Bonheur éphémère 6

Nem, nem felejtettem el ezt a ficet, és ha már úgy is nyelvi környezetben vagyok, gondoltam ránézek. x3 És elnézést, ha akad benne magyartalan dolog (nagyon sanszos), de remélem, hogy nem annyira zavaró.
*megint nem tudja, hogy és mikor lesz nete*

Elűzve a világból

Alfred kimerült volt, de ez egy jóféle kimerültség volt – az, ami akkor következik be, ha keményen dolgoztál és véghez vittél valamit. Teljesen egyedül kitakarította a konyhát. Kipakolta a csomagokat, amiket Arthur hozott a városból, és Matthew kezébe nyomta a bennük lévő, neki szánt ruhákat. Megmutatta neki a ház mögött a vízpumpát és a kádat, és elmagyarázta, hogyan kell odaállítani a hokedlit, hogy kényelmesen odaférjen a pumpa fogójához. Teljesen egyedül vonszolta be az ágyat a szobába és állította fel, hozott a nappaliból egy takarót és két párnát a kanapéról. És egész idő alatt próbált beszélgetni Matthew-val.

– Értettél eddig mindent, Mattie? Pillanat, hozom a neked a törülközőt! Várj egy kicsit, mindjárt visszajövök!

– Megmosakodtál? Jól van! Hé, jók rád ezek a ruhák! És nem is állnak rosszul, tényleg. De hogy lehet ilyen hosszú hajad?

– Megmutassam a falovaimat? Játszunk együtt, Mattie? Vagy mihez van kedved?

– Ráültettem a macidat az ágyra. Elég gyűröttnek néz ki, nem? Nekem is van egy, akarod látni? És egy lovam is van meg egy bárányom. Megmutatom őket, ha szeretnéd!

Akármit is mondott, süket fülekre talált. Matthew sosem válaszolt neki, legfeljebb bólintott vagy – ami gyakrabban történt – a fejét rázta. Egész végig olyan némán nézett azokkal a szörnyen szomorú szemeivel. Alfred még sosem látott ilyen szomorú szemeket. Megijesztette. Nem értette, hogyan mondhatta azt Arthur, hogy Matthew és ő hasonlítanak. Az ő szemei nem ilyenek voltak.

– Egy szobán osztozunk, hát nem tök jó? Most aztán tudunk elalvás előtt beszélgetni, és történeteket meséli egymásnak, nagyszerű lesz!

Matthew ismét nem válaszolt, csak kipillantott a sötétedő égre. Elvette a medvét az ágyról, a karjaiban tartotta és simogatta. Milyen gyerekes, gondolta Alfred lekicsinylően. Miért nem figyel rá Matthew? Nem tett meg mindent, hogy igazságos legyen? És még mindig úgy viselkedik, mintha tett volna ellene valamit. Az új testvér miatt érzett korábbi lelkesedése lassan eltűnt.

– Menjünk aludni, Mattie? – próbálkozott utoljára. Meglepetésére Matthew odafordult hozzá és rápislogott.

– Aludni?

– Hát én álmos vagyok – magyarázta Alfred és megdörgölte a szemét. – Tudod, egész nap dolgoztam.

Remélte, hogy Matthew legalább egy kevés hálát mutat, de nem tette. Ehelyett lassan bólintott, és ellépett az ablaktól.

– Igen. Én is álmos vagyok.

– Az ott a te ágyad – magyarázta Alfred, és a megfelelő irányba mutatott arra az esetre, ha Matthew gyengeelméjű lenne. Behúzta a függönyöket, ágyba bújt és ásított.

– Ó, a gyertya pont melletted áll. Elfújnád?

Matthew csak pár pillanat után reagált, aztán bólintott, és szintén az ágyához ment. Lefektette a maciját, gondosan betakargatta, mielőtt ő maga is mellé feküdt volna. Alfred kuncogott.

– Nagyon vigyázol arra a medvére, igaz?

Matthew kérdőn nézett rá. – Jean-Claude-ra gondolsz?

– Kire?

– Semmi – morogta Matthew.

– Nem, Mattie, nem semmi! Mit mondtál? Hogy hívják a medvéd?

Válasz helyett Matthew feltámaszkodott a könyökére, és elfújta a kis éjjeliszekrényen álló gyertyát. Sötét lett.

– Miért nem mondod meg, hogy hívják a medvéd, Mattie?

– Jó éjszakát.

– Én is megmondom, hogy hívják az enyémet!

– És hogy?

– Washington – válaszolta Alfred büszkén.

– Milyen név ez már?

– Ez egy nagyon is jó név! Szóval hogy hívják a tiédet?

– Jean-Claude.

– Hogy?

– Felejtsd el – suttogta Matthew a sötétségbe.

– Ne akadj már ennyire ki, Mattie! Csak kedves akarok lenni!

Nem kapott választ. Alfred a homlokát ráncolta.

– Miért nem tanítod meg, hogyan ejtik ki, Mattie?

Továbbra is csendben maradt. Alfred mélyet sóhajtott és a másik oldalára fordult. – Arthur azt mondta, előbb meg kell itt szoknod – magyarázta. – És mert én olyan rendes vagyok, adok neked még egy esélyt. Habár egyáltalán nem értem, mi bajod velem, Mattie. Good night. 

Halkan sóhajtott, becsukta a szemét és beletörődött, hogy Matthew nem fog válaszolni. Tényleg akart egy esélyt adni az öccsének, meg megszokjon, de nem értette, miért tette ezt Matthew olyan nehézzé mindkettejük számára – különösen magának. Alfred elég kedves volt, ahogy Arthur is. Miért nem tudja Matthew a felé mutatott barátságot egyszerűen viszonozni?

Amikor már félálomban volt, egy halk zörej nyomult a füleihez. Először nem talált benne semmi különöset, mint ahogy ez sokszor van álmodban: semmin nem csodálkozol, minden normálisnak tűnik. Csak akkor vette észre, hogy semmi sincs rendben, amikor hangosabb lett. Álmosan kinyitotta a szemét és fülelt. Amint felismerte, mi is ez a hang, nyomban teljesen éber lett.

– Mattie? – suttogta és felült. – Miért sírsz?

Nem kapott választ, csak a halk zokogást Matthew irányából. Testvére egy enyhén reszkető gombóccá gömbölyödött a takaró alatt. A mackója leesett az ágy mellé. Alfred gyorsan félrelökte a takaróját, felállt és Matthew-hoz óvakodott.

– Mi a gond? – kérdezte segítőkészen, és megsimogatta a takaró alatti dombocskát. – Mattie? Mi a baj?

– Hagyj… békén – nyögte ki Matthew. A hangja magas volt, és remegett a sírástól.

– Ne sírj, Mattie – mondta gyorsan Alfred. – Tettem valamit ellened? Nem akartam, tényleg! Mi a baj?

Matthew nem válaszolt, csak a zokogása lett hangosabb. Alfred az ajkába harapott, aztán reményteljesen felemelte a leesett medvét, és Matthew fejéhez ültette. – Ne sírj, Mattie – mondta, és hallotta, ahogy a saját hangja is megremeg. – Ezt nem teheted velem. Hagyd abba, vagy én is elbőgöm magam.

– Menj el – fújt, kidugta az egyik kezét, és erőtlenül próbálta ellökni Alfredot. Rossz felé tapogatózott.

– Nem, nem fogok elmenni. Csak segíteni szeretnék, Mattie… mi a baj?

Matthew hangosan megszívta az orrát, és továbbra is a takaró alatt bujkált. – Vissza akarok menni François-hoz! – bőgte.

Alfred értetlenül ráncolta a homlokát. Nem emlékezett sok mindenre, amit Arthur erről a Francisról mesélt. Nem csak hiú és arrogáns volt, hanem még gyáva is. Hogy ő volt a gonosz, aki ellen Arthurnak harcolnia kell. És egy ilyenhez akart Matthew visszatérni?

– Miért is? – kérdezte megrettenve.

Matthew válasz helyett felordított és kirúgott. A hasán találta el Alfredot, mire ő hátrabukott – nem is annyira a rúgás lendületétől, mint a meglepetéstől.

– Menj el! – rikácsolta Matthew, és a takaró alól még mindig felé rugdosódott. – Menj el, menj el, menj el!

– De… – kezdte halkan Alfred, aztán elhallgatott. Matthew a takarója alatt kiabált és bőgött, és egyszerűen nem akart megnyugodni. A kimondhatatlan nevű mackója ismét a földre hullott.

Alfred halkan megfordult, visszafeküdt, és a fejére húzta a takarót. Már semmit sem értett. Ha Francis gonosz, miért akar hozzá visszamenni Matthew? Ha Matthew a testvére, miért nem értik meg egymást rendesen?

Akármilyen erősen is fogta be a fülét, hallotta Matthew zokogását. Arccal a falnak fordult, kezét erősen a fülének nyomta és halkan belélegzett. Nem hazudott: nem tudta elviselni, ha sírtak körülötte. Ráadásul olyan, akit kedvelt. Vagy legalább kedvelni próbált.

Ezen az éjjelen egyik fiú sem tudott hajnal előtt elaludni.

*

Arthur lendületesen írta alá az Alfrednek címzett levelet. Hosszú idő óta nem volt ilyen boldog. A háború utáni tárgyalások hosszúra nyúltak és megterhelőek voltak, és véleménye szerint Francis veszteshez képest kíméletesen kapta meg a magáét – túl kíméletesen. De mindezek ellenére Arthurnak sikerült érdekeit keresztül vinni. Különösen ami Matthew-t illette.

– Angleterre – csendült fel egy halk hang mögötte, és Arthur összerezzent. Megfordult és nem volt meglepett, hogy Francist látja az ajtóban állni. Elvigyorodott.

– Francis, azért jöttél, hogy hódolj a győztesnek?

Francis eleresztette a füle mellett a gúnyolódást. – Egy szívességre szeretnélek kérni – mondta és egy lépéssel közelebb jött.

– Felejtsd el – közölte Arthur és hátat fordított neki. – Már eleget vitatkoztunk. Megtartod Guadeloupe-ot, én tartom meg Matthew-t. Eldöntöttük. És már elegem van a veled való vitatkozásból, Francis, szóval légy oly’ jó, és tűnj a szemem elől.

– Beletörődtem a tárgyalás eredményeibe.

– Nem kellett volna még idejönnöd, hogy ezt megmond. Nincs is más választásod, mint hogy belenyugodj.

– Másról van szó. Angleterre… Egy szívességre szeretnélek kérni. Mint úriember.

– És te mióta tartozol az úriemberek közé? – kérdezte Arthur és rábámult. Francis ismét nem vette fel a gúnyolódását, hanem egy kicsi, összehajtott cetlit nyújtott felé.

– Eljuttatatnád ezt Mathieu-nek?

– Mi az?

– Minek néz ki, Angleterre? Egy levél.

– Ne legyél már ilyen arcátlan – válaszolta Arthur, és kivette a fecnit a kezéből. – Mi van benne?

– A levél Mathieu-nek szól.

Arthur a homlokát ráncolta, és kibontotta a cetlit. A papíron egyetlen mondat állt, amiből a végén lévő Mathieu-n kívül egyetlen szót sem értett.

– Mit ír?

– Ezt a levelet Mathieu-nek kell elolvasnia – mondta Francis dühét nehezen leplezve. – Nem neked.

– Mi van benne? Tudod pontosan, hogy nem beszélek franciául.

– Pont ezért írtam úgy a levelet.

Arthur helytelenítőleg csettintett a nyelvével. – Mit vársz tőlem, Francis? Hogy odaadom Matthew-nak ezt a levelet, amiben Isten tudja, mi állhat? Az udvariatlanságod ellenére?

– Kérlek, Angleterre – mondta Francis és az ajkába harapott. – Mathieu-nek tedd meg ezt a szívességet.

– Elutasítom – közölte kurtán Arthur, és az asztalon lévő többi dokumentum alá csúsztatta a cetlit.

Francis rámeredt. Ökölbe szorított kezei remegni kezdtek az oldalán, de Arthur felemelte a kezét. – A helyedben nem csinálnék semmi butaságot, Francis. Gondolj csak arra, mit veszíthetsz.

– És az mi lenne? – vetette oda Francis.

– Nos, ez attól függ – válaszolta Arthur. – Rajtad múlik, milyen hamar látod viszont Matthew-t… és az is, hogy valaha viszont szeretne-e látni.

– Nem fogod Matthew-t ellenem hergelni.

– Fiatal és könnyen befolyásolható. Jobb, ha nekem és neki sem adsz okot ara, hogy rosszat gondoljunk rólad.

Francis mozdulatlanul bámult rá. – Azt majd meglátjuk, Angleterre – suttogta.

– Igen, majd meglátjuk – biccentett Arthur csak úgy mellesleg, és újra megfordult. – Elsőként szívesen venném, ha eltűnnél az irodámból.

Dühös, ám magatehetetlen zihálást hallott maga mögött. Aztán lépések szelték át a szobát, és az ajtó becsukódott. Arthur fellélegzett, hátradőlt a székében, és újra átolvasta az Alfrednak küldendő levelet. Egyszerre elgondolkozott rajta, mit gondolna Matthew a tartalmáról. Írás közben olyan lelkes volt, hogy nem is gondolt arra, hogy Matthew számára nem voltak jó hírei. Remélhetőleg nem fog semmi butaságot csinálni a fiú.

Habozva újra előhúzta Francis levelét, és ismételten elolvasta anélkül, hogy akár egy szót is értett volna. Csak egy mondatból állt… mi lett volna benne annyira rossz? Francis a távolból nem tudja manipulálni, nem, ha ott volt Arthur és figyel rá. És ha már úgy is azon volt, hogy levelet küld…

Óvatosan összehajtogatta a cetlit, és ugyanabba a borítékba csúsztatta, melyben az Alfrednak szóló levelet is küldi. Nem tudta, miért teszi. Biztos nem azért, hogy Francisnak tegyen szívességet. Nem is magának, habár ezt szívesen bebeszélte magának. Akkor kiért is teszi?

*

– François az én bátyám, és Arthur elrabolt – magyarázta Matthew a reggelinél anélkül, hogy Alfredra nézett volna. – De François le fogja győzni Arthurt, és nemsokára hazavisz.

– Én vagyok a bátyád – válaszolta Alfred. – Nem ez a Francis.

– Te nem vagy a bátyám. Nem szeretlek.

– Testvéreket nem az alapján keresel, hogy szereted-e! – felelte Alfred okoskodva. – És egyébként is Arthur azt mondta, hogy ez a Francis rossz, és a rosszak nem nyerhetnek, mert rosszak. És Arthur azt is mondta, hogy örökre itt maradsz.

– Nem igaz – mondta Matthew halkan és felpillantott.

– Dehogynem! Ha Arthur mondta, akkor így van!

– Nem! – visította Matthew.

– De!

– Nem!

– Tudod, az érveid nem meggyőzőek – magyarázta Alfred, ahogy leintette. – Arthur azt mondja, örökre itt maradsz, szóval így is van.

– Buta vagy – mondta Matthew, és megtörölte a ruhaujjával az orrát. – Mindent elhiszel, amit Arthur mond.

– És te tényleg elhiszed, hogy ez a Francis jön és elvisz téged? Mindenesetre eddig nincs itt.

– Először Arthurral kell megküzdenie és legyőznie, aztán tud csak jönni.

– De ha megküzdenek, Arthur fog nyerni! – mondta Alfred diadalmasan.

– Nincs igazad! François fog nyerni!

– Arthur!

– François, François, François! – kiabálta Matthew, és befogta a fülét.

– Úgy viselkedsz, mint egy kisbaba – állapította meg Alfred és elnézően sóhajtott. – De Arthur azt mondja, hogy nehéz neked, és először meg kell szoknod, szóval megbocsátok.

Matthew haragtól könnyes szemekkel fordult el. – Úgy kezelsz, mintha hülye lennék – morogta olyan halkan, hogy Alfred nem is hallotta. Bátyja már amúgy sem rá figyelt.

– Ó, nézd csak! Kaptunk egy levelet! Észre sem vettem… vajon Arthurtól jött?

Alfred sietve rohant az ajtóhoz, és felemelte a lepecsételt borítékot, ami a levélnyílás alatt a gyékényen hevert. – Arthurtól jött! Váó! Felolvassam neked, Mattie?

– Én is tudok olvasni – felelte halkan Matthew. – És különben sem akarom tudni, mi…

– Kedves Alfred! – olvasta izgatottan. – Ez én vagyok! Hogy vagy? Remélem, nem érzed magad olyan magányosnak nélkülem. Természetes, hogy nem, hiszen itt van Mattie! Nagy örömömre szolgál megosztani veled, hogy nemsokára visszatérek hozzád. Minden rád vagy Matthew-ra néző veszélyt elűztem a világból. – Alfred lassan, elkerekedett szemekkel leeresztette a levelet. – Váó, hallottad ezt, Mattie? Ez nagyon jól hangzik!

Matthew mozdulatlanul meredt az Alfred kezében levő levélre. Mire gondol ezzel? – suttogta. – Mit jelent, hogy elűzte a világból?

– Úgy vélem, azt jelenti, hogy minden ellenséget legyőzött – magyarázta Alfred, és felhúzta a vállait. – A te Francisodat és a többi. Várj, folytatja… Nagyon örülök, hogy viszont láthatlak mindkettőtöket. Üdvözöllek téged és Matthew-t is, Arthur.

– Hazudsz – mondta Matthew és kissé megrázta a fejét. – Nem is az áll ott. 

– Naná, hogy ott áll! – válaszolta Alfred ingerülten. – Hazugnak nevezel? Te is elolvashatod, itt van!

Matthew felé tartotta a levelet. Ő úgy kapott utána, mintha álmodna. Szavak úsztak el a szeme előtt, de nem változtak. Amit Alfred felolvasott, ott ált világosan.

Minden rád vagy Matthew-ra néző veszélyt elűztem a világból.

– Hé! – kiáltott fel hirtelen Alfred, és felemelt egy kisebb cetlit a földről. – Még valami kiesett a borítékból… hm? – Bizalmatlanul ráncolta a homlokát és fejére fordította a lapot a kezében. – Ez meg mit jelent? Te el tudod olvasni, Mattie?

Matthew némán visszaadta neki Arthur levelét, és cserébe elvette a cetlit. Kezei remegni kezdtek, ahogy felismerte Francis szálkás, egymásba fonódó kézírását. Franciául írt, az utolsó betűk elmosódtak – egy figyelmetlenség, ami különben sosem történne. A levél nem volt hosszú, csak egyetlen mondatból állt.

Szeretlek, Mathieu-öm.

(A hétéves háború után Anglia kártérítést követel Franciaországtól, és választhat a következő két francia gyarmat közül: Guadeloupe (egy icipici amerikai sziget, ahol cukrot termelnek) és Kanada (emlékeztetőül: a föld második legnagyobb országa). Igen, a britek komolyan gondolkoztak rajta, hogy Guadeloupe-ot vegyék el, ott ugyanis volt cukor, de végül Kanada mellett döntöttek.

Alfred maciját nem a város miatt hívják Washingtonnak, hanem George Washington után (aki után meg a város van elnevezve). George Washington egyfelől az itt tárgyalt háborúban a franciák ellen harcolt, másfelől azonban az amerikai függetlenségi háborúban is, ami után az USA első elnöke lett. Hogy Alfred Washingtonnak hívja a maciját mindenekelőtt fedezés Arthurnak (és egy szívélyes nyald ki Francisnak), később azonban egy fuvallata a forradalomnak… mondhatni. Matthew maciját meg Jean-Claude-nak hívják, mert csak.)