Labyrinth of Hogwarts II.

Hoztam a második részt~ 

A harmadikkal még sehogy sem állok, de igyekszem~

Amikor Titus felébredt, a termet már homály uralta. Meggyújtotta a gyertyát az éjjeliszekrényen, körbepillantott; mellette egy halom tankönyv hevert, amiket Sphintus hagyott ott neki, hogy legyen mivel elütnie az időt. Öt percnyi céltalan lapozgatás után félredobta a bűbájtant – semmi izgalmas, az év végi vizsgák anyagát már így is tudja előre. Ha meg a RAVASZ anyagát is megtanulná, végképp unatkozna a hátralévő két és fél évben. Áttúrta a könyvhalmot, de úgy tűnt, háztársa már megint teljesen strébernek nézte, és nem hozott neki szépirodalmat.

A gyertya remegő fényében tüzetesen megnézte magának a gyengélkedőt. A belmagasság alacsonyabb volt a kastély többi részén megszokottnál, főleg egy hollóhátasnak, aki a nyílt, magas terekhez szokott, a falakat viszont a megszokott, ezer éves szürkésbarna kőtömbök alkották. Leszámítva egy elfüggönyözött sarkot, az összes ágy üresen ásított, még nem kezdődött el a kviddicsszezon. Felkelt, körbepillantott, aztán kíváncsiságának engedve elindult.

A rengetek dunyha alatt szinte elveszett az égővörös hajú kislány. Felszínesen pihegett, orcáján lázrózsák égtek, talán rosszat is álmodott. Titus elgondolkozott rajta, vajon milyen betegséggel került ide, vagy hogy ki volt képes megátkozni őt.

Túl későn vette észre, hogy nyílik a gyengélkedő ajtaja, és rajtakapják a leskelődésen; gyorsan kiugrott a függöny mögül, hogy aztán majd’ elessen a hirtelen a nyakába ugró ikertestvérével.

– Látom, már jól vagy.

– Au, au, au – nyöszörgött Titus. – Vigyázz a kezemre, még nem biztos, hogy valaha írni fogok tudni vele.

– Ó, dehogynem. – Seherezádé az ágy felé terelte, Titus engedelmesen leült, nővére mellé. – Csak szépen kialszod magad, és reggelre kutya bajod se lesz. Romina meg volt őrülve, amikor nem jöttél vissza, fel-alá mászkált, és téged keresett.

Kaparászás hallatszódott kintről; Seherezádé intett a pálcájával, az út szabaddá vált, és a fehér macska bevágtatott zászló módjára lobogó farokkal, hangosan nyávogva. Felugrott gazdájához, és hozzádörgölte fejecskéjét a sebesült karhoz, mintha csak meg akarná gyógyítani. Mindketten elmosolyodtak (akár egymás tükörképei), és dögönyözni kezdték Rominát.

– Ki fognak innen vágni minket – jegyezte meg vigyorogva Titus. – És mindjárt nem leszünk olyan eminens prefektusok.

– Jaj, ne, teljesen kiment a fejemből, hogy ma ügyelek! – A lány riadtan pattant fel, elrohant, és csak a küszöbről fordult vissza. – Aztán gyógyulj meg nekem holnapra, különben kénytelen leszek elővenni Carment.

Mire válaszolt volna, hogy nem is Sphintus hibája volt, már eltűnt, mintha ott sem járt volna, egyedül Romina jelenléte emlékeztette rá őt. Egy darabig foglalkozott vele, letépett a karját fedő gyolcsból egy darabot és azt húzogatta a takarón, míg Romina meg nem unta és a keze felé kapott. Próbálta visszahessegetni a toronyba – teljesen sikertelenül, kedvence pont olyan makacs volt, mint ő.

– Ne haragudj… – szólította meg egy gyenge, remegő hang a függöny mögül. – Megsimogathatom a cicádat?

– Tessék? Ó, persze. – Felnyalábolta a macskát, és a kislány ágyához ment; még mindig lázasnak tűnt, de nagy, babakék szemei élénken csillogtak. – Sajnálom, ha felébresztettünk.

– Nem baj. – Romináért nyújtózott, Titus óvatosan letette mellé. – Hogy hívják?

– Romina.

– Szép neve van – mosolyodott el. – Én Marga vagyok.

– Titus. – Kezet nyújtott, de a lány mintha habozott volna.

– Nem akarom rád ragasztani – magyarázta. A fiú felvonta a szemöldökét; el sem tudta képzelni, milyen betegség lehet az, ami kézfogáson keresztül is fertőz. Ki is faggatta volna, ha nem szakítják félbe.

– Mégis ki engedte meg magának, Alexius, hogy macskát hozzon a gyengélkedőre?!

*

– Tituuus… – Aladdin hosszan elnyújtva ejtette ki a nevét, amiből nem sok jóra következtetett. – Kérhetek egy szívességet?

– Attól függ.

– Felviszel a lányok lépcsőjén?

– Minek tennék ilyet? – vonta fel a szemöldökét a szőke hollóhátas gyanakvón. – Mit szeretnél te ott?

– Beszélnem kell Yamuraihával, tanítási időben nem találtam.

Titus nem adta meg magát könnyen; hosszú percekig kellett még puhítania. Végül egy jóslástan házi dolgozatba is beleegyezett, mire a fiú nagy kegyesen rábólintott a dologra.

Senki sem értette, Titust miért engedi fel a lányok lépcsője; Seherezádé magyarázata szerint csak egy hajszál választja el őket attól, hogy egypetéjű ikrek legyenek, és Titus feminin jegyei alapján tiszteletbeli lány. Erre persze mindenki ráugrott, aki nem kedvelte őket; Titus eleinte vérig sértődött, hogy mindenki ezzel piszkálja, ám az évek során ez rezignált beletörődéssé fakult.

– Nem hiszem el, hogy belementem – morogta tíz perccel később, amikor a csigalépcső aljában leskelődtek arra várva, hogy tiszta legyen a terep. – Ha elkapnak…

– Nem fognak – vágta rá magabiztosan Aladdin. – És meglátogatod a tesódat, hát nem lesz jó?

– Feltűnt, hogy egész nap mellette ülök? – Keresztbe fonta karjait. – Manipulatív vagy.

Aladdin eleresztette a füle mellett a megjegyzést, és dudorászni kezdett. Amikor úgy találták, sehol senki, Titus fellebegtette, hogy aztán maga is kövesse – gyalog. Seherezádéék szobáját zárva találta, így leült az ajtó elé, míg a másik fiú elsomfordált Yamuraiha feltételezett tartózkodási helye felé.

– Titus, mit csinálsz te itt? – rángatta fel egy kis idő elteltével nővére; talán el is bóbiskolt, hosszú volt ez a nap. – Nem érzed magad jól? Bántott valaki?

Régebben, amikor még kicsi elsős-másodikosok voltak, öccse gyakran feljárt hozzá, ha piszkálták, vagy egyedül érezte magát. A végzős lányok elkényeztették, mert aranyosnak találták, hogy így ragaszkodik a testvéréhez, és már akkor is fonnivaló haja volt, Seherezádéval pedig eljátszhatták egy kicsit, hogy otthon vannak. Ahogy telt-múlt az idő, és Titus is barátokat szerzett, egyre ritkultak ezek a látogatások.

– Nem, nincs semmi baj – mosolygott rá a fiú. – Csak segítettem Aladdinnak, szeretett volna valamit az egyik ismerősétől, így felhoztam.

Ebben a pillanatban irtózatos visítás hallatszódott, és Aladdin rövidtávon szárnyat növesztve távozott a végzősök hálóterméből.

– Te kis rohadt kéjenc! – rázta pálcás öklét Yamuraiha. – Mégis mit keresel te itt?

Aladdin segélykérőn kereste tekintetével szobatársát, de Seherezádé gyorsan elé lépett, és figyelmeztetőn megrázta a fejét; ezt a balhét vigye csak el egyedül, Titus még csak most jött ki a gyengélkedőről.

– Hát… ügyesen.

Yamuraiha taszítórontást szórt rá, ami egészen a lépcsőig vitte; a fokok egy szempillantás alatt rámpává simultak a feneke alatt, és ő halk kiáltással siklott le. A végzős prefektus úgy bevágta az ajtót maga után, hogy a falak is beleremegtek.

– Neked is menned kell – jelentette ki Seherezádé eltessékelve öccsét a rámpáig.

– Ez most mire volt jó? – morogta Aladdinnak, amikor már a szobájukban voltak, és ki-ki ápolgatta a kisebb-nagyobb karcolásait. Az utolsó fok épp akkor változott vissza, amikor leért, így eléggé megütötte a fenekét. Sphintus szemtanúja volt a kis kalandjuknak, ki is nevette őket, és még azt is meg találta jegyezni, hogy ha Titus nem gyilkolna meg annyi csokibékát, kisebb lenne a megüthető felület.

– Van fotóm arról, hogy Yamuraiha szexin vetkőzik.

Titus a tenyerébe temette az arcát, és elmotyogott valami érthetetlent Aladdin elmeállapotáról és fétiseiről. Úgy döntött, egészen addig duzzog, még meg nem kapja háztársától a megígért házi feladatot.

~*~

Sinbad büszke griffendélesnek vallotta magát háza minden defektjével; megvolt benne a vakmerőség, és a szabályok kényszeres áthágásának illetve felülírásának késztetése.

Ezért is tartották röpke, ám annál hevesebb pásztorórájukat a szintén végzős, de mardekáros Ja’farral a könyvtár egy jól eldugott, ritkán járt sarkában, a mágiatörténeti lexikonok árnyékában. Már eleve gyanúsnak számítottak, amiért viszonylag jól kijöttek egymással – annak ellenére, hogy szobatársával, a rémesen hosszú nevű Drakonnal, aki tarantulákat és egyéb szörnyecskéket tartott az ágya alatt, hobbiként minden újonnan talált átkot és rontást Sinbadon próbáltak ki, ha már úgy is olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtott sötét varázslatok kivédéséből. A folyosókon rendszerint már akkor megfagyott a levegő, ha egy légtérbe kerültek; eleinte néhányan voltak olyan bolondok, hogy a háztársi szolidaritás elvén Sinbad segítségére siettek, de erről hamar leszoktatták őket.

– Ha rajtakapnak, megöllek – morogta Ja’far nem túl meggyőzően, míg párja megszabadította az útjában álló ruhadaraboktól. Nem ellenkezett, de nem is segített ténykedésében. Lustán hátrahajtotta a fejét, amikor a griffendéles a nyakához hajolt.

– Csak hagyom magam kiengesztelni.

A kiengesztelés fél órán át tartott, utána nem győztek rendet rakni maguk után. Ja’far ragaszkodott egy tükörhöz – azért meg kell adni az eminens, iskolaelső diák látszatát, ha már rendszeresen tilosban jár.

– Hiába rendezgeted magad, lesüt az arcodról, hogy az imént dugtál egy jót – vigyorgott Sinbad. Ő nem is próbálkozott azzal, hogy rendesen megkösse a nyakkendőjét, a róla kialakított képbe pont beleillett, hogy lógjon. Ja’far egy pillantással elnémította, majd egy szigorú búcsúcsók után elindult a Mardekár klubhelyiségébe.

Nem értékelte, amikor Drakon megkérdezte tőle, miért visel már megint griffendéles nyakkendőt, ahogy a jó tanácsot sem, miszerint nem kellene a kis légyottjait olyan helyen lerendezniük, ahol bármikor rájuk találhatnak, és így talán egymásra is több idejük lenne.

Másnap első dolga volt előkerítenie Sinbadot, és visszaszereznie a ruhadarabot; már annyiszor összecserélték, hogy lassan nem is maradt mardekáros nyakkendője. Biztos volt benne, hogy egyet még így is megtartott kabalának.

~*~

Titus két nap múlva óvakodott vissza a gyengélkedőre megnéznie, ott van-e még Marga. A kislány már sokkal jobb színben volt, és felderült karcolásokkal tarkított pofija, amint meglátta a fiút.

– Nahát, Alexius, nem hittem volna, hogy pont maga látogatja meg – kiáltott fel meglepetten az intézmény gyógyítója. – Szegény Margát még a háztársai se nagyon látogatták meg.

– Melyik házba jársz?

– Hugrabug. – A lány felült, és vidáman lógázta harisnyás lábait az ágy széléről. Titus a homlokát ráncolta.

– Oda nem kedves emberek járnak?

Marga vállat vont. – Elhozták a házimat.

Titus csak a fejét csóválta, majd észrevette az éjjeliszekrényen heverő bűbájtankönyvet.

– Most tanuljátok a lebegtetést, igaz? Azt nagyon szerettem – lelkendezett, ahogy belelapozott a megviselt kötetbe; állapota alapján már a lány előtt is használták.

– Nekem nem annyira megy – vallotta be Marga. – A mesékben sokkal egyszerűbbnek tűnt varázsolni.

– Majd belejössz, ne aggódj. Elsőre senki sem olyan profi benne, például van egy barátom, akit ugyan gondolkozás nélkül a Hollóhátha osztott a süveg, de először nem mutatkozott túl tehetségesnek. Aztán kemény munkával elérte, hogy ő legyen az egyik évfolyamelső.

– És ő is mugliszületésű?

– Igen, egészen tizenegy éves koráig semmit sem tudott a mi világunkról. El sem tudom képzelni, milyen lehetett úgy élni! – Halkan felnevetett, de nem azzal az okoskodó, kissé gunyoros felhanggal, ahogy néha háztársai körében tette, hanem kedvesen, melegen. – Rólad hogy derült ki, hogy boszorkány vagy?

– Én nem vagyok igazi boszorkány.

– Már hogy ne lennél az! Hiszen idejársz. – Becsukta, és visszaadta a könyvet. – Ne aggódj, majd leszel ügyesebb is.

A javasasszony elhessegette a hollóhátast, hogy egy utolsó bájitalt tunkolhasson a kis elsősbe. Marga fintorogva, prüszkölve nyelte le a keserű italt, majd megköszönte, és felpattant, magához véve könyvét megcélozta a kijáratot. A nő még utána szólt, hogy azért ne olyan hevesen, így nem vállal felelősséget azért, hogy ha az úton összeesik, de ekkor a hugrabugos megtorpant.

– Elfelejtettem, hogyan jutok innen a klubhelyiségbe.

A gyógyító rezignáltan felsóhajtott, és már készült volna helyükre tenni a gyógyszeres üvegcséket, amikor Titus sietve felállt, és odasietett.

– Ne fáradjon, majd én visszakísérem Margát. A konyha mellett van a klubhelyiségetek, igaz?

Egész úton az alagsor felé beszélgettek – az iskoláról, a családjukról (Titus, aki egy befolyásos, évszázadok óta aranyvérű családba születet el sem tudta képzelnie, milyen lehet egy mágia nélküli élet, így lelkesen faggatta a muglik világáról), a barátaikról, és mire a fiú újra a gyengélkedői témára tért volna vissza, már meg is érkeztek. Titus kérés nélkül elfordult, míg Marga kinyitotta a bejáratot, majd integetve további szép napot kívántak egymásnak.

– Merre jártál? – érdeklődött később Sphintus, amint megérkezett a toronyba. Egy magas támlájú fotelt foglalt el nem egészen rendeltetésszerűen; lábait feldobta a magasba, míg feje az asztal fiókjával volt egy szinten. Titusnak halvány fogalma sem volt róla, hogyan képes ilyen lehetetlen helyzetben bármit is csinálni, nehogy tanulni.

– A gyengélkedőn, Margánál, visszakísértem a klubhelyiségükbe – felelte, míg lendületesen ledobta magát Aladdin mellé, és belekukkantott a jegyzeteibe.

– Ki az a Marga?

– Egy hugrabugos lány. Összebarátkoztam vele, míg ott voltam a héten.

– Ó, csak nem megvan az Alexius család új asszonyjelöltje? – Kukulcan még idejében kúszott át Titus ölébe, mert gazdája hirtelen fellökte magát ülőhelyzetbe, hogy zavarba ejtően közel hajoljon szobatársához. – Mesélj csak!

– Semmi olyasmi, amire gondolsz. – Megbökte a homlokát, hátha lesz olyan szíves a másik, és kimászik az intimszférájából. – Nem fogok csak azért megházasodni, mert a családom azt akarja.

– Te kis rebellis.

– Leszállhatsz a témáról, idióta. – Titus hátradőlt, és durcásan keresztbe fonta karjait. – Kár elmondanom neked bármit is.

– Most a lelkembe gázoltál.

Az Alexius-család azon aranyvérűek közé tartozott, akiknél még mindig rengeteget nyomott egy ember megítélésében a származás és a név. Ez Tituson is meglátszott, amikor a Roxfortba jött, majd ahogy barátokat szerzett, szépen lassan megváltozott a véleménye. A legutóbbi nyáron azonban elkezdték vele nyaggatni, hogy keressen magának barátnőt, mert egyszer majd eljön az az idő, amikor tovább kell örökítenie a nevet. A fiút már egy szerelem nélküli kényszerházasság gondolatától is elfogta a kelletlen borzongás, nemhogy az udvarlástól.

– Ne legyél morcos, kisherceg, még meg kell írnod bájitaltanra azt a házi dolgozatot, amiért elcseszted a főzetet – vigyorgott rá Sphintus.

– Mi? Volt lecke?! – Felpattant, hevességgében lecsúszott az öléből a kígyó, majdnem rá is taposott, ahogy elrohant a hálóterem felé a könyvéért, hogy aztán félúton megtorpanjon és reménykedőn felcsillanó szemekkel a heliohapti felé forduljon. – Sphin, nincs kedved odaadni a tiédet?

– Eltaláltad. – Felvette kedvencét a veszélyes terepről, és gügyögött egy sort; úgy vélte, ez nagy sokk lehetett számára. – És különben is, az előbb még idióta voltam. – Rá sem nézett Titusra; tudta, hogy az esengő, ártatlan kiscicapillantásnak nem tudna ellenállni, és még arra is rávenné, hogy helyette megírja. – És Aladdin sem adja oda.

– Főleg azért, mert Aladdinnak nem is volt – szólt közbe az említett, míg elégedetten nyújtózott és hosszasan ásított. – Bocsika.

– Meg fogok bukni bájitaltanból – nyöszörögte összeomolva.

– Egy várakozáson felüli még nem olyan nagy katasztrófa – dalolta kedvenc szobatársa; a gyilkos, kanál vízbe fojtós tekintet mit sem fogott rajta, így a szőke kénytelen volt lelkiekben felkészülni egy az éjszakába nyúló, a bájitaltankönyv társaságában eltöltendő romantikus leckeírásra.

*

A roxforti napok a megszokott mókuskerékben teltek egymás után – a tanórák, az egyik teremből a másikba való rohanással eltelő szünetek, tanulás a könyvtárban vagy a klubhelyiségben, mert az összes tanár abban a hitben él, hogy az ő tantárgya a legfontosabb, péntek délután még egy kis lazítás is belefért. Sétálni egyre kevesebbszer lehetett kimenni, mert a nappalok megrövidültek, a szél pedig olyan erővel fújt, hogy a könnyebb alkatú, fiatalabb diákoknak komoly gondot okozott eljutni az üvegházakig vagy éppen a vadőr kunyhójáig a legendás lények gondozására.

Titus észre sem vette, milyen gyorsan eltelt az az egy hónap, mióta Margával megismerkedtek, és korrepetálni kezdte. Az elmélet ragyogóan ment neki minden egyes tantárgyból, ám a gyakorlati kivitelezéssel akadtak gondok.

– Mára hagyjuk rá – sóhajtott Titus, amikor már sokadszorra sem akart az a fránya tű gyufává változni Marga intésére. – El vagy fáradva, így semmi értelme.

A lány csalódottan eresztette le kezét, és talárja zsebébe süllyesztette a feltűnően rövid pálcát. Látszott rajta, hogy nincs megelégedve magával.

– Ha szeretnéd, gyakorolhatunk holnap is – ajánlotta fel az idősebbik, ahogy a tanulás közben rendetlenül széthagyott jegyzeteket csinos kupacba rendezte.

– Holnap… holnap nem jó.

– Oké, semmi gond. A barátnőid biztosan neheztelnek rám, amiért elrabollak előlük. – Zavartan nevetett és túrt a hajába, míg próbálta elhessegetni a felötlő gondolatot, hogy a kislányt alig látni kortársaival.

– Sajnálom, hogy ilyen lassan fejlődök.

– Ugyan, a legnagyobb mágusok is elkezdték valahol.

Marga haloványan mosolygott csak a gyakran hallott vigasztaláson, majd egész testében megborzongott. Titus gyanakvón összevonta a szemöldökét, és a homlokára simította a tenyerét. Tűzforró volt a homloka.

– Krétafehér vagy, megyünk a gyengélkedőre. Jobb lesz a bacikat minél előbb kikúrálni. – Kézen fogta, és már vezette is a rövidebbik úton, a rejtett járatokon át. A javasasszony nem tűnt meglepettnek meglátván őket, sőt még meg is köszönte Titusnak, hogy időben elhozta, hogy aztán magyarázat nélkül kitessékelje, miszerint most már mehet a dolgára, felesleges körülöttük lábatlankodnia. Titus meglepetten fogadta az elutasítást, de nem volt mit tenni – csak rosszabbul jár, ha ellentmond egy gyógyítónak.