A jégtáncos

Meglepetés~ (igen, élek még) Ez itt kuksolt a gépemen, hogy majd írok belőle au-t, de már nem fogok, szóval sok szeretettel Tinnek, mert neki íródott~

Ivan tökéletesen táncolt. Tökéletes volt az egyensúlyérzéke is, és ezek kiváló jégtáncossá tették. A mozgása a termete ellenére könnyed és kecses volt, jégre termett – Tinóval ellentétben, aki már sokadszorra is ott ült a lelátó legmagasabb sorában és elbűvölten bámulta, ahogy a férfi korcsolyázik. Rajongott érte. Már azóta vonzotta, hogy először meglátta őt egy versenyen, de csak két hete vette arra a bátorságot, hogy beosonjon egy próbájára. Azóta mindig ott volt, a nézőtér legfölső sorában ücsörgött, és igyekezett minél feltűnésmentesebb lenni, nehogy kidobják. Azt hitte, senki sem vette észre, mígnem egyszer figyeltje meg nem szólította. Azt hitte, leszédül az emelvényről.

– Hé, te! Igen, ott fönn!

Nem egészen így képzelte az első találkozásukat; egy undok kukkolónak érezte magát, de azért letámolygott a jéghez a férfi intésére. Az arcán zavart pír és kicsit bugyuta mosoly ült, ahogy elé állt. Ivan rámosolygott, amint könnyedén a palánkhoz siklott.

– Már régóta láttalak ott fönn… – kezdte barátságosan. – De csak most vettem a bátorságot, hogy megszólítsalak.

– Két hete… – motyogta a finn halkan és a kezeit bámulta ahelyett, hogy az orosz szemeibe nézett volna.

– Igen, igen! És azóta mindig itt vagy… ez édes tőled – lelkendezett. Tino bólintott, és végre rávette magát, hogy Ivan szemeibe nézzen; mélylila íriszek, hasonló árnyalatú, mint az övé, amire még véletlenül sem mondhatná az ember, hogy kék. Nagyon zavarba hozó tekintete volt, és ez volt az, amivel megfogta az embereket.

– Ha zavar, én…

– Ugyan, dehogy! Igazából nagyon jól esik, ez azt jelenti, hogy valamit még is jól csinálok, igaz?

– Mindent jól csinálsz – bukott ki Tinóból a vallomás, mielőtt gondolkozhatott volna. Remélte, hogy Ivan nem veszi ezt nyalizásnak, s ő legnagyobb megkönnyebbülésére csak felnevetett.

– Az edzőm nem gondolja így, mert folyton csak kritizál – mondta kicsit elkomolyodva.

– Ez szomorú…

Még sokáig beszélgettek, elrepült az idő, és Ivan el is felejtette, hogy gyakorolni van ott, mígnem megérkezett az edzője, és Tinót elzavarta, őt pedig munkába fogta.

A finn az elkövetkezendő napokban, hetekben is mindig ott volt; már ismerős vendég volt a pályánál, csak legyintettek, ha beosont Ivan próbáira, mert az orosz nagyon megkedvelte. Lassan már el is várta, hogy ott legyen, mert ahogy mondta, még sosem volt ilyen hűséges rajongója, leszámítva egy furcsa lányt, aki folyton házassági ajánlatokkal bombázta, és mindenhová követte egy időben.

Nagyon gyorsan összebarátkoztak; kiderült, hogy hasonló az ízlésük, és Ivan inkább egy gyerek jellemével bírt, mint egy világhírű jégkorcsolyázóéval. Könnyen el tudta érni, hogy Tino feloldódjon a társaságában, és ne csak olyasvalakiként lássa, akiért rajong.

– Azon gondolkoztam… – merengett egy alkalommal Ivan, amikor meghívta egy forró teára –, hogy téged még miért nem láttalak jégen?

Tino majdnem félrenyelt, aztán zavartan a hajába túrt és hátradőlt a széken.

– Nos, ez kínos lesz… nem tudok korcsolyázni. Egyszer próbáltak megtanítani, elég lelkes voltam, de a tó jege túl vékony volt, és beszakadt alattam. Azóta valahogy nem mertem jégre merészkedni. Inkább csak nézem, az biztonságos.

– Ez a jég nem szakad be – jegyezte meg Ivan somolyogva, de még sokáig kellett azért nyaggatnia a fiút, hogy végre korcsolyát húzzon, mert az mindenféle kifogást kitalált. Amint jégre léptek, Tino hozzátapadt a palánkhoz, és a világért sem lett volna hajlandó elengedni azt. Megszeppenve nézte, ahogy Ivan könnyű bemelegítő köröket ró, piruettezik. Időnként elsuhant mellette, és hívta, hogy jöjjön ő is, de Tino akkor csak makacsul rázta a fejét, és kitartóan araszolt a pálya szélén. Aztán az orosz megunta ezt a játékot.

– Azt mondtam, hogy megtanítalak. – Tino elé vágott, és lefejtette a kezét a palánkról, mire az görcsösen belekapaszkodott a karjába. – Nem azt, hogy hagyom, hogy a jég szélén bénázz. Lazulj el, ne félj tőle. Az a legjobb része, hogy csúszik. – Lassan elkezdett hátrafelé haladni, és húzta maga után barátját. Szorosan tartotta a kezét, vezette, és a finn térdei egy idő után felhagytak a riadt remegéssel. Kezdte elvezni a dolgot, kéz a kézben Ivannal… aztán az orosz hirtelen elengedte. Tino egy darabig siklott magától, majd elvesztette az egyensúlyát, kapálódzott egy darabig, aztán fenékre huppant és ott maradt. Ivannak szeme sem rebbent.

– Kelj fel! Megfázol, ha sokáig ücsörögsz ott – mondta, mire a másik csak megrázta a fejét, hasra küzdötte magát, és négykézláb elkezdett mászni a kijárat felé. Az orosz ezt nem hagyhatta, villámgyorsan mellette termett, és a derekánál fogva fel akarta húzni, de ennek csak az lett az eredménye, hogy ő is elesett. Tino kárörvendve kinevette, mire Ivan duzzogva elhúzta a száját.

– Látod, ilyen a földön lenni.

– Már megvolt az első esésed, ezután már gyerekjáték. – Felkönyökölt és félrebiccentette a fejét, ahogy felé fordult. – Ha adok valamit, felkelsz?

Tino gyanakodva összevonta a szemöldökét.

– Mit? Úgy sem tudok egyedül talpon maradni a jégen, reménytelen vagyok – nyafogta a finn.

– Ha elmondanám, nem lenne meglepetés – somolygott Ivan, ahogy eltápászkodott és leporolta magát. – Na, áll az alku? – Választ sem várva megfogta a kezét, és egy határozott mozdulattal felrántotta. A finn még akkor is a vállába kapaszkodott, és még akkor sem volt hajlandó elengedni, amikor már biztosan állt a lábain.

– Szóval, mit kapok? – nézett fel sandán az oroszra, aki erre felnevetett és összeborzolta Tino tincseit.

– Gondolod, hogy megérdemled?

Tino bólintott, majd meglepetten és boldogan viszonozta Ivan csókját.