Vak bizalom

Annyit erről a ficről, hogy évekig porosodott a gépen, túlélt pár rendszertisztogatást, maffiás au 2p-szerű Tinóval.
OOC minden mennyiségben. Meg szappanopera.
Azon oknál fogva azonban, hogy rájöttem, soha az életben rá nem nézek többször, van eleje meg vége, és mivel nincs mit olvasnotok, felrakom.
Sokkal jobb is lehetett volna ennél, maga az alapkoncepció az volt, hogy jééé nézd Tino mennyire szexi fegyverekkel, pakoljuk au-ba és legyen rosszfiú.
Nem tudok krimit írni. 

Tino nem emlékezett rá pontosan, milyen érzés volt az árvaházban lakni. Ami az előtt történt, hogy a Braginsky házba került, egy másik életnek tetszett és csak képek és színek rémlettek belőle; az utána történtek sokkal színesebbek és élettel telibbek voltak.

Az első érzés a félelem volt. Elkószált a nagyvárosban, amikor kirándulni vitték őket; akik magával vitték őket, azok egy ismeretlen nyelvet beszéltek, s a kedvéért nem kerítettek hirtelenjében egy finn tolmácsot. Éjszakára bedobták egy ablaktalan helyiségbe és otthagyták a sötétben. Egyetlen bútor állt csak ott, és ő fölkuporodott az ócska priccsre. Igyekezett minél halkabban sírdogálni egy molyrágta takarót magához ölelve; újra és újra felcsuklott, ahogy próbálta visszafojtani a könnyeit és elaludni. Csak félálomig jutott, mert hirtelen kicsapódott egy rejtett ajtó, és olajlámpát lóbálva nagy vidáman besétált olyasforma fiú, mint ő. Megtorpant a küszöbön, amikor észrevette Tinót. A két gyerek némán egymásra meredt, aztán a finn újult erővel kezdett rá a bömbölésre – erre az ismeretlen fiú riadtan odaszaladt hozzá, s jobb ötlete nem lévén befogta a száját. Nem volt a legjobb ötlet, ugyanis Tino rögtön beleharapott, hogy aztán rémülten meredjen rá. A másik fiú láthatóan nem volt hozzászokva az ilyesféle bánásmódhoz, de legalább el tudta hallgattatni, még ha azt a keze épsége is bánta.

– Hogy hívnak? – kérdezte az ismeretlen fiú egészen kedvesen. Amikor Tino nem felelt, kérés nélkül bemutatkozott. – Én Ványa vagyok, és itt lakom. Illetve nem itt, mert fönt van egy nagy szobám…

Tino ismét nem szólt semmit, s ez így ment egy jó fél órán keresztül. A fiú, aki Ványaként mutatkozott be – habár a finn ebből egy kukkot sem értett, így magában még nevén se tudta nevezni új ismerősét – csak beszélt és beszélt, minek eredményeként Tino lassanként megnyugodott. Nem tűnt úgy, mintha bántani akarná, teljesen máshogy viselkedett, mint akik idehozták. Jól esett neki, hogy végre valaki barátságos vele, még ha nem is érti, amit mond. Csak elaludni hagyta volna… ha elszunnyadt, megrázta a vállát. Egyszer csak szembefordult vele és kezet nyújtott neki.

– Ivan Ivanovics Braginsky – mutatkozott be újra magára mutatva. Tino bizonytalanul fogta meg a kezét, de nem szorította meg.

– Tino – motyogta halkan.

Ivan arca felragyogott; végre sikerült kihúznia pár szót belőle (ezzel megcáfolva, hogy néma lenne), s egyúttal meg is tudta új pajtása nevét. Lassanként rájött, hogy nem beszélnek egy nyelvet, habár gyermeki szemmel abban a hitben élt, hogy a világban mindenütt az ő anyanyelvét használják.

Tinót egy idő után kérlelhetetlenül elnyomta az álom, hiába nyaggatta. A kimerültség és a rémület utója megtette a hatását, és Ivan kénytelen volt belátni, hogy itt bizony nem megy semmilyen élénkítő módszerrel. Fogta hát magát, jó alaposan betekerte egy takaróba, és a csomagot maga után vonszolva elindult a szobájába. Hiszen mégsem hagyhatja itt ezt az új fiút, amikor végre talált magának egy vele hasonló korút! Végre nem fog unatkozni.

Éjszakai kalandozásai közül kétségtelenül ez volt a legizgalmasabb.

Akármilyen óvatosan és lassan haladt, Tino feje időnként így is nagyot koppant a bukkanókon. Remélte, hogy nem lesz baja, és nem kapják el őket, mielőtt felérnének az emeletre.

*

– Eltűnt a kölyök.

– Hogy merészelte… – fröcsögte az idősebbik Ivan Ivanovics. – Van fogalma arról, hogy ez mit jelent?

A másik nem mert mozdulni, még biccenteni sem, hogy érti; a férfinak csak a szeme rebbent meg, ahogy ő azzal az alig észrevehető, halálos mozdulattal az övéhez nyúlt. Pillantása vért ígért – feltéve, ha nem tud épkézláb választ találni nagyon gyorsan. Lehetőleg két másodpercen belül. Kellett neki javasolni, hogy engedjék el, ha már nincs szükségük rá…

Különben is, biztos volt benne, hogy Ivan még a bőre alatt is töltényt hord, s hogy ez a hosszú távú túlélései esélyeit igen leredukálja.

Mintha itt bárki hosszú távra tervezne.

– Ne nézzen hülyének. Abból a pincéből egyedül senki sem juthat ki, ha egyszer én zártam be, főleg nem egy ilyen kis pisis, aki már annyitól is összehugyozza magát, hogy ránézek. Ha nem mondja meg, hová dugta…

– Papa, papa, nézd mit találtam!

Minden nagyon gyorsan történt; a hirtelen előkerült fegyver ugyanúgy el is tűnt, s a férfi arcára jovális mosolyt erőltetve fordult fia felé.

– Ványa, ne haragudj, de nem éppen a legmegfelelőbb pilla… – Elhallgatott, amikor meglátta, kit húz maga után a fiú belépve a szobába. Aztán arra jutott, hogy egy kis üvöltözés még hasznára is válhat a gyereknek. Tino közben halkan pityeregni kezdett.

A szoba másik felében álló férfi megkönnyebbülten sóhajtott. A két gyerek megjelenése felmentette a magyarázatok alól, és hogy a feleslegesen eldobott túszt a Névába dobják – hiszen mégis mit szólna ahhoz a legifjabb Braginsky?

És mivel a kicsi Ványa szimpatikusnak találta a másik gyereket, ott maradt velük.

***

– Ki van biztosítva, uram.

Tino ezekkel a szavakkal elvette a pisztolyt a másik férfi homlokától, aki fogait összeszorítva, a szemét lehunyva várta a golyót – hiába. A finn az övébe tűzte a revolvert, és gondosan eligazította fölötte sötét kabátját, hogy se távolról, se közelről ne látszódjék semmilyen árulkodó dudor. A finn odalépett az ismeretlenhez, akit addig ebben az elhagyatott gyárépületben várt rá teljesen egyedül, egy székhez kötözve, és gyakorlott mozdulatokkal kioldotta a köteleinek csomóit. Valaki nagyon silány munkát végzett. Kezet nyújtott neki, hogy felsegítse. Igaz nem mutatta, de meglepte a magassága, mint Ivan, futott át az agyán, s gyorsan el is hessegette a gondolatot.

– Ha jól sejtem… – kezdte a bennfentesek titokzatosságával. – Maga a mi emberünk. Neve?

– Berwald Oxenstierna.

– Álnév, igaz-e? – hunyorgott Tino a kapucnija árnyékában. – Kövessen. Ivan Ivanovics majd mindent elmagyaráz önnek. És elnézését kérem az udvariatlan fogadtatásért.

Tino hátat fordított az új húsnak; megtehette, még ha nem is bízott meg benne, hiszen Berwald pillanatnyilag fegyvertelen volt, már ellenőrizte azelőtt, és összeszedte a dolgaikat.

*

Tino csak későbbi ismeretségük során árulta el a nevét, s a kapucniját is csak akkor húzta le a fejéről, amikor már bent ültek a kocsijában.

Berwald valahogy egyáltalán nem így képzelte el azt, akit a rendőrségi aktákban csak a Finnként emlegettek – viszonylag jelentéktelen személy, de nem veszélytelen. Nem egy fiatal, húszas évei elején járó fiúra számított; csinos pofi, búzaszőke haj és furcsa, lilás szemek, az egész kinézete angyalszerű. Neméhez képest telt ajkak; könnyű, madárcsontú lehet, ahogy elnézte a kezeit. A svéd a kelleténél tovább rajta felejtette a szemét, mire a fiú gyanakodva felvonta a szemöldökét, majd elmosolyogott.

Jogosan érezte úgy, hogy már küldetése elején elveszett.

– Most be fogom kötni a szemét, de ne vegye zokon. Minden ismeretlennel ezt csináljuk. – Közel hajolt hozzá, leemelte az orráról a szemüveget, és a kezébe adta. Berwald lehunyta a szemeit és hagyta, hogy a fürge kezek csinos kis masnit kössenek a tarkóján, hogy ne láthassa az utat a családhoz.

*

Braginsky úr már az első találkozás alkalmával nyilvánvalóvá tette, hogy Tinónak kell felelnie Herr Oxenstiernáért, elvégre ő volt az, aki egy ajánlat miatt odahozta. És ez logikus is volt így.

A svédet nem különösebben lepte meg a család hatalmas kúriája; nem kérdezte, pontosan hol is vannak, de számításai szerint úgy húsz-huszonöt kilométerre lehettek Szentpétervártól, valószínűleg valamerre keleti irányban.

Valóban egy nagy család voltak – s ez volt a sikerük titka, az egymásba vetett feltétel nélküli bizalom. Berwald igyekezett csendben mindent és mindenkit megfigyelni, tanulmányozni, ám ez különösen nehezen ment, amikor Tinóval volt; eleinte nem ismerte be magában, de a fiú minden létező érzékét lekötötte, és rövid idő alatt teljesen az ujjai köré csavarta szánt szándék nélkül, pedig meglehetősen távolságtartó volt. Ahogy egyre több időt töltött vele, úgy érezte, egyre jobban beleszerelmesedik, Tino elbűvölte. Sokat mesélt neki, de mindig csak művészetekről beszélgettek, sosem önmagukról. Berwald azt kívánta, bár máshogy ismerte volna meg őt. Talán egy másik, jobb életben.

Berwald nemsokára rájött, hogy ez volt a lehető legnagyobb hiba, amibe nyomozóként eshetett – sokszor már egyáltalán nem a feladatára koncentrált, az idős Braginsky megfigyelésére, hanem inkább akkor is Tinót figyelte, amikor nem volt köteles vele tölteni az idejét. Ha kellett, bokor alatt bújt meg egy-egy lőgyakorlat során, s némán imádkozott, hogy ne azt szemeljék ki következő célpontnak.

Nehezen tudta kiismerni a finnt, de arra nem sok idő kellett, hogy rájöjjön, hogy a fiúnak az egyik szenvedélye a lövészet. Nagyon tehetséges volt benne, halálosan pontosan célzott, és sosem remegett a keze, ha lőnie kellett. Berwald elgondolkozott rajta, hogy vajon akkor is ilyen kiválóan megőrzi-e a hidegvégért, ha ember a célpont. A finn egyszer kihívta őt egy barátságos versenyre, amin a svéd szégyenszemre csúnyán alul maradt. Kis híja volt, hogy lebukik, Tino gyanakodva fixírozta őt, majd elnevette magát, és ráfogta a vendége ügyetlenségét az udvariasságára, hogy egy egyszerű lövészként sikerült legyőznie egy bérgyilkost.

Egy alkalommal egy ismeretlen merészkedett a család birtokára, s Berwald megtudhatta, milyen Tino, ha emberre lő. Hihetetlen volt a hidegvére és egyben ijesztő is. Nem szeretett volna szembekerülni vele, de nagyon félt tőle, hogy egyszer meg kell tennie.

***

Az életem – a nem létező életem – fokozatosan kezdett darabokra hullani. Nem, nem akkor kezdődött, amikor elvittek, illetve elraboltak – árva gyerek voltam, valakivel nagyon összekeverhettek, s nem volt kitől váltságdíjat követelniük. Ha abba a szobába nem téved be az idős Braginsky kicsi fiacskája (szokása volt olyan helyekre bejárkálnia, ahová egyáltalán nem lett volna szabad, de valahogy mindig megbocsátották neki), akkor valószínűleg megölnek és elkaparnak valahol a pusztában, esetleg még egyszerűbb, ha az éppen áradó Néva gondjaira bíznak, mint oly sok emberrel is tették már. Az a folyó egy gyönyörű, néma gyilkos… Ivannak viszont tetszettem, aranyosnak talált, s mivel nem volt hasonló korú játszótársa, addig kérlelte az apját, míg maradhattam.

Ivannak köszönhettem az életem – s akkor még csak alig voltam hat éves.

Azóta eltelt bő tizenöt év, és én lassan, fájdalmasan megértettem, mit jelent ehhez a családhoz tartozni; egy létforma, innen nincs visszaút. Eleinte ugyanazt az oktatást kaptam, mint Ivan. Mondhatni engem is szerettek, ha annak lehet nevezni az, hogy tökéletes gyilkost és szélhámost nevelnek belőled. Én viszont hálás voltam, hogy valaki foglalkozik velem, az árvaházban elvesztem a sok gyerek között, olyan voltam, mint egy szürke kisegér.

Ott volt a hiba, amikor szerelembe estem vele. Oroszországban súlyos tabunak számít a homoszexualitás vagy annak akár csak a gyanúja, s ha az idősebbik Braginskynek több fia is lett volna, bizonyára kitagadja Ivant, megfosztja a nevétől és elküldi egy messzi, szibériai rokonhoz. Ám mivel rajta kívül csak lányai voltak, valakinek tovább kellett vinnie a nevet. Én a láthatatlan családi ranglétra legaljára kerültem, és új művészeteket oktattak nekem. A nappalaim elválasztottak tőle, de az éjszakákra újra a szeretője lehetettem azzal a feltétellel, hogy semmi sem tudódik ki, és Ivan feleségül veszi féltestvérét, Natalia Arlofskayát, amint a lány elmúlt tizennyolc éves – a rokoni viszony ténye furcsamód nem zavarta az idős Braginskyt, Ivan pedig nem mert ellenkezni.

***

– Nem tetszik, hogy olyan sokat vagy a svéd új fiúval – morogta Ivan, és birtoklóan közelebb vonta magához Tinót. A fiú hasonló stílusban felelt, habár nem nézett a szemeibe. Szerencsére megtehette, mert éppen egy olyan pozitúrában hevert a férfi mellkasán, ami ezt amúgy is lehetetlenné tette volna.

– Nekem sem tetszik, hogy egy hét múlva feleségül veszed Arlofskaya kisasszonyt.

Ivan arca elsötétedett.

– A húgom… Nem is értem, hogyan gondolhatta ezt apám, ez vérfertőzés. Sosem tudnék úgy rá nézni, ahogy rád teszem, elvégre a testvérem.

– Azt remélem is – mondta rosszkedvűen a finn, mire a szeretője figyelmeztetően megszorította a vállát.

– Nem azért vagy itt, hogy még jobban elszomoríts.

Tino eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és próbált Ivan szívverésére koncentrálni. Valahogy most ez a hang sem nyugtatta meg, túlságosan tele voltak a gondolatai azzal a svéddel, akit az orosz oly megvetéssel emlegetett. 

Eredetileg azért jött fel Ivanhoz, hogy megkérdezze, mit kapna a legszívesebben nászajándékul, mert egyszerűen túl sok ötlete volt, és nem tudta eldönteni, minek örülne a legjobban (egykori) legjobb barátja. Aztán az ágyban végezték, mint úgy általában. Ivan el akart felejtkezni az utóbbi idők sűrű történéseiről, Tino meg készséggel volt ebben a segítségére. Az orosz már rég nem tudta, szereti-e még őt egyáltalán, míg a finn számára ez egyáltalán nem volt kérdés. Ő mindig kész volt vakon követni, hálátlan hűséggel…

– Vargasékkal mi a helyzet? – kérdezte végül abban reménykedve, hogy ez elég semleges téma lesz ahhoz, hogy ne lyukadjanak ki az egyre közeledő esküvőnél vagy Oxenstierna úrnál.

– Még mindig haragszanak amiatt a festmény miatt – mondta bosszúsan Ivan.

– Botticelli?  

– Az lesz az, amit a minap vizsgáltál.

– Kaphatnak róla másolatot – vigyorodott el Tino.  

*

– Nagyon tehetséges.

Életében először fordult elő, hogy félrehúzott egy ecsetvonást. Csúnyán belefutott az egyik emberi alakba, a rozsdaszínű festék ott virított a figura hamvas, rózsaszínes bőrén. Tino villámgyorsan fordult meg, és villámló szemekkel meredt az észrevétlenül mögé lopódzott Berwaldra.

Herra Oxenstierna, igazán leszokhatna arról, hogy minden egyes alkalommal rám hozza a frászt, mondta volna a finn legszívesebben, de végül csak egy zavart köszönömöt tudott kipréselni magából, és nagyon bután érezte magát, amikor elpirult. Egy nedves kendővel megpróbálta leszedni a nem oda való vonást a festményről – teljesen hiábavalóan, az olajfestéket legfeljebb lefesteni lehet, de azt is csak akkor, ha már megszáradt. Ezt a darabot már dobhatja is a tűzre, innentől kezdve látszódni fognak a másmilyen ecsetvonások és a vastagabb rétegzés.

Igazából hozzászokhatott volna, hogy Berwald valahogy mindig ott tűnik fel, ahol ő van. Ez persze imponáló volt valahol (és ijesztő is egyben); szabad járást kapott a házban arra az időszakra, míg az idősebbik Braginsky eldönti, hogy alkalmas-e a neki szánt feladatokra.

– Ez csak másolás – magyarázta Tino, míg félrerakta az elrontott hamisítványt, és egy rossz törülközőbe dörgölte csupa festék kezét. – Semmi művészet nincs benne.

Berwald elgondolkozva figyelte Tinót; téved vagy tényleg szomorúságot hallott ki a fiú hangjából?

– Arra gondoltam, hogy nászajándékként festményt adok Braginszkij úrnak… De nem tudok dönteni, olyan sokféle van.

– Fessen ön valamit – vágta rá gondolkozás nélkül a svéd, mire a finn halkan felnevetett.

– Ugyan, nem vagyok ahhoz én elég jó – legyintett. – Tehát Chagall vagy Ajvazovszkij legyen?

Tino végül mégis úgy döntött, ő maga fest Ivannak, csak is neki szól majd a kép, s nem Nataliának; egy személyesebb ajándék, amire ha ránéz néhanapján, talán majd eszébe jut.

Napraforgók mellett döntött, mert tudta, mennyire szereti őket Ivan.

*

A csipkés csoda tökéletesen állt Nataliának, mint ahogy általában minden; rásimult a testére, követte a mozdulatait és kiemelte az előnyös domborulatait, majd a feneke alatt fokozatosan bővülve omlott le egészen a földig. Külön az ő megrendelésére készült, egyedi ruhaköltemény. A derekára egy méretes, babakék selyemmasnit kötöttek, és miután a fátylától megszabadította újdonsült férje, a hajába is került egy hasonló darab.

Tino összeszorította a fogait, és kényszeredetten mosolygott, hiszen így követelte az illem; neki is kellett táncolni a lánnyal, és igyekezett ezt a legjobb tudása szerint tenni, nehogy rátaposson véletlen a lábára. Ráfoghatta volna, hogy botlába van, mert ez igaz is volt, de meglehetősen kínos lett volna. Merev egy tánc volt, a finn kínos pontossággal ügyelt rá, nehogy a keze lejjebb csússzon a masninál, vagy a pillantása a dekoltázsára essen, ami mindenki a pillantását vonzotta, még ha egészen a nyakáig is ért az áttetsző csipke.

Egyszerűen manipulatív volt, és a finnt minden idegesítette benne azokban a percekben, míg táncoltak. Ráadásul Natalia a magassarkújában majdnem magasabb volt nála, ami enyhén frusztrálta. Amint eleget tett a kötelezettségeinek és eljárták a keringőt, kimenekült a szabadba.

Arlofskaya kisasszony – illetve most már Braginsky asszony, hozzá kell szoknom ehhez a névhez (nem jön az ajkamra, sajnálom) – kétségtelenül gyönyörű. Összeillenek… Ivanból engedelmes férj lesz, az a tipikus papucs, aki mindent megad a feleségének, csakhogy az békén hagyja, és ne rikácsoljon vele.

Tino a teraszon állt és cigarettázott. Hanyagul az egyik jón oszlopnak támaszkodott, és a sötét rózsaszínes horizontot figyelte. Még egy fehér éjszaka… Az év ezen időszakában sosem tudott rendesen aludni, és ezen az estén, egykori szerelme lakodalmán úgy érezte, végképp nem tudná álomra hajtani a fejét, még egy pillanatra sem.

Egykori, persze! Még most is szeretem…

Keserű, halvány mosollyal fújta ki a füstöt. El akarta terelni a gondolatait, de most nem segített a nikotin. Talán egy kis koffein… vagy alkohol, igen, az lesz a legjobb. Tompítja a fájdalmat és elbódít.

Elnyomta a csikket a korlát egyik üveg hamutáljában, majd megfordult, hogy elinduljon italt szerezni, és szembe találta magát Berwalddal. Mindketten megtorpantak és egymásra meredtek.

Aztán a svéd elkövette az első hibát itt tartózkodása alatt; a füléhez emelte a kezét, mire a finn rögtön kiszúrta az apró, vezeték nélküli fülhallgatót, és egy macska gyorsaságával ott termett, hogy a falhoz nyomja. Letépte róla az adóvevőt.

– Sejthettem volna – sziszegte az arcába. – Maga nem bérgyilkos…

Berwald szinte riadtan nézett le rá. Most először fixírozta őt ilyen hirtelen támadt, mélyről fakadó dühvel Tino; időnként hideg és távolságtartó volt vele, ez tény, de még sosem látta ilyennek. A fiú leguggolt, és alulról fölfele módszeresen megmotozta őt – mindez egy pisszenés nélkül zajlott le közöttük, és a svéd remélte, hogy nem annyira feltűnő egyre gyorsuló pulzusa. Nevetségesnek érezte magát, amiért ilyen amatőr módon bukott le, ráadásul pont Tino előtt. Nagyon meglepte a fiú testi ereje.

– Halljuk, ki küldte? – susogta a fülébe Tino; ehhez persze lábujjhegyre kellett állnia, mert meglehetősen alacsony volt. Berwaldot egyáltalán nem segítette a tény, hogy a finn milyen szorosan hozzásimul, és hogy érzi a meleg leheletét a bőrén. Képtelen volt tisztán, racionálisan gondolkozni a közelében, és egy épkézláb hazugságot kitalálni. – Higgye el, mindketten jobban járunk, ha beszél. Én hoztam ide magát, most mindketten ugyanakkor bajban vagyunk.

Tino megkönnyebbült, amikor semmi mást nem talált Berwaldnál, csak egy apró adóvevőt. Enyhített a szorításon.

– Máshol – nyögte ki nagy nehezen Berwald. Tino elengedte, mire ő majdnem lerogyott a fal tövében. A finn figyelmesen körbenézett, de senki sem járt odakint, ők sem hiányoztak valószínűleg a többi vendégnek, akik bent táncoltak és mulattak. Tino az ablakon bepillantva látta, amint Natalia éppen nevetve hajtja a fejét Ivan vállár egy keringő végeztével, és újra fellángolt benne a féltékenység.

– Jöjjön. – Azzal kézen fogta Berwaldot, és egy lépcső felé húzta. A svéd nem tudta volna megmondani, hány folyosón és termen vágtak át, a finn talán végighurcolta őt az összesen, míg végül eljutottak a szobájáig. Tino sietősen betessékelte Berwaldot, majd kétszer is bezárta az ajtót és levette a zakóját, amit csak az illendőség kedvéért viselt.

Berwald érdeklődve nézett körbe; biztosra vette, hogy Tino most el fogja hallgattatni őt, de akárhogyan is legyen, legalább a szobájából megtud róla új információkat. Világoskék kárpit, szintén világos bútorok és elegáns szőnyeg; mintha nem is laknának itt, olyan benyomást keltett a túlzott rend látványa, aztán észrevett egy ajtót, ami valószínűleg egy belső szobába vezetett.

Tino felkapott egy üveget és két kristálypoharat az egyik kis asztalkáról.

– Kér inni? – kínálta, de meg sem várva a választ már töltött is. – Nyugodjon meg, nem áll szándékomban megmérgezni.

A finn leült a míves lábú dohányzóasztal mellé a világos kanapéra, és intett a másiknak, hogy nyugodtan foglaljon helyet mellette. Berwald kénytelen kelletlen leült, és elfogadta a felé nyújtott poharat a vörösborral. Tino finoman keresztbe tette a lábát, és az itala fölül fixírozta őt, míg ivott. Egymás szemébe viszont sosem néztek ez alkalommal.

– Akkor beszélgessünk – mondta, de percekig csak bután hallgattak. Kellemetlen volt ez a csönd, kínos és semmi jót sem ígért. Tinónak kellett megtörnie, mert rájött, hogy ha Berwaldon múlik a dolog, akár örök hallgatási fogadalmat is tehetnének. – Miattam küldték ide, igazam van?

– Nem egészen.

– Hát akkor? Folyton engem figyel, nem is tudom, már hányszor kaptam magát azon, hogy engem bámul, amikor azt hiszi, hogy nem veszem észre. – Tino hangjából idegesség csengett ki. – Ez a játék mindkettőnk életébe kerülhet, ha nem beszél. Én felelek magáért.

– Rosszul végeztem a feladatom – hajtotta le a fejét Berwald. Tino halkan, enyhén gunyorosan felnevetett, és töltött magának egy újabb pohár bort.

– Valóban, igaza van. Elkaptam.

– Nem ön miatt küldtek ide, csak… – A svéd nem tudta, mit is mondhatna. Valljon neki szerelmet? Az nem lenne hazugság, elvégre csak sikerült valahogy belehabarodnia a fiúba, ezzel tökéletesen aláásva a tervüket. Meg úgy mindent általában. Nagyon furán érezte magát, ahogy elpirult. Tino éppen ekkor nézett fel rá, és általános tanácstalanság tükröződött az arcán.

– Én… én tetszem magának? – hebegte zavartan. Berwald habozott bólintani, de rájött, hogy már úgy sem érdemes tagadni, ami van. – Ez talán sok mindent megkönnyít – motyogta halkan, míg könnyedén letette a poharát.

Miért, akarta kérdezni Berwald, s egy pillanat múlva meg is kapta a választ a ki nem mondott kérdésére; Tino felállt, és lovagló ülésben az ölébe telepedett, habár maga is elpirult. Átkarolta a nyakát, és egész közel hajolt hozzá.

– Ha most nem beszél magától, később majd fog…

Berwald lehunyta a szemeit, mert túl nagy zavarban volt ahhoz, hogy a finnre nézzen.

– Tino, tudnék segíteni magán… - próbálkozott erőtlenül, mire a fiú tettetett könnyedséggel felnevetett, és a nyakába csókolt. A keze fürgén besiklott Berwald mellénye alá, hogy aztán az inge zsebében megtalálja a személyes iratait. A finn el sem tudta képzelni, mégis hogyan sikerült a férfinak becsempésznie oda, elvégre átellenőrizte minden dolgát, amit magával hozott, mindenesetre elhúzódott tőle leellenőrizni a személyazonosságát. A név, születési dátum stimmelt – nevetségesen könnyű lett volna kideríteni róla mindent, ha jobban utána néznek, elvégre elég ritka neve volt –, csak a foglalkozás nem. Nyomozó. Ebből is látszott, mennyire lebecsüli őket a svéd rendőrség.

– Rajtam már rég nem tud. – Elkezdte kigombolni az ingét, és amikor kész volt vele, egy könnyed mozdulattal ledobta a földre. – Ezekre nem lesz szükség – magyarázta teljesen feleslegesen. Berwald tett egy utolsó, kétségbeesett kísérletet a szabadulásra, de Tino villámgyorsan elkapta a csuklóit, és a combjaira simította a svéd kezeit, míg összetámasztotta a homlokukat. – Ne akarja, hogy megkötözzem, és alternatívabb módszerekhez folyamodjak. Esküszöm, megteszem, ha szükséges.

Berwald nem kételkedett benne. Beletörődően sóhajtott egyet és hátradőlve hagyva, hogy Tino puha ajkai elhallgatassa. A kezeit feljebb csúsztatta a fiú derekára, hogy közelebb húzhassa magához, és elmélyíthesse a csókjaikat.

Valahol mélyen az volt az érzése, hogy Tino egyáltalán nem élvezi a dolgot.

*

– Mindannak ellenére, ami történt közöttünk, nem fogom fedezni – mondta másnap kora reggel Tino, ahogy öltözködött. Gyorsan kiugrott Berwald mellől, mint aki nem is akar többet a közelében lenni és elrohant zuhanyozni, majd teljesen felöltözve jött vissza. – Vigyázzon magára, és ne bukjon le többet. Lehetőleg mielőbb tűnjön el, mert még egy hiba és magát lefülelik. – Fáradtan beletúrt a hajába, majd egy adag tiszta ruhát dobott az ágyra a svédnek. – Lehet, hogy egy kicsit bő lesz, mert Ivané, de nagyjából egy méretben vannak.

– Nem léphetek ki az épületből – motyogta halkan. Engedelmesen magára öltötte a kapott ruhákat, s közben Tinót bámulta. Már értette, miért húz a fiú még a legnagyobb melegben is hosszú ujjú inget; még a karjai is tele voltak sérülésekkel, a sötétben is látni vélte őket, mindig is vizuális alkat volt. Az egyik vállán egy golyó ütötte sebet vélt kitapintani. A finnek szerencséje volt, hogy viszonylag szépen begyógyult, valószínűleg egy régi baleset emléke lehetett. A karmolásokba, hosszú hegekbe nem akart belegondolni, hogyan szerezhette.

Tino zavartan túrt a hajába, és nagyon lassan, valahogy lemondóan kifújta a levegőt.

– Akkor majd én kiviszem magát, elvégre felelőséggel tartozom önért – bólintott lehunyt szemmel –, de ahhoz meg kell bíznia bennem. Meg tud bízni bennem?

Berwald gondolkozás nélkül bólintott.

– Van egy tervem, ami talán végig is vihető.

*

Az olasz és orosz műtárgykereskedők nem mondhatni, hogy a legjobb viszonyt ápolták. Sosem voltak puszipajtások, de a nagy ellenségeskedés akkor kezdődött, amikor sok éve az öreg Giovanno Vargas összeveszett a legifjabb Ivan nagyapjával pár értéktelennek látszó, ismeretlen festőtől származó művön (amikről később kiderült, hogy elég értékesek). Mindkettőjük meglehetősen makacs volt, ezért egyikőjük sem engedett az igazából – azoké a festmények, akik előbb megvették vagy ellopták, hogy később a feketepiacon értékesítsék? Bonyolult egy kérdés volt, amit végül a fegyverek zártak le. Giovanno megúszta pár karcolással, míg Ivan ott helyben elvérzett Rómában. Nagy botrány lett belőle, kínos volt elsimítani.

Ez alkalommal Botticellin vesztek össze, mint ahogy azt a legifjabb Ivan már sejtette. Ő nem igazán ismerte ezeket a nagy festőket, a művészetek közül egyedül a tánc érdekelte néhanapján, habár Tino igyekezett már párszor felvilágosítani őt, mi a különbség a nagy nevek között. Ivan sokszor kérkedett azzal, hogy Da Vinci festmények is vannak náluk, holott ez nem volt igaz. Egyszerűen összekeverte őket, és képtelen volt megjegyezni a nevüket – egy megragadt, az bőven elég is volt minden alkalomra.

A két család kapcsolata annyira elmérgesedett, hogy úgy döntöttek ismét a fegyvereknek kell dönteniük – ezúttal azonban Braginskyék választhattak helyszínt, s ők amellett a szentpétervári barakk mellett döntöttek, ahol Tino azon a mindent megváltoztató júniusi estén összeszedte a legújabb bérgyilkosukat. Az ismerős helyszín hatalmas előnyt jelenthet.

Mindenkinek megvolt a maga terve; a Braginskyknek, a Vargasoknak és még Tinónak is, habár ez utóbbiról senki sem tudott.

*

Két hét telt el az esküvő után. Ivan és Natalia visszajöttek a Fekete-tenger partjáról, ahol a nászutukat töltötték, s úgy tűnt, egészen összemelegedtek alatta; erre utalt a nő elégedett mosolya, amellyel kiskirálynőként járkált fel-alá a kúriában (megtehette, hiszen tényleg ő volt immár itt az úrnő), míg időnként undok pillantást vetett Tinóra, és Ivan kisimult, boldog arca. Az orosz egyszerűen beletörődött, nem harcolt tovább apja akarata ellen.

A finn mind rosszabbul érezte magát, ahogy újra és újra meglátta őket. Egyre biztosabb volt a tervében és az új, Berwald hatására megfogant gondolatok helyességében.

Mondhatni összejöttek. Tino még sosem találkozott ezzel az új fajta gyengédséggel, amit Berwald nyújtott neki, de mi tagadás, élvezte, hogy ismét valaki figyelmének a középpontjában álhatott. Az eddigi szeretői csak nagyon ritkán kérdezték meg, mi jó neki, mindig csak adott, de sosem kapott – talán régebben Ivantól, de így feleségestül már őrá sem számíthatott. Az idősebbik Braginsky nem tudott a kapcsolatukról, de valószínűleg nem annyira zavarta volna, hogyha a finn elvan az új svédjével, hiszen így legalább nem lesz annyit a kedves fia társaságában, s az talán végre megtanul férfi módjára viselkedni.

Hamarosan eljött az az izgalommal várt augusztusi nap, amikor is a Vargas és Braginsky család nézeteltérésüket óhajtották elsimítani. Mindenki, aki élt és mozgott a nagy kúriában, köteles volt segíteni az akciót, és az idősebbik Ivan bíztatóan hátba veregetve Berwaldot közölte a férfivel, hogy természetesen az ő részvételére is számítanak. Tinónak ez egyáltalán nem tetszett, de nem mutatta.

***

Herra Oxenstierna összezavart. Kezdettől fogva keveset beszélt, bár ez nem lett volna akkora gond, de nagyon nehezen tudtam az arcából olvasni; hihetetlen fegyelemben tudta tartani az arcvonásait, mintha kőbe lettek volna faragva, az ajkát egyszer sem láttam mosolyra húzódni. Nagyon szép szemei voltak, de a pillantása vágott és szúrt, valahogy olyan érzésem volt, mintha átlátna rajtam, egészen a lelkemig tudna nézni. Összességében véve volt valami a kisugárzásában, ami megfogott annak ellenére, hogy nagyon könnyen rám tudta hozni frászt, ha hirtelen csak úgy feltűnt és nem számítottam rá.

Egy idő elteltével rájöttem, hogy ha a kezeit figyelem, sokkal többet megtudhatok a gondolatairól; az emberek sosem figyelnek annyira, hogy mit csinálnak a kezükkel, idegesen babrálnak vele, vagy türelmetlenül dobolnak az ujjaikkal, esetleg ökölbe szorítják, ezzel elárulva az érzelmeiket. Feltűnt, hogy a megbeszélések alatt Berwald mindig az asztal alá rejti a kezeit, sokszor ökölbe szorítja őket, mint akinek nem tetszik valami.

Szép, erős kezei voltak határozott szorítással. Szerettem volna őket többet is megfogni, mint amikor korrigáltam a fegyvertartását, amikor lőgyakorlatot tartottunk (szörnyen pontatlanul lőtt az esetek felében, ez már akkor is egy kicsit gyanús volt), elképzeltem egyszer-egyszer, milyen érzés lenne, ha megsimogatná az arcomat, és ilyenkor mindig zavarba jöttem.

Néha úgy vettem észre, mintha rajtam felejtené a szemét. Először azt hittem, csak képzelődöm, aztán egyre többször kaptam rajta, hogy bámul és követ. Talán fogalmazhatok úgy, hogy ez hízelgő volt, még ha picit ijesztő is.

Aztán rajtakaptam. Azt hiszem, nagy szerencsénk volt, hogy én kaptam el, különben nem csak ő kerül nagy bajba, hanem én. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha elmondanám az idősebbik Braginskynek – biztosan nem élte volna meg a reggelt őt ismerve, talán én sem. A fia csak annyit jegyzett volna meg, hogy én meg mondtam, hogy nem az, akinek látszik, és vigyázni kell vele. Valószínűleg nem hiányozott volna senkinek rajtam kívül, mert én megkedveltem, akármilyen nehezen kiismerhető is volt. És tetszett is, ezért nem szóltam senkinek egy szót sem.

Hiába vetettem be minden eszközt, egy szót sem tudtam belőle kihúzni, pontosan miért is küldték ide. Együtt voltam vele, hátha elmondja nekem, de inkább ő faggatott ki engem; szép szavakat suttogott a fülembe éjszaka és bókolt nekem, aztán álmomban kérdezgetett, és sajnos van egy olyan rossz szokásom, hogy olyankor rendesen válaszolok is. Lett volna mivel zsarolnia, de ő sosem tett volna ilyet, az ilyen módszerek egyszerűen nem illettek hozzá, annál ő sokkal jobb volt.

Sok idő után végre ismét úgy éreztem, hogy valaki szeret, és értékes vagyok neki. Csak két hét volt, mégis azt mondhatom, hogy boldog voltam vele. De nem felejtettem el Ivant, és ahogy iránta éreztem. Még mindig fájt és égetett belülről, ahogy véget ért a kapcsolatunk, olyan volt, mintha cserbenhagyott és elárult volna; én mindig hűségesen követtem, szinte sosem kérdőjeleztem meg egyetlen szavát sem, ha kellett, vakon engedelmeskedtem neki. Valahol persze megértettem, hogy ennek így kellett lennie, mi sosem lehetünk egy rendes pár, de nagyon megsértett.

Először azt terveztem, hogy elmondom neki, mi van köztem és Berwald között, aztán rájöttem, milyen gyerekes lenne ez, és valószínűleg egyáltalán nem érdekelné; egy új terv kezdett körvonalazódni a fejemben, amivel Berwaldon is segíthetnék. Egy olyan lehetőséget, egy olyan életet vázolt fel előttem, amire eddig még sosem gondoltam. Valami újat, számomra ismeretlen életet, amit én nem élhetek.

Ha Ivan elárult, hát én is elárulom őt, még ha ez lesz életem utolsó tette.

***

– Ott végezzük, ahol kezdtük – mosolygott szomorkásan Tino, míg ellenőrizte, hogy megfelelően kötözte-e össze Berwald kezeit. Biztosra akart menni, valami azt súgta neki, hogy a férfi mindenhová utána menne. – Szentpétervár, ugyanaz a raktárépület a kikötőtől nem messze… Kicsik klisészerű, nem gondolod?

Nem emlékeztek rá, mikor kezdtek tegeződni, egyszer csak jött valahogy. Berwald nem bánta, mert így Tino sokkal fesztelenebb volt vele, mint amikor magázódtak és körülményesen fogalmaztak. Talán egy kicsit a közelebb engedte magához… Leomlott közöttük egy fal, de talán már túl későn.

– Mit tervezel? – kérdezte kiszáradt torokkal Berwald, ahogy Tino szorosan a székhez kötözte. Hagyta magát, elvégre vele nem osztották meg, hogyan akarnak a híres Vargaséknak keresztbe tenni, de lassan derengeni kezdett neki, hogy ez így nem lesz jó, ha mozgásképtelenné téve lekötözik kezét-lábát.

– A kis rendőrlelked nem szeretné azt tudni.

– De – erősködött Berwald. Tino majdhogynem felnevetett a makacsságát hallva, és odahúzott elé egy jókora dobozt, hogy legyen min ülnie. Kedvese térdére tette a kezeit.

– El fogom őket tenni láb alól – mondta komolyan.

– Egymagad? – horkantott hitetlenkedve a svéd. A finn nem bírta tovább; egy ideges kuncogást hallatott, szinte hisztérikusnak hatott.

– Nem, glicerin és kova barátommal.

Berwald nem különösebben értett a kémiához, de rögtön megvilágosodott előtte a helyzet. Fel akart pattanni és megrázni Tino vállát, hogy kiverje a fejéből ezt az őrültséget, de a köteleknek köszönhetően csak vergődni tudott.

– Ne.

– Ezen még a barátaid sem tudnak változtatni a rendőrségtől. El van tervezve, s bevégeztetik – magyarázta egészen könnyedén Tino, mintha csak az időjárásról csevegnének. – Nézd a pozitív oldalát: kevesebb lesz az én fajtámból.

– Te nem ilyen vagy…

– Tessék? – Tino hitetlenkedve megrázta a fejét. – Ebben nőttem fel, ne akarj megváltoztatni, mert nem tudsz.

– Még fiatal vagy… – Képtelennek érezte magát Tino szemeibe nézni, inkább a kezeit bámulta; az arcához akarta őket szorítani, s mintha a finn meghallotta volna a ki nem mondott kívánságát, mert megsimogatta a svéd arcát és beletúrt rövid, szögegyenes hajába. Berwald becsukta a szemeit.

– Férjül nem akarsz kérni? – kuncogott halkan Tino, s egy csókot adott Berwald szájára. A férfi szemei felpattantak.

– Akár.

Tino egészen elvörösödött; a poénjai valahogy sosem úgy sültek el, ahogy szeretette volna, talán az időzítés volt a rossz, ki tudja. Mindenesetre ő sosem gondolta komolyan. Rágyújtott egy cigarettára és lassan elszívta kiélvezve minden percét és ügyelve arra, hogy ne Berwaldra fújja a füstöt. A svéd közben le sem vette róla a pillantását, figyelte a szemeit; ez volt az, ami már legelőször is feltűnt neki rajta, ezek a különleges, lilában játszó íriszek, de sosem figyelhette meg őket jobban, mert Tino azon nyomban lehunyta a szemeit, amint észrevette, hogy milyen mereven bámulja. Az viszont feltűnt neki, hogy rövid idő alatt sokat változott ez a tekintet; kezdett belőle eltűnni az a hideg közöny, amivel olykor a világot szemlélte, valamiféle melegség költözött beléjük, amikor ránézett.

– Mennem kell – állt föl hirtelen. – Harangoznak az Izsák Székesegyházban. – A hátára dobta a kabátját (ugyanaz a fekete volt, amit akkor viselt, amikor először találkoztak), és elfordult. A nevét hallva Berwaldra nézett.

– Ó, igen, majdnem elfelejtettem. – A zsebéből egy kendőt vett elő és egy rongyot, és gondosan bekötötte a svéd száját, hogy az egy hangot se tudjon kiadni. Még utoljára adott egy csókot a homlokára. – Sajnálom.

Berwald tehetetlenül nézte, ahogy Tino elmegy a saját és mások végzetét beteljesíteni, és olyan érzése volt, mintha egy darabot téptek volna ki a lelkéből.

*

Nem tudta volna utólag megmondani, mennyi ideig ült ott magánkívül, átkozva saját tehetetlenségét. Igyekezett megőrizni a hidegvérét és figyelmesen hallgatózni, nem jár-e arra valaki, hogy kiszabadítsa szorult helyzetéből és meg tudja állítani Tinót, hogy őrültséget kövessen el. Nem volt szerencséje, még kiabálni sem tudott. Kedves finnje nagyon alapos volt.

Megpróbálta logikusan végiggondolni a helyzetét. Vajon a fogadott testvérei, a kollegái mit tettek volna egy ilyen helyzetben? Először is betartották volna önnön szabályaikat, és nem szeretnek bele olyanba, akibe nem szabadna, hogy aztán lassan felemésszék magukat a reménytelen szerelemmel.

Jó időben lenni jó helyen, nézőpont kérdése – most ez tökéletesen sikerült, és minden a tervek szerint haladt egy ideig. A várt személyt, az igazi bérgyilkost kiiktatta a rendőrség, s akkor jön csak a neheze: szó nélkül figyelni, beépülni közéjük. Majdnem tökéletesen sikerült.

Hetek óta nem tudott semmit róluk. Tino nem adta vissza neki az adóvevőjét, akármennyit kérlelte. Lukas és Chirstensen valószínűleg már azt hihetik, hogy halott.

Lukas… nem ezt érdemelte volna. Nem állította, hogy szerelem fűzte hozzá, de az a bizonyos vonzalom megvolt köztük, ami őket egy hatékony nyomozópárossá tette. Mint a régi Spártában, gyakorlatilag csak azért feküdtek le egymással, hogy egy bizalomra épülő kapcsolatuk legyen, tökéletesen összeszokjanak. Tűzbe mentek volna egymásért. A trió harmadik tagjáról, Christensenről ez már nem volt elmondható. Kicsit úgy érezte, mintha megcsalta volna Lukast, holott az egész nyilvánvalóan csak munkahelyi kapcsolatnak indult. Egy igen félreértelmezett és félresiklott munkahelyi kapcsolatnak.

Eszébe jutott, mennyi figyelmeztetést hadart el neki a norvég az utolsó este, mielőtt idejött volna. Láthatóan nagyon aggódott érte és a szívén viselte a sorsát. Talán szerelmes is volt belé; Berwaldnak sok minden miatt volt bűntudata, s ezek közül az egyik az volt, hogy mennyire nem becsülte meg Lukast. Jobbat érdemelt volna nála…

Pár óra elteltével a mellkasára bukott a feje és kínjában elszunyókált. A küzdelem a kötelek ellen és az önmarcangolás gyorsan kimerítette; ám egyszer csak távolról mintha mennydörgés hallatszott volna; egyre közeledett, szinte végighömpölygött a hang az utcákon, és Berwald úgy riadt fel rá, mintha egy puskát sütöttek volna el a feje mellett. Pár pillanatra érezte, hogy megsüketül, a fejét rázta és közben elborult a székkel.

A detonáció hatalmas erejű volt. A közvetlen közelében valószínűleg minden épületet ledönthetett, a hangja kilométerekre elhallatszott – Tino nem bízta a véletlenre. Biztos volt benne, hogy ez az ő műve.

Aztán csend lett, de lehet, hogy csak a füle nem akar több hangot továbbítani az agyába, hogy megvédje. Még egy fél napig feküdt ott a földön a feleslegessé vált székhez kötözve és némán könnyezett.

*

– Elkéstünk, sajnálom – suttogta a fülébe Lukas, míg a csomóktól szabadította meg. Berwald nem szólt semmit, de nem is nézett rá. A szemüvege leesett róla, amikor eldőlt, így nem is látott volna semmit. – Van sérülésed?

Berwald megrázta a fejét.

Foltozd össze a lelkemet.

– Nézd a jó oldalát Lukas – dörzsölte össze a tenyerét gunyorosan mosolyogva Christensen. – Azok a rohadékok elintézték egymást, legalább semmi dolgunk velük.

A másik két férfi lesújtó pillantást vetett rá.

– Azt hittük, meghaltál – vont vállat hanyagul a dán. – Lassan három hete nem volt hír felőled, Beilschmidt azt mondta, egyszerűen le kellett volna rohanni a kúriát, nem valakit odaküldeni, hogy vásárra vigye a bőrét. Persze most is kiderült, hogy erősebb fából faragtak, mint gondoltuk, és nem kell téged annyira félteni. – Rágyújtott egy cigarettára, és óvatosan összeborzolta a svéd haját. Berwaldnak nem volt ereje elhajolni előle, de Lukas elütötte a másik férfi kezét.

– Elég legyen – szólt szigorúan. – Kórházba kell vinni, nem látod, milyen állapotban van?

A dán nem mutatta, de elszégyellte magát belül, amint engedett az ösztöneinek, és rögtön piszkálni kezdte a svédet, de mindig olyan túlságosan komoly volt, hogy abba muszáj volt belekötni.

– Mi történt?

– A Vargas és Braginsky család éppen a nézeteltérésüket próbálták elrendezni, amikor egyszer csak a levegőbe röppent az egész kóceráj. Valószínűleg senki sem élte túl.

Berwald fáradtan visszaejtette a fejét a kövezetre; nagyot koppant, de nem érdekelte. Egy percig sem kételkedett benne, hogy Tino képes megtenni, és végig is fogja vinni, amit egyszer a makacs fejébe vett, de a rideg valósággal szembesülni szörnyű volt.

– Biztos mindenki…? – Nem fejezte be a mondatot, a társai mégis értették, mire gondol.

– Volt valaki neked onnan fontos? – kérdezte Christensen, de Berwald nem felelt. – Nem? Akkor príma. Ne sajnáld őket, megérdemelték, amit kaptak.  

– Densen, tegyél meg egy nagy szívességet: fogd be a pofádat és segíts – sziszegte Lukas. Finoman Berwald feje alá csúsztatta a kezeit, és az ölébe húzta. Megcirógatta az arcát, aztán visszaadta rá a szemüvegét, mire a svéd végre kinyitotta a szemeit és rámeredt. A norvég gyengéden megtörölgette az arcát egy vizes kendővel. Berwald lassan felült, és elhessegette az aggódó Lukas gyengéd kezeit, majd felállt, hogy az egyik magasan elhelyezkedő ablakhoz menjen és kinézzen, amennyire tud.

Teljes pusztulás – ezzel lehetett leginkább leírni a kikötő déli részét, mintha mindent letaroltak volna. Szürke hamu szitált az égből, s ami a barakkból megmaradt, az lángokban állt. Berwald ki akart menni, és megkeresni Tinót, még ha nincs is semmi esély arra, hogy túlélte. Valószínűleg magára kötötte a dinamitot, mert így volt a legegyszerűbb. Egyszerre intézte el a saját bűntudatát az árulása miatt, a Natalia felé irányuló féltékenységet és egykori szeretőjét, aki az apja kívánságára képes volt otthagyni őt, valamint Vargasék legidősebbik fiát, Lovinót, akit Szentpétervárra küldtek, hogy elintézze őket. Gyakorlatilag megtisztította a terepet, és a teljes, csupasz igazságot Berwaldon kívül senki sem tudta, ő pedig úgy döntött, hogy megtartja magának. Kivételesen semmi szükség rá, bőven elég, ha csak ő ismeri. Az ő titkuk marad örökre.

Az elméjébe kérlelhetetlenül betolakodtak az efféle merényletek jellegzetes képei; törmelékek mindenhol, a hamu szürkén szitál az égből és mindenhol élettelen, megroncsolódott testek, a róluk leszakadt, megpörkölődött végtagok és vér; a szagokat is vélte érezni, a vér fémes, édeskés ízét a szájában, a füst fojtását. Nem akarta elképzelni, hogyan nézhet ki most a környék, s legfőképpen abba nem akart belegondolni, mi lett Tinóval. Egy pillanatra beleringatta magát az elképzelésbe, hogy valami csoda folytán mégis megmenekülhetett, habár a józan esze mást mondott.

Lukas és Christensen halkan beszélgettek mögötte. Találgatták, mi történhetett pontosan, s Berwald nem akart a segítségükre lenni.

***

Két hét elteltével elhatározta magát – leadta az igazolványait és felmondott, majd Stockholmból Szentpétervárra költözött. Magának sem tudta megfogalmazni a pontos okot, de nem akarta elfelejteni Tinót, még ha ő valószínűleg nem is szerette viszont.

És elkezdett festeni.