Lapin kesä

Nem csalás, nem ámítás, előkapartam a gép bugyraiból egy SuFint, amit már nem tudom mióta őrizgetek... azt hiszem, pont egy ilyen alkalomra.
Hallgatmány: Vesa-Matti Loiri - Lapin kesä

És egy kis fordítás a dalszövegből:
A válasz egyedül Lappföld nyara, 
Búsul a lélek, ha rágondol.
Lappföldön a madárdal rövid, 
Ahogy a virágfakadás és más boldogság is. 

Egy időben úgy hittem, sosem lesz a kapcsolatunk több. Csak plátói maradhat az a szerelem, amit Finnország iránt érzek, mindig össze fog rezzenni, ha hozzászólok, vagy véletlen hozzáérek, és sosem zárhatom a karjaimba úgy, ahogy szeretném. Igazság szerint lemondtam volna mindezekről, ha cserébe örökre mellette maradhatok. Aztán elvesztettem először, másodszor. Ezek után mindent feladtam volna, csak hogy mellette lehessek.

Az az átkozott, isten verte semlegesség! Ismét cserbenhagytam Tinót, szinte csak jelképes segítséget kapott tőlem az orosz ellen, éppen ezért ért meglepetésként, hogy a háború befejezte után pár évvel elhívott magához Lappföldre. Rövid telefonbeszélgetés volt, rövidre fogta a mondandóját, nekem pedig az volt az érzésem, mintha más valaki válaszolgatott volna neki – szinte kívülről hallottam önmagam, ahogy hidegen és tömören felelek.

Nyár volt, nem sokkal a napforduló után. A lehető legközelebbi, mindkettőnknek megfelelő időpontot beszéltük meg; az egyik felem alig győzte kivárni, míg a másik abban reménykedett, hogy mégis közbejön valami, mert félt Tino elé állni. A szokásos felé irányuló gyávaságom volt ez, ami mindig visszatartott, de most nem engedtem neki, és inkább előbb értem oda a találkozóhelyre, hogy esélyem se legyen megfutamodni. Nem engedhetem meg magamnak, hogy újból csalódást okozzak neki.

Csak tudnám, mikor tanulta meg azt a nesztelen járást, amivel úgy rám ijesztett, amikor végre megérkezett. Mint egy macskáé, olyanok voltak a léptei, és az alakja is hasonlított hozzá, mert még mindig kecses és vékony volt, míg a körvonalai valahogy határozottabbak lettek. Férfiasabb lett, felnőtt, és körbelengte valami olyan vonzerő, amiről talán nem is tudott.

– Örülök, hogy eljöttél, Svédország – mosolygott rám, ahogy kezet ráztunk. Legszívesebben megöleltem és megcsókoltam volna, de nem akartam letámadni és elijeszteni, ha már önszántából elhívott magához. Türtőztetnem kell magamat, akármilyen nehéz is. – Remélem, senki sem neheztel rám, amiért elraboltalak egy kicsit.

– Az üdvözletüket küldik.

Finnország felkapta volna a csomagjaimat, de nem akartam hagyni, hogy ő cipekedjen; összeütközött a kezünk a bőrönd fogantyújánál, ő pedig olyan ellentmondást nem tűrően nézett rám, hogy zavarba jöttem, és ő kihasználva az alkalmat felkapta és berakta a kocsi csomagtartójába. Hagytam, hogy betuszkoljon az anyósülésre. Vezetni mégsem vezethetek helyette, ha nem ismerem a pontos úti célt.

Jól bánt a kormánnyal, habár saját bevallása szerint még nem volt meg a jogosítványa, mert eddig nem volt ideje rá, hogy levizsgázzon. A háborút a vesztesek oldalán fejezte be, sokkal fontosabb volt az országa újjá szervezése, mint holmi dokumentumok. Nem volt egyszerű dolga, de én bíztam benne; mindig is ő volt az erősebb kettőnk közül.

Az úton semleges témákról beszélgettünk, vagyis inkább én hallgattam Tinót. Nem bántam, mert míg a vezetésre figyelt, zavartalanul bámulhattam; nem sokat változtak a vonásai, talán egy hajszálnyit keményedtek, de a szája görbülete, az orra vonala ugyanaz maradt, az összehatás még mindig édes és ártatlan.

– Megérkeztünk – jelentette be vidáman és teljesen feleslegesen pár órával később. Leállította a motort és fürgén kiszállt, ám most én voltam a gyorsabb; nem nyithatott nekem ajtót, és nem cipekedhetett. Előre ment hát, mutatta az utat, és félrehajtotta előlem az ösvényre hajló, alattomos ágakat, ha kellett.

A végállomás egy igazán csinos rönkház volt, és míg Tino a kulcsokkal szöszmötölt, újra megeredt a nyelve.

– Nem rég vettem és rendbe hozattam, nem olyan otthonos, mint a helsinkii házam, de legalább csöndes, és itt senki sem zargat telefonon, mivel be sincs kötve.

– Tökéletes – vágtam rá. Finnország megküzdött a zárral, majd beléptünk a kunyhóba. A bőröndjeinket leraktam valahová az ajtó közelébe, majd körbenéztem; egy helyiségben volt a konyha és a nappali, a szemközti ajtó valószínűleg valamiféle hálóhelyiséghez vezetett, mert sehol sem láttam ágyat, hacsak a kanapé nem kihúzható. Pillanatnyilag az volt a legkevesebb gondom, hogy hol alszunk.

– Hát persze, hogy az, hiszen van szauna – vigyorgott; igazából már vártam is, mikor említi meg a szaunázást. Álldogáltunk egy darabig, ő a konyhaszekrényhez ment, és ott kezdett el szöszmötölni. – Igazából nem terveztem előre, nincs semmi program, azt csinálunk, amit akarunk.

Rábólintottam; mindaddig, míg kettesben lehetek vele, bármi megfelelt, de ilyesmit azért nem mond ki az ember csak úgy.

– Egy séta?

*

Régen mindig kínosnak éreztem a köztünk feszülő csendet; most viszont kellemes volt csendben sétálni és hallgatni a madarak dalát, a szél susogását a fák között. Néha egymáshoz ért a karunk, és olyankor elektromosság vibrált közöttünk.

Néma megegyezés alapján én főztem magunkra, mert már az első este láttam, mennyit szenved egy konzerv kinyitásával, és inkább nem akartam megtudni, mennyit fejlődött a főzőtudománya az eltelt évek során.

A második este elmentünk szaunázni – a késői időpont ellenére világos volt, ahogy a fehér éjszakákon lenni szokott, és a közeli tóban merítkeztünk meg lehűlés gyanánt. A kavicságyon fekve figyeltem, ahogy a vízben lubickol. Azt hiszem, azért nem volt zavarban, mert tudta, hogy szemüveg nélkül úgy se sokat látok. Nemsokára ő is leheveredett mellém, majd gyufa sercegését hallottam és éreztem a cigaretta illatát; meglepetten néztem rá, mire ő elpirult és a kezeire bámult.

– Ne haragudj… ha zavar, arrébb ülök, hogy ne menjen rád a füst. – Valószínűleg félreértelmezhette a pillantásomat, mert felkelt volna, de én elkaptam a kezét és visszahúztam magam mellé.

– Nem zavar – motyogtam. – Mióta?

– Harminckilenc. De már leszokóban vagyok, esküszöm! Már csak hetente egy doboz fogy el… – Hittem neki, és kis hallgatás után hozzátette: – Ez az első szál, amióta itt vagyunk… Jó hatással vagy rám, Sveri.

Úgy hívott, mint régen; felvillanyozott ez a felismerés.

– Hogy van a karod? – váltottam témát, mert nem volt azon több megbeszélnivaló, hogy dohányzik; még ez is jól állt neki. Másodnapra viszont feltűnt, hogy mennyire nehézkesen mozgatja a bal karját, és szinte mindent a jobbal csinál, ami elég sok szerencsétlenkedéshez vezetett.

– Most már tudom úgy-ahogy mozgatni – felelte felém nyújtva a karját –, de emelni még nem tudok vele rendesen. Néha alig érzem, ami egy kicsit ijesztő…

– Felejtened kéne – jegyeztem meg óvatosan. – Túl sokat gondolkozol a történteken.

Finnország halkan felnevetett, ami köhögésbe fulladt a füsttől; elvettem tőle lassan hamvadó cigarettáját, és magam szívtam el, hogy ne mérgezze magát többet vele. Nem vett elő újat, ez jó jel volt. Inkább felállt, összeszedte a ruháit és felöltözött. Háttal állt nekem, így szemérmetlenül megbámulhattam; felvettem a szemüvegem is, hogy jobban láthassam. A hátán mintha korbáccsal szántottak volna végig, talán úgy is volt – bár ezek a karmolások nem erről árulkodtak, de igyekeztem elhessegetni a gondolatot, hogy Oroszország mit tehetett vele az alatt a száznyolc év alatt, míg vele élt. Közel kétszáz év alatt már elfelejtettem, pontosan milyen is volt a teste, s most kihasználva az alkalmat csak úgy ittam magamba a látványát. Kínos lett volna, ha rajtakap.

– Menjünk be, hűvös van – mondta, és nekem nem volt ellenvetésem.

Odabent megvacsoráztunk – habár kérdés, hogy lehet-e azt vacsorának hívni, amit éjfélkor költesz el. Finnország láthatóan ismét kötelességének érezte, hogy szóval tartson, és néha még teli szájjal is beszélt. Nem bántam, viszont a témát fél órával később már el is felejtettem. Aztán letelepedtünk a kanapén; lejjebb csúsztam ültömben, mert lazán átvetette a bal karját a vállamon. Nem vártam volna, hogy közeledni fog. Megfogtam a kezét, és finoman masszírozni kezdtem a tenyerét, de szokatlanul hidegnek és merevnek éreztem, mintha nem is tartozna Tinóhoz.

– Ezt érzed?

– Nem nagyon… De látom, és el tudom képzelni, milyen lehet, tehát olyan, mintha érezném.

Bólintottam; támadt egy ötletem. – Fordulj el.

Meglepetten, fél szemöldökét felvonva nézett rám, és egy kicsit elbizonytalanodtam, de már nem akartam megfutamodni.

– Miért?

– Ki szeretnék valamit próbálni.

Tino halvány pírral az arcán elhunyta a szemét és elfordult. Elengedtem a kezét, majd felhajtogattam az inge ujját, és végigsimítottam a karján egészen a válláig – először csak ujjbeggyel, aztán az ajkaimmal. Az előbbit mintha nem érezte volna, míg az utóbbira összerezzent. A torkomban dobogott a szívem, többet akartam, de biztosra vetem, hogy csak pillanatok kérdése, és ellök magától, majd elrohan. Ehelyett azonban csak halkan felsóhajtott, amikor a tenyerébe csókoltam, a bőre piros volt az érintéseim nyomán, ahogy követtem az ütőerét. Végre rám nézett, amikor a könyökhajlatához értem; nehezen tudtam volna megfogalmazni, mit láttam ekkor a szemeiben, de perzselt, és ez egy olyan pillanat volt, amikor tudtam, hogy meg fog csókolni.

Pont olyan puhák voltak az ajkai, mint ahogy emlékeztem rá és álmodtam róla. Szinte rám vetette magát olyan ismeretlen hévvel, ami egészen elszédített és kábán hagytam, hogy hátradöntsön a kanapén, és az ölembe másszon.

Nem tudom, mikor kerültek le rólam a ruhák. Finnország meglehetősen türelmetlen volt, a csókjai, és ahogy magához szorított elárulták; a bőrömön akartam érezni a bőrét, és ő azt mondta, hogy akkor hunyjam le a szemeimet, mert nem szeretné, ha látnám a sebhelyeit. Látni akartam, ahogy az enyém lesz; a sötét pírt az arcán, az izmok játékát a bőre alatt, ahogy megfeszül, és újra elernyed, felsóhajt az érintéseimre, a csókjaimra… A régi karmolások pedig szinte világítottak a bőrén, emlékeztetve arra, hogy másé is volt, de ez mit számít már? Ő így volt gyönyörű. A karomba kapaszkodott, és a vállamba fúrta az arcát, hogy ne legyen olyan hangos, pedig a madár se járt a környéken, aki megzavarhatott volna minket. Lefogtam a csípőjét, amikor túl korán kezdett volna mozogni; a lehető legkisebb fájdalmat akartam neki okozni. Könnyezett, de nem tudtam eldönteni, hogy ez most jót vagy rosszat jelent, inkább önkívületben suttogtam a nevét, talán még finnül is. Mintha szerelmet is vallottam volna neki, mire válaszul éreztem a fáradt mosolyát a bőrömön. Együtt dobogott a szívünk.

Fogalmam sincs, meddig ültünk még ott a kanapén egymásba gabalyodva – boldog voltam.

*

– Zuhog az eső – állapította meg másnap délben Tino. Még félálomban voltam, így csak későn eszméltem, hogy kimászik mellőlem, és az ablakhoz lép. Úgy ítéltem meg, hogy az egy szál semmi nem megfelelő öltözet egy hűvös napon, így én is felkeltem, mögé lopakodtam, és egy takarót borítva a vállára átöleltem. A háta a mellkasomnak simult, és legszívesebben így maradtam volna örökre, ám Finnországnak más tervei voltak. Felém fordult, átkarolta a derekam.

– Berwald… te vagy a legjobb ember a világon.

Erősen túlzott; valahogy nem illett össze a kettő.

– Gyere vissza hozzám… – súgtam a hajába, mire halkan felkuncogott.

– Itt vagyok veled.

Elfoglaltuk magunkat, míg odakint zuhogott az eső.

*

Egyik éjjel felébredtem arra, hogy kibontakozik a karjaimból; nem az első és valószínűleg nem is az utolsó alkalom volt, hogy térdeit átölelve, álmatlanul ücsörgött, és a sötétségbe bámult.

– Tino? – Vakon tapogatóztam a keze után; amikor megtaláltam és megszorítottam, éreztem, mennyire remeg.

– Úgy elszívnék most egy szálat… – suttogta halk, rekedt hangon. Még sosem hallottam így beszélni, egy megkeseredett ember hangja volt ez. Engedte, hogy egy kicsit gyengének lássam. – De ha mindig rágyújtok, valahányszor ő eszembe jut, sosem szokom le.

Oroszország… még most is, hogy Finnország sikeresen megvédte magát tőle, és megőrizte a függetlenségét, még most is képes volt közénk állni. Akármennyire is tagadni akartam a gondolatot, de abban a pillanatban tudtam, hogy Tino szerelmes belé, és nagyon féltékeny voltam rá. Attól fogva, hogy először találkoztak, és mindig is az marad, mert egy ország szerelme nagyon ritkán múlik el. Finnország lelke darabokra hullott, amikor harcolni kényszerült ellene; talán még össze tudom illeszteni őket, ha még nem zárkózott be teljesen. Hiába lett szebb, erősebb, a mosolya csak árnyéka volt a réginek. Talán újra meg kell szelídítenem, minta amikor megismerkedtünk.

Adtam neki lángot.

Lassan, minden egyes szippantást kiélvezve szívta el a cigarettáját, utána habozás nélkül visszabújt mellém, és a mellkasomra hajtotta a fejét. Úgy tett, mintha gyorsan elaludt volna, de a légzése túl szabályos volt, nem tudott becsapni, és még hosszú ideig feküdt ébren. Virrasztottam mellette, őriztem az álmát.

*

Még két napot töltöttünk el Tino lappföldi kunyhójában; az idő gyorsan elrepült, mintha csak álom lett volna. Egyre csak halogattam, hogy föltegyem a kérdést, ami gyötört.

Szép volt együtt a világ zajától távol lenni, csak egymásra gondolva szeretkezni, de mi lesz azután, hogy hazamentünk? Fogjuk még egymást keresni, vagy csak múló szenvedély volt az egész? A véletlen műve volt, hogy a nyaralásunk ilyen irányt vett, a végén már ki sem léptünk az épületből, csak egymásba temetkeztünk, de ettől még egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy én vagyok az, akit akar.

Utolsó nap estefelé miután összepakoltunk minden magunkkal hozott holmit, még kiültünk a tó stégjére. Finnország hátradőlve, a kezein támaszkodva nézte az erdő fái mögé rejtőző napot, ami ugyan még nem érhette el a horizontot, de jótékony félhomályba borította a tájat. Elmosolyodott, amikor észrevette, hogy megint őt bámulom az ég összemosódó narancsos kékje helyett.

– Hogyan tovább, Sveri? – kérdezte puhán; a keze a kezemen nyugodott, az ujjaink összefonva. Szaporán dobogott a szívem, de igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra.

– Te mit szeretnél?

– Veled lenni – vallotta be. Lenézett a fadeszkákon nyugvó kezeinkre, majd az ajkához emelte és csókot lehelt a bőrömre; ezzel igazán zavarba tudott hozni. – De csak ha te is szeretnéd. Nem akarom magamat rád tukmálni, bizonyára észrevetted, hogy mennyire labilis a lelkiállapotom, talán még beteg is vagyok, mindenesetre…

Nem hagytam, hogy végigmondja; odahajoltam hozzá és megcsókoltam azt remélve, hogy ezzel mindent elmondok. Elakadt a lélegzete, aztán átkarolta a nyakamat és viszonozta; ezzel mindent kimondott, amit akart.

– Én is veled akarok lenni – suttogtam neki, miután levegőért kapkodva elváltunk. – Majd én meggyógyítalak.

– Sok sikert hozzá – nevetett.

Ezután azt mondta, szeret.