Labyrinth of Hogwarts V./1.

Ötödik fejezet - most száz százalék szappanoperával és összetört szívekkel, két részletben.

– Nem mondod komolyan, hogy a kígyót is le fogod hozni – fintorgott rá Titus a fésű mögül; körülbelül öt perce szenvedett azzal, hogy teljesen simává fésülje haját, de csak annyit ért el, hogy a szálak feltöltődtek, és a kezéhez, az arcához tapadtak. – Nem fog neki tetszeni a tömeg és a zaj.

– Én nem akarom, Kukulcan ragaszkodik ennyire. – Hogy állítását bizonyítsa, letekerte az állatot a nyakáról, mire az a ruhaujján át visszakúszott a vállára. Titus rezignáltan felsóhajtott (hát mindent nekem kell elintéznem?), és egy könnyed intéssel egy arra járó legyet egérré változtatott. Megragadta a farkánál fogva, Kukulcan elé lógatta, aki először érdeklődve felszisszent, majd láthatatlanul gyorsan kapott a rágcsáló felé, hogy méregfogát a testébe mélyessze. Letekergőzött gazdájáról, megvárta, míg vacsorája kiszenved, majd Sphintus ágyára kerekedve elfogyasztotta.

– Tele van a hasa, holnapig meg sem fog mozdulni. – Visszatért a tükör elé, és elkezdte hosszabb tincseit befonni. Sphintus mögé lépett, hogy segítsen neki. Titus összerezzent az érintésre a nyakán, aztán az arcán, orcái kipirultak, ahogy Sphintusnak is, amint rájött, mit csinál. A pillanat viszont nem tarthatott sokáig, mert szobatársuk rájuk nyitott.

– Mikor jöttök már? – rikkantott be Aladdin. – Tíz perc múlva… Hoppá, bocsánat.

Szétrebbentek, és kölcsönösen, némán megegyeztek abban, hogy az iménti perceket semmisnek tekintik.

Mire leértek, már nagy volt a nyüzsgés az előtérben; a csillárokon, korlátokon igazi jégcsapok nőttek, és a zúzmarás falak a házak színeiben pompázó girlandok borították. A diákok olyannyira kicsípték magukat, hogy sokakat fel sem lehetett ismerni az alkalomhoz illő öltözetben, felkontyolt hajjal. Aladdint az egyik félreeső oszlop mellett találtál meg – éppen töretlen lelkesedéssel fűzte partnerét, aki kuncogva fogadta a bókokat, és finoman arrébb tessékelte a kezeit, ha túlságosan elkalandoztak volna a mellei vagy a feneke felé. Láthatóan nem zavarta túlságosan a tény, hogy a hollóhátas fiú legalább egy fél fejjel alacsonyabb nála.

– Na, Aladdin, ne csináld – nyafogta nem túl meggyőzően. – Társaságban vagyunk.

– Még kire várunk? – érdeklődött Sphintus, miután letudták a bemutatkozást.

– Alibabára. Egy lány sem akart vele eljönni, szóval azt mondta, bosszúból kicsípi magát, hogy elszedhesse mindenki csaját. Na, mármost ismerjük a szerencséjét csajozás terén… – Hirtelen elhallgatott; az emlegetett személy pont akkor érkezett meg a lépcsőfordulóba, és tanácstalanul kutatott utánuk tekintetével a tömegben. Aladdin ugrálni és integetni kezdett, mire észrevette, és széles, magabiztos mosollyal megindult feléjük – ami leolvadt róla, amint meglátta Titust. Mondhatni majd’ kiestek a szemei.

– Te… te levágattad a hajad? – nyögte ki, amikor sikerült végre megtalálnia a hangját. A szőke csak felvonta a szemöldökét.

– Mindig is ilyen volt – felelte önérzetesen. Arról mélyen hallgatott, hogy nem szól teljesen igazat, mert kiskorában olyan hosszú lobonca volt, hogy ha összefogta, még akkor is a fenekéig ért.

– Nem, nem! Múltkor még egészen földig érő hajad volt…

– Hadd tudjam már én jobban.

– Sziasztok, Dunya, fiúk, nem láttátok Muut? – Seherezádé egészen észrevétlenül lopódzott Titus háta mögé, és csimpaszkodott a nyakába, hogy egy rövid puszit nyomjon az arcára. – De csinosnak tetszik lenni!

– Te… ti… – dadogta Alibaba, s pillantása a testvérpár egyik tagjáról a másikra ugrált, nem tudta eldönteni, hogy most duplán lát, vagy tényleg ketten vannak.

– Te komolyan azt hitted, hogy a nővérem vagyok?! – Titus elvörösödött, amikor neki is leesett; Sphintus elfordult, hogy még véletlenül se röhögjön az arcába.

– Ne haragudj, de annyira hasonlítotok…

– Öt éve ide járunk, és te végig összekevertél minket?! – fújt, és Seherezádé még jobban belecsimpaszkodott, hogy még véletlenül se jusson eszébe nekiesni. – Nyisd már ki a szemed!

– Mindketten elég szépek vagytok…

– Az lesz csak a még szebb, ha megátkozlak!

– Titus, nyugi – rángatta meg talárja ujját Sphintus is, miután sikeresen megküzdött a nevetéssel. – Nem szólhatsz semmit, én mondtam, hogy ne ilyen kéket vegyél fel.

– Ne kezd te is.

A hangulatot valamelyest oldotta a feltűnően csinos, élő virággal a hajában érkező Morgiana – Alibaba végre el tudta vonni figyelmét a kínos beszélgetésről, hogy gyilkos pillantásokat vessen a szintén befutó Hakuryuura, aki véleménye szerint egyszerű, fekete bársonytalárjában úgy nézett ki, mint egy varjú.

– Úgy néz ki, mint egy gyászhuszár – dohogta. – Egyáltalán nem illik a mi Morunkhoz. – Nagy nehezen elszakította a nem messze álló, hugrabugos párjával nevetgélő lány dekoltázsáról a pillantását, hogy más bámulni való után nézzen. Nemsokára kisebb lánytömeg hallgatta vihorászva állítólagos kalandját egy mantikórral, amivel a legutóbbi családi parteviai kirándulásán került összetűzésbe. Aladdin ugyan megkérdőjelezte a történet igazságtartalmát, de nem szólt semmit – főleg azért nem, mert a szája igencsak el volt foglalva.

Így maradt a végén kettecskén Sphintus és Titus.

~*~

Kougyoku estéje nem is indulhatott volna jobban.

– Szépséged egészen elvakít – duruzsolta Sinbad üdvözlésképpen, ahogy kezet csókolt neki; a lány arcán pír játszott, ahogy belekarolt a felkínált jobba. – Nem is értem, hogy lehet az, hogy eddig nem vettelek észre.

A lány válaszul csak motyogott valami érthetetlent, de boldog, büszke mosolya mindent elmondott. Végre gyümölcsöt hozott minden törekvése! Már másfél éve dolgozott azon, hogy végre észrevegye a griffendéles. Azóta rajongott érte, hogy egy kviddicsmeccsen látta, és mivel ő volt a Mardekár tartalék fogója, miután kiütötte valamelyik erőszakos pirostaláros Ja’fart, játszott is ellene – s ez majdnem közös balesettel végződött, de Sinbad tehetségéről a sokadik tanúbizonyságot téve még időben elkapta. Élete egyik legboldogabb napja volt, amikor Sinbad felkérte kísérőnek a bálba. Első dolga volt elújságolni barátainak, akik vegyesen fogadták; a lányok irigykedtek, majd’ elájultak szerencséje hallatán, gratuláltak a jó partihoz, míg a fiúk csak a fejüket csóválták. Sinbadnak – nem véletlenül – nem volt túl jó híre lányok terén az iskolában, habár végzős évére lecsitultak körülötte az ízes pletykák és botrányok. Páran sejteni vélték, hogy talán hosszabb időre megállapodott egy ember mellett, és Ja’farról csak nagyon kevesen tudtak.

Kougyoku nagyon élvezte a jól megérdemelt, irigykedő pillantásokat, melyek egyrészt szóltak párja személyének, másrészt pedig saját szépségének. Alkalomhoz illően igencsak kitett magáért, estélyiét országa legjobb szabói készítették, haját pedig – engedve a nyúzásnak – ikertestvére csinálta meg, s végül nem bánta meg, hogy megengedte. Egyedül csak arra kellett ügyelnie, hogy neki se kotyogja ki közben, kivel bálozik, és ez komoly feladat volt, ugyanis Kouha a lehető legkacifántosabb, legrafináltabb módokon tette fel kérdéseit.

Fél attól, mi fog történni, ha bátyjai meglátják Sinbaddal. Egyikük sem szívlelte túlságosan a griffendélest (kivéve talán Hakuryuut, de ő amúgy is a család feketebáránya volt), Kouennel kifejezetten ellenséges viszonyt ápoltak megismerkedésük óta.

– Hova üljünk? – kérdezte Sinbad. Kougyoku felocsúdva a merengésből körbenézett; csupa ismeretlen-ismerős arc, a terem túlsó felén, viszonylag távol a testvéreitől még szabad volt egy kisebb, két személyes asztal pár hugrabugos szomszédságában. A griffendéles előzékenyen kihúzott egy széket a lánynak, majd szorosan mellé ült, amitől ő végtelenül zavarba jött. Hát még attól, hogy Sinbad egészen közel hajolt hozzá, és kisimított az arcából egy begöndörített tincset! Egészen belepirult az érintésbe, és lesütötte a szemét. Sinbad közben feltűnés nélkül belehallgatott a szomszéd beszélgetésbe.

– Nem hittem volna, hogy pont velük mutatkozol – húzta a száját Nerva, aki nem átallott babérkoszorút viselni fejfedő gyanánt, hogy ezzel is hangsúlyozza családja nemes származását.

– Hogy érted ezt? – biccentette félre a fejét Seherezádé.

– Ahelyett, hogy velem jöttél volna, egy félvérrel mutatkozol… Mit fognak ehhez szólni a szüleid?

Megrántotta a vállát. – Magánügyem. Sajnálom, hogy a tieid még nem tették túl rajta magukat, hogy a Hugrabugba kerültél.

Nerva szégyenében elvörösödött. – Képzeld, egyáltalán nem érdekli őket, hová kerültem. Nagyon büszkék rám.

– Igazán? Hallom, még mindig nem megy a patrónusidézés, ó nemes mágus. – Lo’lo’ egészen hirtelen tűnt fel, méretéhez képest észrevétlenül lopódzott a szőke hugrabugos háta mögé. Összekócolta a haját, mire a fiú felnyikkant és undorodva rácsapott a kezére. – Nézz már magadra, nem csoda, ha helyetted mást választanak a lányok.

– Csak azért mondod, mert a másik nagy melák a haverod – fújt. Muu erre felé fordult, és barátságosan rámosolygott.

– Ha gondolod, Caluades, lerendezhetjük ezt odakint a hóban egy párbajjal – ajánlotta fel.

– Tudtam, hogy nem kellett volna idejönni – fintorodott egy Seherezádé; neki még ez az arckifejezés is jól állt. – Szégyelld magad, Muu, nem kell leereszkedni a szintjére.

Az iskolában fél éve nyílt titok volt, kit szemeltek ki Nervának nőül a becses szülők – s a közvetlen vérségi kapcsolat jelentette a legkisebb problémát. Seherezádé csinos, vonzó lány volt, válogathatott a fiúk között, így esze ágában sem volt összeállni a méretes orrát adottságaihoz képest túlontúl magasan hordó unokatestvérével.

– Menjünk vissza az öcsémékhez – rángatta meg a griffendéles talárjának ujját. – Úgy is nemsokára mehetünk a parkettre.

– Ahogy szeretnéd.

– Ó. – A lány megtorpant, partnere pedig majdnem fellökte a nagy lendületben, ha nem kapja el, bizonyára el is esik. – Azt hiszem, nem kéne zavarnunk.

~*~

A megnyitó keretében Mogamett igazgatóúr ismét bő fél órán át beszélt a mágia fontosságáról a mai világban, valamint hogy ennek az erőnek semmiképpen sem szabad a muglik kezébe kerülni, hiszen az elmúlt évszázadok szomorú tapasztalata mutatta, mit műveltek a mágusokkal. Utána végre megkezdődhetett a végzősök nyitótánca. A gyertyákat eloltották, míg a jégdíszek finoman derengni kezdtek, enyhe szikrázást ontottak magukból, és ebben a különös, tompa fényben sejtelmesen lebbentek a fodros szoknyák, a táncosok szárnyat növesztve suhantak a roxforti parketten.

Mindössze tíz percig ha tartott a varázslat, utána a táncosok elhagyták a parkettet, mintha mi sem történt volna, és Hakuryuu kedveskedve megszorította Morgiana vállát.

– Két év múlva mi is ott táncolunk – ígérte bizakodva, és a griffendéles habozva bólintott; ismét belehasított, mennyire helytelen, hogy áltatja. Megerősödött az elhatározása: ma este éjfélig rendbe teszi a kapcsolatukat, akármilyen fájdalmas is legyen.

*

Étvágytalanul turkálta a desszertet. Az ünnepi vacsora bőségesnek és laktatónak bizonyult, kezdte úgy érezni, hogy kár volt megenni azt a második halat is. Evés helyett inkább Hakuryuut figyelte a gyertya remegő lángja mögött. Bizonyos szögből egészen ijesztőnek hatott a fél arcát beborító barna égésnyom, és hogy a bal szeme, amire nem is lát, nyitva, vakon mered a semmibe, ráadásul annyival világosabb kék, mint a jobb. Persze nincs ezzel semmi gond, hiszen nem hátráltatja. A sebhelyek különben is szexik.

Tudta, hogy hiába győzködik magát.

– Hakuryuu… beszélnünk kell.

– Én is így gondolom – biccentett a fiú komolyan. – Te szeretnéd kezdeni, vagy mondjam én előbb?

– Elég kényes téma… – motyogta Morgiana, és elkapta a pillantását barátjáról. A gyertya lángjának szentelte figyelmét, mutatóujját a forró viaszba mártotta, mire Hakuryuu elkapta a kezét, és csókot lehet rá.

– Nem szeretem, ha ezt csinálod. – Félretolta maguk közül a gyertyatartót; Morgiana elszégyellte magát, eszébe se jutott, hogy ez a fiúban rossz emlékeket idézhet fel arról a napról, amikor az égési sérülését szerezte.

– Ne haragudj, elfelejtettem…

– Semmi gond. Szóval, mit szeretnél mondani?

– Személyes jellegű – feszengett a vörös hajú, és visszahúzta a kezét. – Jobb szeretném négyszemközt. És minél előbb.

– Nem gondolod, hogy előtte el kellene nyújtani ezt a pillanatot? Mintha az örökkévalóságig tartana a tudatlanság szépsége.

– A tudatlanságé? Félreértjük egymást. Hakuryuu, én…

– Mor, már mindenütt kerestelek! – Egy harsány kiáltás, ami szétrombolta a pillanatot, és Alibaba összetéveszthetetlen, jellegzetes illata. – Eljössz velem táncolni?

… szakítani akarok veled.

Hagyta, hogy Alibaba lelkesen és szemtelenül a tömegbe rángassa, miután Hakuryuu kegyesen, de morogva áldását adta, hogy aztán féltékenyen, irigyen bámulja kettősüket. Morgiana igyekezett a felgyülemlett idegességet elnyomni, és mosolyogva engedte, hogy háztársa pörgesse, forgassa, egyszer-egyszer felkapja, mire csak a karját püfölte, hogy ez már sok, állítson magán.

Hakuryuu is észrevette, hogy Morgiana csak a szőke griffendéles körül nevet ennyit, s érezte, mint lepi el a csalódott düh. Van gerince egyáltalán Alibabának, hogy az orra előtt happolja el a barátnőjét? Pofátlanul közel húzta magához, a keze nem is mindig volt a derekán, ez azért már túlmegy a barátság fogalmán… 

Végtelen hosszúnak tűnt az az egy szám, és amikor végre valahára lassulni kezdtek a dallamok, a hugrabugos felpattant, az emberek közé vetette magáét, és megkopogtatta vetélytársa vállát.

– Bocs a zavarásért, de szeretnék én is táncolni a barátnőmmel – mordult rá, mire Alibaba rajtakapva magát azon, hogy mit is művel, elengedte a lány derekát, és átadta a kezét.

– Természetesen. – Integetett, megcélzott egy ismerős társaságot, akik elvonatoztak mellettük. – Majd látjuk egymást, Mor!

Nyugodtabb, összebújósabb dal következett, a hegedűk felsírtak a zenekarban. Hakuryuu áldotta az eszét és a szemét, hogy időben közbeavatkozott, és magához karolva párját együtt ringatóztak.

Hakuryuuval egészen más volt táncolni. Gyengédebben, puhábban tartotta, mint Alibaba valaha, a keze egészen hűvös volt, a balja olyan tapintású, akár a csiszolt fa köszönhetően annak a szörnyű balesetnek elsős korukban, aminek a mai napig nem találták meg az ellenszerét, de a fiú egyszer azt mondta neki, ettől még ugyanúgy tud érezni azzal a kezével is… Hakuryuu nem akart kényszeresen vezetni, sokkal jobban figyelhetett rá, ő merre akar menni. Úriember volt, a keze egyszer sem kalandozott el a hátáról, mindvégig szigorúan illendő helyen tartotta.

A szenvedély viszont hiányzott. Hiányzott, hogy Alibaba tenyere mindig olyan finom meleg, az állandó vidámsága, ami őt is mindig megmelengette, mintha ő lenne a saját kis napja. Hakuryuu a holdra emlékeztette. Fényes ugyan, de akármennyire is igyekszik, számára nem nyújt melegséget.

Félóra elteltével megkönnyebbülten szabadult ki a friss levegőre. A kastély előterébe a kreatívabb diákokat bevonva jéglugast létesítettek, ahol most velük együtt sok párocska andalgott szerelmesen. Morgiana meg mert volna esküdni, hogy ismerős alakokat lát az egyik árnyas oszlop tövében enyelegni, de a sötétben nem tudta beazonosítani, kik azok, illetlenség is lett volna, sokáig bámulni őket, és amott mintha Dunya ücsörgött volna Aladdin ölében engedve, hogy a fiú a mellére hajtsa a fejét… mindenki boldog, mindenki egymásra talált.

Hakuryuu talált maguknak egy szabad, a tóra néző padot. Lesöpörte róla a havat, leterítette a talárja alját, hogy ne közvetlenül a fagyott felületre üljenek, és magához karolta, hogy ne fázzon.

– Figyelj, Hakuryuu… – kezdett bele nehéz szívvel (ő megpróbálta, tényleg megpróbálta, de egyszerűen nem tudta úgy szeretni, ahogy azt megérdemelte volna), de a fiú nem engedte, hogy befejezze a mondatot; az állánál fogva maga felé fordította az arcát és összepréselte az ajkukat. Ügyetlen csók volt, Morgiana be sem csukta a szemét meglepetésében, fogalma sem volt, mi lenne a helyes reakció, és mivel nem mozdult, a hugrabugos csak még szorosabban karolta magához. Amint összeszedte magát, ellökte.

– Mi… mi a baj? – dadogta.

– Ne haragudj… én nagyon kedvellek, rendes srác vagy, de ez szerelem nélkül nem megy nekem.

– Idővel…

– Próbáltam beléd szeretni – hadarta zavartan –, de nem ment.

– Mást szeretsz, igaz? – szorította meg a vállát. Morgiana nem bírta tovább, eleredtek a könnyei. – Alibabát…

– Neki ehhez semmi köze!

– Láttam, hogy nézel rá… – sziszegte. – Próbáltam áltatni magam, hogy csak féltékeny vagyok, és odaképzelem, de… ennek így semmi értelme. – Elengedte és elfordult, a nyakát dörzsölte, a hangja elcsuklott. – Szakítok veled, Morgiana.

Észre sem vette, mikor hagyta ott Hakuryuu, csak sírt a megkönnyebbüléstől, hogy viszonylag könnyen elengedte, és a szomorúságot, hogy ezzel nem csak egy párt, hanem egy barátot is elvesztett.

~*~

– Ilyesmit én is szoktam csinálni – jegyezte meg Sphintus, ahogy szedett a második fogasból. Beleszúrt a közepébe a villával, és elfintorodott. – Fúj, gomba, mégsem.

– Én szeretem, iderakhatod – nyújtotta tányérját Titus, és szobatársa készségesen oda is pakolta neki a diszkriminált részeket. – Tudsz főzni? Azt hittem, van házimanótok.

– Volt, de anyával folyton összevitatkoztak, így ruhát adtunk neki. Mióta felszabadították őket, nehéz rendes házimanót találni, csak a két véglet létezik. Anya pedig nem szereti, ha beleszólnak a háztartásvezetésbe, így arra jutott, hogy jobb, ha egyedül viszi. A húgaim pedig még úgy is kicsik, otthon vannak egész évben, tudnak neki segíteni.

– Értem.

Egy darabig csendben ettek, mellettük nem zavartatva magukat romantikáztak iskolatársaik, Titus zavarba is jött, amikor pont egy olyan pillanatot sikerült elkapnia, hogy az aktuális párocska nem tudott elszakadni egymás ajkától.

– Szeretnéd, hogy én is úgy etesselek? – biccentett vigyorogva feléjük Sphintus, mire a szőke felhorkant.

– Hülye. – Aztán mégis odahajolt hozzá, és elfogadta a villán felé kínált falatot. – Hé, ez nem ér, hogy neked jobb kajád van!

Ennek a jelenetnek volt a szem-és fültanúja Muu és Seherezádé – no meg az ő pillantásukat követő Nerva, aki csak a száját húzta.

– Én mindig mondtam, hogy az öcséddel valami nincs rendben – szólt lekicsinylően, amit a címzett persze eleresztett a füle mellett.

*

– Titus…

– Igen?

– Nem akarunk táncolni?

– Táncolni? Mi ketten? – A fiú meglepetten pislogott, mire Sphintus bólintott. – Nem fognak furcsán nézni ránk?

A heliohaptinak a nyelve hegyén volt, hogy ma már egyszer Titust lánynak nézték, de lenyelte a megjegyzést; így sem volt könnyű bátorságot vennie ahhoz, hogy határozottabban adja tudtára a bimbózó érzelmeit a szőkének, nem kell még az esélyeit rontani. Biztos volt benne, hogy még élénken él az emlékezetében az első találkozójuk, amikor elküldte a hálótermükből, hogy a másik irányban van a lányoké.

– Semmi közük hozzá. De ha nem akarsz, akkor… mondjuk, hogy ezt kérem a szívességért – mosolyodott el számítóan, miközben közel sem volt ennyire magabiztos, és a keze is megremegett. Betudta annak a tudatnak, hogy ha most hagyja ezt a lehetőséget elúszni, talán soha többé nem lesz hozzá elég bátorsága.

– Gyanús vagy nekem, hogy csak ezt kéred, ez túl egyszerű. Rendben van – elfogadta a felé nyújtott jobbot, ahogy felállt. – És mégis melyikünk vezet?

– Természetesen én – ragyogott rá Sphintus. – Én vagyok a magasabb.

– Ó, oké… – Hagyta magát a tömegbe húzni. Éppen lassú szám volt a soros, így nem lepte meg, hogy Sphintus magához karolja, csak a közelsége volt szokatlan, de kellemes. Jó illata volt, a keveset látott napra emlékeztette, ami mindig vörösre pirította a bőrét. Most is kicsit így érezte magát, zavarában idiótán vigyorgott; Sphintus viszonozta.

Az andalgás után gyorsabb ütemek jöttek, és Titus meglepően heves vérmérsékletű táncosnak bizonyult – annak ellenére, hogy máskor milyen fegyelmezettnek, néha prűdnek bizonyult. Néha még Sphintus sem győzte követni a mozdulatait, egyszer-kétszer még össze is ütköztek, Titus megpróbálta átvenni a vezetést és hátradönteni, aminek az lett a vége, hogy majdnem a földön és egymáson kötöttek ki. Amint visszanyerte az egyensúlyát, magához szorította a másikat, aki meglepetten nyikkant fel, de aztán viszonozta a gesztust.

Barátilag már ölelték meg egymást egyszer-egyszer – a viszontlátás örömére vagy éppen legutóbb a sikeres bájitalnak köszönhetően. Most azonban ez más színezetet kapott. Titus össze volt zavarodva, még sosem érzett ilyet. Talán csak a hormonok, vagy az este feledhetetlen varázsa…

Az ujjaik még akkor is össze voltak fűzve, amikor elhagyták a parkettet. Sphintus szerzett maguknak innivalót – szigorúan alkoholmenteset, nem is volt másféle, mert az igazgatóság megtiltotta bárminemű alkoholtartalmú ital fogyasztását az iskola területén, még ellenőrző bűbájt is szórtak ki, habár úgy hírlett, hogy a végzős griffendélesek már szervezik éjfél utánra az ereszd el a hajam bulit. Egy kis céltalan mászkálás után egy csapat évfolyamtársukba botlottak. Aladdin azonnal kiszúrta, amit még maguk sem vettek észre, érdeklődve felvonta a szemöldökét, és biccentett Sphintusnak, aki rögtön elengedte a másik hollóhátast. Titus felriadt a merengésből, meglepetten lepillantott, és zsebre dugta hirtelen magára maradt kezét.

– Jól telik az este, srácok? – érdeklődött Aladdin megnyerő mosollyal, mire ők csak helyeseltek. – Nekem is. Hivatalos bejelentenivalóm van. – Derekánál fogva magához húzta Dunyát, aki átkarolta a nyakát, és puszit nyomott az arcára. – Járunk.

– Ó, gratulálok – motyogta Titus zavartan, hirtelen nem tudta, hova nézzen. Sphintus csak vigyorgott, és elismerően biccentett a fiatalabb fiúnak.

Aztán leesett neki, hogy elveszített egy fogadást – Aladdinnak hamarabb és ügyesebben sikerült összejönnie a kiszemeltjével, mint neki.