Megnyugtatásul

Se füle, se farka szösz sok szeretettel Tinuvielnek, mert övé az ötlet~

Játszódik valamikor azelőtt, hogy Titus elindult volna nagyhatalmi találkozóra. 

– Titus, Titus! – Megtorpant a kiabálásra, az ismerős hang hallatán; Sphintus futott utána, amikor utolérte, a térdére támaszkodva kifújta magát, köhögött egy kicsit. – De jó, hogy utolérlek, el sem búcsúztunk rendesen.

– Tegnap…

– Jó, igaz, de sokan voltunk. – A gyógyító legyintett, ahogy kiegyenesedett. – Örültem volna, ha reggel még benézel hozzánk.

– Nem akartam felriasztani senkit – felelte zavartan a magi. – Elég korán van még, sietnem kell.

– Igen, tudom. – Letekerte nyakából a kobrát, aki miután megértette, mit akar gazdája, a karjára mászott. – Nagyon vigyázz magadra.

– Igyekszem – mosolyodott el Titus.

– Vidd magaddal Kukulcant.

– Tessék? Sphintus, tudok magamra vigyázni! – méltatlankodott, de a kígyó már kúszott is át rá, bebújt a ruhája alá testmeleget keresve. Titus érezte magán a sima hüllőbőrt, és furcsamód nem zavarta az állat hirtelen közelsége talán azért, mert olyan volt, mintha a másik fiú lenne vele.

– Nem baj, engem megnyugtatna. Ha már nem mehetek veled…

– Ó… – Titus halványan elpirult, álldogáltak még egy kicsit egymás mellett csöndben, aztán Sphintus esetlenül, röviden megölelte, szinte nem is tudta viszonozni a gesztust.

– Aztán ne simogass meg idegen macskákat – szólt még utána búcsúzóul, mire a magi felnevetett.

– Nem ígérhetek semmit.