Labyrinth of Hogwarts V./2.

Hoztam az ötödik fejezet második felét, ami a befejező rész~

A szappanopera folytatódik!

Fogalma sem volt róla, mióta ücsörög a jéglugasban; a percek vánszorogtak, elnyúltak, a hideg és a sírás eltompította az érzékeit. Talán ezért vette észre Alibaba közeledtét csak akkor, amikor kabát került a vállára, amit jobbról egy meleg test követett, és a fiú átkarolta.

– Hallom, szakítottatok – mondta kertelés nélkül, mire a lány aprót bólintott, és ő sután megveregette a hátát. – Ne bánkódj, szétátkozom, amikor legközelebb látom, amúgy is kijárt már neki.

– Gondolom már mindenki tudja… – motyogta szégyenkezve.

– Feldúltan jött vissza, és amikor megkérdeztem, hol hagyott el, hiszen mindig össze vagytok nőve… – gunyorosan felszusszantott. – Pálcát rántott.

– Mi? – kapta fel a fejét Morgiana. – Megsérültél?

– Nem vészes…

– Mutasd!

Alibaba zavartnak tűnt – ezen az estén először.

– Nem… ööö, nem publikus helyen van.

Morgiana értetlenül pislogott, és tovább erősködött volna, ha háztársa nem folytatja gyorsan a beszámolót.

– Kissé összekaptunk, aztán elrohant. Azt hittem, ott helyben elbőgi magát, de ennyi büszkesége azért még maradt.

– Nem akartam neki fájdalmat okozni… – fordult el.

– Te neki? Inkább ő neked! – mordult fel Alibaba. – Csak kerüljön a szemem elé…

– Ne bántsd, nem tehet róla.

– Mi az, hogy nem tehet róla?! Kidobott téged!

– Már szakítani akartam vele…

– Ó… – Alibaba hirtelen nem tudta, mit is mondhatna. – Akkor miért vagy ennyire levert? Bántott?

– Nem, csak… – Nem volt benne biztos, hogy képes elmondani neki a történteket, ahogy Hakuryuu magához rántotta és megcsókolta, túl friss volt az élmény – a sokk – ahhoz, hogy csak úgy kiadja.

– Csak? – kérdezett vissza a kelleténél élesebben Alibaba.

– Megcsókolt – suttogta.

– Mi?

– Jól hallottad.

– Azt hittem, hogy már…

– Hogy már?

Alibaba arra jutott, nem a legcélravezetőbb befejezni a mondatot – semmi kedve sem volt kapni egy pofont a felzaklatott Morgianától. A lány sokkal kisebb volt ugyan nála, de hihetetlenül erős.

– Mármint… ez tök normális dolog a pároknál, hogy csókolóznak. Meg mást is csinálnak. – Hiába erőltette, nem tudta elképzelni intimebb helyzetben őket, de szerencsére már nem is volt rá oka. Maga sem rendelkezett túl sok tapasztalattal a szerelem terén, ha nem számítjuk azokat a szörnyű csókokat. Mindig az olyan lányok találták meg, akik a lehető legkevésbé illettek hozzá, nem vonzódott hozzájuk, és minimum egy fejjel magasabbak voltak nála.

– Nálunk nem volt az.

– Akkor miért jöttél vele össze?

Morgiana bűntudatosan lógatta az orrát. – Nem akartam megbántani. Megnyílt előttem, pedig tudod, milyen zárkózott. Hitegetni sem akartam, mégis úgy alakult. 

Azt azért mégsem mondhattam meg neki, hogy Alibabába vagyok szerelmes.

A fiú a fejét csóválta, majd felhúzta a padról. – Gyere be, nem akarom, hogy a karácsonyt amellett az idióta hugrabugos mellett töltsd a gyengélkedőn.

Morgiana sírósan, kevés boldogsággal nevetett fel. – Az kínos lenne, nem?

– Gyere – húzta maga után Alibaba, de ő megtorpant.

– Egyedül akarok lenni még egy kicsit.

A szőke felé fordult, türelmetlenül toppantott. – Megtiltom, hogy tovább rágódj rajta. Nemsokára jönnek Nandóék, még egy ingyen koncertre tőlük nem biztos, hogy ilyen könnyű lesz bejutnod.

– Amint kiszellőztetem a fejem, találkozunk – ígérte, ahogy elengedte a kezét. Tisztességtelennek érezte volna Hakuryuuval szemben, ha most rögtön visszamegy az ünnepségre egy másik fiú oldalán.

Alibaba pedig arra jutott, hogy soha nem fogja megérteni a lányokat.

~*~

– Szóval fogadás, mi? – cukkolta Titus. – Hát köszi, szégyelld el magad. Én meg már kezdtem beléd esni.

Átkozta Aladdint. És átkozta magát, amiért megkérdezte tőle, mit kér a győzelemért. A fogadás csak egy álca volt, hogy legyen bátorsága elhívni randizni Titust. Azonban úgy tűnt a gunyoros bökdösés és a félig nevetve feltett kérdés alapján, hogy nem szívta túlságosan mellre.

Nem úgy tűnt, mint akit túlságosan érdekelne. Persze Titus mindig is kiváló volt a szerepjátékban, színészkedett, hogy megkapja, amit akar – és a legtöbbször sikerrel járt.

Már régóta övé volt a szíve.

Sphintus sértetten ücsörgött a szőke mellett, és figyelte a tömeget. Ahogy az éjszakába haladtak, egyre pörgősebb számok jöttek, mégsem tudta rávenni magát arra, hogy megint felkérje őt.

Még hogy a heliohaptiaknak könnyű felszedni a kiszemeltjüket!

Persze az is lehet, hogy Titus már rég tud mindent. És most jól szórakozik, elnevetgél a nővérével a griffendélesek hülyeségein, míg ő kétségek között őrlődik.

– Hé, miért vágsz ilyen gyászos képet, haver? – bökte oldalba a mellé huppanó Aladdin.

– Rúzsfoltos a képed – mordult rá az idősebbik. Szobatársát nem úgy tűnt, hogy zavarja kompromittáló kinézete, de azért megdörzsölte az arcát. A kezére pillantott és kajánul elvigyorodott. 

– Olyan, amilyen neked most nem lesz – nevetett rá.

– Na köszi. Kösz, hogy emlékeztetsz rá, hogy elcsesztem.

– Azt hittem, Titust akarod felszedni.

– Halkabban! – rúgta figyelmeztetően bokán a másik fiút. – Nem kell mindenkinek tudni.

– Csak arra céloztam, hogy tőle nem leszel rúzsfoltos.

– Ez most megvigasztalt…

– Örülök – veregette meg a vállát Aladdin. – Amúgy csak azt akartam mondani, hogy nyugodtan hívd félre beszélgetni. Ha most nem lépsz, azt fogja hinni, hogy tényleg csak szórakoztál vele.

Sphintus keresztbe fonta karját és lejjebb csúszott ültében. – Még meggondolom.

– Ne gondolkozz, csak csináld.

Az idősebbik idegesen szusszantott; a megfelelő pillanat közeledtével egyáltalán nem érezte magát felkészültnek a vallomás megtételére, de Aladdinnak kétségtelenül igaza volt – most már komolyan kell lépnie, ha nem akarja, hogy Titust lecsapják a kezéről. És Titus most szebbnek tűnt, mint valaha, nemsokára valaki idejön és felkéri, és akkor vége. Sphintus mindenkire szúrós pillantást vetett, aki csak közeledni mert háztársához. Aladdin egy ponton ki is nevette, mire rá is csúnyán nézett. Aztán kettesben maradtak, még Seherezádé is eltűnt valamerre a végzős griffendéles barátaival. Sphintus ismét odahúzódott szerelme tárgya mellé, aki barátságosan rámosolygott. A szíve ismét őrült tempóban kezdett el verni.

– Úgy tűnik, megint magunkra maradtunk.

– Ezt úgy mondod, mintha akkora baj lenne – jegyezte meg sértetten Titus. – Ki vele, kit kell még elcsábítanod?

Sphintus értetlenül pislogott. – Tessék?

– A fogadásotok Aladdinnal. Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy túl egyszerű préda vagyok! – Hirtelen csattant fel, szinte kiabált, a heliohapti összerezzent; Titus eddig bírta idegekkel és színészkedéssel, most, hogy a többiek már elmentek, már nincs tanúja a robbanásának. – Nyugodtan elmehetsz megkeresni őt…

– Teljesen félreérted… – dadogta, ám Titus nem tűnt meghatottnak, szemei továbbra is szikrát szórtak. – Ez nem erről szólt, nézd csak meg Dunyát és Aladdint!

– Engem nem ők érdekelnek, hanem mi. Kigúnyoltad az érzelmeim! – Felpattant volna, ha Sphintus nem kapja el a könyökét. Szabad baljával pálcát akart rántani, de a másik fiú azt is lefogta. Remegett a dühtől, sírhatnékja volt a megalázottságtól – márpedig egy Alexius nem bőgi el magát az ellen előtt! Aztán Sphintus követhetetlen gyorsasággal magához rántotta és megcsókolta. Titus szemei elkerekedtek, megdermedt. Fogalma sem volt, miért történik mindez.

Pár kínos, dermedt másodperc után Sphintus elengedte, és bocsánatkérőn mosolygott. Titus levegőért kapkodott, az arca nem is lehetett volna vörösebb, aztán társa karjába ütött, és a tenyerébe temette az arcát.

– Idióta… – motyogta. – Én is olyan hülye vagyok…

– Css. – Sphintus magához ölelte, és finoman ringatni kezdte, de Titus már csak dacból sem viszonozta. – Annyira azért nem volt rossz.

– Rossz?!

– El kéne még egy kis gyakorlás – biccentett komolyságot erőltetve magára.

– Gyakorlás, persze. – Újabb erőtlen ütés a karján. – És higgyek is neked?

– Légy szíves. – Sphintus idegessége kezdett felengedni, kedve lett volna nevetni; a reimi sem tűnt már olyan dühösnek, inkább csak össze volt zavarodva. Megpróbálkozott egy újabb csókkal – túlságosan vonzották Titus ajkai –, de a fiú elhajolt és az ajkára tette a mutatóujját. 

– Ha akarsz is valamit, innentől kezdve normálisan csinálod. Randizunk, mondjuk. Velem te nem fogsz szórakozni – szusszantotta összekaparva a még meglévő büszkeségét.

– Táncolni azért még eljössz velem?

Titus úgy tett, mintha komolyan gondolkodóba ejtené a kérdés, majd nagy kegyesen bólintott. Sphintus megkönnyebbülten felnevetett, megfogta a kezét, és magával húzta a tömegbe.

– Élvezet lesz nézni, hogy egy hónapig varázslat nélkül takarítod a szobát – jegyezte meg később vidáman Titus, miután megérdeklődte Aladdintól, mi lesz heliohapti barátjuk feladata, amiért elvesztette a fogadást. Sphintus szenvedve nyögött fel – már el is felejtkezett róla.

~*~

A Nando-fivérek kitettek magukért; noha annak idején a tanulásban sosem jeleskedtek, a zenei életben befutottak. Tudták, mi kell a népnek és jól is csinálták.

Sinbad Kougyokuval pörgött-forgott a táncparketten. Noha egyáltalán nem érzett vonzalmat a lány iránt – csak egy újabb személy, akit sikerült elbűvölnie – azt el kellett ismernie, hogy nagyon is csinos. A fiatal mardekáros mindig ügyelt az öltözködésére, a bájos eleganciára, és emellett kitűnő tanuló volt, ahogy azt családja elvárta. Sinbad még rendesen randizott is volna vele, ha nem lett volna foglalt, és az nem lenne liliomtiprás.

Jól ismerte azt az elmerengő, álmodozó pillantást, amivel a lány megajándékozta. Elég volt egy este, hogy belezúgjon. Jobb lesz minél hamarabb kiábrándítani, hogy kevésbé fájjon. A bál végén mindenképpen megmondja, hogy legfeljebb távolság lehet közöttük.

Addig pedig hagyja, hadd varázsolják el a női idomok.

Fél óra heves és mozgalmas táncolás után egy asztalhoz vezette a kipirult Kougyokut, és frissítőszerzés ürügyén elment levegőzni. Tudta, hogy nem sokáig lehet egyedül, azért mégsem illik csak úgy faképnél hagyni a báli partnerét, de gondolkoznia kellett.

Mi lenne a legkíméletesebb kikosarazás?

Megmondhatná, hogy van párja – a legegyszerűbb és legegyenesebb út. Ez viszont nem kívánt kérdéseket szülne. Ha van kedvese, akit szeret, és nem akar megcsalni, akkor mégis miért nem vele jött el? Egyáltalán: kivel jár? Sinbad szívesen világgá kürtölte volna a kapcsolatát Ja’farral, de ezt az érintett nem díjazta volna.

Mondhatja a féligazságot is, hogy Kougyoku nem az esete. Kegyetlen, de hatásos. És különben is, egy kis tánc még nem jelenti azt, hogy el fogja hívni randizni! Persze a lányok máshogy gondolkoznak.

Az italokkal visszafelé oldalazva elkapta Ja’far pillantását. A fiú összehajolva pusmogott Drakonnal és Kouennel, Sinbad biztos volt benne, hogy őt beszélik ki. Akkor is meg lesz átkozva, ha kikosarazza Renék kicsi húgát, és akkor is, ha nem. Esetleg az ágyában is fog találni pár nem kívánatos vendéget. A mardekárosok pontosan tudták, honnan szerezzenek be tiltott és veszélyes kedvenceket.

Ő nem akart fájdalmat okozni Ja’farnak – szíves örömest felvállalta volna a kapcsolatukat, el is hívta bálozni, de visszautasította. Ő nem tehet róla, hogy a mardekáros minden marhaságon bepukkad, és nem akar az oldalán a párjaként mutatkozni. Mintha nem sejtené a fél iskola, hogy mi van köztük. A szemfülesek észreveszik, ha szerelmes. Sinbad elég sok (kéretlen) rajongóval rendelkezett, akik minden mozdulatát figyelték és agyonelemezték. Már kisgyerekként is élvezte a gyengébbik nem szeretetét, de utálta, ha az túlzott rajongásban nyilvánult meg.

Kougyoku hálásan csillogó szemekkel fogadta a frissítőt. Míg kortyolt, Sinbad elemelte a szomszéd hugrabugos asztalról a süteményes tálat.

– Annyira tökéletes ez az este… – sóhajtotta ábrándosan a lány, és a vállára hajtotta a fejét. – Te nem gondolod így, Sinbad?

– De, egyetértek – hagyta rá. Átkarolta a vállát, hogy kényelmesebben ülhessen, aztán rájött, hogy ez vehető közeledési kísérletnek is. Az a fránya reflex! Kougyoku megremegett.

Megint lesz miről pletykálnia a rajongóinak.

– Annyira örülök, hogy engem hívtál el. Régóta reménykedtem már abban, hogy észreveszel. – Felmosolygott a griffendélesre, aki közepesen őszintén viszonozta. – A barátnőim irigyek voltak ám.

– Téged nehéz nem észrevenni, hiszen gyönyörű vagy. – Sinbadból ösztönösen bukott ki a bók, nem volt mit tenni. Nem szándékozott elbűvölő lenni, csak fél füllel figyelt, míg kattogott az agya. Kougyoku nyilván folytatásra számít.

– Köszönöm. – Édesen elpirult, aztán elkomolyodott. – Azt is mondták, hogy vigyázzak veled.

– No igen, az sosem árt – nevetett fel könnyedén.

– És hogy össze fogod törni a szívem.

Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor Sinbad nem tudta, mit mondjon. A lehengerlő mosoly leolvadt az arcáról, és elfordult, hogy ne kelljen a lány szemeibe nézni.

Gyerünk, most mondd meg neki!

– Van valakid, igaz? És én csak pótlék vagyok.

– Nézd, Kougyoku… – kezdett bele. – Nem akarom összetörni a szíved, de kimondtad a lényeget: foglalt vagyok. Ne hidd azt, hogy pótlék lennél; őt senki sem pótolhatja. Vedd inkább úgy, hogy eltöltöttünk egy kellemes estét egymással mindenféle kötelezettség nélkül.

Kougyoku az ajkába harapott. – Végül is, nem ígértél semmit.

– Sajnálom.

– Ne sajnáld. – Ugyan még mosolygott, de az ajka árulkodón megremegett. – Csak annyit árulj el, hogy sokkal csinosabb nálam? Biztosan elbűvölő lány lehet, ha sikerült téged így megfognia.

Sinbad biccentett. – Én nem azt a szót használnám, hogy csinos. Gyönyörű, és elbűvölő helyett inkább lobbanékony és szeszélyes. Én sem ismerem elég jól, és éppen ez a legizgalmasabb benne. A nemét illetőleg viszont tévedsz.

Kougyoku egészen elképedt. – Szóval egy fiú ellen veszítettem? – Ez azért megalázó. Teljesen hülyét csináltam magamból. Nem volt benne biztos, hogy ezt a kosarat egyhamar kiheveri. Sinbad mintha a gondolataiban olvasott volna, mert folytatta.

– Ne vedd magadra, veled nincs probléma. Nagyon is vonzó lány vagy és okos is, biztosan fogsz találni valakit, aki viszonozza az érzelmeidet.

A mardekáros eddig bírta fegyelemmel és büszkeséggel; a bókokat hallva eltörött a mécses, gyorsan a tenyerébe rejtette hát könnyes arcát. Sinbad megdermedt. Nem szándékozott megríkatni, nem akarta, hogy teljesen feleslegesen szomorkodjon miatta. Annyira azért nem járna jól vele, hogy most kisírja a két szép szemét miatta.

– Ne… ne haragudj… – ismételte önmagát. Sosem tudott bánni a szerelmi bánatos lányokkal, valahogy mindig a legrosszabb szavakkal próbált vigasztalni. Mindig ez volt a vége.

– Az érzelmeket nem tudom irányítani – hüppögte. – Miért nem vele jöttél? Legalább azt mondd meg, ismerem-e, most már jogom van tudni!

Sinbad biztos volt benne, hogy ezért Ja’far ki fogja nyírni. Akkor meg már úgy is mindegy, nem?

– A háztársad, végzős. Sovány, szeplős és gyönyörű zöld szemei vannak.

Kougyoku kipislogott az ujjai mögül. A szemfestéke elfolyt, rózsaszín-fekete csíkokat hagyott maga után kipirult arcán. – Ja’far?

– Akkor ennyire nyilvánvaló.

– Folyton együtt lógtok, ami szokatlan a házak közti ellentétet tekintve.

Sinbad felhorkant; őt pont nem érdekelték a hülye Griffendél-Mardekár ellentétek. Nem a házak határozták meg, hogy milyen ember valaki.

– Pletykálnak rólatok, én is hallottam párat. Aztán elhívtál, és bebeszéltem magamnak, hogy lehet esélyem. Feleslegesen áltattam magam.

Sinbad vigasztalóan meg akarta simogatni a hátát, de Kougyoku elhúzódott előle. – Ne engem pátyolgass, így is elég megalázó. Inkább keresd meg őt, és béküljetek ki. Összevesztetek, igaz?

– Ne hívjak valakit? – Sinbad már állt is fel, de nem szívesen hagyta volna magára a lányt ilyen állapotban.

– Jaj, tűnj már el a francba!

Még sosem hallotta így beszélni; szikrát szóró szemei nem sok jót ígértek, így Sinbad gyorsan a tömegbe farolt, hogy minél hamarabb eltűnjön a szeme elől.

Ja’far eleget hallott – árnyékként a nyomába eredt.

~*~

Morgiana céltalanul lézengett odakint. Minduntalan ismerősökbe botlott, akik észrevették kisírt szemeit, és faggatták, mi történt. Ennyi erővel akár Alibabával is visszamehetett volna.

Megvárta, míg a vihogó lánycsapat elhagyja a mosdót, és bement arcot mosni. A sminkje menthetetlen, egy pálcaintéssel el is tűntette. Furcsán esetlennek és ártatlannak tűnt nélküle, mintha nem most törte volna össze valakinek a szívét. Nem volt kedve újra sminkelni, talán még rontott is volna az összképen alkalom ide vagy oda.

Könnyű volt megtalálni a barátait, csak ki kellett szúrnia a leghangosabb asztaltársaságot. Alibaba szélesen és boldogan elmosolyodott, amikor meglátta, Aladdin pedig úgy ugrott a nyakába, mintha hetek óta nem látta volna, aztán büszkén bemutatta a barátnőjét.

Morgiana meg mert volna esküdni rá, hogy két hete még másnak csapta a szelet. Valószínűleg így megy ez a fiúknál, remélhetőleg Hakuryuu is hamar túl lesz rajta.

Mosolyogva nézte a párokat, akiknek összejött az este. Aladdin és Dunya szó szerint egymás száján függtek; Morgiana a félresikerült első csókja után nem igazán értette, mi ebben az olyan jó, de az ő dolguk. Aladdin hollóhátas barátai már jobban tekintettel voltak arra, hogy társaságban vannak. Csak fogták egymás kezét, néha-néha összemosolyogtak és cukkolták egymást, ha úgy hozta a helyzet. Nemsokára befutott Titus ikertestvére is, megölelgette öccsét, míg arcán mindentudó kifejezés ült (amúgy is elég tudálékos volt), és feltett pár lényegre törő kérdést. Vele együtt érkeztek Morgiana távoli unokatesói, odaköszönt nekik, és váltott pár szót Masrurral. Várta, hogy a végzős Sinbad is tiszteletét tegye egy lánykoszorú kísértetében, de csak egy odavetett sziával elhúzott mellettük.

– Ennek meg mi baja? – vonta fel a szemöldökét Alibaba.

– Úgy fest, végre kikosarazták… – vélte Yamuraiha, mire Sharrkan hitetlenkedve felhorkant.

– Pont Sinbadot? Ugyan már, hagyj a hülyeségeiddel.

Yamuraiha minden szeretetét belesűrítve hátba vágta. A fiú le is fejelte poharát. – Mondták már, hogy mekkora érzéketlen tuskó vagy?

Akik már ismerték őket, gyorsan arrébb húzódtak, nehogy belekeveredjenek a vitájukba. Morgiana csatlakozott a tárgyaló Saluja-fivérekhez. Alibaba szemei felcsillantak, és átkarolta a derekát, amint mellé ért. Féltestvérei hitetlenkedve bámulták őket.

– Ez most komoly?

Alibaba kacsintott, és közelebb húzta magához a lányt. Morgiana nonverbális jelek sorával próbálta tudtára adni, hogy kicsit sok a közelsége, de nem vette az adást.

– Ó, amikor a tanítvány kirepül a fészekből… – Sharrkan műkönnyeket morzsolt el a szeme sarkában, ahogy vállon veregette ötödéves háztársát. Pillanatnyilag biztos távolban tudhatta magát Yamuraihától és a pálcájától. – Büszke vagyok rád, fiam.

– Alibaba, a kezed… – motyogta Morgiana, amikor belátta, hogy a bökdösés nem hat. Kezdte úgy érezni, lassan már jobban ismeri az idomait, mint az, akivel majd’ fél évig járt. A fiú értetlenül nézett rá, majd leesett neki a tantusz, és keze illendőbb helyre vándorolt. Sharrkan ordináré röhögésben tört ki.

– Azért szép próbálkozás volt, öcsi… – Újabb veregetés, most már inkább szánakozó. – Majd szólj, ha tényleg össze is jött valami.

Alibaba elengedte, és elkullogott duzzogni.

– A francért jöttem el veled – morgott a heliohapti fiúra Yamuraiha. – Nem is foglalkozol velem, folyton jobb dolgod van.

– Nem tehetek róla, hogy kettőnk közül én vagyok a népszerűbb.

Újabb fellobbanó veszekedésüket környezetük már csak rezignált sóhajokkal és ignorálással nyugtázta.

Morgiana elhajolva a füle mellett elröppenő, Sharrkannak címzett ártás elől hollóhátas barátjához lépett. Megvárta, míg Dunyával elszakadnak egymástól némi levegőért, és megkopogtatta a vállát.

– Ne haragudj… nem tudod véletlenül, mi baja van Alibabának?

Aladdin körbenézett, majd egy magányos sarokban kiszúrta az említettet. Félrebiccentette a fejét, gondolkozott.

– Én megmondtam neki, hogy ne most próbálkozzon be, de látom, megint nem hallgatott rám…

Morgiana arca megnyúlt. – Mégis mit akart?

– Hát… elbeszélgettünk a szerelemről, meg ilyenek. Kicsit frusztrálja, hogy mindenkinek van körülötte barátnője, neki meg semmi sem jön össze. Mondtam neki, hogy túl erőszakosan próbálkozik, túlságosan akarja, és gondolkozzon el inkább azon, ki az, aki igazán tetszik neki, és ne csak találomra csajozzon.

– Ezt… ezt nem gondolhatja komolyan… – A tenyerébe temette az arcát. – Alig mentünk szét Hakuryuuval, én még nem állok erre készen…

– Menj oda, és mondd meg ezt neki. Biztos fog rád várni.

– De ez olyan kínos… – nyöszörögte Morgiana; ritkán mutatta magát ennyire letörtnek és összezavarodottnak. Kezdett elege lenni ebből a napból, és az egész férfinemből. Aladdin csak a fejét csóválta barátai butaságán. Fiú létére volt szeme a kerítősködéshez, és ha rá hallgattak volna, akkor megkerülhettek volna pár üres járatot.

Látta, hogy a bál végén Morgiana megszánja Alibabát (mindig ő volt a lelki szemetesláda), és odamegy hozzá beszélgetni; a fiú úgy kapaszkodott belé, akár egy anyját vesztett kölyökállat, és kis híján elsírta magát frusztráltságában. Aladdin nagyon szurkolt nekik, hogy egymásra találjanak.

~*~

– Akkora marha vagy, Sin.

Már várta, mikor fedi fel magát Ja’far – azóta követte, hogy elhagyta a tömeget. A nagyterem előterében kevesen lézengtek, a legtöbben még táncoltak, vagy a jéglugasban lófráltak, és azon töprengtek, hogyan jutnak alkoholhoz.

Gyakorlatilag maguk között lehettek.

– Mindent hallottál, igaz? Gondoltam, hogy hallgatózol – mosolygott rá Sinbad. Talán még van remény arra, hogy megmentsék a kapcsolatukat, hiszen Ja’far nem jött volna csak azért utána, hogy lehülyézze. Azt máskor is megteheti.

– Nem is tudom, hogy ki szoktatott rá.

Hallgattak, méregették egymást. Várták, hogy a másik félretegye a büszkeségét, és megtegye az első lépést a békülés útján. Sinbad volt az, aki megadta magát.

– Ne haragudj ezért a hajcihőért. Túlreagáltam, amikor visszautasítottál.

– Én meg amikor megláttalak Kougyokuval karöltve…

Sinbad szomorkás, bocsánatkérő fintorral vont vállat.

– Nem volt más választásom, de úgy tűnik, célba talált.

– Túlságosan is – fonta keresztbe a karját Ja’far. – Azt hittem, otthagysz miatta.

Sinbadnak nevethetnékje volt a feltételezést hallva; nem tudta magát elképzelni Kougyokuval kézen fogva sétálni. – Ugyan, nekem ő túl felszínes. Csinosnak tartom, de csak ennyi.

Ja’far megcsóválta a fejét. – Akkor választhattál volna olyat, akit többre becsülsz.

– Ő volt az első szép lány, aki szembejött a folyosón, miután összevesztünk.

Ja’far végre elmosolyodott. – Még hogy az a szegény lány a felszínes…

– Tán sajnálod? – vonta fel a szemöldökét Sinbad, majd tett egy lépést felé. – Arra szavazok, hogy felejtsük el ezt a kínos közjátékot, és folytassuk ott, ahol félbehagytuk.

Széttárta a karját, de Ja’far nem ment oda hozzá, csak félrebiccentett fejjel, kissé szkeptikusan figyelte.

– Van más lehetőségem? – sóhajtotta.

Sinbad az este folyamán most először vigyorodott el igazán boldogan és diadalittasan.

– Nincs – mondta, azzal gyors léptekkel előtte termett, és a karjaiba zárta. Ja’far nem tiltakozott, viszonozta; most már nem érdekelte, ha bárki is meglátja őket, túlságosan rettegett tőle, hogy Sinbad megunja a huzakodását, és keres magának egy új, nyíltabb partnert. Most azonban már nem értette, hogyan is érezhette a kicsi, még éretlen Kougyokut potenciális vetélytársnak. Próbára tette Sinbad hűségét, és őt választotta – nyerhet ennél több bizonyosságot?

Pár perc múlva Sinbad szorítása enyhülni kezdett, Ja’far már húzódott is volna el, amikor párja keze félreérthetetlenül a derekára csúszott,és enyhén dülöngélni kezdett vele.

– Nem, nem, nem. Erre nem veszel rá!

– Ne kéresd magad, veled is akarok táncolni.

– Utálok táncolni – nyafogta, míg kevés meggyőződéssel a vállára tette a kezét.

– Csak azért, mert nem tudsz – nevette ki Sinbad, mire egy csúnya fintor volt a válasz. – Majd én megtanítalak.

– Javíthatatlan vagy… – Beletörődve sorsába hagyta magát vezetni. Nem is lehetett igazán táncnak nevezni, amit csináltak, inkább csak ringatóztak a kiszűrődő zenére. Ja’farnak el kellett ismernie, hogy nem is olyan rossz ez – elvégre a szerelme karjaiban lehet. 

Köszönöm mindenkinek, aki olvasta~ Azt hiszem, ez eddig a leghosszabb crossoverem, ráadásul az első több fejezetes Magi fic. És én azt hittem, hogy lerendezem egy novella alatt. Susie tervez, a szereplők pedig önállósítják magukat. 

Azért remélem, hogy élveztétek. :3