Ezt neked, kritika!

Szóóval... pár hete Kéti bemutatott a Miraculuos Ladybug sorozatnak, és a vártnál jobban berántott (tuti a macskás szójátékok miatt!), így pár napja fordítani való ficekért túrom a netet. És itt az első találat, aminek van egy elég hosszú folytatása is, szóval lesz mivel dolgoznom. A ship meg LadyNoir néven fog futni a blogomon, mert nem látom értelmét, hogy mind a négyet kiírjam. 

Az eredeti fic Buglad tollából itt olvasható: I'll be better than my worst critic
(U.i.: a címen lehet, hogy még változtatok. Mondtam már, hogy nem a barátaim?)

Marinette ujjai vérezni kezdenek.

Órák és órák óta csak varr, krétaporos és tele van tűszúrásokkal. Az ujjai begörcsöltek és a szemei szárazak. Csak akkor áll le enni, amikor Tikki egy süteményt tart az arca elé. A nappal már rég éjszakába fordult.

- Chat valószínűleg rád vár – mondja Tikki, és gyengéden meghúzogatja Marinette egyik lófarkát.

Marinette félredobja az anyagot, és öklével a szemét dörgöli. Csak akkor áll le, amikor színeket lát táncolni a szemhéjai mögött. – Felhívom, és megmondom neki, hogy ma őrjáratozzon egyedül.

- Marinette! – csattan fel Tikki. – Pihenésre van szükséged!

- Be kell fejeznem ezt – Marinette az ujjait tornáztatja. – Ez nem kérdés, Tikki.

- De az – tiltakozik. – Ez egy döntés, amit te hozol. Lehetetlen, hogy ezt egy éjszaka alatt úgy befejezd, hogy arra büszke is legyél. Nem kell ezt csinálnod. Kérlek, tedd meg ezt a szívességet, és legyél tekintettel magadra.

- Tekintettel vagyok magamra.

Tikki keresztbe fonja a karjait.

Marinette sóhajt, mert rendben, igaza van. Ez egy égbekiáltó hazugság. – Kimegyek egy fél órára, mit szólsz?

Tikki lejjebb süllyed vereségében. – Ha ez a legtöbb, amire rávehetlek, rendben.

Marinette elmosolyodik. – Ha visszajöttünk, egy egész tálca süteményt kapsz.

Tikki felragyog. – De csak ha te is eszel belőle.

- Rendben. Tikki, pöttyöket fel!

*

Chat a szokásos találkozópontjukon vár rá. Felugrik, amikor a lány a tetőre lendül, drámaian meghajol és kezet csókol neki. – Hölgyem! Attól féltem, elhagyott engem.

Ladybug a szemét forgatja. – Ne légy nevetséges. Csak… feltartottak valamivel.

Felvonja a szemöldökét. – Mivel?

Az orránál fogva arrébb tolja. – Ne kerülgesd a forró kását, utcacica. Semmi köze ehhez vagy hozzád.

Chat vállat von, és leül a tető szélére lábat lógázni. – De olyan unalmas ez az este, LB. Túl hideg van ahhoz, hogy bármi is történjen.

- Sosem túl valamilyen az idő egy akuma támadásához – mondja, ahogy lecsúszik hozzá.

- Persze, persze. – Hátradől a kezeire. – Csak fura ilyen nyugodtnak látni a várost.

Egyetértően hümmög. Párizs városa úgy terül el alattuk, akár egy térkép. Láthatja a felépítését és a mintákat… Az asztalán heverő szabásmintákra gondol. Talán ha összeráncolja az anyagot, sokkal természetesebbnek fog tűnni. És akkor az öltéseknek elméletben majdnem láthatatlanoknak kell lenniük. Holnap fel kell próbáltatnia Alyával, remélhetőleg nem kapnak annyi házi feladatot. Meg tudja csinálni ebben az időkeretben. Sikerülni fog, hiszen tehetséges. Divattervező. Igen, az, és ezt be is fogja bizonyítani. Amint kitalálja, hogyan rakja össze azt az átkozott ruhát. Ordítani szeretne vagy sírni, vagy levetni magát a tetőről a mély hóba. Talán a hideg sokkja kirántja ebből az értelmetlen pörgésből.

Chat oldalba böki.

Egyelőre vissza tudja tartani magát a lehűléstől. – Igen?

A szemei aggodalmasan ragyognak. – Nem válaszoltál.

- Oh, bocsánat.

Vár pár pillanatot, mielőtt megjegyezné: - Azt mondtad korábban, hogy akármi is volt az, ami nem volt rendben, semmi köze ehhez.

- Chat…

- De ez hatással van a koncentrációdra, nem? Mármint nem akarok kíváncsiskodni, de ugye tudod, hogy velem beszélhetsz róla?

Ladybug mély lélegzetet vesz, és a várost bámulja. – Tudom. – Érzi, hogy őt nézi, de nincs kész rá. Még nem.

Egy része élete további részében is ebbe a dühbe akar kapaszkodni. A rosszindulat miatt sikerüljön minden, hogy aztán visszanézhessen rá, és azt mondja: bebizonyítottam, hogy nem volt igazad. Ugyanakkor úgy érzi, hogy ha nem mond semmit, porrá omlik. Ez a dühös tűz fogja hamuvá égetni, hogy a szél aztán a Szajna fölé hajtsa.

Az éj sötétjében Chat valódi macskának látszik. Hatalmas, pislogás nélküli szemek, olyan ragyogó smaragzöld, melyből egy egész tavaszi kollekciót kihozhatna. Ő csak várakozva néz rá.

Annyi ember hallotta.

Visszapislogta a könnyeit és kirohant az iskolából. Azt próbálták mondani neki, hogy hagyja figyelmen kívül. Ez nem csökkentette annak az érzését, hogy abszolút haszontalan. Ami nevetséges, mert őszintén, már hozzászokhatott volna.

Ladybug felhúzza a mellkasához a lábát, állát két térde közé rejtve. – Csak egy osztálytárs.

Chat közelebb húzódik. Az oldala az övéhez préselődik, és a fejét a vállára hajtja. – Nem úgy tűnik, hogy csak egy osztálytárs.

A szemeit forgatja. – Nem csak az. De… úgy értem, nevetséges. Nem kellene ennyire haragudnom. És még csak nem is egyenesen a szemembe mondta, szóval…

- Nem nevetséges, ha így érzel, Ladybug. Bízz bennem. Az érzelmek furák, de megengedettek. És olyan dolgok, amiket a hátad mögött mondanak… Igenis fájhatnak. Időnként jobban is.

- Persze, de ő állandóan ezt csinálja. Valószínűleg sejthettem volna.

Érzi, ahogy a fejét csóválja. – Csak azért, mert ez már előbb is megesett, nem jelenti azt, hogy nem szabad érezned. 

Ladybug magába roskadva összehúzza magát. A ruha és Tikki varázslata valahogy melegen tartja, de azt kívánja, bár jobban érezné a jeges szellőt. – Meséltem már neked valaha, hogy divattervező szeretnék lenni? – kérdi.

Ha Chat meg is lepődött a témaváltáson, nem mutatja. – Emlékeznék rá.

- Már kiskorom óta ez az álmom. Terveket vázolok órán, a szobám tele van anyagokkal és összegyűrt ötletekkel. Egész életemben a divattervezésért dolgoztam. – Összeszorítja a szemeit. – Épp a legjobb barátnőmnek meséltem a legújabb ötletemről ma. Egy ruha, amit már hónap óta tervezek és… még sosem voltam büszkébb másra.

- Biztos vagyok benne, hogy gyönyörű.

- Ne… - Elnyeli, majd elmosolyodik. – Nem vagyok benne biztos. Csak ma éjjel kezdtem el. Éppen befejeztem a kihúzását és a tervezést. A rajzon kívül még csak egy képzelt képem van róla egyelőre.

- Valószínűleg pont olyan gyönyörű, mint te, hölgyem.

Erősen kapaszkodik a szavaiba, hogy el tudja mondani a történet végét. – A suli befejeződött, és éppen indulunk, amikor azt hallom, hogy valami olyasmit mond a barátnőjének, hogy: azt mondja, „divattervező szeretnék lenni”, mintha olyan annyi ruhát tervezett volna, és annyi kollekciót adott volna el. – Sűrű pislogás után hozzáadja Chloé gúnyolódását. –  Mintha…

Chat egy összerándulással felül. – Mi a szar…

- Csak egy megjegyzés volt. – Ladybug megtörli a szemét a kézfejével. Utálja a kesztyűk érzését a szemén. Durva és rossz. Erősnek kellene lennie, amikor Ladybug. Ez egyszer az érzéseit visszafojtja az elméje legmélyére, és figyelmen kívül hagyja őket, ameddig csak tudja. Most tiszta fejjel kell gondolkodnia, és párat ki is adhat cselekvés közben. Nem beszélhet.

- Egyetlen vélemény, ami semmibe vette minden kemény munkádat és ambíciódat!

- Chat, rendben van – mondja makacsul. – Nem kellene még mindig emiatt mérgesnek lennem, butaság.

Megragadja a vállainál fogva. – Nem, nem az. Ilyet nagyon szemét dolog mondani. Egy divattervező vagy, Ladybug, Ez része annak, aki vagy, a személyiségednek. És ő ezt támadta meg, szóval persze, természetes, hogy dühös vagy.

Félrenéz. Pillanatnyilag nem képes a szemébe nézni, nem úgy, hogy még midig könnyek homályosítják el a látását. – Csak… ez egyszerűen… fura érzés.

- Ez rendben van. Akármi, bármi, érted? Természetes. Különben is, nem kell kollekciókat kiadnod ahhoz, hogy divattervező legyél. Higgy nekem, ismerek egy csomó tervezőt, akiknek a ruháit még csak el sem készítették. A terveik egyszerűen csak ott vannak a vázlatfüzetükben, de attól még divattervezők. – Chat a két keze közé fogja az arcát. – Érted? Te egy divattervező vagy, nem számít, ki mit mond.

Ladybug bólint. – Oké. Ha te így gondolod, Chat.

Önelégülten elmosolyodik. – Persze, hogy így gondolom. És vannak kapcsolataim, szóval bíznod kell bennem. – Elengedi az arcát, és a lány egy pillanatig sajnálja, hogy már nincs ott a keze, mielőtt visszadőlne az oldalához.

- Mindig megbízok benned – mondja gyengéden. – Mindig, kivéve, ha humorról van szó.

Chat sértett pillantást vet rá. – Akkor bízz bennem, amikor azt mondom, hogy csodálatos divattervező leszel. És neki szentelheted a hálabeszédedet. „Köszönet neked, te seggfej a gimiben, aki azt mondtad, hogy nem vagyok addig divattervező, amíg nem adtam el számtalan kollekciót. A haragom juttatott el a mai napig. Baszd meg magad.”

Ladybug nem állja meg, hogy ne nevessen. Egyfajta édes-keserű nevetés ez. Üresnek és kiégettnek érzi magát, de Chat itt van, megértő és megvigasztalja, és Alya megígérte, hogy orrba vágja Chloét, amint engedélyt ad rá. Ez a nevetés olyan érzés, mint egy kicsi csillogás az ürességben. Reméli, hogy megmarad.

Talán ez a kép, amint Chloé orra alá dörgöl egy kollekciót elég motivációt ad majd alkotni hónapokig. Vagy nem. De most teljesen egy más szögből látja a ruháját. Többé nem eszköz a düh és az értéktelenség érzésének árnyékában, ami rászakadt iskola után. Majdnem úgy látja a szemei előtt, mint régen.

- Köszönöm – suttogja. Megtörli az arcát és jobban Chathoz dől. A ruhát már kevésbé érzi keménynek a bőrén.

- Mindig itt leszek, hölgyem, amikor csak szükséged van rám. Feltéve, ha megígéred, hogy nem dolgozol ezen a ruhán egész éjjel. – Chat mosolya olyan őszinte és valóságos, hogy szinte már fáj.

A szíve majd eleped az elsöprő érzéstől, hogy nem érdemli meg, túl jó hozzá. Elhessegeti, hiszen nem ez a kézzel fogható lényeg itt. Még ha az a mosoly – egy mosoly, amit még sosem látott ezelőtt, amikor már azt hitte, a buta macska minden arckifejezését ismeri –, szórakozottá is teszi.

- Ígérem – mondja.

Ráhunyorog. – Változás a játékszabályokban, csak hajnali egyig dolgozhatsz rajta. Aztán aludnod kell. Nincs kibúvó.

Ladybug mosolyog. – Megígérem, kandúrka, ne aggódj.

Vigyorog. Már vissza is tért a Chat, akit ismer, aki miatt nem kezdenek buta gondolatai támadni. De az igazi mosolyának nyoma ott kísért a vigyor sarkában. – Sose aggódj, LB, ez a te dolgod.

*

- Atyaég, Marinette, te aztán kitettél magadért!

Marinette a fejét csóválja. – A redőzés még mindig fura helyenként, a gyöngyözés kicsit összecsapott és…

- És bámulatos? – kérdi Alya megragadva a kezét. – Mari, ez a leggyönyörűbb dolog, amit valaha felvettem, és húsz órára megtiltom, hogy kritizáld a munkádat.

- Mióta is? – Marinette lerakja a cérnát, amit fel-le göngyölgetett, míg Alya felpróbálta a ruhát.

- Mióta ezt a szabályt meghoztam ebben a percben. – Alya csípőre vágja a kezét. – Ha ezt csinálod most, képzeld csak el, mi lenne, ha ezt valójában az iskolába csináltad volna!

- Köszi, Alya. – Marinette a székbe rogy. – De soha többé nem akarok gyöngyöt varrni.

- Ez azért van, mert majdnem három hetet töltöttél azzal, hogy ezen a ruhán dolgoztál. – Alya megfordul, hogy tesztelje, hogyan lobog a szoknya, ha pörög. A gyöngyök olcsóak, de a fényt pont úgy tükrözik vissza, ahogy Marinette megálmodta. Hihetetlenül boldoggá teszi, ahogy a fény csillog és bepöttyözi a falát.

- Komolyan gondoltad, hogy felvegyem Chloé partijára? – kérdezi Alya.

Marinette felvonja a szemöldökét. – Naná! Neked csináltam, Alya. Ha hordani szeretnéd, hordhatod.

Alya vigyorog és a szoknyával játszik. – Te vagy a legjobb, csajszi. Nemcsak hogy mi leszünk a bál fénypontjai, hanem annyira az orra alá fogom dörgölni ezt a ruhát.

- Nem kell ezt tenned – mondja gyorsan Marinette.

Alya keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt. – Az én ruhám, nem de? Azt csinálok vele, amit akarok. De ígérem, nagyon vigyázni fogok rá.

Marinette sóhajt, és székébe süllyed. – Ameddig tetszik…

Alya rámered. – Ez még kérdés?

- Azt hiszem, nem. – Marinette felveszi Alya telefonját. – És most, csak nem annyi képet ígértél, amennyit csak akarok?

*

- Szóval nem jelenthetem be hangosan, amint beléptünk, hogy te csináltad ezt a ruhát? – kérdi Alya.

Marinette finoman Alya karjába üt. – Nem! Ha kérdezik, nyugodtan. De nem kell az egész világ tudtára adnod.

Alya rögtön oldalba böki. – Mondj, amit akarsz, azt hiszem, megteszem. – A telefonja rezeg. – Nino és Adrien a sarkon vannak. nem akarják, hogy nélkülük menjünk be. Ninótól jött, de szerintem azért megyünk együtt, mert Chloé valószínűleg ráveti magát Adrienra.

- Nem mondanám, hogy máris rávetette magát – mereng Marinette.

- Csak idő kérdése, csajszi. Oh, itt vannak.

Megfordulnak, hogy lássák a fiúkat a lépcső alján. Nino tátott szájjal bámulja Alyát. Marinette elrejti a mosolyát és úgy tesz, mintha nem venné észre, ahogy Alya egyre jobban elvörösödik. Adrien elnéz közöttük, mielőtt megcsóválná a fejét, és a karjánál fogva magával húzza Ninót fel a lépcsőn.

- Csi… csinos vagy – motyogja Nino. – Úgy értem a ruha. Szép ruha. Szép… szép vagy.

Alya pislog. – Te is édes vagy – mondja. – És Mari csinálta a ruhát, hát nem nagyszerű? – Maga elé rántja Marinette-t.

Megforgatja a szemét. Nem mintha Alya és Nino még nem beszéltek volna az érzéseikről előtte, akkor miért neki kell a kínos válaszfalnak lennie?

- Ezt te csináltad?

Nino még mindig tátott szájjal bámulja Alyát. Marinette lassan Adrien felé fordul. Meglepetten tanulmányozza a ruhát, és Marinette úgy érzi, magasan fennáll a lehetősége annak, hogy elájuljon.

- Igen, ő! – kiált fel Alya büszkén. – Nézd csak meg, hát nem gyönyörű?

Adrien bólint. – Hihetetlen…

- És Chloé megbaszhatja magát – fűzi hozzá önelégülten.

- Mit művelt Chloé?

- Az a dolog pár hete? – kérdezi Nino, amint végre megtalálja a hangját. Az arca még mindig sötét vörös.

- Semmiség volt – tiltakozik a kezét rázva Marinette. – Csak Chloé mondott valamit…

- Csak mondott valamit – ismétli Alya. Hátradobja a haját. – Mintha seregnyi kollekciót adott volna el, vagy valami hasonló. Hadd kössek bele, Mari.

- Ez az ő partija, és a ruha már elég kötözködés.

Alya vállat von. – Rendben. Majd később megteszem. – A kezét nyújtja Ninónak, aki úgy bámul rá, mintha a világegyetem titkait ajánlotta volna neki. – Bemegyünk?

Gyorsan bólint és megfogja a kezét, visszanéz Adrienre, ahogy Alya magával húzza az ajtón át. Adrien a hüvelykujját mutatja neki.

- Egyébként köszönöm – mondja Marinette, mielőtt a dolgok még kínossá válhatnának. – Örülök, hogy úgy gondolod, hogy csinos a ruha.

Adrien mosolyog. – Szívesen, és az a ruha több mint szép. Eléggé biztos vagyok benne, hogy az apám féltékeny lenne rád.

Gyorsat pislog. – Oh.

- Ez egy bók – bizonygatja. – Nagyszerű dolgokat fogsz tervezni, Marinette.

Marinette az ajkába harap, és egy tincset a füle mögé tűr. – Köszi. Ez nagyon sokat jelent nekem. Nekünk is csatlakozni kéne a partihoz.

- Igen. – Bebámul az ajtón. – De még valami. Tényleg ezt mondta neked Chloé?

A vállai megroggyannak. – Nem, nem a szemembe. Szóval talán nem is volt igazam, amikor azt hittem, hogy talán rólam mondja.

Adrien furán néz rá. Nem tudja, mivel írhatná ezt le, és nem tudja kitalálni, mit gondolhat. – Azt mondta, hogy ahhoz, hogy tervező legyél, több kollekciót ki kell árusítanod?

Marinette a lábaira szegezi a pillantását. – Valami olyasmi. – Kicsinek érzi magát. Van egyáltalán értelme ennek a beszélgetésnek?

- Szorítanod kellene neki helyet a hálabeszédedben – mondja.

A szemei felrebbennek rá. – Té-tényleg?

- Persze. Nagyszerű tervező leszel, Marinette. Ne hagyd, hogy lehangoljon. – A mosolya kápráztató, és a feje szédül tőle. – Bemegyünk most már?

Csak bólintania kell, és az ajtó nyílik, Adrien követi, és ő belekarol, amikor felajánlja a lehetőséget. Hallja, ahogy Alya Rose-ak és Julekának mesél a ruháról.

Adrien vigyorog. – Alyának jó ötletei vannak.

Marinette csak mered rá. Van valami nagyon ismerős abban a vigyorban, csak éppen nem tudja, mi.