Az árulókról és a kedvesről

Most nem saját ficet hoztam, hanem fordítást~
Az eredeti, angol nyelvű ficet itt olvashatjátok Calbalacrab tollából: Of Traitors and Beloved
Melyiket fogja választani Sphintus: az országát vagy a szőkét?

Az olyan napok egyike volt, amikor a nyári hőség megengedte, hogy nyitva hagyják a palota ablakait, habár már elmúlt éjfél is.

Sphintus a szobájában ült az ágyon, egyik kezében a pipája, és pillantása arra a szép kilátásra korlátozott, melyet a Reim Birodalom ajándékozott neki és mindazoknak, akik ilyen kései órán bátorkodtak kinézni.

Minden annyira különbözött Heliohapttól.

Az épületek, az emberek, a viselkedésük, még az is, amit itt nyárnak hívnak, az neki csak egy meleg tavasz volt. De mégsem volt baja a különbséggel.

Szép volt itt lenni. A francba is, jó volt Titusszal és Margával lenni.

Szerette nézni, ahogy együtt játszanak, és a világ miatt nem aggódva eszik a rágcsálnivalóit; szerette a nevetésük hangját, míg a városba mentek sétálni, és ha olyan dolgokban kérték a segítségét, ami mindkettejük számára új volt. Talán azért is volt nehéz még csak gondolni a búcsúra. Nem akarta őket elveszteni.

Sphintus sóhajtott, és egy kis felhőnyi füst hagyta el az ajkát, hogy aztán eloszoljon a levegőben. Hallotta a közeledő léptek puha hangját, és a szobába lépő kis szőkére pillantott.

- Mit csinálsz még mindig ébren? – kérdezte Titus, ahogy odasétált az ágyához, mintha nem is bánnák, hogy közös helyen kell osztozni – ami persze így volt.

- Gondolkozom – jött Sphintus válasza, míg arrébb mozdult, hogy helyet szorítson a maginak maga mellett.

Titus a térdeire ült, és egy pár pillanatig nem szólt egy szót sem.

- Arról, amit anyukád mondott neked ma délután? – kérdezte végül.

Sphintus félig meglepetten pillantott rá.

- Szóval hallottad.

- Igen.

- És mi a véleményed?

Titus vállat vont.

- Igaza van. Heliohapti vagy. Ha Reim valóban Kou szövetségese lesz, akkor ellenségek leszünk.

- Akkor ne csatlakozzatok Kouhoz.

Titus zavartan pillantott félre.

- Nem tehetek semmit. Nem vagyok Seherezádé. Olyan, mintha itt sem lennék. Mindenki úgy néz rám, mint egy gyerekre. Muut szeretik. Neki kéne gondoskodni róla.

Sphintus a pipába szívott. Hosszabban fújta ki az erős illatot, mint ahogy kellett volna, mintha segíthetne a beszélgetésükben Titusszal.

- Tudod, hogy ez nem igaz – mondta egy idő után. – Mindenki szeret téged.

- Szeretnek engem, de nem hallgatnak rám. – Titus dühösen nézett rá. – Nem tudok neked segíteni. Érted? El kell menned, ahogy anyukád is mondta. Ha itt maradsz, és hadba szállunk Sindria ellen, áruló leszel. Tudom, hogy szereted az országodat, szóval el kellene hagynod Reimet amint lehetséges.

Sphintus letette a pipáját. A téma dohányzás nélkül is elég keserű volt.

- Tudod mit? Együtt kellene elmennünk – mondta.

Titus felvonta a szemöldökét.

- Mire gondolsz?

- Úgy értem, el kellene menekülnünk. Te, én és Marga, csak mi hárman.

A szőke halkan felnevetett.

- Butaságot beszélsz.

Sphintus vigyorgott.

- Mi van? Csak nem fél a kisherceg?

- Nem félek!

- Akkor miért nem? Ennyire meg akarsz tőlem szabadulni?

- Nem. Hiányozna a főztöd.

- És nekem is hiányoznának a hülyeségeid. – Titus a szemét forgatta. – Szóval megegyeztünk. Hajnalban indulunk, varázsszőnyegen. Viszünk magunkkal kaját és italt. Meg talán pár csinos lányt.

- Azt hittem, azt mondtad, hogy csak mi hárman.

Sphintus pislogott egyet-kettőt.

- Valóban?

- Igen!

- Nincs rá bizonyítékod, bocsi. Szóval hajnalban indulunk, és… – Titus beleütött, és ellökte az ágyon, és Sphintus nem tudta tovább visszatartani a nevetést. – Jól van, jól van! Nők nélkül. A te szelíd jelenléted több mint elég lesz.

- És Margáé.

- Természetesen. – Sphintus újra felült. – Ne aggódj, sosem felejteném el. Annyira szeretem őt, mint… – elhallgatott, átkozta magát, és remélte, hogy a szőke nem hallotta utolsó szavait, ami persze nem így történt.

- Annyira, mint… mit? – nyaggatta Titus.

- Hm? – Sphintus felvette a pipáját. – Mi mit?

- Tudod!

- Fogalmam sincs, miről beszélsz. Kezdünk hangokat hallani, kisherceg?

Titus ismét hátralökte teljes erőből, de Sphintus figyelmét nem kerülhette el kipirult arca és a mosoly az ajkán.

- Mit csináltok, Titus, Sphintus?

A fiúk megtorpantak, hogy az ajtóban toporgó, álmos szemű, kérdő tekintetű Margára nézzenek. A karjaiban egy magába görgetett könyvet tartott. Az ő korabeli gyerekek a babákat és a játékokat szerették, de Marga azzal az új könyvvel akart aludni, amit Titus olvasott fel neki minden este, mielőtt álomba merült volna. Amikor Sphintus egyszer megkérdezte, miért, azt mondta, hogy segít neki szép, kalandos álmokat látni.

- Aludnod kéne ilyen kései órán. – Titus felkelt, és a karjaiba vette, hogy aztán visszatérjen az ágyra.

A kicsi boldogan kuncogott, és a két fiú közé feküdt.

- Mi olyan vicces? – kérdezte Sphintus teljesen elfelejtkezve a pipájáról. A dohányzás Marga körül teljesen tilos volt.

- Ti vagytok a viccesek. Amikor veletek vagyok, az olyan, mint régen anyával és apával. Nagyon sokat nevettek, és nagyon szerették egymást! – mondta széles mosollyal, boldog kifejezéssel az arcán.

A két fiú elcsendesedett, csak hogy zavartan mosolyogjanak utána.

- Jó éjszakát, Marga – mondta Titus, amikor a kislány lehunyta a szemeit, és elaludt a számára két legfontosabb személy között.

Pár perc hallgatás után Sphintus újra megszólalt.

- Tudod neked is aludnod kellene.

- De te…

A heliohapti vállat vont és rezignált sóhajt hallatott.

- Nos, gondolkodtam rajta. Mivel fogalmam sincs, hol találni varázsszőnyeget…

- Csak azt kellene mondanod, hogy nem akarsz itt hagyni minket, tudod.

- Egy férfinak megvan a büszkesége.

Titus elmosolyodott és lefeküdt. Becsukta a szemét, és amikor Sphintus már azt hitte, elaludt, hallotta halk motyogását.

- Most éppen alva beszélek. Nagyon remélem, hogy Sphintus örökre velünk marad, még ha ezzel el is árulja Heliohaptot, és önző vagyok, de… nem érdekel.

Sphintus figyelte, ahogy a szőke arca elvörösödik, és megpróbál a haja mögé rejtőzni.

Mosolygott.

- Tudod, ez nem túl hihető. Nem alva járnod kellene?

Titus duzzogást színlelt, de továbbra sem adta fel, vagy nyitotta ki a szemét.

- Hát úgy tűnik, én inkább beszélek.

- Hát… – visszhangozta Sphintus. – Én meg úgy tűnik, veletek maradok örökre.