2014. április 14., hétfő

Az élők jelene

Fura szösz született emiatt a kép miatt.



A ravatalasztal előtt térdepel lehajtott fejjel, tartása egyszerre sugároz tiszteletet, meghunyászkodást a halott előtt – és valamiféle kisebbségi érzetet is. Fény ragyogja körbe a két testet, a varázslat, mellyel Reim magija megóvta elődje testét az enyészettől.

Képtelen eltemetni.

Energia vibrál, remeg a levegőben, a napfény szűrten esik a mozdulatlan testekre a sűrű borostyánleveleken át mindent zöldre festve; mintha csak megállna az idő, az elmúlás.

Ha valami bántotta, Titus órákat is el tudott tölteni a templomban – itt csend van és nyugalom, zavarni senki sem merné, még él mindenkiben Seherezádé emléke, az a félelemmel vegyes tisztelet.

Titus úgy érzi, rossz embert szeretnek ennyire. Tisztelettel szólnak ugyan hozzá is, de ez nem személyének szól, hanem tisztségének, és hogy Seherezádét látják benne. Az első napokban nem győzte kijavítani, amikor rossz néven szólították. Aztán eljött a beletörődés ideje, és lassan megtanulták.

Anyja bőre pergamenszerűvé aszott, mégis semmi másnak nincs ilyen selymes, otthonos tapintása az ujjbegye alatt. Haja áttetszővé őszült, végtelen folyamként öleli körbe testét, akár egy puha takaró, szinte egybeolvadt a ruhájával. Az idő megállni látszik, mágiájának köszönhetően mit sem fog a holton.

Titus gyakran elgondolkozik, hogy alakultak volna a dolgok, ha lett volna idejük, lehetőségük megismerni egymást, ha kialakulhatott volna köztük egy valódi anya-fia kapcsolat, ha lett volna gyermekkora, ha…

Ha Seherezádé élne most is, nem ő.

A homokórára pillant; már lepergett egy órára való homok, és az árnyékok is megnyúltak. Már elígérkezett késődélutánra, de a templomban mindig gyengének érezte magának, lelassult, mintha semminek sem lenne értelme. Úgy kell rávennie magát, hogy felkeljen, búcsúzásképp kezet csókoljon Seherezádénak, és kimeneküljön a szabadba.

A néma, halott világ után üdítő az utca zsongása, szinte már szürreálisnak hat a benti állott, múltszagú levegő, és a tompa fények. Újra rájön, milyen csodálatos érezni a napot, a szelet a bőrén, és az ölelést, talán az a legjobb mind közül, érezni, ahogy egy másik élő szervezet szorítja magához, Marga pehelysúlya a karjaiban, és Sphintus illata már akkor az orrába tódul, amikor meglátja az utca túlsó felén, fél kezével int, ahogy szalad felé, sötétzöld palástja hömpölyögve követi, és a gyógyító elkapja, szemei ragyognak, amikor üdvözlésképp arcon csókolja.


A halottaké a múlt, de ő az élők jelenébe tartozik. 

4 megjegyzés:

  1. Na most komolyan majdnem elbőgtem magam *-*
    A kis rezdülés, ahogy finoman fecskendezed belém, az olvasóba a leheletfinom, életszerű (napontnemaz) impressziókat és, ahogy az egész átkeringőzik a jelenbe, a tapintható édes szeretetbe az valami zseniális *-*
    És nem tudok értelmesebben megszólalni...
    Nyussz~

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Próbáltam összeszedni magam, hogy tudjak valami tisztességes választ írni, de nem sikerült, szóval csak köszönöm. <3

      Törlés
  2. Már a kép maga zseniális, és valami hihetetlen mód át tudtad adni a hangulatát, a jelentését, a fusztrált bánatát. A halottak csendje, életben maradottak bánata és mégis az a harmonia aminek meg kell lennie a világban. *.* Nagyon szeretem ezt a szöszt. <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszett~ <3
      Bele vagyok abba a képbe szeretve...

      Törlés