Herzlich Willkommen in Tirol!

Üdvözöljük Tirolban!
Én magam ugyan nem tévedtem még el, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy AusHunék ne tegyék meg ezt helyettem. Ha már tudjuk Roderichről, hogy szegény nem tud tájékozódni és a saját lakásában is eltéved.

– Menjünk kirándulni!

Az ötletet nem követte osztrák részről túlzott lelkesedés. Erzsébet nem is véletlenül állt elő vele egy vacsorával egybekötött fürdő után, amikor a férfi agya már annyira eltompult, hogy magához képest könnyen rávehető volt dolgokra. Tisztában volt vele, hogy ez még szex után is nehéz menet lesz, de igyekezett minden nőiességét bevetni a cél érdekében.

Semmi kedve nem volt az együtt töltött röpke hetükben a közös bécsi lakásban ücsörögni vagy komolyzenei koncertekre járni – márpedig Roderichtől nem telik ki más program. Muszáj a kezébe venni az irányítást, ha nem akar megdögleni az unalomtól abban a városban, ami mindig csak a múltra emlékezteti. A félresiklott házasság… legyenek együtt, de az biztos, hogy nem költözik még egyszer össze vele! Főleg, hogy akkor megint neki kellene takarítania Ausztria után. A férfi kifinomult művészlélekként rettenetesen rendetlen volt.

– Hm? – Roderich nem mutatkozott kommunikatívnak ezen az estén. Lustán, szinte szétesve (ahogyan csak ő láthatta) nyúlt el az ágyon, a feje selyempárnán nyugodott, és nem nyomasztották olyan gondolatok, mint a világ más tájait uraló nélkülözés vagy vízhiány. Egyik keze meg-megcirógatta Erzsébet vállát vagy a mellét, míg orrát a nő összegubancolódott, gesztenyebarna hajába dugta. – Elmehetünk Schönbrunnba.

– Ezt te sem gondolod komolyan.

Roderich megrántotta a vállát. Akármilyen művelt is, késő este ne várja el tőle senki, hogy gondolkozzon. Azt mondta, ami legelőször az eszébe jutott, és a legkézenfekvőbbnek tűnt.

– Azt hittem, több fantázia szorult beléd… nem, nem akarok odamenni, te is tudod, miért. Ismerem már minden szegletét. Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a hegyekbe. Olyan sápadt vagy, jót tenne egy kis friss levegő. – Figyelmen kívül hagyva Roderich tiltakozó szusszanását felkönyökölt, hogy megélénküljön. – Olyan ritkán kirándulunk együtt.

Roderich magában káromkodott, amiért nem erőltette jobban meg magát. Ha többet gondolkozik, talán a Kunsthistorisches Museumot mondja, és nem lyukadnak ki kimondatlanul is félresiklott házasságuknál.

Csoda, hogy így a huszonegyedik századra egyáltalán együtt vannak.

Erzsébet arra jutott, nem árt még pár női praktikát bevetnie. Nem sokszor hagyatkozott rájuk, ő annál felsőbbrendűnek érezte magát, hogy ilyen szintre ereszkedjen le, és különben is, Roderich nem az a fajta férfi volt, akire könnyű volt így hatni. Bár az is igaz, hogy a fene nagy arisztokrata önuralomból is csak Magyarország tudta kibillenteni, és előhozni belőle a vadállatot.

Fokozatosan, mozdulatról mozdulatra összefonta a lábaikat, míg tett róla, hogy minél nagyobb felülten egymáshoz simuljanak. – Nem is tudom, mikor voltunk utoljára együtt kirándulni… talán a millenniumkor?

– Az lehetetlen.

– No igen, több mint száz éve, az tényleg rég volt. Igazán esedékes lenne, nem gondolod?

Ausztria ezen a ponton kezdte úgy érezni, behúzzák a csőbe a mézesmadzaggal, és ő ebből nem fog épen kijönni.

– Pontosan hová is akarsz menni? – kérdezett rá óvatosan.

– Tirol – vágta rá Erzsébet gondosan megpörgetve az r-t. Roderich elsápadt.

– Az infrastruktúra…

– Igen, azon még neked is van mit fejlesztened. Ezért is megyünk autóval.

Roderich lenyelte a kikívánkozó megjegyzést az agyon toldozott-foldozott magyar utakról, amiken rendszeresen szétzötykölődik, amikor a nő vidéki birtokára utazik.

– Allergiaszezon van – mutatott rá Ausztria. – Így is szenvedek a szénanáthától.

– Ezért is tenne jót egy kis levegőváltozás mindkettőnknek. Még mindig az orromban érzem a Keleti bűzét…

Jellemző a panaszkodása – és hogy nem is tesz ellene semmit.

– Szeretném látni azt a turistaparadicsomot, amire olyan büszke vagy – duruzsolta végül Erzsébet. – Tudod, egy kis iránymutatás, hogy nekem min kéne javítanom…

– Nem is tudom… – Hiába akarta volna tagadni, legyezték a hiúságát a nő szavai. Ez mindig is a gyengepontja volt…

– Akkor megegyeztünk – mosolyodott el szélesen a magyar, és meg sem várva a reakciót szomszéd részről már fel is pattant.

– Hová mész?!

Magyarország éppen a tükör előtt torpant meg; elgondolkoztató és gyönyörű látványt nyújtott a hangulatlámpa narancsvörös fényében, meztelenül. Hátrapillantott, megrebegtette a szempilláit.

– Zuhanyozni. Ha akarsz, utánam jöhetsz.

Roderichnek pislogni sem volt ideje, a jelenés már el is tűnt, és halvány csalódottsággal rogyott vissza a párnák közé. Túl fáradt volt egy újabb körhöz.

– Tudtam, hogy lusta dög vagy – hallotta még a vidám trillázást a fürdőből.

*

– Arról nem volt szó, hogy hegyet is mászunk.

– A kirándulás melyik szótagja nem volt világos? Mondhatom angolul is, ha az jobban megy, mint a Hochdeutsch.

– Nem kell megenni… – motyogta Roderich és rántott egyet a hátizsák szíján. Hiába a tiltakozás, ő is kapott egy nagy csomagot (csak a legszükségesebbek vannak benne, emlékeztette Erzsébet, de abból, hogy a vízforralót és két hátizsákot is magukkal vittek, az osztrák nem számított túl sok jóra és meleg ágyra az éjszakára), amit rettenetesen nehéznek érzett. De legalább kávé van náluk – koffeinhiányra nem hivatkozhat. Nem mintha Magyarország nem lett volna szintén megpakolva; tulajdonképpen többet is cipelt, mint ő.

Magyarország már nem is figyelt rá. Lelkes magabiztossággal indul hegynek fel a fehér kavicsokkal felszórt ösvényen, lófarka vidáman pattogott a hátizsákon. Roderich a cipőjére pillantott. Márkás termék, egyenesen a Vargas fivérek személyes felügyeletű gyárából az ő saját lábára. Egy hete érkezett meg, azóta szinte meg sem vált tőle, olyan tökéletesre sikeredett. Abban viszont nem bízott, hogy a párja által tervezett túrát is kibírják.

Azonban nem volt mit tenni; már beleesett legkedvesebb szomszédja csapdájába, és nem akart belegondolni, mi történne akkor, ha visszakozna. Nagyot sóhajtott, megacélozta akaratát, és követte Erzsébetet.

*

Roderich minden összeszedett férfiúi büszkesége ellenére nem az erőnlétéről volt híres. Fél óra után szakadt róla a víz, nem beszélve fájó tagjairól. Nem is figyelt a tájra, csak az orra elé, nehogy felbukjon egy-egy nagyobb kőben. Remélte, hogy Erzsébet célja nem csúcs, mert akkor biztosan összeesik. Még a legközelebbi kunyhó is több száz méterrel fölöttük volt.

Nem beszélve a gyülekező viharfelhőkről.

Roderich nem volt egy nagy meteorológus, igazból fogalma sem volt a természettudományokról, de annyit még ő is leszűrt a gyülekező fodros fellegekből, hogy ha nem húzódnak rövidesen egy fedett helyre, igen csúnyán meg fognak ázni. Már fogalma sem volt, merről jöttek, de Erzsébet talán emlékszik rá. Remélhetőleg. Ha mégsem, ott vannak a fotók, amiket szorgalmasan lőtt túra közben, azok talán visszavezethetik őket a helyes útra.

Ideje felhívnia a magyar figyelmét a közelgő Unwetterre.

– Elisabeth…

– Css, elijeszted – motyogta a nő oda sem fordulva. Egy rózsaszín-lilás virág előtt térdelt, és elmélyedve állítgatta az objektívet. Modellje, egy fekete-narancs boszorkánylepke úgy rezgette a szárnyait, mint akinek titka van, s már ott sem volt. Erzsébet káromkodott. – Már öt perce üldöztem… mit szeretnél?

– Eső lesz.

Magyarország a levegőbe szimatolt.

– Nem olyan vészes, még csak nem is villámlik.

Ezt megcáfolandón mintha dörgött volna; a sziklafalak morajlóan visszhangozták. Erzsébet felkapta a fejét és a hang forrása után kutatott.

– Forduljunk vissza.

– Rendben… – egyezett bele csalódottan Magyarország, és ebben a pillanatban leszakadt az ég. Mintha egymás gondolatát olvasták volna, úgy rohantak be egy védelmet ígérő fenyőcsoport alá.

Roderich úgy rogyott le egy mohos mészkősziklára, mintha hirtelen megérezte volna mind az ezer évét. Nedves volt, hideg volt, de legalább végre ült. Levette a napellenzős – teljesen felesleges – sapkát, és amennyire lehetett, kicsavarta belőle a vizet. Kivételesen nem izgatta, hogy kávébarna haja a négy égtáj felé áll.

– Remélem, Elisabeth, hogy te tudod, merről jöttünk, mert nekem fogalmam sincs.

– Mi az, hogy fogalmad sincs?  - A nő végre teljes figyelmét felé fordította.

– Én eltévedtem.

– Ugye most csak viccelsz…

Ausztria szégyenkezve rántotta meg a vállát; fáradt volt és nyűgös, a legkevésbé sem érdekelték olyan triviális részletek, mint hogy kedvese pillanatokon belül kirobbantja a harmadik világháborút egy hegyi ösvényen. Pontosan tudja, hogy nem viccel – elvégre már sokszor megkapta, milyen pocsék a humora.

– Nem, nem, ez nem lehet… – Magyarország magába zuhanva huppant le mellé. – Ezt nem mondhatod komolyan. – Félrepillantott, de az osztrák nem mutatott túl sok reakciót, csak bámult drága, sáros cipőjére. – Roderich, a te területeden vagyunk, itt nem tévedhetsz el. 

– Én bárhol képes vagyok eltévedni.

Magyarország hirtelen mozdulattal megragadta a vállait, és vasmarokkal megszorította.

– Ország vagy, érezned kell a területedet.

– Nekem ez sosem ment – csóválta a fejét Roderich szomorúan. – Ezért sem…

– Csak nem akartad eléggé. Koncentrálj. Képzeld magad elé a térképet Ausztriáról. Ez könnyű, nem? A környező falvakat ismerjük, Lődd be a hegyeket alak alapján, és már meg is vagyunk.

Roderich azonban csak egyre kétségbeesve rázta a fejét.

– Nem tudom, nem látok a felhőktől.

Magyarország lassan már a haját tépte. Lehetetlen, hogy pont egy ilyen ország, a turistaparadicsom Ausztria eltévedjen a saját hegyei között! És mégis. Percekig próbált eredménytelenül a lelkére beszélni. Igyekezett nem mutatni a félelmét, mert az osztrák rémültebbnek tűnt, mint ő.

Azt még megbocsátja, hogy a nagyvárosaiban eltéved, az néha neki is sikerül Budapesten.

Figyelték, ahogy a hegycsúcsok egymás után eltűnnek az esőben, csak egy-egy fenyőcsoport sejttette a hegygerinceket. Az ösvény is a nyálkás szürkeségbe merült, az eleje-vége a ködbe merült, a lejtő eltűnt. Erzsébet fázni kezdett, de már csak dacból is tiltakozott, amikor párja a vállára terítette a kabátját. Aztán amikor mér vacogni is kezdett, belátta, hogy saját maga érdekében kénytelen elfogadni a felajánlott melegséget, és hozzábújt.

– Szerencséd, hogy velem tévedtél el, és nem Vash-sal – morogta a nő, mielőtt odafészkelte volna magát.

Az osztrák beleborzongott a gondolatba. Erzsébet is elég vehemensen le tudta szidni, de az semmi ahhoz képest, amit Svájc művelt volna vele, ha eltévednek a hegyekben. Nála az egy pisztoly alap. Azzal kupán vágja vagy fenéken lövi szeretetből (éljen a gyors regeneráció), aztán otthagyja az erdőben a vadállatok között, míg azon puffog, hogy lehet valaki olyan idióta, hogy a saját területén eltéved.

*

Annyi szerencséjük volt, hogy az esőfelhőknek nem volt utánpótlásuk. Fél óra elteltével gyenge fénysugár tört utat magának, az eső már csak szemetelt, és visszatértek az árnyékok. Erzsébet kibújt a férfi karjaiból, kimerészkedett az ösvényre és felujjongott.

– Csodaszép a kilátás! Most már nem mondhatod, hogy nem tudsz tájékozódni.

A jobb idő ellenére időbe telt, mire kicsikart Roderichből egy útvonalat. Forgatták a térképet, Ausztria meresztette rövidlátó szemét a távolba, míg Erzsébet beazonosította a völgyben az aktuális várost. Ezután nem is volt más dolguk, mint lejutni a hegyről a rövidebbik úton, míg az osztrák azért imádkozott, hogy jó irányba menjenek.

*

– Civilizáció! – hörgött halkan Roderich, amikor beestek a hotelbe, és kiszemelte az egyik mosolygós, népviseletes recepciós hölgyet. – Grüß Gott! Haben Sie noch freies Zimmer?

Magyarország ízlésének túl extravagáns szállás volt; szívesen vett volna egy kis vidéki sármot, frissen fejt tehéntejet, ha már a bocik szabadon nyargalásznak (teljes körű szabadságjogokkal rendelkeznek, akkor és oda mennek, amikor és ahová akarnak, magyarázta az osztrák, amikor rákérdezett), de a házigazda választott szállást. Biztos volt benne, hogy a recepciós hölgy már az első szó után leszűrte, hogy Bécsből jöttek, Roderich kiejtése felejthetetlen.

Nem is nézett különösebben szét, játszotta a kedvesen mosolygó feleség szerepét Ausztria oldalán, majd nem győzött utána rohanni, amikor megkapták a szobakulcsot.  

– Fürdőszoba! – kiáltott fel a zenebolond osztrák. Magyarországnak esélye sem volt bejutni az említett helyiségbe. Ő is fáradt volt ugyan, az ijedtség most fejtette ki utólagos fizikai hatását, de Roderich túltett rajta. Utólag már csak egy komikus emlék volt, amit majd némi alkohol befolyása alatt nevetve mesélhet a barátainak egy kocsmatúrán – amiért Ausztria meg fogja fojtani, ha tudomást szerez róla. Ami nem valószínű, mert nem forog ilyen körökben. Gilbert tuti felemlegetné a kalandot, Ludwig pedig megjegyezné, hogy GPS is létezik a világon.

Azonban ezen már kár rágódni, Roderich és a tájékozódás két külön dolog. Már az is haladás, hogy eljött vele a hegyekbe.

Úgy gondolta, kivárja, míg osztrák kedvese kipancsolja magát, addig is hasznosan tölti az időt, és kiválogatja a képeket. Egy darabig le is foglalta, párat átküldött Kikunak, majd megállapította, hogy még mindig rémesen kevés közös képük van. Aztán kezdett gyanússá válni a csönd. Aggódva pillogott az ajtó felé, várta, hogy feltűnjön a férfi frissen mosott, puha köntösben… végül kénytelen volt utána nézni, nem-e fulladt kádba élete párja.

Ezután a nap után még az is kitelik tőle.

Roderich magáról most sem sejtve hevert a kihűlő félben lévő vízben. Szemüvege félrecsúszott, szája tátva, időnként fel-felhorkant álmában. Erzsébet ajka mosolyra húzódott, majd a szája elé kellett kapnia a kezét, hogy ne ébressze fel a hangosan feltörő kacajjal, mielőtt értékes kép készülhetne.

                                                                           *

A hét további része nagyobb kalandok nélkül telt. Roderich relaxált és töltődött, Erzsébet dohányos tüdeje regenerálódott – ilyen friss levegőn nem is érezte szükségét annak, hogy rágyújtson. Mindig is tagadta, hogy függő lenne, és Ausztria már nem is bajlódott azzal, hogy felvilágosítsa, hány ültetvényt és mennyi pénzt füstölt már el.

Roderich mélységes megkönnyebbültséggel, Erzsébet pedig enyhe csalódottsággal fogadta a nyaralás végét.

– El tudtam volna tölteni itt még egy hetet – sóhajtotta a nő, ahogy álmodozva nézte a több mint ezer méteren domboknak tűnő hegyeket. – Még csak nem is voltunk a sífelvonón.

– Ennyire tetszett? – Az osztrák hangja tőle szokatlanul bizonytalanul csengett.

– Nagyon – bólogatott. – néha el is felejtem, milyen gyönyörű Ausztria…

Roderich zavarba jött a váratlan bóktól; megköszörülte a torkát, de nem jutott eszébe semmi épkézláb viszonzás. Így kiélvezte inkább, hogy fürödhet saját dicsfényében. A táblákat közben elfelejtette figyelni, elég volt a szűk utcákon a követési távolságot megtartani, és mire észbe kapott, már elkésett. A fékre taposott, Erzsébet előre bukott, vetett egy lesújt pillantást párjára, aki tanácstalanul pillantott az út melletti táblára, mely a főváros lehetséges irányát mutatta. Összezavarta, hogy mellé még másik három nagyobb város is ki volt írva

– Elisabeth, azt hiszem, eltévedtünk.

Magyarország nem is értette, miért engedi még vezetni kedves szomszédját. 


Schönbrunn Bécs Hietzing nevű kerületében van, a barokk stílus jegyében épült Habsburg rezidencia.
Kunsthistorisches Museum - Szépművészeti Múzeum
Hochdeutsch - irodalmi német, Roderich mellesleg bécsi dialektust beszél. 
Unwetter - borzalmas időjárás
Grüß Gott! Haben Sie noch freies Zimmer? - Jó napot! Van még szabad szobájuk? Ausztriában általánosan használatos köszönésforma a Grüß Gott, illetve a Grüß dich (előbbi tegeződő formája), ha Guten Tagot mondasz, rögtön kiszúrják, hogy turista vagy.