Buntes Venedig

Ősrégi (értsd: két éves) GerIta szösz. Az a bizonyos első. Kis ártatlanka

Sosem tudni, kik rejteznek a színes, régi ruhákban, kit takarnak a tekergő minták a drága selymeken. A hófehér maszkok kifejezéstelenek, csak a szemeknek kivágott lyukak mélyén csillannak meg az élet jelei.

Neki kicsit hátborzongató volt, hogy nem mozdultak a maszkszájak, ha az alakok beszéltek.

Németország megrázta a fejét, és szaporázta lépteit. Jó turistaként szépen elkeveredett a tömegben, pedig ez nagy teljesítmény volt Velencében, ahol mindent a víz uralt. Felszállhatott volna egy gondolára is, de tartott attól, hogy a kormányos énekelni fog – és ő csak egy ember éneklését hallgatta szívesen, a pedig Olaszország volt.

Olaszország… ő hívta meg, és most szokás szerint sehol sem volt. Mindig eltűnik, ha szüksége van rá.

A német szitkozódott magában és rezignált sóhajjal engedte, hogy a csupatoll, habos-babos tömeg magával sodorja. Kilógott közülük a tejfölszőke hajával és egyszerű ruháival, még álarcot sem vett fel, nem akart rá pénzt kiadni.

Itt sosem volt csend. Mindenhonnan zene szólt, a víz morajlását és a hullámverést elnyelték az összefolyó énekszólamok. Összébb húzta magán a kabátját, hogy megvédje magát a hideg, éles széltől.

Nemsokára a Szent Márk térre értek, és Németország megállt, hogy felnézzen a régi, reneszánsz pompájukban álló épületekre. Szóval Olaszország itt nőtt fel… nem is tudott volna jobban hozzáillő várost elképzelni. Hagyta, hogy a színek és az illatok kicsit magukkal vigyék, míg vékony ujjak nem fonódtak a csuklója köré, és kihúzták az ámulatból. Feliciano mosolygott rá bocsánatkérően, de a szokásos, elhagyhatatlan vidámságával ugrálta körbe.  Üdvözlésképp megemelte festett strucctollakkal ékesített kalapját, és lábujjhegyre állva ügyetlen puszit nyomott az arcára, mire a német elpirult.  Először le akarta szidni a késésért, de aztán ráhagyta; már teljesen mindegy. Nem szólt semmi a köszönésen kívül.

- Grazie, Alemania – csilingelte Olaszország. – Ne haragudj a késésért, fratello feltartott. Hogy tetszik Velence?

- Gyönyörű – felelte Németország. Nem értette, miért van olyan érzése, mintha már sokszor járt volna a város utcáin. Az a titokzatos, megmagyarázhatatlan deja vu, ami néha elővette…

- Látom, most nem készültél, éppen ezért hoztam neked is egy maszkot. – Olaszország elővarázsolt kabátja alól egy aranysárga csodát hosszú csőrrel, és pipiskedve felrakta rá. Ludwig először tiltakozni akart, de belátta, hogy semmi értelme.

- Vielen Dank, Italien – mosolygott végül a fiúra, aki szinte ragyogott a boldogságtól. – Miattam nem kellett volna fáradnod.

- Ez nem fáradság. – Kézen fogta figyelmen kívül hagyva a német feszélyezettségét (hiszen már ő sem felismerhető, mégis mitől fél?), és magával húzta be az árkádok alá, majd fel a lépcsőkön egy toronyba, ahonnan az egész várost be lehetett látni. – Örülök, hogy végre eljöttél hozzám, és megmutathatom a városomat. Remélem, hogy még visszajössz.

- Mindenképpen – bólintott halvány pírral az arcán Németország, de vendéglátója már nem is figyelt rá; tágra nyílt szemmel bámult a karneválozók ezernyi szélnek eresztett színes lufiját.

Boldogok voltak. 

Grazie, Alemania - Köszönöm, Németország

Vielen Dank, Italien - Nagyon köszönöm, Olaszország