Labyrinth of Hogwarts IV.

Köszönjétek Lejlának, ő vett rá, hogy még hétvége előtt felrakjam. xD 

(Még nincs kész az ötödik fejezet.)

És van benne SinJa is~

– Szóval mit is csinálsz jövő héten péntek este? – érdeklődött Sinbad egy röpke lyukasórában, melyet a kastély egy eldugott, sosem használt termében töltöttek kettecskén. Ja’far viszonylag ellazultan dőlt a karjaiba, kivételesen minimálisan fenyegette őket a lebukás veszélye. Az ajtóra riasztóbűbájt tett, hogy ne kapjanak hívatlan látogatókat.

– Valószínűleg pakolni fogok, másnap reggel indul a vonat.

– Tudok én annál jobb programot is – ragyogott rá szeretője.

– Nem, Sin, nem fogom elárulni a jelszavunkat – vágta rá rezignáltan a világos hajú. A griffendéles már nem egyszer próbálta magát behízelegni a klubhelyiségükbe és a hálószobájába, és bizony minden ravaszságára szüksége volt ahhoz, hogy kibújjon a jobbnál jobb érvek szövevényes hálójából attól kezdve, hogy nem kéne annyit lépcsőznie, és végre aludhatnának együtt. Néha meg mert volna rá esküdni, hogy Sinbad eredetileg a Mardekárba készült, csak a süveg valamit nagyon félreértett.

– Most nem arról van szó. – Sinbad izgatottan fészkelődött, addig-addig mocorgott, míg kényelmesen meg nem tudta ragadni Ja’far vállát, hogy maga felé fordítsa. – Eljössz velem a bálba?

– Csak mint egy barát – felelte némi habozás után.

– Dehogyis! Mint a párom. – Közelebb hajolva félresöpört egy kósza tincset a homlokából, megsimogatta az arcát. – Nem akarok tovább titkolózni. Szeretnék veled táncolni, és olyan dolgokat csinálni, amit egy normális pár szokott.

A fiú elhúzódott tőle, tartása hirtelen tartózkodóvá vált. – Már megmondtam, hogy nem lehet.

– Nem értelek. Mégis mitől félsz ennyire, ha a családod már úgy is kitagadott?

– Szerinted mégis mit szólnának a kis rajongóid, ha megtudnák, hogy velem jársz?

Sinbad nemtörődöm módon megrántotta a vállát.

– Majd túlteszik rajta magukat.

– Persze – húzta el a száját. – Nem emlékszel, mi volt tavaly? Összeverekedtek. Csak mert végül egyikőjüket sem hívtad el Valentin-napon randira.

– Csak nem félsz? – vonta fel a szemöldökét a griffendélés, majd felvillantott egy olyan bájvigyort, ami nem tartozott Ja’far kedvencei közé; határozottan behízelgő, gunyoros vonást öltött ilyenkor az arca. – Ha igen, ne aggódj, majd én megvédelek tőlük.

– Nem félek, pusztán reális vagyok. Feleslegesen nem kívánom kitenni magam atrocitásoknak. És ne, ne nézz így rám. Mint egy barát, szívesen elkísérlek, de mint a párod… sajnálom, de nem lehet. És nem érdekel, ha nem érted meg, ez az utolsó szavam.

– Ez az utolsó szavad? – Sinbad arcáról leolvadt a magabiztos vigyor, szemében hideg fény villant fel. – Rendben, játszhatunk így is. Ennek még nincs vége itt.

– Nem fogom megmásítani a válaszomat akkor sem, ha egész jövő héten ezzel ostromolsz. – Ja’far részéről lezártnak tekintette a láthatóan meddő vitát, és visszadőlt az idősebbik vállához. – Inkább mesélj nekem az eufória főzetről, nem akarom, hogy miattam kapj megint hitványt.

– Ki mondta, hogy megkérdezlek még egyszer?

– Nekem így is jó.

– Az is jó lesz, ha elhívok helyetted egy lányt?

– Tessék? Sin, ez nevetséges – szusszantott Ja’far. – Tudod, hogy engem nem bírsz érzelmileg zsarolni.

– Azt majd meglátjuk.

– Csinálj csak, amit akarsz.

Kettejük közül végül Sinbad nem bírta tovább cérnával – felpattant, és dühösen, széttiprott büszkeséggel viharzott ki. Amint becsapódott mögötte az ajtó, Ja’far kiadta a feszültséget; egy intéssel felrobbantotta a kukát, összezúzott egy padsornyi széket, és a krétákat porrá zúzta a plafonon. Aztán csak ült és maga elé nézett, a fehér szemcsék lassan szitálva befedték, belopták magukat ruhája ráncai közé, és nem értette, miért lesz mégis könnyes a szeme, ha igenis neki van igaza, és akármilyen fájdalmas is, nem szabad felfedni ezt a kapcsolatot.

Sinbad a maga részéről úgy döntött, elhívja bálozni az első nőnemű, akivel szembe találkozik – ez a személy pedig a Ren család egy szem leánygyermeke, a negyedikes Kougyoku volt, aki szerencséjében hirtelen azt sem tudja, hová legyen, elaléljon-e ott helyben, vagy csak ha már a klubhelyiség melegében meséli a barátnőinek. Végül örömmel, kipirultan vágta rá, hogy természetesen elkíséri.

Sinbad úgy vélte, ez majd elég keserű tapasztalattal szolgál Ja’farnak, hogy többet ne mondjon nemet neki.

~*~

– Igazán különös dolog, hogy meg akarjátok főzni Margának a farkasölőfű főzetet – mosolygott rájuk Mogamett igazgatóúr, ahogy ajtót nyitott nekik, hogy beengedje őket a forgólépcsőről.

– Miért, még senkinek sem jutott eszébe enyhíteni a szenvedésein? – kérdezte Titus halkan, provokálón.

– Nézd, Titus… Meglehetősen bonyolult a helyzet. Talán te is rájöttél már, hogy Marga csak azért tanulhat itt, mert a muglik világában mindenkire veszélyt jelentene. Varázserő nélkül született, csak a farkas ad neki valamennyi mágiát. – A szőke vállára tette a kezét, a szemét fürkészte. – Milyen különös…

– Micsoda? – pislogott Titus; szerette volna, ha elengedi a férfi, kényelmetlenül érezte magát a közelségétől, mintha belelátott volna a gondolataiba.

– Hogy ilyen önzetlenül akarsz neki segíteni. Magatokra hagylak benneteket, hadd dolgozzatok nyugodtan. Az óráitok miatt nem kell aggódnotok, már tájékoztattam a professzorokat, hol vagytok, és igen dicséretesnek tartják az igyekezeteteket.

Miután becsukódott mögötte az ajtó, Titus megrázta a fejét, mintha bűbáj alól szabadult volna, és Sphintus felé fordult.

– Ez mi volt?

– Valószínűleg gyakorolta rajtad a legilimenciát – vont vállat a másik hollóhátas; amint észrevette az odakészített alapanyagokat, nem nagyon érdekelte más, és pontról pontra ellenőrizte, minden megvan-e.

– Az nem illegális? Semmi köze a gondolataimhoz!

– Ha nem tudod bizonyítani, akkor nem tök mindegy? Nem hiszem, hogy bármi neki fontos dolgot talált volna az elmédben, azt pedig nem hiszem, hogy mondjuk együttműködnél az Al-Thamennel – zárta le a témát Sphintus. Egy pálcaintéssel összeállította az üstöt, ami alatt nemsokára csinosan megrakott, szelíd tűz lobogott. – Ha kinézelődted magad, gyere ide segíteni.

Titus elégtétel gyanánt végignézte az igazgató magánygyűjteményét, de bele kellett törődnie, hogy itt nem fog semmi kompromittálót találni.

– Én csak azt furcsállom, hogy a professzornak nem jutott eszébe megfőzni ezt a bájitalt. Elvégre a Mungót is igazgatta, nem?

– Azt mondják – hagyta rá Sphintus, majd a kezébe nyomott egy tőrt és egy mozsarat. – Innentől azt csinálod, amit én mondok.

És az elkövetkezendő órákban Titus zokszó nélkül aprított, porrá őrölt, amit csak kellett, még ha ez azzal is járt, hogy könyékig úszott a gusztustalanabbnál gusztustalanabb hozzávalókban, amikből nemcsak a ruhájára került, hanem a hajába is, ha nem vigyázott eléggé. Sphintus eközben az üst fölé görnyedt, fintorogva és időnként könnyezve tűrte a főzetből felszálló nem éppen kellemes illatokat, arca egészen kipirult, míg minden figyelmét beleölte, hogy minél pontosabban, szakszerűbben kövesse a receptet, és lényegre törő utasításokat adjon a fiatalabbnak.

– Mikor van holdkelte?

Titus félresöpörte az arcából a munka hevében összekócolódott, csapzott tincseket, és az órájára pillantott. 

– Úgy… másfél óra múlva. Addig kész leszünk?

– Még egy fél órát kell állnia. – Sphintus lehuppant az igazgató karosszékébe, hátrasöpörte a homlokába tapadt hajszálakat, és hátradőlt; nem hitte volna, hogy ennyire lelkesedni fog a végén, de ahogy egyre jobban előrehaladt a munkában, és úgy tűnt, lesz is eredménye a fáradozásainak, nem tudta legyűrni magában az izgalmat, hogy valami újat alkot. És ha mindent jól csinált, akár még segíthet is Margán… Figyelte Titust, amint egy rögtönzött mosdótálban megmosakszik (ahhoz képest, hogy rosszul viselte a piszkot, nem panaszkodott), fintorba rándult arccal súrolja ki a békapetét a körme alól, majd mikor kész volt, lehuppant mellé egy puha puffra.

– Fúú, nem gondoltam volna, hogy ilyen fárasztó lesz… – sóhajtotta, ahogy nekidőlt Sphintus karjának. – Remélem, hogy hatásos is lesz.

Persze, hogy az lesz, hiszen én csináltam, akarta rávágni rögtön a fiú, de aztán inkább hallgatott – az ilyesmit jobb nem elkiabálni, még a végén balul sül el. Észre sem vette, mennyire elfáradt a sok kotyvasztás és álldogálás után. Arra jutott, hogy ha legközelebb dühből megjegyzi valamelyik évfolyamtársa, hogy a bájitalfőzés nem is igazi mágia, azt megajándékozza valami spéci, idegesítő rontással, amit csak a megfelelő főzettel lehet megszüntetni.

– Nahát, fiúk, hihetetlenek vagytok – paskolta meg a fejüket Mogamett igazgatóúr, amikor a megbeszélt időpontban visszatért a gyógyitalért. Belemerítette a merőkanalat a sűrű, bizalom gerjesztően bugyborékoló folyadékba, és hagyta visszacsöpögni az üstbe. – Sphintus, a varázsital tökéletes, már csak be kell adni a kislánynak. Szeretnétek elkísérni?

Titus lelkesen bólogatott, mielőtt társa ellenkezhetett volna, hogy túl fáradt, és holnap még óráik vannak. A tanár egy légmentes, hőtartó palackba zárta művüket, majd intett, hogy kövessék. Nem a gyengélkedőre mentek, ahogy azt a szőke várta, hanem átvágtak a már homályba borult parkon egészen a fúriafűzig, ami Mogamett egyetlen pálcaintésére mozdulatlanná dermedt, és hagyta, hogy lemásszanak a gyökerei között rejtező alagútba. Hosszú kúszás és csúszkálás következett a nyirkos járaton át, Titus nem is emlékezett rá, hogyan jutottak ki végül a másik végén a rozoga, szélfútta házba, ami Margát és a javasasszonyt rejtette.

– Azt hittem, már nem is jönnek! – sopánkodott kelyhet varázsolva egy régi fatálból. – Még épp időben… Ekkora őrültséget kitalálni… – A vaskos dunyhák között fekvő Marga kezébe nyomta a kupát, a kislány beleszagolt, felköhögött. – Gyorsan idd meg, jót fog tenni.

Arckifejezéséből ítélve az ital íze pont olyan borzalmas volt, mint amilyen a szaga is, de jó gyerek módjára megitta. Sphintus azt várta volna, rögtön tudni fogja valamiféle jelből, hogy a gyógyszer hat, de Marga csak pihegve visszadőlt a vánkosok közé, Mogamett pedig leült az ágya szélére, és halkan beszélni kezdett hozzá.

– Figyelj rám, Marga. Itt vagy még? – Gyenge bólintás. – Most el fogsz aludni, és arról fogsz álmodni, hogy ártalmatlan farkassá változol. Bevackolod magad a párnák közé, és kipihened magad, reggelre pedig már vége is lesz az egésznek. Amint a holdfény megsimogat… most nem kell félned tőle.

Ahogy ezeket a szavakat kiejtette, Marga elkezdett átváltozni; szemei felpattantak, pupillája természetellenesen nagyra tágult, az arca megnyúlt, és torkán már csak panaszos szűkölés törhetett fel. Mogamett elugrott az ágytól, felemelte a pálcáját; Sphintusban felvetődött, hogy mi van, ha mégis elrontotta a bájitalt, az öreg elnézte, és csak rontott a helyzeten, mihez fognak kezdeni, ha a beteg most nekiugrik, még ha csak kölyök is, egy vérfarkasról beszélnek, a harapása ugyanolyan fertőző… Aztán az átváltozás befejeződött, és a Marga a takarók alá bújt. Titus pedig elengedte a kezét, amiért idegességében és félelmében kapott.

– Úgy néz ki, hatott… Sphintus, zseniális vagy! – Röpkén megölelte, és talán az ágyhoz rohant volna, de az igazgató elkapta a karját, és figyelmeztetően megszorította.

– Ne feledd, hogy egy szörnyetegről beszélsz. Semmi garancia sincs arra, hogy nem támad meg – utólag ráfoghatná arra, hogy mégsem őrizte meg emberi tudatát.

Titust mintha pofon vágták volna, megremegett az ajka, és kitépte magát a szorításból. 

– Marga sosem tenne ilyet.

Közösen végül sikerült meggyőzniük arról, hogy nem túl jó ötlet odamenni hozzá és pátyolgatni; a kezelés teljes sikerének érdekében nyugalomra van szüksége, az pedig nem feltétlenül lesz meg, ha Titus saját belátása szerint közbeavatkozik, és akár egész éjszakára marad.

– Micsoda kétszínű alak… – füstölgött később, amikor már a Hollóhát tornyában voltak, és lefekvéshez készülődtek; jobban mondva csak Titus, mert a heliohapti amint ágyat látott, szinte ájultan eldőlt, és magához karolta párnáját és takaróját. – Figyelted, miket mondott Margáról? Mintha ismerné…!

Sphintus nyűgösen fordult a hasára. – Abban igaza volt, hogy nem lett volna túl jó ötlet ott maradni…

Szőke szobatársa sértetten szusszantott, és eltűnt a fürdőszobában. Sphintus már azt hitte, végre nyugta lesz tőle, de aztán az ágyába huppant.  

– Még nem is mondtad, mit kérsz cserébe.

– Csendet – mordult rá, és vakon megpróbálta a száját betömni egy díszpárnával. – Nyugalmat.

– Rendben, akkor erre később visszatérünk – nevetett halkan, elégedetten Titus, és úgy döntött, hogy a legjobb lesz, ha az izgalmak után ő is nyugovóra tér.

*

Az utolsó tanítási napok már a szünet szellemében teltek; a tanárok próbálkoztak ugyan még némi tudományt ültetni a nebulók fejébe, ám a többség bőszen ellenállt, és inkább a pad alatt töltötte az aktuális boszorkánytiniknek való újság trükkös keresztrejtvényét. Mohja professzor még munkára fogta őket, hogy bűvöljenek karácsonyfadíszeket valódi hóból és jégből, és jutalomként a legjobbak haza is vihettek a gömbcsodákból. Titus szokás szerint túltejesítette magát, így egy kisebb doboznyi díszt lebegtethetett ki magával az óra végén. Sphintus fel akarta rá hívni a figyelmét, hogy a hajában és a talárján is egy adag mesterséges hó ül, de aztán ráhagyta – a fiúnak egészen jól állt ez a fagyos kiegészítő (mint ahogy bármi más is). Ő maga is elhozott egy-kettőt a jobban sikerült példányok közül, az egyikbe sikerült egészen élethű, mozgó szfinxmást bűvölnie. Kukulcan most igen praktikusnak bizonyult, ugyanis meglepő türelemről tanúbizonyságot téve megengedte, hogy gazdája ráaggassa a díszeket, mintha ő is valami bizarr, mozgó karácsonyfa volna. A vörös hajú kislányt is csak akkor vették észre, amikor Titusnak rohant, és szorosan átölelve a derekát a mellkasába fúrta az arcát.

– Köszönöm szépen, Titus!

– Nem nekem kell megköszönnöd – simogatta meg a buksiját. – Sphintus főzte. – Szobatársa éppen ekkor lesett ki a háta mögül, hogy ugyan miért torpantak meg, és meglepetten pislogott, amikor Marga őt is bevonta az ölelésbe fizikumához képest meglepő erővel.

– Jól érzed magad, ugye? – kérdezte felocsúdva.

– Majd kicsattanok az energiától – csicseregte lelkesen, és visszabújt Titushoz. – Annyira hálás vagyok nektek, szörnyű lett volna egyedül maradni ebben a hatalmas kastélyban egy egész szünetre. – Ahogy felpillantott a hollóhátasra, elkerekedtek a szemei. – Azt ti csináltátok? Milyen szépek…

– Szeretnél egyet? – Pálcájával lejjebb intette a dobozt és a kezébe adta az egyik gömböt. – Akár az összest elviheted, otthon tele van velük minden… Biztos örülnének neki a szüleid is, ilyesmit nem találni csak úgy karácsonyi vásárokban.

Marga csillogó szemekkel tapogatta, forgatta ujjai között az egyszerű üveggömbnek tetsző díszt. A belsejében kavarogni kezdett az alkotó mágiája, elfehéredett, majd egy masnis macska alakjává állt össze.

– Miért ilyen hideg? Valódi hóból van?

– Igen, de csak nagyon szélsőséges körülmények között olvad meg a fixáló bűbájomnak köszönhetően – mosolygott büszkén. – Sokáig azért ne tedd ki közvetlen napfénynek, még nem teljesen tökéletes.

Sphintus leakasztotta kobrája nyakáról a szfinxet; a hólény érdeklődve nyomta orrát a gömb falának, ahogy megalkotója hozzáért. – Vidd csak el ezt is. Titus elég sok mindent tud, de ilyet pont nem.

– Ez nem is igaz! – bökdöste meg a karját. – Nehogy elhidd neki, Marga!

A lány csilingelve felkacagott, majd mosollyá szelídültek arcvonásai. – Anya annyira boldog lesz, ha elmesélem neki, hogy vannak barátaim.

Visszakísérték a Hugrabug klubhelyiségéhez; Titus még egy díszes faragásokkal tarkított fadobozt is varázsolt neki a semmiből, hogy legyen mibe raknia a két gömböt.

– Én nem tudok nektek semmit sem adni cserébe – szontyolodott el egy kicsit.

– Nem baj – legyintett Sphintus. – Titus úgy is lóg nekem egyel.

– Hé! – Játékosan beleütött a vállába. – Ezt majd megbeszéljük fent.

Felérvén Sphintus rögtön elfoglalta a kandallóhoz legközelebbi karosszéket, hogy aztán szinte vérre menő tülekedést folytasson jó helyéért Titusszal és annak macskájával. A küzdelem döntetlennel végződött, megosztoztak hát a fotelen. A szőke táplált még olyan kósza reményeket, hogy ha eléggé szétterpeszkedik, társa végül feladja, de ebben csalatkoznia kellett. Nem úgy nézett ki, hogy Sphintust túlságosan zavarná a közelsége, vagy hogy a vállára hajtja a fejét.

Az idősebbik pedig úgy döntött, összeszedi minden bátorságát.

– Eljössz velem a bálba? – hadarta.

– Persze – vágta rá gondolkozás nélkül Titus. – Együtt megyünk, te, Aladdin és én, ez eddig is így volt, nem? Mert egyikünknek sincs párja.

– Ez nem egészen igaz, Aladdin megfűzött egy hatodikos mardekáros lányt. Tudod, akiről áradozott, hogy úgy néz ki, mint egy porcelánbaba.

– Ja, megvan… de ez akkor sem változtat sokat a felálláson, ettől mi még együtt megyünk.

– Igen, igazad van… – motyogta Sphintus.

– Nekem mindig igazam van – ragyogott rá a fiatalabbik, majd megpaskolta a térdét. – No én megyek és lefekszem egy kicsit, később még megbeszéljük.

Sphintus elbambulva nézett utána, és azon merengett, mégis hogyan tudta volna úgy elhívni, hogy szándékai is nyilvánvalóbbak legyenek.

Ki tudja, talán jobb is, ha csak barátok maradnak.