Egy marionett bábu meséje

Kicsit kicsúszva az időből, de isten éltessen sokáig, Tin! <3

Először az elméje létezik. Leheletnyi pislákoló gondolat, néhány kezdetleges érzelemfoszlány, amiknek nem ismeri a nevét, nincs tér idő vagy test, csak egy hang, egy édesen csengő, puha hang.

– Én vagyok te, és te vagy én. Te és én összetartozunk, közös életerőn osztozunk, szétválaszthatatlanul, mint a lélek és a burka.

Az elme után a szövet következik. Először csak néhány sejt, azok osztódni kezdenek, nemsokára kezdetleges szervekkel is rendelkezik. Sötétség veszi körül, nem jelent semmi különbséget a látás érzéke – ám amikor újra szól a hang, már fénnyel együtt érkezik, nyújtózik felé, de nincs keze, amivel elérhetné.

– Azért létezel, hogy megvédd a Reim Birodalmat. – A fény túloldalán kicsi alak áll, kivehetetlen, hogyan is néz ki valójában, de ő Seherezádé, Seherezádé pedig ő maga. – Reim az életed, rendelkezik veled.

Évekig csak az ő hangját hallja, a kinti világ fénye és illata szűrten jut el hozzá. És Seherezádé mesél neki a külvilágról csodálatos történeteket, tanítja, míg ő türelmetlenül, szakadatlanul vágyakozik utána. Meg akarja érinteni, de csenevész végtagjai még nem elég fejlettek, hogy elérje.

Aztán bebábozódik, akár egy bogár. Finom hártya fedi egész testét, jótékony burok, csak a köldökzsinór köti össze a külvilággal. Tudja, hogy ha engedelmesen lehunyja a szemét, hamarabb láthatja a fényt, és Seherezádét valójában.

Egy napon aztán felszakad a burok, ami eddig elzárta, megvédte. A levegő csípi, égeti érzékeny bőrét, az első, ösztönös levegővétel szúrja, égeti a tüdejét. Valamennyi ragadós nyálka megmarad a magzatvíz után, nedves, rengeteg haja teljesen befedi a testét, életében először fázni kezd.

Szűrt, zöld fényben térdepel, és életében először érzi az élet szúrós, intenzív illatát.

Felemeli a fejét, kipislogja a haját a szeméből, Seherezádét keresi, de helyette egy ismeretlen segíti fel, tisztelettel szól hozzá, mintha ő lenne a főpapnő, pedig ez lehetetlen. Ő nem egy azzal a csodálatos lénnyel, aki életre hívta őt.

Gyakorlott, fürge kezek megfürdetik, és levágják feleslegesen hosszú haját (egészen megkönnyebbül nélküle), csak két hosszabb tincset hagynak meg, amit befonnak, és felöltöztetik selymes anyagokba, mintha egy drága baba lenne.

*

– Meghoztad? – pillant fel Seherezádé a tekercsből; csak ő lehet, azonnal felismeri azt az édes hangot, ami kifejlődése során szólt hozzá. – Nagyszerű. – Könnyedén, némi óvatossággal pattan fel a kerevetről. – Fiú lett…

– Meglepettnek látszik, főpapnő.     

– Te is tudod, Muu, hogy a klónjaim általában nőként jönnek világra.

A fiúhoz lép, érdeklődve vizslatja, kicsit úgy, mintha valami érdekes kiállítási tárgy lenne. Körbejárja, figyeli a rezdüléseit, és pipiskedik, hogy egy magasságban lehessen a szemük. Akár két tojás, ikertestvérek is lehetnének.

– Nem baj, így könnyebb lesz bejuttatni – Félrebiccenti a fejét, gondolkozik. – Igaz, Titus?

– Titus… – ismétli utána, ízlelgeti a hangzását. Arra jut, tetszik neki, és elmosolyodik.

– Te leszel az én hírszerző galambom Magnostadtban. – Elfordul, Titus zavartan toporog egy helyben, várja, hogy történjen még valami.

Valahogy többet várt az első találkozástól.

*

Hiába a korábbi mesék, a történetek a világról, rengeteget kell tanulnia, mielőtt útra kelne Magnostadtba – a reimi etikettet, a viselkedést, és kardvívást, nehogy lebukjon, hogy ő valójában nem is az Alexius család sarja. Seherezádé még első este egy-egy követ varr mágiával az alkarjába.

– Ezen keresztül tudunk majd tartani a kapcsolatot – magyarázza, Titus bólogat, igaz az ajka kicsit remeg; a bőrét húzza az új tartozék, a bordó kristályok valószerűtlenül elnehezítik a karját. – Mindig viselj hosszú ujjú inget, nem szabad, hogy bárki is rájöjjön, hogy egy magi alárendeltje vagy. Meghurcolnának érte. Érted, amit mondok? Vagy ami rosszabb, megpróbálnának magukhoz csábítani, mint minden tehetséges mágust. Márpedig te tehetséges vagy, és akármekkora is a kísértés, nem szabad feltűnnöd.

Titus nem egészen érti, miről beszél – köszönhetően annak, hogy egy rukhon osztoznak, alig kell gondolkodnia az utasításokon, a mágia szinte játék számára. Seherezádé szalajt néhány közepes képességű mágust, hogy kipróbálja az erejét, elégedetten biccent, amikor mindahányat legyőzi, szinte alig fogy ki a magoiból. Kikacagja őket, amiért Seherezádé megfeddi.

– Tanuld meg kontrollálni a mágiádat és az érzelmeidet.

Elszégyelli magát. Igaza van, a valós érzelmeit nem szabad kimutatnia, akkor csak sebezhető pontot találnának rajta. Neki szerepet kell játszania. Be kell illeszkednie egy idegen ország idegen rendszerébe, el kell érnie, hogy ne csak egy külföldi diákként tekintsenek rá, hanem megbízzanak benne, és kiadják neki a titkait. Mindig a birodalom érdekeit kell szem előtt tartania, hiszen ez a küldetése.

Seherezádé azt mondja, kap rá egy évet, utána haza kell térnie.

*

Szóval fénymágus.

Játszi könnyedséggel jutott át a határon, és került azonnal a legkiválóbbak közé; csak annyit kértek, hogy mutasson valamit a mágiájából. Sokkal trükkösebb felvételire számított.

Elmosolyodik és hátradől a hatalmas baldachinos ágyon – mi más is lehetne, mint fénymágus?

Majd ő megmutatja Magnostadtnak, hogy a Reim Birodalommal nem lehet packázni!

Ezen elhatározásból elő is keresi a tankönyveit, hogy azonnal tanulásba fogjon – addig-addig nézegeti, míg el nem nyomja az álom, csak hosszú volt az út idáig, hiába a kényelem.

*

A többiek mások, mint ő. Ez az első pillantástól fogva nyilvánvaló, és ahogy belehallgat a beszélgetéseikbe, meglehetősen lenézendőnek találja őket. Kicsinyes vágyaik vannak, ráadásul hatalommal könnyen befolyásolhatóak.

Hogy kipróbálja személyes vonzerejét az ujja köré csavarja két évfolyamtársát; kidobó embernek jók, de eszébe sem jut megosztani velük a titkait. Pedig fogalma sincs egyelőre, hogyan viszi véghez a tervet. Magnostadt tele van mágikus tárgyakkal, melyek látszólag maguktól működnek.

Ha Seherezádé itt lenne, biztosan tudná, mit kellene tenni, hol keresse, amit akar. De nincs itt, és megkérdezni sem meri – fél a haragjától, a lenézésétől, hogy a fejéhez vágja, hogy még ennyire sem képes, holott hálásnak kellene lennie, hogy végre szabadjára engedte. Nem okozhat neki csalódást.

És már eltelt egy hónap.

*

Természetesnek és jól megérdemeltnek érzi, hogy ő lett az év legjobb tanulója – egy újabb lépcsőfok, hogy befogadják az akadémián, és olyan titkokat osszanak meg vele, ami végül az országuk bukásához vezethet. Némi szépséghiba van a dologban, hogy a többi diák zúgolódik holmi igazságtalanságot emlegetve, de a tanárok nem foglalkoznak vele.

A többi diák gyűlölködve súg össze a háta mögött, amikor csatlósai megszerzik neki a legjobb szobát. Nem foglalkozik vele, hiszen ahhoz nincs bátorságuk, hogy elé álljanak és megmondják a véleményüket. Gyáva népség.

Szánakozva szemléli a két lányt, aztán unottan félrenéz – és pillantása találkozik azzal a diákéval, akiért annyira rajong mindenki. Aladdin keletről, a barbároktól. Talán érdemes lenne beszélgetni vele. Nem foglalkozva a megjegyzésekkel odalép hozzá, félrelöki az útban álló csatlósát (úgy tűnik, az erős mágusok vonzzák az ilyen középszerű kis senkiket), és megnyerő mosolyt öltve magára kezet nyújt.

– Úgy hallottam, van itt még rajtam kívül egy tehetséges mágus. A barátommá foglak tenni, Aladdin.

Fogalma sincs, hogy születnek a barátok, de felharsanó nevetésből ítélve nem így. Aladdin a keze helyett a mellkasát tapogatja, és fintorog.

– Azt hittem, hogy egy lapos lány vagy, mert elég magas a hangod és a hátsó feled sem éppen kicsi… de ezek szerint tévedtem.

Csak tátogni tud – belőle még sosem űztek gúnyt, és rettenetes érzés nevetségesnek lenni. A fiú heliohapti kísérőjének harsány röhögése olyan, mint a hidegzuhany, felriad tőle, elvörösödik, és kiabálni kezd. Pálcát ránt, a rukh már szikrázik is körülötte. Fel akarja robbantani ezt a kis perverz törpét, aki megszégyenítette. És az igazgató kiváló lehetőséget nyújt rá, hogy földbe döngölje, elvégre még sosem vesztett párbajt.

Este, tisztálkodás előtt szinte leszaggatja magáról a ruhákat. A tükör vékonynak, gyönyörűnek mutatja, de a csípőjén és a fenekén valóban van felesleg. Összecsípi, majd elengedi, vörös marad utána a bőr. Fintorog. Nem tehet róla, ő Seherezádé férfi mása, tőle örökölt mindent. Az ölére pillantva azért megnyugodva tudatosítja, hogy tényleg fiú.

Seherezádé észreveszi a dühét, amikor beszélnek, és pillanatok alatt lehűti, rá erőlteti a maga nyugalmát.

– Semmiképp sem fogsz veszíteni, érted? Nekem köszönhetően egy magi tudásával és tapasztalatával rendelkezel. A fejedet pedig nehogy elveszítsd, annak semmi értelme. A személyes érzelmek, a gyűlölet csak hátráltat.

Titus helyesel, megígéri, hogy úgy lesz, ahogy a főpapnő mondja.

*

A tömeg morajlik. Csupa közrendű, akiket csak a szenzáció ígérete vonzott ide, akár a Colosseumban. És most ő az egyik látványosság, de itt nincsenek vadállatok, csak tiszta, nemes, mágusok közti harc. Abban pedig biztosan nem fog veszíteni.

Csak lennének már túl rajta. Időpazarlás, úgy is nyilvánvaló, hogy ő a legjobb.

Aladdin támadásait nevetségesen könnyű kivédeni, meglehetősen egyszerűen gondolkozik; elég, ha csak egy falat húz maga elé az ellentétes elemből. A tűz éppen csak meglebbenti a haját a házméretű, tündöklő jégkristályok között, és ő kacag, tiszta szívéből, gunyorosan kacag.

– Csak ennyit tudsz? – kiabál neki. – A te mágiád túl egyszerű, Aladdin, a mágia ereje a kombinációkban rejlik. Figyelj csak!

Mindjárt meg is mutatja, miről beszél – a közönség felhördül a robbanások erejét látva, hátrább húzódnak a mellvédről, mintha a védőburkon kívül bármi bajuk eshetne. Titus kezdi élvezni a csatát, végre nem kell visszafognia magát, szabadon eresztheti az erejét. Úgy tűnik, fölénybe került – aztán Aladdin végső elkeseredésében neki ront, hanghullámok ostromolják a borgját, és elképed, amikor a nyers erőtől megreped a burok, sőt még szét is törik, mintha csak üvegből volna. Megtántorodik, megérzi, hogy belőle is kivett erőt a harcolás. Dühös, amiért a másik közelharcra kényszeríti, de ha ennyire ragaszkodik hozzá, folytathatják így is; előre szúr, mintha csak kard lenne a kezében, Aladdin karján felszakad a kötés, ahogy a sajátján is az ingujj.

Aladdin karjában ugyanolyan kő van, mint az övében. Elkerekedik a szeme, összezavarodik. Az nem lehet, hogy egy másik magi alárendeltje is itt legyen, az azt jelentené, hogy nincs is annyira egyedül, mint gondolja. A lelepleződés lehetősége viszont megijeszti, hiába a bezsebelt dicséretek. Friss levegőre van szüksége, hogy megnyugodjon, egyedüllétre, hogy végiggondolja a további lépéseket, mert a rémület a fejébe szállt, de Aladdin a keze után kap, megállítja.

Könnyebb megtámadni, mint beszélni vele.

Bezárják, és életében először sír. Egész testében remeg, ahogy mesél Seherezádénak, aki végtelen nyugalmat plántál belé.

– Ez csak egy közjáték, ne zavarjon meg a küldetésedben. Titus, neked a végsőkig kell küzdened, hogy megvédjük a Reim Birodalmat.

Amint megnyugszik, kiszökik, és megkeresi a betegszobát. Remeg a keze, ahogy a kilincsre helyezi; vesztenivalója nincs, ha kikotyogja a titkát, el kell állítania az útból, de ott van egy másik lehetőség is… egymás segítésére szövetségre lépni. Végül is egy szinten van az erejük, mindketten másból jeleskednek, talán tud valamit Aladdin, ami hasznos lehet számára.

A fiú inkább tűnik kíváncsinak, mint mérgesnek, amikor meghunyászkodik és bebocsátást kér. A gyógyítók már összefoltozták, habár a koponyáját még egy vastag kötés öleli körbe. Sosem támadott még meg senkit úgy igazából, maga is meglepődik, hogy ekkora kárt okozott.

– Melyikük küldött: Yunan vagy Judal a Kou Birodalomból? – vágja hozzá kertelés nélkül a kérdést, amikor átesett a formális bocsánatkérésen. Aladdin értetlenül néz rá. – Melyikük alárendeltje vagy?

– Én magam vagyok magi – feleli elmosolyodva. Titus meghökken; hogy is lehetne ez igaz? Ez a kisfiú egyáltalán nem úgy fest, mint ahogy egy maginak kéne, nem túl tiszteletet parancsoló, vonzalmat érez mások fogdosása iránt, és bölcsnek sem tűnik, mint Seherezádé. És különben is…

– Hazudsz. Nem övez a rukh szeretete – hozza fel a legnyilvánvalóbb ellenérvet. – Nem lehetsz magi.

Aladdin biccent. – Való igaz. A karomban lévő kövek gátolják meg a rukh szabad áramlását, és hogy energiát vegyek fel a környezetemből.

Titus hinni is akarja meg nem is. Nehéz elképzelni, hogy ez a gyerek a teremtés egyik mágusa legyen, akkor szemben kellene állnia a világ történéseivel – hiszen minden korban csak három magi létezhet. Ráadásul ő Reim egyik ellenfelének, Sindriának a szövetségese, tehát mindenképpen gyanús. Az is lehetséges (sőt, több mint valószínű), hogy hazudik.

Nem felel rá semmit, amikor Aladdin felajánlja a segítségét; megtorpan ugyan, elgondolkozik, hogy ehhez a fordulathoz a főpapnő mit szólna. Másrészről viszont nincs sok vesztenivalója, már úgy is tudja a titkát. Egyedül eddig nem jutott semmire, felküzdötte magát a legjobbak közé, de fogalma sincs, hogyan tovább.

Nem szívesen vallja be, de néha irigyen tekint a többi diákra, amiért barátaik vannak, ő pedig magányos. Nekik van jövőjük; neki nincs, nem lehet.

Magát is meglepi, amikor másnap megjelenik a megbeszélt találkozón a városkapunál – és már csak Sphintus elképedt fejéért is megéri.

*

Beleszédül a feje abba, amit a föld alatti városban találnak – az a rengeteg ember, akik elzárva élnek, és nem láthatják a napfényt, és gyűlölködve pillantanak rájuk, amiért ők mágusok…

És Marga. A kislány, akire az utcán találnak rá, és segítséget remélve nyújtja felé a kezét, félrelök mindenkit az útból, csak hogy felemelje. Mert ő az, aki a legjobban tudja, milyen hosszú éveken át a fény után vágyakozni. A világos gyerekszemekben a saját sorsát látja visszatükröződni; neki is csak hónapjai vannak hátra, ha szerencsés, akkor egy éve. Sírhatnékja van, de nem akarja megijeszteni. Marga mosolyog tisztán és gyermekien, mint aki már beleunt abba, hogy szembemenjen a sorsával.

Titust ez rettenetesen megijeszti.             

Amikor rajtakapják őket, azon gondolkozik, nem most jött-e el annak az ideje, hogy szabadon eressze az utolsó mágiáját. Úgy tűnik, megtalálta a gonoszt Magnostadtban, a világ rendellenességét, ami Reimet fenyegeti. Végig itt volta a talpuk alatt. Harcolni akar, de túl sok magoiját emésztette fel, hogy megvédje Margát, és lyukat üssön a mennyezetbe, Doron húsevő szörnyvirága úgy kapja fel, mintha tehetetlen rongybaba lenne, a teste gyenge borg nélkül, majd’ szétszakad, amikor éles fogak marnak belé. Elveszti az eszméletét a fájdalomtól.

Meglepi, hogy pont Sphintus siet a segítségére. Morog valamit arról, hogy ha kicsapják, bevasalja a családján. A sebei rögtön elkezdenek beforrni, nem gondolta volna, hogy a heliohapti nem csak a száját jártatja és tud is valamit. Nyugalomra inti, amikor fel akar kelni, nem gyógyul olyan gyorsan, mint ahogy azt hiszi, a fogak átjárták pár létfontosságú szervét is. Aladdinnak kiabál, hogy csináljanak már valamit, de Sphintus elaltatja.

A betegszobán ébred. A másik ágy felől egyenletes szuszogást hall, arra fordul. Sphintus igen érdekes pózban, teljesen a takaróba gabalyodva alszik, addig bámulja, míg rajta nem kapja magát.

Ahogy felül az ágyban, enyhe, múló fájdalom hasít az oldalába. Az éjjeliszekrényen csontforrasztó és szövetnövesztő bájitalok állnak és egy pohár víz. Eddig fel sem tűnt neki, mennyire ki van száradva a szája; mohón nyeli a kortyokat, és reméli, hogy hangos kortyolása nem riasztja fel Sphintust.

Nyílik az ajtó, személyesen Mogamett kancellár jön látogatóba. Titus bizalmatlanul vonja össze a szemöldökét, a pálcájáért forgolódik, de nem látja sehol.

– Bizonyára ezt keresed – mosolyog rá az öregúr, egyelőre azonban nem áll szándékában visszaadni a tulajdonát. – Mielőtt visszakapod, szeretnék feltenni pár kérdést.

– Miért él kétszázezer ember elzárva a föld alatt?

– Most én kérdezek, Titus – mondja szigorúan, és a fiú valamiért elszégyelli magát. Talán a kora okozhatja, és hogy az ország helyzete ellenére nem érez rossz szándékokat áradni felőle. – Miért és hogyan törtetek be az ötös szintű engedélyezési területre? Nyugodtan beszélhetsz, Aladdint már kihallgattam.

Kihallgatta. Titus makacsul préseli össze ajkát, nem akar vele beszélni, holott az ellenállás hasztalan.

– Utána olvastunk előző éjszaka népesség összetételének, és tudni akartuk, hol van az a rengeteg hiányzó ember.

– Elhiszed, hogy saját magukat juttatták oda? – kérdi komolyan, mosolyát elfeledve. – Nagyon sok igazságot nem ismersz még a világról, Titus.

– A gyerekek is? Ugyan már, nem hiszem el ezt a marhaságot. – Keresztbe fonja karját, elfordítja a fejét, már nem érdekli, hogy tisztességgel kell beszélnie. – Ez kegyetlenség.

– Te még nem ismered az igazságot.

– Igazság? Miféle igazság?! – Önkéntelenül felemeli a hangját. – Nem látok itt semmiféle igazságot! Marga csak egy ártatlan gyerek, aki odalent született, és a felszínre vágyakozik…

Mogamett sóhajt, a fejét csóválja.

– Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, az ideológiai oktatás után meglátogathatod. Akár mindennap.

Titus szemei elkerekednek; nem érti ezt a hirtelen pálfordulást. Visszakapja a pálcáját, az igazgató megveregeti a vállát és magára hagyja.

Megbizonyosodik róla, hogy Sphintus alszik, és kapcsolatba lép Seherezádéval. A főpapnő nem túl boldog a részleteket hallva, azt sem kérdezi meg, hogy vannak a sérülései. Titus betudja ezt annak, hogy bízik benne annyira, hogy nem vonja kétségbe a képességeit. Aztán nyöszörgést hall betegtársa felől, és egy kispárna repül át a szobán.

– Nem tudnád befogni? Fáj a fejem a nyafogásodtól – morogja Sphintus barátságtalanul. A reimi egy pillanatra megdermed; most már előtte is lebukott, a következő az lesz, hogy kipenderítik az akadémiáról, ha kikotyogja. Sphintus viszont nem kérdezősködik, csak aludni akar.

*

Mióta Margával együtt él, a napok repülnek; ha éppen nem tanul, akkor vele foglalkozik, játszanak és felfedezik a várost. Kicsit el is hanyagolja a küldetését, a beszámolói Seherezádénak megtelnek élményekkel, érzelmekkel. A testét is egyre valóságosabbnak érzi, holott tudja, már nem sok van hátra.

Csak mosolyog, amikor a többiek arról beszélgetnek, mi mindent fognak csinálni, ha elvégezték az iskolát, hogy mi mindent fognak csinálni a halála után. Sphintus piszkálja, hogy bevasalja rajta és a családján a kezelést, és hogy ezért akár Reimbe is utána megy.

Reim… kósza emlékei vannak róla, nem is a sajátjai. Ezek csak Seherezádé meséi, ahogyan ő látja Remanót, amivel lekötötte az elméjét, míg hosszú-hosszú éveken át létrehozta mágiájával a testét.

A Marga testét rágó betegségre van gyógyír, az övére nincs. Megnyugtató, hogy éjszaka nem kell nehéz zihálásra ébrednie, hogy Marga már ugyanúgy tele van energiával, mint a többi gyerek, még Sphintust és Aladdint is lefárasztja a nyüzsgésével.

Seherezádé érzi a nyugtalanságot a rukhjában, rá is kérdez, mi a probléma. Titus mindannyiszor szóra nyitja a száját, próbálja szavakba önteni vágyát egy hosszabb életre ebben a ragyogó világban, amit először a főpapnő mutatott neki, majd a barátai szélesítettek ki. Féltékeny és irigy rájuk, amiért előttük még áll valami, amiért ők önfeledten tudnak nevetni. Utálja elfojtani ezt az érzést, de muszáj; úgy sem értenék, és különben is, képtelen elmondani.

Helyette inkább strigulázza a napjait, és ábrándozik éjszakánként.

*

Idegesíti, amikor Seherezádé további használható információkért kutatva átpörgeti az emlékeit. Szabadon turkálhat a képek és a benyomások között, szemléli a mágikus tárgyakat, amiket elméjével lefotózott neki. 

Régen ezt természetesnek vette, szükséges rossznak, mostanra viszont már kellemetlenül érinti.

Csak erősíti a tudatot, hogy nem önálló akarattal rendelkező lény.

– Miért csinálod ezt, Titus? Tudod, hogy nemsokára vissza kell térned hozzám, ne fájdítsd tovább a szíved azzal a lánnyal.

Az édes hang már nem jelent vigaszt.

Seherezádé nincs ott mellette, ő nem tudja, nem értheti meg, mit jelentenek neki az emlékek és a barátai; nem vele él meg élményeket, nem ő karolja át barátian, ő sosem ölelte meg, vagy mondta azt, hogy szeretlek.

Seherezádé számára ő csak egy eszköz, hogy megvédje hőn szeretett birodalmát. Titus csak egy marionett baba, akit felülről mozgat, míg ő a háttérben marad és figyel. Ellenállhat ugyan, de a köteleket nem tépheti el.

*

A hanyatlás is jobbnak tűnik, mint az engedelem. Dühében, kétségbeesésében a rukh felszikrázik körülötte, kavarogva tépi a ruháját és a haját, fekete szemcsék tűnnek fel. Mogamett érintésére megáll a folyamat, értetlenül riad fel.

És akkor Seherezádé átveszi az uralmat a teste felett.

Kicsit olyan, mintha álmodna; Seherezádé az ő száját használja közvetítőnek, olyan dolgokat mond, amit ő ki nem ejtene a száját, szövetséget ajánl, és sarokba szorítja a másik ország vezetőjét. Mogamettet viszont nem érdeklik a következmények, visszautasította az ajánlatot – és fellázítja ellene.

A kristályok a karjában megrepednek – hadüzenet a Reim Birodalomnak és a saját árulása.

Elárulta azt, aki életre hívta saját magoiját emésztve, akit az édesanyjának tekintett.

Nem érzi magát méltónak az életre. Tisztátalannak érzi a létezését, hogy mesterségesen, mágia útján jött létre, csak egy bábu, aminek nemsokára leáll a működése. Egyszerűen nem fogják többet felhúzni a rugót a hátán.

Valóban más, mint a többiek, de nem abban a különleges értelemben, ahogy azt születésekor hitte. 

Undorodni fognak tőle, ha megtudják, hogy őt is csak a világ rendellenességei hívták életre.

Kótyagos a szabadság érzetétől – már nincs, aki turkálna az elméjében, befolyásolná a döntéseit. Haragot érez, ha a karjába épített repedt kristályokra néz. Magányos éjszaka, amikor nem tud aludni, és a sorsán gondolkozik. A meglepett, csodálkozó pillantások feldühítik, amikor megmondja, micsoda ő; gallérjánál fogva ragadja meg Aladdint, kiabál vele, ki akarja rajta tölteni a haragját, de a fiú nem védekezik. Felzokog, a földre kuporodik, a többi tanuló megrettenve nézi a kirohanását, szégyenkezve elfordulnak, aztán Sphintus letérdel mellé és megnyugtatónak szánt, lassú mozdulatokkal simogatja a hátát. Jól esik az érintése, az orrában érzi az illatát, a dohányt és a dél fűszereket, mindent, ami a napra, a fényre és az életre emlékezteteti.

A Reim Birodalom ellen viszont semmi esélyük.

*

Muu Seherezádénak szólítja, mintha nem is lenne önálló személyisége, csak egy tartozéka lenne a főpapnőnek. Azt mondja, térjen haza, ne lázadjon, és ne árulja el Reimet, mert akkor az egész birodalom lesz az ellensége.

– Nézz csak magadra: különbözöl tőlük. Minden létező életformától különbözöl, hogyan is lehetnél a barátjuk?

Neki nem is szabadna léteznie.

Aztán Aladdin lép elé, a csodálatos Aladdin, aki túlcsordul az erőtől, a rukh csak úgy szikrázik körülötte; valóban egy magi. Szúrós szemmel pillant a fanalis csapatra, majd szélesen, barátságosan rámosolyog, ahogy kezet nyújt neki és felsegíti.

– A barátunk vagy, Titus.

Titus remeg, érzi Seherezádé jelenlétét, mégsem szakadt el köztük teljesen a kapocs. A főpapnő fegyverszünetet kér, beszélgetni hívja őt, Aladdint és Aladdin királyát. Belekarol – nem is emlékezett rá, hogy ilyen kicsi, a képzeletében a tekintélye sokkal nagyobbnak mutatta –, mintha mi sem történt volna, ezzel elvágva a menekülés lehetőségét. Szégyelli magát – hogyan is gondolhatott menekülésre? Lehajtja fejét, a lába elé is alig figyelve lépked.

A tenger egy szakasza semleges, a partra érve Seherezádé csónakot emel a semmiből, a másik kettő, akik nem ismerik az erejét, tátott szájjal bámulják, ha nem lenne ilyen világvége hangulata, Titus megmosolyogná őket.

Aladdin Alibaba társaságában meglehetősen neveletlen; harsányan nevetgélnek, csodálkoznak egymás változásán, még egy-egy bajtársias taslit is lekevernek egymásnak. Titus rájuk pisszeg, hogy moderálják már magukat, de ekkor veszi észre, hogy Seherezádé mosolyog.

Még sosem láttam mosolyogni.

Mosolyog, akár egy anya a civakodó gyerekekre.

Pernadiusról mesél, az első királyáról; Titus még nem nagyon hallott róla, és bele sem gondolt, hogy Seherezádénak Reim előtt is volt élete, pedig köztudott, hogy az ő oltalma alatt lett kis városállamból hatalmas birodalom. Ez azonban több mint kétszáz évvel ezelőtt történt. Seherezádé magi, de még ő sem éhet ilyen sokáig, nem maradhat örökké fiatal.

És kiderül, hogy a mellette ülő Seherezádé nem is hasonlíthatna rá jobban. Ő is csak egy mágia mozgatta klón, míg az igazi magi egy védett templomban fekszik, és élete legvégén jár.

Titus remegő ajkakkal mesél neki egy magnostadti módszerről, ami megóvhatja a testet az összeomlástól. 

Seherezádé sajnálkozva csóválja a fejét, a bocsánatát kéri; amint a főpapnő teste feladja a küzdelmet, mindketten semmivé fognak válni. De elengedi őt, végre teljesen szabad; szabad élete utolsó napjára.

Annyira gyűlölt haragudni az édesanyjára.

Nem tudja, mit kezdjen magával; rádöbben, hogy élete túl rövid volt ahhoz, hogy hasznára legyen a világnak. Az emlékei kevésnek és felszínesnek tetszenek. Ha árulás, árulás, már nem a Reim Birodalom a legfontosabb számára.

Zokogva szorítja magához Margát. A kislány nem tudja, mi baja van, aggódva kérdezgeti, megsebesült-e, beteg-e, de ő csak rázza a fejét, míg könnyei védence puha hajára és ruhájára potyognak. Marga csak szorosan viszonozza az ölelést, és arcocskáját a mellkasába fúrja.

Mindenki feláldozza körülötte az életét, ő mégis képtelen dönteni. Fontosabb neki az a pár utolsó óra, ami még hátra lehet szánalmas kis életéből, holott meglenne az ereje…

Marga az, aki lelket önt belé az elkeseredés bugyrában, aki kettejük közül a felnőttebb, idősebb és érettebb. Felszárítja a könnyeit az optimizmusával, a boldogsásával, a helyes útra tereli. Rámosolyog, megszorítja a kezét, lelket önt belé. És ő kíséri el az utolsó útjára is; a lábai mintha maguktól vinnék a mélybe, a fekete dzsinnek messze elkerülik őket, mert érzik a belőlük áradó tisztaságot.

*

A bőr és a hús egyszerűen feloldódik, elpárolog, csak egy megpörkölődött, szürkés-fekete csontváz marad utána. Nincs ideje felfogni, hogy mennyire gyenge egy fizikai test. A rukhját magával rántja az igazgató a fekete közvetítő magjába, de nem fél. Már nem érzi magát gyengének, hiszen mindent megtett, ami hatalmában állt. Csak várnia kell.

Várni pedig tud.

*

Búcsúzóul még integet Aladdinnak, aki kiabál utána, pedig már vége. Majd megérti.

Azt hitte, a rukhja, minden, ami volt semmivé fog válni, de ehelyett tömény fényként egy hatalmas, ismeretlen helyre érkezik, zárt falak közé. Nincs valódi teste, csak ügyetlen ugrálásra képes. Észrevesz maga előtt egy hatalmas lépcsőt, és úgy dönt, megmássza. Annyira nézelődik, hogy néha visszagördül egy-egy fokot, de úgy sem siet.

Odafent egy hatalmas dzsinnfej trónolt. Aladdin girbegurba gyerekrajzairól és a homokbábokról felismerni vélte – ő lehet Ugo, Aladdin nem evilági barátja. Rámosolyog, és a nevén szólítja. Aztán megérkezik egy jóval ismerősebb alak – Seherezádé. Titus csak bámulja a hozzá hasonló fénylényt, még így is gyönyörűnek látja. Valamivel több alakja van, mint neki; keblére vonja, megsimogatja a fejét és dédelgeti. Titus az ölelésébe akar olvadni.

Nem szól bele a két felnőtt tárgyalásába, inkább csak figyel. Jobbára jelbeszédből áll, Ugo bólogat, ide-oda ugrál a pillantása, aztán döntésre jut.

– Legyen, ahogy kívánod, Seherezádé.

*

Belezuhan az új anyagi testbe. Össze van zavarodva, nem érti, mi történik, tehetetlenül, végtagjaiba gabalyodva előredől, súlyánál fogva a hártya szétszakad és a hideg kövön landol.

Az első levegővétel szúr, ismét szúr, földillat tódul az orrába. Levegőért kapkod, rengeteg haja szétterül meztelen testén.

Nincs egyedül, alig pár méterre ravatalasztal áll, körülötte zokogó hivatalnokok. Hunyorog, kisimítja nehéz, csapzott haját a szeméből, és nagy nehezen kiveszi Seherezádé mozdulatlan, élettelen testét.

Ki is ő valójában?

Egyértelműen nem Seherezádé. Ő tovább ment. Nem, ő Titus Alexius, Seherezádé örököse.

A fejében kavarognak saját és szülője emlékei.

Amint észreveszik, kisebb zűrzavar tör ki a máskor fegyelmezett reimiek között. Odarohannak hozzá, hitetlenkedve tapogatják, valaki kapkodva szalajt neki egy ruhát, nehogy megfázzon.

Alig született újjá, és máris Magnostadtba küldik. Az őt fogadó katonák levegőt sem kapnak a döbbenettől.

Az éles, tiszta fény kicsit sérti a szemét, amikor megteszi első bizonytalan lépéseit új testében. Kiáltások harsannak, először Marga ugrik a nyakába, aztán Sphintus valósággal leteríti a lábáról, ahogy a karjaiba zárja és könnyezve magához szorítja.

Valóban él, az érintések és az érzékek meggyőzik.

Kapott egy új esélyt Seherezádétól, hogy megvédje a Reim Birodalmat – és most már nem fog hibázni.