Kötelességek

Nem ezt akartam hozni, de remélem, senki sem dobál meg érte~ És igen, nem bírom nem piszkálni Nervát, akárhányszor megjelenik a képernyőn, pattogok, hogy milyen kis béna. 
Valószínűleg ez az utolsó friss, mielőtt utaznék, nem kell megijedni, igyekszem nem eltűnni az éterből. :)
A frissítésről... na az már egy más kérdés. Nem ígérek semmit, de ha igény van rá, írok a miértekről egy külön bejegyzést. 

Korábban azt hitték, több idejük lesz egymásra, ha már lecsendesültek körülöttük a dolgok, és berendezkedtek új otthonukban – de nem így lett. Sphintusnak egyre többet kellett tanulnia, míg Titust fokozatosan vonták be az államügyekbe és a politika rejtelmeibe, amihez rengeteg száraz és unalmas jogtudományi könyvön kellett átrágnia magát.

Néha azért csak-csak összejött egy-egy légyott.

Titus kapkodva csatolta le magáról a nehéz köpenyt és a vérteket.  Sphintus övébe akasztotta az ujjait, és maga után húzta az ágyba. Gyógyítója letessékelte a nyakából Kukulcant, aki sértett szisszenéssel bújt az elhagyott ruhadarabok közé.

– Sietnünk kell… – motyogta Titus, ahogy a puha párnák közé mélyedt. – Nemsokára mennem kell a… 

– Nem tudnak meglenni nélküled, mi? – vigyorgott le rá kedvese, aztán megcsiklandozta az oldalát. A magi levegőért kapkodva nevetett fel, majd megcsókolta. Ekkor kopogtattak az ajtófélfán. Megdermedtek, füleltek; Titusnak rémlett, hogy meghagyta, hogy most ne merjék zavarni, mert dolga van.  Nem hallottak újabb kopogtatást, arra jutottak, hogy bizonyára csak képzelték. Folytatták, mintha mi sem történt volna, Sphintus éppen azt méregette, hogy lenne a legcélszerűbb lerángatni magáról a ruhát, amikor nagy lendülettel kivágódott az ajtó.

– Magi, atyám látni óhajt… mi?! – Nerva arca egy pillanat alatt öltött a déli provinciákban fellelhető lédús, édes görögdinnyék húsához hasonlatos színt, ahogy a küszöbön toporgott, és elképedve nézte őket. Titus villámgyorsan lelökte magáról a gyógyítót, aki majdnem legurult az ágyról. – Jupiterre, takarjátok el magatokat! – Elfordult, és mellkasa előtt összefonta karjait. Akár még vicces is lehetett volna a helyzet, ha nem velük történik, de Sphintus látta, hogy Titus ajka remeg az elfojtott dühtől.

– Mondtam, hogy senki se zavarjon – sziszegte.

– A nemes császárt nem hatja meg holmi… bujálkodás.

Nem úgy tűnt, hogy Titust meghatná Nerva tétova, zavart megjegyzése. Aztán fegyelmezte magát és a botjáért nyúlt.

– Nerva, magunkra hagynál egy kicsit? Rendbe szedem magam, és megyek.

A férfi oda sem nézve, kimérten biccentett, és Titus elégedetten szusszantott, amikor végre eltűnt az ajtóból babérkoszorús feje. A heliohaptira pillantott, aki kisimította a ruháját, majd megigazította az övét. Már megint nem lesz semmi abból, amit elterveztek.

– Sajnálom… – szólt hozzá puhán; ez a hangszín egyedül csak neki és Margának járt. – Bepótoljuk, jó? Mondjuk este.

– Persze. – Sphintus elfordult és felpattant, a frissítőnek szánt vízzel megpaskolta az arcát. Kukulcan elégedetten foglalta el a helyét a nyakában, míg csúfondárosan öltögette a nyelvét Titusra.  – Hívnak a kötelességeid.

– Olyasmi – fintorgott. – Mindig a legjobbkor akarnak beavatni az államügyekbe… Fogadjunk, hogy most is csak a döntést fogják közölni velem.

Sphintus felsegítette rá a mélyvörös köpenyt, a vértet, majd térdre ereszkedve kezet csókolt neki. A magi elpirult és elrántotta a kezét.

– Ne csináld ezt – hessegette el. – Elegem van a hülye protokollból.

Váltottak még egy gyors csókot, aztán – immár rendezetten – elhagyták a szobát. Nerva mutatóujja ideges ritmust dobolt a fán, és felvonta a szemöldökét, amikor felismerte a főpap gyógyítóját.

– Nem illik megvárakoztatni a császárt – pirított rá.

– Elnézést. – Bocsánatkérőn rámosolygott, de ez nem hatott a férfire; pillantásából lerítt, hogy most csak egy felelőtlen tizenévest lát benne, nem egy bölcset. Integetett a sarkon beforduló Sphintusnak. – Úgy tudtam, hogy ez a délutánom szabad.

Szabad, persze… jól tudta, hogy mindig rendelkezésére kell állnia Reim népének, akár pihenés nélkül is. Ez a kötelessége, a rászabott feladata, amit az édesanyja hagyott rá. Csak ezután jön a magánélet és a szerelem.

– Majd megkapod a következőt szabadnak – vágta rá Nerva, és fontoskodva igazított babérkoszorúján. – Én a helyedben vigyáznék a heliohaptiakkal. Nagyon vonzóak ugyan, de a hűségük… nos, az kérdőjeles. Ugyanolyan kétszínűek, mint az annyira kedvelt kígyóik.

Titus megtorpant, szembe fordult vele; vagy egy fejjel alacsonyabb volt nála, de ez nem tompított pillantása élén. Nem csak a szépségét örökölte Seherezádétól.

– Sphintus nem csak a szeretőm, hanem a legjobb barátom. Tökéletesen megbízok benne, és nem érdekelnek a sztereotípiák.

– A családja hosszú évtizedekig volt a királyi család méregkeverője.

– Bizonyára te, aki kétszer beszéltél Sphintusszal, jobban ismered, mint én. – Idegesen toppantott, alig állta meg, hogy csípőre ne vágja a kezét.

– Nem… nem ezt mondtam… – motyogta zavartan. – Csak figyelmeztetlek mint…

– Nagyon köszönöm az aggodalmad – vágott közbe az indulattól remegő hangon a magi –, de tudok magamra vigyázni.

Nerva meglepetten pislogott; nem számított ilyen kitörésre és szokatlanul határozott hangnemre a fiatal magitól, szinte megszeppent, pedig jócskán idősebb volt nála.

– Nézd… attól még, hogy neked nem jött össze azzal a hercegnővel… sajnálom. Ettől még nem kell elítélni egy egész nemzetet. – Félrebiccentett fejjel figyelte, ahogy Nerva még jobban elvörösödik, majd elmosolyodott. – Mintha azt mondtad volna, hogy vár a császár.

Míg a trónterem felé tartottak, nemigen esett több szó köztük. Titus dudorászott, már el is felejtkezett az összeszólalkozásról, a trónörökös pedig nem volt hajlandó elismerni vereségét.