Bonam noctem!

Madárlátta SphinTit-szösz, egy álmatlan éjszakám szüleménye. 

Amikor először aludtak együtt, Titus órákig feküdt álmatlanul. Egyszerűen képtelen volt Sphintus karjaiban elaludni, a közelsége túlságosan felborzolta az érzékeit. Párja ugyan megígérte, hogy jól fog viselkedni, különben sem szokott alva járni vagy valami hasonló, de nyugtalanította a helyzetük.

Sphintus nemes egyszerűséggel párnának használta.

Egy-egy tétova félálmában ugyan elképzelte, hogy ha majd eljutnak idáig, összebújva alszanak, ő pedig szemérmesen a mellkasára hajtja a fejét, ha úgy adódik – de hogy ez fordítva fog történni, arra nem gondolt.

Sphintus ölelése olyan volt, akár egy kígyóé – minél jobban próbált szabadulni, annál jobban szorította. Azt hitte, hosszútávon lazulni fog, és ő is kényelmesebben el tud majd helyezkedni, de csalatkoznia kellett. Egészen reggelig feküdt mozdulatlanul, akár egy darab fa, a gyógyító alá szorult karja kellemetlenül elgémberedett. Sphintus csak néha mocorgott, és minden egyes lélegzetvételét érezte a nyakában, ami szintén nem segített.

Reggel nem túl rózsás hangulatban ébredt. Sphintus már nem volt ott mellette, az ablakon kihajolva pipázott. Arra a megjegyzésére, miszerint már rég aludt ilyen jót, csak a fejére húzta a takarót és a másik oldalára fordult.

Legalább Sphintusnak jó éjszakája volt.