Fáradtság ellen

Csak mert Kija észrevette, hogy Titusnak milyen hosszú körmei vannak... x3

– Fáradtnak tűnsz – jegyezte meg Titus varázslexikonja mellől, amikor gyógyítója vízillatot magával hozva, frissen és tisztán ledőlt az ágyra. Kézzel-lábbal átkarolta az összegöngyölt takarót, mintha csak a magi lenne, és a párnába szorította az arcát.

– Megjártam a füvesasszonyt, a patikát és még Margát is hazahoztam a tanítótól… merd azt mondani, hogy nem voltam hasznos.

A szőke kuncogott, és magára hagyva könyvét fölé mászott, a nyakába csókolt.

– Titus…

– Vetkőzz le, és fordulj hasra – rendelkezett. – Megmasszírozlak.

– Jól hangzik. – Feltornázta magát, könnyedén kibújt a hálóruhájából, aztán arrébb dúrva a pokrócot hasmánt elfeküdt. Titus magához vette a krémet, és a csípőjére ült.

– Nem vagyok nehéz, ugye? – Sphintus csak megrázta a fejét, aztán arcát maga előtt összefűzött karjaira fektette. A szobában a krém mézre emlékeztető, édeskés illata terjedt szét, ahogy Titus finom kezei a vállába markoltak, hogy aztán a vékony, arisztokratikus ujjak végigfussanak a gerince mentén, akár egy mély lélegzet. Sphintus el tudott volna olvadni a kezei között; egy-egy sóhajjal adta tudtára, hogy nagyon jól esik neki minden, amit csak csinál. Türelmetlenül, meg nem elégedve mocorgott, amikor Titus elengedte.

– Ezt én csináltam? – kérdezte elcsodálkozva, ahogy mutatóujjával megsimogatta a karmolásokat a gyógyító kreol bőrén.

– Más nem lehetett. Elég hosszúak a körmeid.

– Ó, ne haragudj. – Egyáltalán nem hangzott bűntudatosnak, inkább felderültnek, elégedettnek; próbálná meg csak valaki elcsábítani Reim magijának szeretőjét, egy életre megemlegetné. – Legközelebb jobban figyelek.

– Mindig ezt mondod.

Titus elpirult. Eszébe jutott, hogy amikor legutóbb a Carmen családdal lementek a folyópartra fürdőzni, Sphintus anyukája megérdeklődte, mégis mit művelt a hátával, hogy tele van halovány vörös csíkokkal. A reimi persze rettenetesen zavarba jött, el is sunnyogott Margával homokvárat építeni, hadd magyarázkodhasson párja egyedül. Különben is volt egy olyan érzése, hogy csak a hecc kedvéért kérdezte meg; Sphintus édesanyja nem olyan nőnek tűnt, aki előtt lehetnek titkok.

– Szólj rám legközelebb.

– Engem nem zavar. – Fészkelődött, elkapta Titus arra járó kezét, és magához húzta egy röpke csókra. – Máris befejezted?

Titus felült, és ahogy tenyereit a lapockájára fektette, a bőre belebizsergett a mágiába, egyszerre kipihentnek, energiával teltnek érezte magát.

– Most már igen. – Visszafeküdt a hátára, átkarolta a hasánál, arcát a nyakához fektette, félresöpörte az útból a hófehér tincseket. A fülébe szuszogott, végighúzta az ajkát az arcélén – mindezt olyan ártatlanul, mintha nem is szándékosan tenné, és nem lenne tisztában a következményekkel. Érezte az ütőerén, hogy a pulzusa éppen úgy megugrik, mint sajátja.

– Ha ezt csinálod, nem állok jót magamért, és leteperlek.

– Gondolod, hogy hagyom magam? – vigyorgott rá, ám egy óvatlan pillanatban Sphintus fordított a helyzetükön, és nemsokára Titus feküdt a helyén leszorított csuklóval, izgatottan csillogó szemekkel. – És most mit fogsz velem kezdeni?

– Amit eddig is szerettél volna. – És hevesen csókolta, kifulladásig, Titus fuldokolva elnevette magát, ahogy a foguk összekoccant.

Együttlétük után a heliohapti háta lényegében rosszabbul nézett ki, mint a masszázs előtt.