Szétlyuggatott csillagtest

A fordítási projektem folytatódik, szóval itt van a következő novella, amit találtam, és Adrien igazságtanul édes benne, szóval fogadjátok sok szeretettel~
A macskasztikus szójátékot Jasnek köszönhetjük, a macskasztrófát pedig Tinnek. És sok puszi Tinnek a kritikus olvasásért~
Az eredeti fic angolul Volpinc tollából itt olvasható: Holes in a body full of stars

Adrien rengeteg tündérmesét ismer, de túl kevés szól a tető varázsáról, és hogy milyen érzés valakit csillaggömb alatt megcsókolni.

Avagy: öt éjszaka, amit Adrien a tetőjükön tölt. 

1.

Adrien öt éves, és a ház felfedezni való kastély, és az anyukája az egyetlen hercegnő, akire valaha szüksége volt. Megszállottan rajong a tündérmesékért és a fantasyért, és az apja szerint ezért az hibáztatható, hogy hárman együtt nézték a Robin Hoodot a hatalmas szürke plüsskanapén.

(Habár a nem sokkal később hozott fakard azt feltételezi, hogy szívesen részt vesz Adrien képzeletében.)

Nem csoda, hogy lovagnak érzi magát, amikor maga az Agreste kúria is majdhogynem kastélynak nevezhető. Habár ez boldogabb, mint a kastély Robin Hoodéknál. Nincs seriff, aki elrontana mindent. Semmi szükség a vidám fiúkra. Egyedül az anyukája és az apukája legyen ott, és a falak közt visszhangzó öröm, ami az egész házat a nyár hangjával tölti meg.

Nem bánja, hogy Chloé ennyire élvez hercegnőt játszani mellette. Nem szokott túl sok dolgot játszani, de boldogan forog körbe csillogó ruhákban, és rohan vele fel s alá a folyosókon és keres varázslókat a legmagasabb tornyok valamelyikében vagy rejtőzködő tündéreket a kertben.

A kertész egy tünde, a szakács egy varázsló, és Adrien fehér lova kint az istállóban egy pegazus, aki csak arra vár, hogy elrepíthesse őket.

Kivéve, hogy semmi szükség arra, hogy elmeneküljenek, mert a kastélyt Oroszlánszívű Adrien úr és Igazságos Chloé úrhölgy védik, és Maman királynő és Papa király uralják, és Papa király néha úgy tesz, mintha egy rivális lovag lenne, fakarddal harcol vele, míg Chloé úrhölgy Maman királynő ölében ül, és mindenki együtt nevet, kiabál és játszik.

A napok arany színezetűek, és az éjszakák történetekkel teltek.

Ha odabent olyan a hőség, mint egy sárkány lélegzete, anyukája felviszi a kúria tetejére takarókkal és pár hálózsákkal. Ahogy leülnek, felhívja rá a figyelmét, hogy a csillagok néha képeket alkotnak, és aztán elmeséli róluk az összes történetet.

Annyi olyan hős van, mint ő. Herkules. Perszeusz. Orion.

És annyi szörny van, amivel megküzdhet. Sárkányok, kígyók, oroszlánok és medvék.

Olyanná akar válni, mint ők. Minden történetből ő szeretne lenni a hős, hogy mindenkit büszkévé tegyen, és habár nem annyira rajong értük, ezért még a szerelmes történeteket is meghallgatja. A lányok alapvetően undik. Még Chloé is. És a szerelmes sztorik is undik és szörnyűek, de minden egyes mesében ott vannak, és az tetszik neki, ahogy anyukája apukájára néz, amikor mesél. Így ő lehet minden hős, de a történet végén átengedi ezt a szerepet a szüleinek, mert szereti nézni, ahogy együtt mosolynak.

Azokon az éjszakákon felnézve létrehozza a saját csillagképeit, és több lelkesedéssel és képzelettel rajzol képeket az égboltra, mint ahogy azt bármely más gyerek tenné. Évekkel később csak ezekre emlékszik, mert anyukája mindegyikhez, amit megmutatott neki, kitalált egy történetet, melyeket olyan gonddal kezel, mintha olyasmit adott volna neki, ami többet ér, mint bármi a házukban.

Történetszövetet sző szavakból, melyekre még később is emlékszik, amikor már rég elfelejtette, milyen az illata, vagy hogy milyen volt a mosolya pontosan.

Mert mindegyik ilyen történetben ő a hős és ő mérhetetlenül büszke rá. És szereti azt gondolni, hogy még most is büszke lenne rá.

Abban a pillanatban azonban hárman bújnak össze szorosan a hálózsákokban a tetőn a szentivánéji hőségben, és néha ott alszik el valamelyik szülője hasához gömbölyödve, és tökéletesen biztonságban és boldognak érzi magát.

2.

Azon a nyáron jönnek vissza a párizsi kúriába, amikor betölti a tizenötöt.

Évek teltek el, mióta itt éltek. Vagyis pontosabban egy egész élet. A fehér márvány termek, melyek egyszer a föld legboldogabb helyei voltak, most üresek és hidegek. Nem játszanak gyerekek a folyosókon. Nem egyszarvúak állnak az istállóban. Még a személyzetet is lecserélték. Anyukája összes holmiját régen elpakolták (habár Adrien még emlékszik, hol vannak, mivel amint az apja egyedül hagyta, beléjük futott a padlás sötét sarkában).

Már csak egyetlen hely van, ami még nincs szétrombolva.

És az nem a hálószobája, nem. Megtagadja, hogy ott aludjon az első éjjel. Nem érzi helyesnek egy olyan szobában ülni, amely tele van kastélyokkal és sárkányokkal és annyi reménnyel és örömmel, amikor emlékeznie kell, hogy már nem lehet ő a hős, vagy nem lehet bárkivé, akivé válni szeretne. Nem akar arra emlékezni, hogy azért kezdett el vívni, mert lovag akart lenni, és már retteg, ha edzeni kell menni.

Nem akar arra gondolni, hogyan romlott el minden a szépség határán egyensúlyozva, és hogyan vált hideggé és jegessé még maga is, és hogy ez minden azért van, mert anya elment, és aztán ők is, és ez a ház egy rég-halott család sírjává vált.

Csak egy hely maradt meg a régi fényében. És az a tető.

Egy ponton valaki leszerelte a kerítést, így most már semmi sem állítja meg, ha rosszul lép és átbukfencezik a szélen. De nem fog, tudja. Évek óta vívott és alkalmanként modellkedett, amik nagyon jó reflexekkel áldották meg.

Párizs fényei mások. Új hotelek, új éttermek, annyi bizonyíték arra, hogy a dolgok nem ugyanazok, mint amikor öt éves volt, és az egész világ egy történet volt a mesekönyvből.

De az éjszakai égbolt… Nos, egyes dolgok sosem változnak.

Minden csillagkép ott van, még azok is, amiket ő talált ki. Minden egyes történetet megőrzött az ég, mint egy könyvtár, ami csak itt ülve elérhető.

És ő hosszú idő óta először itt ül, fürödve az emlékekben, melyek az égboltból öntik el, és azon mereng, hogy ha visszajöttek ide, az talán azt jelenti, hogy a dolgok újra jóra fordulhatnak.

Még azt sem veszi észre, amikor elalszik.

Egy gyengéd vállrázás ébreszti fel, és felnézve az enyhén aggodalmas Nathalie Sancoeurt látja maga mellett térdelni. Gesztenyeszínű papucscipőjét valószínűleg összekarcolja a tető érdes felülete, de nem úgy tűnik, mintha ez érdekelné.

Nem egészen biztos benne, hogy igazából mit jelentenek egymásnak.

Nem egészen a családja, de legalább közelebb áll hozzá, mint az apja. És időnként vannak ilyen pillanataik, amikor szinte szeretetteljesen néz rá.

Vagy szánakozón.

- A szobádban kellene aludnod, Adrien – szidja le suttogva, de kétli, hogy komolyan gondolná.

Ő ott volt és látta, hogy vonakodik szétrombolni a gyermekkori szobáját. Más részről Gabriel Agreste nem volt ott.

Minden holmija a caeni házból ott van valamelyik vendégszobában a hét közül, kivéve pár takarót és egy párnát, amit felhozott ide magával.

- Látni akartam a csillagokat.

- El tudom neked intézni, hogy tiéd legyen az egyik vendégszoba egy nagyobb ablakkal…

Tudja, hogy a maga módján igyekszik. De nem igazán érti. Megveregeti a maga melletti takarót, és int neki, hogy üljön le.

- Anyukám itt ült fent velünk, amikor kicsi voltam, és mesélt a csillagképekről.

- Oh… - hebegi Nathalie minden ilyen ritka alkalommal, amikor Adrien vagy az apja felhozza az eltűnt Mrs. Agrestet. Tudja, hogy nem egészen biztos abban, hogyan reagáljon az ilyen helyzetekben. Tudja, hogy a neve említése egyedül a szétesés kezdetének a jele.

De ez az éjszaka különbözik. Így amikor a nő leül, felmutat a csillagokra, és elmondja a nevüket és a történetüket.

Retteg attól, mit jelent az ideköltözés, fél iskolába menni más diákokkal, fél az emlékektől, amiket ez a kúria rejt, hogy ő, az apja és az egész család elromlott, és senki sem tudja helyrehozni őket.

De tudja, hogy Nathalie is fél, főleg őt félti, és nem tudja elviselni, hogy így lássa. Segíteni akar neki. Még mindig meg akarja menteni az embereket, mint ahogy akkor tette, amikor kicsi volt. Talán az az első lépés, hogy őt megmentse az aggódástól.

Ezért mesél neki.

És amikor reggel a napfelkeltére ébred, pár új takaró van körülötte, és a szakács pont olyan süteményt készít, amit kicsinek is mindig evett, és gyanítja, hogy megemlítette őket Nathalie-nak, amikor a csillagokról és a gyermekkoráról beszélgettek.

Egy bőröndben takarókat, egy hálózsákot és egy rádiót hoz fel a tetőre. A nő nem mondja el az apjának, ahogy ő sem.

3.

Chat Noir először az Agreste kúria tetejéről ugrik le.

Chat Noir első visszaváltozása is ott történik.

Adrien elkezd sajtot tárolni a tetői bőröndben Plagg számára. A pótszobát is elkezdi díszíteni, ahol az enyhén hidegebb éjszakákon alszik, amikor az apja otthon van. A dolgok nincsenek rendben, de javulnak egy kicsit. És most már van egy barátja is.

Plaggot elbűvölik a csillagképek és a történeteik. Azt ugyan nem érti, hogyan látja ezt Adrien a csillagokba, amikor azok világosan és mindig csak egy alakzatot adnak ki.

- Sajt.

Adrien nevet, ahogy újabb epret dob a szájába, és hanyatt fekszik az alatta lévő hálózsákon. – Nem, Plagg, az az Androméda.

- Az biztosan egy zsinóros sajt, kölyök.

- Ő egy híres szerelmes történetben szerepel.

Plagg a szemét forgatja, és Adrien mosolyog, mert tudja, hogy mindketten csak bosszantani akarják a másikat. – Már megint te és a szerelmes sztorijaid, kölyök. Tudod, az egyetlen szerelem, amire szükséged van az életben, az a szerelem közötted és a sajt között.

- Szóval ezért gondoltad a Skorpióról, hogy Tikki?

Talizmánja rámered a camambert-rel teli szája mögül, és kicsi, zöld ujját vádlón szegezi rá. – Sosem kellett volna mesélnem róla.

- Örülök, hogy mégis meséltél.

- Teljesen elérzékenyültél tőle.

Már azelőtt is szentimentális volt, hogy találkozott volna Ladybuggal, és ezt mindketten tudják, mivel Adrien jelenleg azokat a történeteket próbálja elmesélni neki, amiket anyukája talált ki a felettük lévő csillagképekről, amikor kicsi volt, de Plagg pár lépéssel előtte jár; valamelyiküknek tiszta fejjel kell harcolnia.

Adrien egy csillagcsoportra mutat, amit Cukorkasárkánynak nevezett el öt évesen.

- Arra mit mondasz?

- Cheddar.

- Az nem… Mégis hogyan… Az egy Cukorkasárkány, Plagg.

- Aha… Persze hogy az. Én cheddarnak nézem.

Adrien egy olyan sajtgöngyöleget dob a fejére, ami biztosan nem cheddar.

- Tudod, az iskola nemsokára kezdődik.

- És?

- Nem csinálhatjuk többé ezt.

- Dehogynem. Chat Noir talál arra módot, hogy megmentse a napot, az alteregó nem számít.

- Nem, én erre gondoltam. Ücsörögni a tetőn. Beszélgetni.

- Van még pár hetünk, kölyök.

Azon a nyáron először Adrien pillantása egy másik ragyogó fénysorra vetődik – a városéra. A városéra, melyet felesküdött megvédeni. A város teli emberekkel, akikkel talán egy iskolába fog járni. Akiket megismerhet. Akikkel talán összebarátkozhat.

Eddig csak Chloé volt neki. És most Plagg. Nem egészen biztos abban, hogyan kell összebarátkozni más közbeavatkozása nélkül.

- Mi a kedvenc csillagképed, Plagg?

- Természetesen a Jarlsberg.

- Most komolyan.

- Én az vagyok. A szerelmes történetek túlértékeltek. De a sajt… a sajt sosem fog elhagyni.

4.

Nino imádja a tetőt. Talán jobban is, mint Adrien.

Izgatott, amikor Adrien először mesél neki a tetőtéri rejtekhelyéről az egyik napon, amikor az órák között beszélgetnek. Nino sosem rajongott túlságosan az Agreste kúriáért, főleg a Buborékfújó kalandja óta, de az arca felragyog, amikor Adrien megjegyzi, hogy onnan egy pontból látni Párizs egész égboltját.

És a csillagokat. Annyi csillagot.

Iskola után átmegy, és felmásznak a tetőre az anyja szelleme lakta padláson át, és a széléről lelógatva lábaikat nézik Nino buborékjait az ég felé szállni.

- Az ott nem Chloé háza? – kérdi Nino a vélt irányba irányítva a buborékokat.

- De.

Adrien hanyatt feküdve nézi az eget. Mindig ezt csinálja, ha feljön ide. Felhőket bámul csillagok helyett, de ugyanaz a hatása. Megnyugtatóak és érdekesek, és arra az érzésre emlékeztetik, amit az anyja keltett benne régen. Az érzés, hogy bármi lehetséges, és bármiből lehet bármi.

Pillanatnyilag a felhők szív alakúak.

- Cipőket hajigál ki az ablakán.

- Szokása.

Ez az igazság. Alkalmanként Chloé ruhákat dobál ki az ablakon. Valaki odarakott egy ládát adományoknak arra a helyre, ahol általában landolnak, szóval gyakorlatilag jó célt szolgálnak. Gyakorlatilag. Bár ez csak egy darab tájkép. Már hozzájuk szokott mostanra, így ez már nem köti le annyira, mint Ninót.

- Mindig ilyen? Ilyen…

Nino nem mondja ki a melléknevet, amit leír, de Adrien érti, mire gondol. – Azt hiszem? Nem tudom. Tulajdonképpen hasonlóan nőttünk fel.

- Gazdagként és elszigetelve?

Adrien felnevet, de nem ez, amire valójában gondol. Arra gondol, hogy az élet volt régen mindenség, és mindketten túl fiatalon törtek meg, amit máshogy kezeltek.

És tudja, hogy magára hagyta.

Tudja, hogy egyikőjük sem jó a barátkozásban, és aztán magára hagyta, és elvesztették egymást, és ott van az a gyermeki kötelék, ami sosem múlik el. Szóval igen, gazdagként és elszigetelten nőttek fel. Mindketten máshogy kezelték ezt.

Adrien tetőn él, és igyekszik csillagporrá oszlani.

Chloé úgy hajigálja ki a ruháit az ablakon, mintha egy rossz napon hordta volna őket.

A növekvő akuma támadásoknak köszönhetően mindkettejüknek több dolga akadt az utóbbi időben.

- Abbahagyta – mutat rá Nino.

Adrien előveszi a zöld buborékfúvót, amit Nino hozott neki a sarki boltból úton ide, és az égbe fújja saját buborékjait.

- Abbahagyta a hajigálást, mert Ladybug megjelent – mondja Nino kicsit hangosabban.

Adrien olyan gyorsan ül föl, hogy majdnem leesik a tetőről. Nino nevet, és elkapja. – Haver, egy napon tényleg ki fog nyírni a rajongásod iránta.

- Ladybug ott van?

Legjobb barátja kinyújtja a karját, hogy Chloéék háztetőjére mutasson, ahol Ladybug éppen egy akumával harcol, akinek a pillangója egy egyetemi felvételi levélben lehet. Nem hívta erre a munkára, és úgy néz ki, hogy tudja kezelni, de Adrien mégis egy kicsit lehangoltnak érzi magát.

Szeretett volna az oldalán harcolni.

- Szerencsés vagy, Chat Noir különös módon távol van. Mozdulj rá, haver.

Nino ugratja, és ez működik, mert mindig egy kicsit szemtelennek érzi magát, amikor tető szélén ülve lógázza a lábát. Határozottan rámozdulhatna. De… nem így.

Chat Noir az, aki bátor. Adrien csak szeret figyelni és buborékokat fújni.

A varázslattól egy horgászbotot kap. Éppen annyira megvakítja az akumát a napfényt elhorgászva Chloé egyik gyémántos papucsával, hogy megtisztítsa és megmentse a szegény embert.

Csak azután néz feléjük, a nap úgy nyugszik mögötte, akár egy angyal szárnya, és Adrien elvörösödik.

Nem tud félrenézni.

Nino nevet. Ez nem vicces. Ez tényleg nem vicces. Ladybug valahogy amellett dönt, hogy a jojóját átlendíti az utcán, és a tető szélébe akasztja, ahol még mindig ott vannak a kerítés darabjai, és aztán ott van velük a tetőn, és Adrien agya rövidzárlatot kap.

Ladybug. Az. Ő. Tetőjükön.

- Jól vagytok, srácok? – kérdezi kicsit levegő után kapkodva, de ezt annak tulajdonítja, hogy egyedül küzdött meg egy akumával.

- Igen! Még csak nem is ért el hozzánk. Köszönjük, hogy elintézted, Ladybug! – Nino nyilvánvalóan nem küzd hasonló problémával.

Adrien még mindig nehezen találja a szavakat.

- És te? – kérdezi, ahogy a pillantása rá rebben.

Próbálja türtőztetni arca pirulását. Az ő pályáján vannak. Képesnek kellene lennie összefüggő mondatokat alkotnia. Egyszerűen csak nehéz kiszűrnie minden rossz szóviccét és flörtölős megjegyzését, hogy a lány ne jöjjön rá, hogy Chat Noir csak egyetlen tetővel volt arrébb, és nem sietett segítségére a csatában. Helyette inkább bólint.

- Vigyázzatok magatokra! – kiáltja, ahogy tovább lendül.

- Macskasztikus vagyok. – Bukik ki belőle végül, amikor hallótávolságon kívül van, mintha egészen idáig visszatartotta volna a lélegzetét.

Nino megforgatja a szemét egy kicsit. – Szégyen, hogy Chat Noir nem mutatkozott – mondja félreérthetetlen pillantást vetve Adrienre.

- Egy igazi macskasztrófa.

- Le kell állnod, haver, a szójátékaid lebuktatnak.

- Kit buktatnak le? 

Nino dorombol egy kicsit, aztán újabb buborékot fúj, ahogy a nap lebukik a horizont alá. Adrien nem mérges, hogy Nino kitalálta; Ladybug az, aki tényleg titokban akarja tartani a személyüket és… nem mintha Adrien elmondta volna neki.

(Egyszerűen csak vagy ötven macskás szójáték csúszik ki naponta a száján. Ugyanaz.)

- Itt alszol? – kérdezi, közben tudja, hogy nem lehet.

- Apa megígérte, hogy dolgozunk az autón.

- Oké. Jó szórakozást!

Mindenesetre Adrien ott marad éjszakára a tetőn.

Ladybug beugrik később éjjel.

Ismét a tetőn alszik. Az apja elment, és élvezi az ezzel járó viszonylagos szabadságot, amit önmagaként kap, és nem számít arra, hogy a lány ott landol mellette a kavicson, és hogy arra fog felriadni, hogy a jojója a helyére pattan.

- Mi-mit csinálsz itt?

- Őrjáratozok. Miért alszol a tetőn?

- Mindig ezt csinálom.

- Nem is… várj, tényleg?

- Szép itt fönt – jegyzi meg.

- Csak… vigyázz következő alkalommal. Chat Noirral sok időt töltünk azzal, hogy a tetőkön át rohanunk, és utálnám, ha rád lépnék.

Egy pillanatra olyan, mintha menni akarna, de a kíváncsiság megállítja (akár Schrödingert). Szinte félénken közelít, mielőtt levetné magát mellé a takarókra.

- Mit csinálsz itt fönt?

Adrien éppen csak megtalálja a hangját. Arról is megbizonyosodik, hogy újra az agya irányítja a száját. – Többnyire a csillagokat nézem.

- Tényleg? – kérdezi, és nem olyan, mintha nem hinné el, csak… kíváncsi. Érdeklődik. Miért érdekelné pont ő és a csillagai, azonban bármilyen alkalmat kihasznál, hogy időt tölthessen el vele, szóval beszélni kezd.

Ahogy Nathalie, ő is jól tud hallgatni. Készséggel hallgatja meg az összes történetet, párat még fel is ismer közülük. Bár nem mesél anyukája csillagképeiről. Azok valahogy… tabunak számítanak.

Talán azért, mert még mindig közéjük áll az igazi személyiségük. Még mindig figyel arra, mint mond, és azok a csillagképek olyan esszenciális részei, hogy nem ezt érzi a megfelelő pillanatnak rá.

Talán később…

Éppen Perszeusz és Androméda történeténél tartanak – egy történet, amit megszeretett a boldog vége miatt –, amikor a varázslata sípol.

- Sajnálom, mennem kell.

Elrohan, akár Hamupipőke. Adrien arra jut, hogy a gyermekkori tündérmesék még nem teljesen haltak meg.

5.

Eredetileg ez csoportmunkáként volt feladva, de Nino és Alya eltűntek valamerre, és Adrien tényleg nem akarja zavarni őket, mert igazság szerint így is ő és Marinette csinálták a projekt nagy részét.

Hozott magával fahéjas csigákat. Mióta elment hozzájuk gyakorolni arra a versenyre, és könnyelműen megemlítette a szülőknek, hogy otthon nem nagyon kap édességet, gyakorlatilag fürdette őt finomságokban.

Nagyon hálás a családjának, hogy hagyják neki mindezt megenni.

Hogy őszinte legyen, jobban szereti a süteményeket, mert arra emlékeztetik, amikor kisebb volt, és anyukája bement a konyhába összedobni valamit, mert csodálatosan sütött, de főzni már nem annyira tudott.

Amikor mondta Ninónak, mennyire örül, hogy Marinette-et megkérték a szülei, hogy hozza el neki mindezt a sok finomságot, ő csak olyan hevesen forgatta a szemét, hogy Adrien azt hitte, ki fognak esni a fejéből. – Annyira elvakít benneteket a saját érdeketek – mondta, mielőtt ellopott volna egy fahéjas csigát a tányérról, és lustán kinyúlt az egyik kanapén fejét Alya ölében nyugtatva.

Most hogy ők elmentek valamerre, Adrien a tetőre igyekszik.

Marinette félrebiccenti a fejét, amikor felé nyújtja a létrát, de mégis követi őt, és ő azon mereng, miért nem aggasztja, hogy látni fogja azt a helyet, ami a legtöbbet jelenti neki. Ők ketten és az éjszakai égbolt egyszerűen így jó.

A kezét nyújtja, hogy segítsen neki felhúznia magát, és aztán a végtelen csillagtenger veszi őket körbe. Egy hógömb figurái lesznek. A sziluettjeik egy történet kezdete.

Adrien igyekszik a legjobbat adva körbevezetni. Rámutat a bőröndre, amiben az ennivalót és a takarókat (no meg Plaggot) tartja. Tétován int arrafelé, ahol a kavicsok közül még mindig kiállnak a korlát darabjai, ugyanaz a hely, ahol Ladybug a jojóját lóbálta körbe hónapokkal korábban. Idegesen tesz pár megjegyzést arra, ahogy Chloé ruhákat dobál ki az ablakán, és akkor történik meg a legfurább dolog.

Marinette nevet.

Előtte senki sem nevetett rajta Adrienként. Mindig csak ha Chat volt. Chatként vicces. Chat elmehetne komédiásnak, de Adrien?

A mosolya széles és nagyon ritka a közelében, és boldog, hogy sikerült megnevettetnie, mert egy ideig azt hitte, hogy nem kedveli őt a lány. Persze nem utálta, mert Marinette nem utál senkit alapvetően, de az, hogy képtelen volt beszélgetni vele, míg osztálytársaikkal könnyedén társalgott, meggyőzték erről.

Nem egészen biztos benne, miért ideges, különösen mivel most, hogy felhozta ide, nem tudja máshol elképzelni, de van nála kaja, és neki itt vannak a csillagok, és nem igazán akar arról beszélni, mit csinálhat Alya és Nino akármelyik szobában.

Szóval azt teszi, amit tud itt fönt. Hátradől, felnéz az égre, és mesél neki a csillagokról.

A normális csillagok és képek helyett elkezd mesélni azokról, amiket gyerekként ismert. A Cukorkasárkány. A Tűlovag. Kocsikerék hercegnő. Elmeséli mindegyik történetét, és azt várja, hogy nevetni fog, de nem teszi. A mosolya akár a telihold, habár újhold van, és a fényt körülöttük csak a város és az égbolt csillagai adják.

- Melyik voltál te? – kérdezi Marinette, amikor befejezi az ötödik mesét. – A Tűlovag vagy az Éhes Egyszarvú?

Most már lefeküdt mellé, csak pár centire van a paplanon. A keze pár alkalommal véletlenül súrolta az övét, és amikor ez történik, a gyomra mintha süllyedne.

Majdnem megfullad a fahéjas csigától.

- Nem, igazából… - kezdi Adrien egy kicsit szégyenlősen – én voltam Oroszlánszívű Adrien úr.

Marinette még szélesebben mosolyog. – Tényleg?

- Chloé volt Igazságos Chloé. Igazából ezért kezdtem el vívni. Régebben nagyon szerettem volna valaki hőse lenni.

- Csak régebben?

Nem mondhatja el neki, hogy ő Chat Noir. Nem mesélheti el, hogyan vált ténylegesen valaki hősévé. Nem mondhatja el, hogyan váltak kiskora óta végül is először elérhetőbbé a csillagok történetei, mint egy tündérmese.

Így az igazság mellett dönt.

- Eh, nem vagyok egy túl jó hős.

Marinette erre ülőhelyzetbe húzza magát, és aztán kicsi, puha kezei közé veszi az arcát. A szemei nagyon kékek. Nem gondolja, hogy ezt ezelőtt észrevette volna. Kékek, mint a nyári felhőtlen ég. Kékek, mint egy fakarddal végigrohanni a folyosókon, és mint amikor édesanyja égkék szoknyájába ütközik. Kékek, mint a boldogság.

- Hé, az lehetsz, aki akarsz.

Marinette ellentmondást nem tűrő. Tudja ezt. Inspiráló és karizmatikus, és már ezerszer látta ilyen helyzetben, de ezelőtt sosem neki címezte, és olyan érzések között ragad, mintha a szemtanúként ragyogó fények vallatóan szegeződnek rá, akár bűnügyi drámákban, és úgy érzi, mintha az ajkai varázslatból lennének, és hirtelen minden, amit mondott, az nem csak igazság, hanem prófécia is.

Azonban a pillanat megtörik, mert gyorsan elhúzódik olyan színre vált arccal, amilyen annak a kerek sajt csomagolóanyagának van, amit Plagg szeret.

- Hé, Marinette… - kezdi halkan egy pillanatnyi kínos csend után.

Felnéz rá újra, a pirulása halványult, de még nem tűnt el teljesen.

- Köszönöm, csodálatos vagy.

Kék szemei kerekre tágulnak a meglepetésről. Nem kellene meglepettnek lennie. Tényleg így gondolja, minden sejtjével. Csodálatos. Ő a mindenség és itt van, és a csillagok is itt vannak, és most az első alkalommal az éjszakai égbolt inkább nagyon mély sötétkéknek tűnik, mint szurokfeketének.

- Komolyan így gondolom.

Amikor megcsókolja, alig érzi, mert olyan gyorsan elhúzódik, de alma, cukor és más édes dolgok illatát hordozza, amik nem annyira édesek, mint ő. Nem is néz a szemébe, ahogy bocsánatért dadog és minden, amire csak gondolni tud, az az, hogy egy része megváltozott itt ezen a tetőn, és a szerkezet utolsó fogaskereke mozgásba jött. Félbeszakítja a bocsánatkérését egy újabb csókkal, egy olyannal, amibe mindent belead, mert ő a mindenség. Nem egy hercegnő és ő sem lovag, de ő hősként kezelte, és úgy érzi, neki mindent elmondhat anélkül, hogy meg kelljen kérdeznie.

Ő egyszerűen… Marinette. Gyönyörű és tehetséges, és a legjobb szívű ember, akit valaha ismert. Egy kicsit szerelmes volt már belé, gondolja, egyszerűen csak elfedte a Ladybug-dolog.

De akárhogy is próbálkozott, a Cukorkasárkány szót nem tudta kimondani a szuperhősnő mellett. Marinette mellett viszont azelőtt kicsúszott, hogy megállíthatta volna magát.

Adrien rengeteg tündérmesét ismer, de túl kevés szól a tető varázsáról, és hogy milyen érzés valakit csillaggömb alatt megcsókolni.