Labyrinth of Hogwarts III.

Hoztam a következő fejezetet~

Kommentben és skype-on lehet leharapni a fejem. xD

– Szegény Marga már megint beteg – sóhajtotta Titus elszontyolodva egy újabb rövid hónap elteltével, mire Sphintus csak hümmögött a könyve fölött. – Mi ez a reakció, te talán nem sajnálod?

– Ismét ráfanyalodtál a társaságomra?

– Olyan hülye vagy – csóválta a fejét a szőke. – Nem fanyalodtam rád.

– Aladdin épp a griffendéles barátaival lóg, a kislány beteg, a nővéred nem annyira szereti, ha a nyakán csüngesz, szóval csak én maradtam. – Lendületesen becsapta könyvét, csak úgy porzott a régi könyvtári darab, amit rajta kívül senki sem vett le a polcról (a többi diák érdeklődési körét valamiért nem képezték a magas szintű gyógyító bűbájok), és végre szobatársára nézett, aki nem tudta sokáig állni az átható, vádló frisszöld pillantást. Gunyorosan szusszantott. – Na látod.

– Ne játszd a pukkancsot, nem áll jól.

– Vedd már észre!

– Mit? – Titus értetlenül pislogott, mire a másik csak ciccegett, és keresztbe dobta a lábát. – Mit kellene észrevennem?

– A nyilvánvalót! Nem véletlen, hogy ennek a lánynak nincsenek barátai.

– Olyan rosszindulatú tudsz lenni.

– Ajánlom szíves figyelmedbe a naptárat. – Összekapkodta könyveit, és felszegett fővel, jelentőségteljesen egy másik asztalhoz vonult. Titus hápogott, dühében elpirult, de úgy döntött, nem fog utána szólni, mert csak még jobban felhúzná magát.

A bűntudatot viszont, hogy elhanyagolta Sphintust, és ő emiatt valószínűleg haragszik rá, nem tudta kiverni a fejéből. Elhatározta, hogy amint végez a könyvtárazással, tesz egy kitérőt a konyhára, és szerez neki valami engesztelő harapnivalót – jobb nem haragban maradni vele.

*

– Ezt ennyivel nem lehet elintézni – mondta később Sphintus, de állítását megcáfolandón elfogadta az engesztelésül szolgáló csokis muffint, és azon nyomban el is nyammogta. Titus addig bökdöste, míg arrébb nem ment, hogy ő is kényelmesen odaférhessen.

– Tudom, ne haragudj – felelte szégyenkezve az ölébe bámulva. Sphintus kimérten biccentett, viszonozta a bocsánatkérést; Titus esetében már az is hatalmas fejlődésnek számított, hogy elismerte, ha hibázott – jelen esetben, hogy elhanyagolta azt a személyt, akit az egyik legjobb barátjaként tartott számon. Reflexeiről tanúbizonyságot téve elrántotta az ölébe ugró torkos Romina elől sütije maradékát.

– Azt amúgy tényleg komolyan gondoltam, hogy szerintem nem véletlen, hogy nincsenek Margának barátai – jegyezte meg óvatosan, míg kezét az ágy mellé porolta. – És ezt nem rosszindulatból mondom.

– Igen? – Titus csak fél füllel figyelt oda rá, gyakorlatilag pedig el volt foglalva kedvence hasának vakargatásával.

– Te még nem vetted észre? Valami nem stimmel vele. Valami van a kisugárzásában és a tekintetében…

– Nem egészen értem, mire gondolsz. Nagyon kedves és szorgalmas lány.

– Nem így értettem. Csak egy elmélet, de… tudod, mit hallottam, amikor segítettem a professzornak teliholdkor fátyolkát gyűjteni? – Közelebb hajolt. – Egy vérfagyasztó sikolyt.

– És ez hogy jön ide? – vonta fel a szemöldökét Titus. – Tartsd meg magadnak a rémtörténeteidet.

– Nézz bele a naptárba, aztán az égre, és rakd össze magad. Vagy hozzá elég hollóhátas.

Titus szemei elkerekedtek. – Az nem lehet… Marga túl…

– Ártatlan? Ezt a szót akartad használni, igaz? Ez bárkiben ott lappanghat. De nehogy elkezd faggatni, ha meggyógyult!

– Salamon adja, hogy csak a fantáziád az élénk…

~*~

– Hallom, jól megvagytok Morgianával.

– Igen, köszönjük – biccentett komolyan Hakuryuu. – Ideadnád a metszőollót?

– A mit? Ja, persze. – Alibaba félrelökdösött pár cserepet – az egyik vészesen meg is ingott, de még idejében megfogta –, mire megtalálta a kért eszközt.

– Köszönöm.

Csend feszült közéjük, pedig a griffendéles fiú direkt azért somfordált át az asztalához, hogy kifaggassa és beszéljen a fejével. De miről is? Mi oka van arra, hogy kérdőre vonja Haruryuut, mi a helyzet a barátnőjével?

Barátnő… igen, ez az, ami zavarja! Hogy képzeli ez a mitugrász hugrabugos, hogy jár Morgianával, széttépve ezzel az ártatlanságát? Ezekben a Renekben nem lehet bízni, biztos csak arra kell neki, hogy megdugja, és ha nincs annyi esze, hogy védekezzen, akár még fel is csinálja, és otthagyja, akkor pedig mi lesz a tervezett világkörüli útjukkal…

– Ha nem figyelsz rá, idő előtt szét fog pukkadni a gumó – bökött a feketehajú az évfolyamtársa által gondozott (vagyis inkább nem gondozott) növénye felé. A termés valóban gyanúsan lüktetett, pillanatok alatt vett fel figyelmeztető bordó árnyalatot. – Nem akarok magokban úszni, szóval légy olyan szíves, és kezdj vele valamit.

Alibaba oda se figyelve intett a pálcájával, mire a lüktetés valamelyest alább hagyott, és miután ellenőrizte, hogy a tanár épp az üvegház másik felében lát el egy sérült ujjat, hátat fordított az órai munkának, és lazán az asztalnak dőlt. Figyelte egy darabig az ügyködését, ahogy a fiú halkan dudorászva csippentgeti le az elhalt növényi részeket, és gondoskodón végigsimít a fényes leveleken.

– Figyelj csak… ti hányadán is álltok Morral?

– Ezt hogy érted? A barátnőm.

– Ne tettesd a hülyét! – legyintett vigyorogva Alibaba. – Pontosan tudod, mire gondolok. Lefeküdtetek már?

– Tessék? Mégis kinek képzelsz te engem?!

– Ez egy párkapcsolatban teljesen normális dolog. – Továbbra sem vakarta le az arcáról azt az idióta kifejezését, ami határozottan nem állt neki jól.

– Mondja az, akinek még egy sem jött össze – vágott vissza szemrebbenés nélkül a hugrabugos. – Morgianához is odamentél ugyanezzel?

– Teljesen idiótának nézel? Még a végén megütött volna!

– Akkor ne kérdezz marhaságokat.

– Ez nem marhaság, csak egy teljesen ártatlan kérdés. Nem tehetek róla, hogy zavarba jössz tőle – csóválta meg a fejét Alibaba. – Szóval?

– Szerinted?

– Szóval nem – somolygott elégedetten. – Egytől tízes skálán mennyire frusztrál ez a tény?

– Te tényleg ennyire paraszt vagy, vagy csak megjátszod? – csapott hirtelen az asztalra Hakuryuu. – Ne csodálkozz, ha nem akar veled senki sem randizni.

– Ez nem igaz! Igenis sorban állnak előttem a lányok, csak ezt nem kötöm a prűd orrodra – fonta keresztbe sértetten a karját. – Csak nem állapodok meg rögtön az elsőnél, még keresgélek.

– Nocsak… – Hakuryuu ajkára különös, számtó mosoly kúszott. – Hallottam a kis kalandjaidról Elisabeth-tel és Gardával… Nem vagy túl népszerű a hugrabugosok körében.

– Nem történt köztünk semmi! – A griffendélesnek az arcába tódult a vér. – Nem tehetek róla, hogy nem értenek a nemből, és keményebben kell őket elutasítani.

– Te is érthetnél a nemből. Ha ennyire zavar, hogy kettőnk közül én járok Morgianával, elgondolkozhatnál, mit csinálsz rosszul.

– Engem nem zavar, csak a legjobbat szeretném neki.

– Akkor leszokhatnál róla, hogy így beszélsz róla. – Egy határozott mozdulattal kirántotta az Alibaba feneke alá szorult tankönyvét, hogy idegesen felcsapja, és utána lapozzon valaminek. – Ha megbocsátasz, befejezem a munkámat, mert én egyesekkel ellentétben nem elégszem meg az elfogadhatóval.

– Unalmas stréber – morogta az orra alatt Alibaba, ahogy nagy svunggal visszafordult az asztalhoz. Megbámulta a közeledő Morgianát, és pechjére pont beletenyerelt a rábízott növénybe. A termés némi ropogást követően szétrobbant egy méteres körzetben mindent beterítve émelyítő szagú, piros péppel, és a fiú undorodva köpködte azt, amit az arcába kapott. Szeme sarkából látni vélte, hogy a lány kikukkant barátja háta mögül, ahová még épp időben ugrott az áldás elől, és szánakozva nézi, mint próbál megszabadulni az igen ragaszkodó magoktól.

Alibaba arra jutott, ennél rosszabb napja aligha lehet – és még csak az első tanórán voltak túl.

~*~

Margát csak egy hét múlva engedték ki a gyengélkedőről, eközben jócskán lemaradt a tanulással, és Titusnak nem kevés munkájába került, hogy megszerezze neki háztársaitól a leckét. Sphintus mindig elkísérte, csak hogy mindent idegesítő tudálékossággal szemléljen a kórteremben, s hogy az elméletét alátámasztó jelekre aprókat bólintson. A kislány arca pedig mindannyiszor felragyogott, amikor meglátta őket, és amikor már elég ereje volt hozzá, a fiatalabb hollóhátas nyakába vetette magát.

– Annyira szörnyű volt ez a hét – újságolta az utolsó napon. – De már vége.

– Most már jobban vagy.

– Persze – mosolygott rá felszabadultan Marga.

– Akkor most újabb egy hónapig nem leszel beteg – jegyezte meg Sphintus, mire a hugrabugos komolyan bólintott. Titus figyelmeztető pillantást vetett rá; remélte, hogy ennyi is elég lesz ahhoz, hogy ne hozza fel az elméleteit, és ne is utalgasson rá.

– Igen.

Sphintus várakozott még egy ideig, hátha hamar kiölelgeti egymásból a szuszt a két barát, de csalatkoznia kellett. Nem igazán tudott magával mit kezdeni, kényelmetlenül érezte magát, hogy csak áll ott és nézi őket, így inkább elsomfordált, és keserű, undok csalódottsággal vette tudomásul, hogy Titusnak ő ismét csak a második lesz.

*

Titus nem sokáig bírt a kíváncsiságával – háztársa egyszerű érvei beültették azt a bizonyos bogarat a fülébe, aki folyton csak duruzsolt, és bíztatta, hogy kérdezze csak meg Margát, hiszen barátok. Jobb biztosan tudni, mint elméleteket gyártani, hogy rossz az immunrendszere, allergiás a teliholdra, vagy csak véletlen egybeesés. És mit változtatna az a kapcsolatukon, ha kiderülne, hogy mégis vérfarkas? Semmit. Hiszen már megismerte, megszerette úgy, ahogy van. És kit érdekel a társadalom? Az az ő veszteségük, ha egy betegség miatt kirekesztenének egy ilyen embert, csak az emberi lélek szegénységét mutatná.

– Marga, kérdezhetek valamit? – kezdett bele végül, amikor éppen kettesben voltak a konyhán. Hosszú gyakorlás volt mögöttük, és úgy gondolta, igazán megérdemelnek egy jutalomkakaót, amiért sikerült az első kisebb transzformáció. – Elég személyes jellegű.

– Természetesen – felelte, míg tűzforró italát fújkálta. Az egyik házimanó felajánlotta, hogy addig hűtögeti, míg iható hőmérsékletűvé nem válik, de Margának megfelelt így; az otthoni kedélyes kakaózásokra emlékeztette így.

– Beteg vagy, igaz?

– Gondoltam, hogy rájössz. – Szomorkásan mosolygott ösztönösen arrébb húzódva tőle összekulcsolta kezét a bögrén. – Nem véletlenül kerültél az okosak közé.

– Mégis mióta?

– Öt… öt évesen martak meg. Rossz helyen játszottam rossz időben.

– Tud róla még valaki az iskolában?

– Ne haragudj, hogy nem mondtam el! – kiáltott fel a kislány hirtelen. – Annyira megörültem, hogy végre van egy barátom, nem akartam mesélni róla, féltem, hogy…

– Nyugodj meg. – Titus áthajolt az asztal fölött, és puhán, megnyugtatóan a vállára tette a kezét, jobbjával finoman megemelte az állát, hogy újra felvegyék a szemkontaktust; Marga a könnyeit próbálta visszanyelni. – Találunk valami megoldást, jó?

*

– Szó sem lehet róla.

– Hallgass meg.

– Felfogtad, mire kérsz? – Sphintus végre felnézett jegyzeteiből az előtte az asztalon tenyerelő, feldúlt Titusra. 

– Ez nem gyerekjáték. Tudod, milyen hatásai vannak annak az italnak, ha elrontják? Akár egy életre…

– Éppen ezért kérlek téged. Neked megvan ehhez a tehetséged, képes lennél rá. Ha én csinálom, abból csak katasztrófa lesz, de…

– Titus, fejezd be. – Felkelt, hogy otthagyja, de a másik hollóhátas hirtelen elé perdült, elállta az útját szabályosan a sarokba szorítva ezzel. Szinte már fájdalmasan markolt a vállaiba, már el is felejtette, milyen erősen tud szorítani, és a pupillái egészen kitágultak. – Ne csináld ezt, a frászt hozod rám…

– Karácsony előtt lesz holdtölte, haza sem tud menni a szüleit meglátogatni. Én… én utána olvastam… és ez a betegség borzasztó. Lassan elsorvasztja a testét és a lelkét, ha átalakul, teljesen kivetkőzik önmagából… Sosem lehet gyereke, talán már tizenévesen ősz tincsei lesznek…

– Nem kell leírnod, tudom. – Félrenézett; hasztalanul próbálta magáról lelökdösni Titus kezeit, túl görcsösen kapaszkodott belé. Utálta, amikor ezt csinálta, amikor gátlástalanul manipulálta az érzelmeit, ráadásul most nem is önös érdekből. Még egy perc, és jönnek a könnyek is, azzal pedig az ellenállása összeomlik. Nem bírta elviselni, amikor a másik sírt, olyankor mindig túlságosan emlékeztette egy védelmezésre szoruló kisállatra. – Titus…

– Nem arra akarod feltenni az életed, hogy másokon segíts? Itt az első lehetőség! Utánanéztem, és egyes országokban már folynak a kísérletek egy végleges gyógyszer kifejlesztésére… ha segítenél… – Fél kézzel elengedte, megdörgölte a szemét. – Nagyon szépen kérlek, legalább próbáld meg. Ha esetleg nem sikerülne, akkor nem adjuk be. Bármit kérhetsz cserébe.

– Nincs hozzá receptem…

– Az nem gond, nekem van. – Titus végre elengedte, és egy zsebkendő kíséretében egy összetekert, lepecsételt pergament kotort elő a talárzsebéből, hogy aztán átnyújtsa neki. Sphintus az ablakhoz lépve feltörte, és átfutotta a leírást; arckifejezéséből ítélve nagyon nem tetszett neki, amit olvas. – Néha hasznos tud lenni, hogy ilyen befolyásos a családom.

– Ez még annál is bonyolultabb, amit egyszer elrettentésül mutattak a Mungóban.

– Igazából egy továbbfejlesztett változat…

– Ráadásul egy pillanatra sem lehet otthagyni, órákig kell állni mellette. – Összehajtotta a lapokat, és keresztbe fonta karját. – Mégis hogy gondolod ezt kivitelezni?

– Már beszéltem Mogamett professzorral, kölcsönadja az irodáját, és megszerez minden alapanyagot.

– Tessék?! Te a hátam mögött már az egészet leszervezted?!

Sphintus nem repesett az örömtől, de nem volt mit tenni, már megígérte – Titus ismét arra alapozott, hogy túlságosan jól ismeri, tudja, milyen érveket használjon ahhoz, hogy az ujjai köré csavarja, és beleegyezzen bármilyen őrültségbe, amit csak kitalál. Azzal próbálta bátorítani magát, hogy ez csak egy újabb kihívás, amit be kell teljesíteni, és előbb vagy utóbb későbbi tanulmányai folyamán is eljutott volna odáig, hogy már emberéletek forogjanak kockán.