egyik képen csak egy fekete macskát tartott a mellei előtt, és a kamerának adott cserfes mosolyról valahogy Chatte Noire jutott eszébe. Elhessegette a gondolatot, most nincs szükség arra, hogy még merevedése is legyen.

- Már is mész? – bukott ki belőle csalódottan, amikor visszaérve Adrienne-re a pékség egyik hátsó helyiségében talált rá az anyukája társaságában.

- Kellene… Nathalie épp az imént telefonált, hogy merre járok. – Marin egy mappát nyújtott neki, amibe a lány belecsúsztatta a már kitépett lapot. – Köszönöm.

- Meg se nézed? – kérdezte kicsit elszontyolodva.

- Majd ha hazaértem. Megbízom a választásodban.

Sabine egy csomag muffint nyomott a kezébe. – Gyere máskor is, drágám, szívesen látunk. Marin, kísérd ki.

- Xiexie, zaijian! – Ismerte ugyan a járást, de követte a fiút a kellemes illatú helyiségeken át. – Köszönöm a kellemes délutánt, talán valamikor megismételhetnénk.

Marin szaporán bólogatott, és levegőt venni is elfelejtett, mert Adrienne hirtelen lábujjhegyre emelkedve leheletfinom puszit nyomott az arcára. – Ezt azért, mert megmentettél. Na szia!

Még akkor is kábán integetett utána, amikor az érte küldött autó már rég árkon-bokron túl volt. Nem hallhatta, amint anyja a pultnál ábrándosan felsóhajt.

- Olyan gyorsan felnőnek, ugye, Tom?

Elhatározta, hogy soha többé nem mossa meg azt a pontot, ahol Adrienne Agreste ajka az arcához ért.

*

Az éjszaka csendes volt, Chatte Noire még csendesebb. Marint eleinte nem zavarta ez a tény, legalább volt lehetősége átgondolni a napját, és zavartalanul álmodozhatott Adrienne-ről. Az arca még mindig égett, amikor eszébe jutott az a röpke puszi.

Chatte Noire ma visszafogottabb volt a szokásosnál. Nem vetette úgy a nyakába magát, mint máskor, csak egy röpke érintés a karján, rá nem jellemzően szelíd, fáradt mosoly, és Ladbug már-már kezdett aggódni, hogy társa beteg vagy elrabolták, és most Papillon kémjével ücsörög édes kettesben.

- Rendben vagy, macsek? – vetett rá egy óvatos oldalpillantást, amikor a lány mélyet sóhajtott. Apró, füllentős biccentést kapott válaszul. – Ha nem…

- Csak szakítottam a pasimmal – bökte ki.

- A pasiddal?

Persze tudhatta volna, hogy Chatte Noire-nak vannak udvarlói – attól még, hogy neki nem egészen az esete, igenis vonzó lány a humorával és a tökéletes alakjával (bár Marin kételkedett benne, hogy eleget enne, egyszerűen túl vékony volt a magasságához képest, még ő is alig öt centivel szárnyalta túl). Chatte viszont gátlástalanul flörtölt vele, többször megpróbálta megcsókolni, és összességében egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha foglalt lenne. Arra az esetre szerencsére nem emlékezett, amikor csókkal kellett megtörnie az átkot, különben hónapokig azt hallgatta volna. Ráadásul előszeretettel terjesztette, hogy jóval több van köztük, mint barátság.

- Én nem tekintettem annak, de ő eléggé rám erőltette magát, szóval… ja. Valahogy muszáj volt véget vetni a dolognak. Nem volt egy szép eset, de szerencsére ott volt egy barátom, hogy kisegítsen.

- Oh…

Valahogy úgy képzelte, hogy Chatte könnyedén, lazán lepattintja a nem kívánt udvarlókat, élesen, szarkasztikusan szól vissza, ha kell, akár ahogyan az akumákat kezeli, és most először jutott eszébe, hogy a maszk alatt rejtőző lány talán egészen más jellem, ahogy ő maga is különbözik, amikor felölti a jelmezt. – Ha legközelebb valaki ezt csinálja veled, szólj nekem, majd én elbeszélgetek vele.

Chatte Noire halkan felnevetett. – Édes vagy, hercegem.

A vállát ugyan nem ajánlotta fel, de a lány mégis odadőlt, és Marin eleinte nem tudott mit kezdeni a helyzettel – karolja át és veregesse meg a vállát vigasztalóan, vagy inkább meg se mozduljon. Aztán Chatte egészen az ölébe dőlt, és a közelsége természetes volt, a keze megtalálta a maga útját puha hajába, és társa elmosolyodott az érintésére, ahogy finom mozdulatokkal próbálta kifésülni az összegubancolódott tincseket. Maga előtt látta, amikor még karrierjük kezdetén Vészjósló ellen harcoltak, és a lány alig látott ki a hajából a szélviharban. Azóta tartott magánál hajgumit az ilyen esetekre, és általában összefogott hajjal harcolt.

- Befonhatod, ha szeretnéd.

*

Adrienne nem tudott ennél tökéletesebb estét elképzelni – Ladbug ölében kucorodott össze, ahogy egy igazi macska, és a fiú nem hessegette el. Nem tudott ellenállni a macskaösztönnek, halk, reszelős dorombolás tört fel a torkából, ahogy társa ujjaival kifésülte a tincseit, majd szoros copfba fonta. Így fogja hagyni, míg ki nem bomlik magától, vagy Nathalie le nem rohanja egy fésűvel, hogy ilyen fejjel nem teheti ki a házból a lábát Gabriel Agreste lánya. Ladbug különös módon nagyon emlékeztette rég eltűnt édesanyjára a puha mosolyával, a gyengédségével, vagy éppen az iránta viseltetett szigorral, ha elhamarkodottan hozott meg egy döntést. Nem tudta levakarni a vigyort az arcáról, ahogy felnyúlt megcirógatni a kedves arcot karmokban végződő ujjaival – egyszer nem sokon múlt, hogy rajta használta az erejét, és kirázta a hideg a gondolattól, hogy majdnem maradandó kárt okozott legfontosabb barátjában.

Ladbug most nem hajolt el az érintése elől – Chatte végighúzta mutatóujját az arcélén, majd a maszk vonalán és az orrán egészen az ajkáig, és a fiú dermedten ült az érintése alatt. Talán a túlvilági macskaszemek az okai?

Gondolt egyet, és az arcába söpörte a haját. Felkuncogott – Ladbug így egészen hasonlított Marinra, végül is már mindketten a hősei. Csak látná a szeme vágását és a színét…

- Köszönöm, hogy vagy nekem – mosolygott rá szélesen.

- Bármikor a szolgálatára állok, kisasszony. 

Jegyzetek: 

A cím pinyin átírással: māo de yīng xióng - a macska hőse, a szótár gonosz volt velem, szóval lehet, hogy nem a helyes szót használtam (A kiejtés kb: máó dö jing chiong,  a kínai egy tonális nyelv, ami azt jelenti, hogy nem csak a hangok helyes kiejtése jelenti a kihívást, hanem hogy helyes zenei hangsúlyt használjunk. Az egyenes vonal a magas szinttartó tón, a felfelé tartó az emelkedő, a lefelé az eső, a kis pipa az eső emelkedő, itt egyik szóban sincs, ha pedig nincs semmi a szótag fölött, akkor hangsúlytalan. Persze ez a leegyszerűsített verzió.)

Xièxie, zàijiàn! - Köszönöm, viszlát! (A kiejtés kb: chichi - a x olyasmi, mint a német ich szóban a ch-val jelölt hang, ezért írtam így át -, dzájgyien.)

Nyelvóra vége.