Kunnia

Újévi fic, kelt fogalmam sincs mikor, mindenesetre jó poros (és lassan kifogyok a publikálatlan hetaficekből, eskü). RusFin, téli háború, angst.

Nyomok a hóban; nem olyan régen keletkezhettek, de a sűrűn hulló hó már lassan elfedte őket, és Finnország nem is vette volna őket észre, ha nem keresztezi az útja a másikét. Megtorpant és elnézett abba az irányba, amerre vezettek. Nem is lépések nyomai voltak ezek, hanem valaki végigvonszolta magát a hóban, holott egyszerűbb lenne léceken siklani. Az ég alja már sötétedni kezdett, de Tino úgy ítélte meg, még van ideje benézni az erdőbe, csak a biztonság kedvéért. Megbizonyosodott róla, hogy minden dolga megvan, amire csak szüksége lehet, aztán felhajtotta kabátja kapucniját, ellenőrizte, hogy a síléce még biztosan tart-e, és már siklott is a fák irányába. Nem kellett mélyen behatolnia az erdőbe, a nyomok hamarosan szebben kirajzolódtak, és egy a fa tövében fekvő férfihoz vezettek. Finnország nem járt messze tőle, de hirtelen megtorpant; az alak nagyon is ismerős volt, még ha nem is látta az arcát, mert a feje a mellkasára bukott. Valahogy össze volt roskadva az egész lénye. Még a finn egyenruha ellenére is túl ismerős volt, ahogy a hasán összekulcsolja a kezeit, mintha aludna…

Oroszország!

Finnország egy fa mögé húzódott, és mivel megfeledkezett a sítalpakról, elég nagy zajt csapott közben; némán szitkozódott, lekuporodott megszabadulni tőlük és hátralesett; az orosz még mindig mozdulatlan volt, tényleg aludt vagy… nem, az nem lehet, biztosan csapda. Tino egy darabig nyugton maradt és fülelt, de semmi mozgás, még az erdő állatai is elbújtak a háborújuk elől. Újra szemügyre vette Ivant, ám sötét volt, így kénytelen volt közelebb lopódzni. Lassan, fáról fára haladt, nesztelenül, minden érzéke kiélesedett, és szaporán dobogott a szíve, ahogy odalépett mellé. Ráfogta a puskáját, de csak állt felette és hallgatta saját, kapkodó lélegzetvételét; nem így képtelen meghúzni a ravaszt, tisztességtelenség lenne lelőni így. Hosszú percek elteltével leguggolt, mert gyanús neki ez a természetellenes merevség, amivel az orosz ült a fa törzsének vetett háttal; még csak a mellkasa sem emelkedett vagy süllyedt. Tino habozott, majd az orosz arca felé nyúlt és megérintette, megpróbálta felemelni az állát. Mintha egy tökéletesen élethű – halálhű – szoborhoz ért volna, a puha bőr most fagyott, és Finnországot megcsapta a belőle áradó hideg. Hirtelen megrettenve hátraugrott, mert rájött, hogy ez mit jelent. Megbotlott egy félredobott tárgyban, és majdnem elesett. Egy üveg volt az, felemelte és váratlanul támadt dühvel messze hajította; ezek a bolond oroszok részegen indulnak a háborúba…

Olyan volt, mintha ő végzett volna Oroszországgal, holott csak a fagy volt a tettes. Ezelőtt nem gondolta volna Finnország, hogy ez lehetséges, ennyire egyszerű, és ő különben sem kívánta a halálát, csak meg akarta magát védeni. Saját kabátjával takarta le a holtat, majd a hidegtől vacogva visszatért a táborba. Fegyelmezte magát, hogy mozdulni tudjon egyáltalán.

– Találtál valamit, Väinämöinen? – szólt oda neki valaki, amint visszaért, és ő összerezzent a kérdéstől. Bűntudatot érzett.

– Hadifoglyot – felelte összeszedve magát, határozott hangon. – Ott van kint az erdőben, de egyedül nem tudtam elhozni, mert megfagyott.

A katona felvonta a szemöldökét, de zokszó nélkül kiment érte Finnországgal, hogy összeszedjék. Tinóban kérlelhetetlenül felmerült a kérdés, míg cipelték a nehéz, holtmerev testet: vajon Oroszország megtette volna ezt a helyében?