Egy AliMor, amiben semmi nem történik, de továbbra is nagyon szurkolok nekik.
Ahogy az lenni szokott, Alibabának jócskán a fejébe szállt a
bor. Bágyadtan bámult a táncolók tömegébe, a hullámozva vonagló testekre, míg
félig az asztalon, félig alatta feküdt, a jobbjában kiürült a korsót pedig
nemsokára újratöltötte egy készséges háremhölgy.
Csak egy valakit keresett az ismeretlen-ismerős sindria
arcok között. Az alkohol viszont nem segítette a dolgát, eltompult érzékekkel
összefolytak az alakok, eltűntek a körvonalak. Felemelte a fejét, és amint úgy
érezte, visszanyeri a teste fölött az irányítást, felkelt. Forgott körülötte a
déltengeri éjszaka, ahogy Morgiana keresésére indult.
A hullámzó tömeg részesévé válni nem volt olyan könnyű. Néha
a levegőbe lökte a kezét, elfogadott egy-egy táncra hívó kacsót, perdült párat,
ha pedig elvesztette az egyensúlyát, a többi ember megtartotta. Aztán kezdett
rosszul lenni, és ahogy szédelgett, ismerős karok kapták el. Megajándékozta
Morgianát egy részeg mosollyal, mire a lány csak összepréselte az ajkát. Nem
szerette, ha Alibaba elvétette a határt, olyankor a részeges tucatférfiakra
emlékeztette. Nem akarta, hogy olyanná váljon, mint a többiek – élvhajhásszá,
gusztustalanná és borgőzőssé. Átkarolta és kihúzta a tömegből, hátha a frissebb
levegőn kitisztul a feje. Hamarosan el is merte engedni, de akkor a fiú
rántotta magához, talán a közelségére szomjazott. Morgiana felpillantott rá.
- Annyira gyönyörű vagy… - sóhajtotta Alibaba. – Miért nem
veszem észre, milyen szép vagy, Mor?
Morgiana arcán olyan érzelem suhant át, amit elnehezült fejjel
nem tudott beazonosítani – sértettség, harag, bánat, esetleg mindhárom
egyszerre?
- Csak akkor látsz szépnek, ha ittál.
- Ez nem igaz! – Alibaba elengedte, és megszorítva a vállát
eltolta magától, hogy végignézhessen rajta. A sindriai ünnepi ruha talán még
többet is mutatott a kelleténél, és volt egy olyan hátránya, hogy utána igen
nehezen nézett a lány szemébe. Morgiana túl ártatlan az ő tisztátalan vágyaihoz…
– Csak máskor olyan nyilvánvaló… Mindig
itt vagy mellettem, és természetesnek veszem.
A lány nem felelt, inkább lefelé bámult a kővel kirakott
utcára meztelen talpa alatt.
- Örökre velem maradsz, ugye, Mor?
- Szeretnék.
Alibaba vigyora most tűnt az este folyamán először
boldogabbnak, mint részegesebbnek.
Cél nélkül tévelyegtek a fényárban úszó ünnepi utcákon, és a
szőke érzékei hol eltompultak, hol kiélesedtek; tisztán érezte a meleget, amit
a föld gyűjtött be nappal és most ontott ki magából, és Morgiana illata
körbeölelte. Az orra elé persze nem figyelt, néha neki-nekiment a szemben
jövőknek. Amikor kijózanodott annyira, hogy tudjon egyedül járni, a fanalisz
lány céltudatosan a szállás felé irányította, és mire Alibaba rájött a
szándékára, már ott is voltak.
- Nem akarom, hosszú még az éjszaka…
- És még hosszabb lesz az út. Pihenj le, kérlek.
Alibaba nagyon elszontyolodott; akár egy kiskutya, akit
kiraktak éjszakára, mert összepiszkította gazdája kedvenc szőnyegét.
- Nem akarok – motyogta. – Én nagyon szeretlek, Morgiana.
Kár, hogy erre holnap
már nem fogsz emlékezni.
- Én is téged. No menj már!
Alibaba arca felragyogott, és Morgiana még épp időben
fordult el ahhoz, hogy a búcsúcsókból homlokpuszi legyen. Átölelte, és az
ismerős, szeretett illatú ruhába fúrta az arcát, hogy elejét vegye a további
kísérleteknek. Nem akarta, hogy ebből a barátságból is valami több legyen.
Én erre még nem vagyok
kész, kérlek, ne haragudj!
Amikor Alibaba másnap reggel egy csontropogtató, másnapos
öleléssel fogadta, már nem volt benne annyira biztos, hogy nem emlékszik az
előző éjszakára.
Valami megváltozott közöttük, és ezt kimondatlanul is tudták
mindketten.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése