Születésnapi meglepetés

Hoztam valami fluffszerűséget, ami NorIce-nak indult, de aztán HongIce lett... x3
És elsiklok afelett a tény felett, hogy a ficnek nincs sok cselekménye, csak úgy van. Nem véletlenül hagytam félbe annak idején a gépelését.

– Cuccolj le, ahová tudsz – intett körbe, mire Norvégia határozott mozdulattal elengedte a táskája fülét, így az tompa puffanással ért földet a nappali közepén. Enyhe, egészséges rendetlenség uralta Izland házát, egy-egy kabát vagy pulóver a kanapén, fotelen, az éppen olvasott könyvek az asztalon, a polc pedig egy külön dimenzió. Legalább látszott a házon, hogy lakják. – Az jó lesz, ha mellettem ágyazok meg?

– Azt hittem, van pasid.          

– Van is – vágta rá rögtön Izland és a vörösnek igen érdekes árnyalatát öltötte magára az arca. Az ágyazás kérdése elnapolódott, helyette inkább bementek a városba szétnézni valami program után, ha már június tizenhetedikét írtak.

Igaz, hogy Sigurður szülinapját már korábban megünnepelték összevonva a dán-svéd duóval, de Norvégia ilyenkor mindig átruccant hozzá – hacsak egy napra is – hogy ne érezze öccse magát elhanyagolva. A távkapcsolat csodáinak köszönhetően Hongkong nem tudott csak úgy átugrani hozzá, ráadásul drága bátyja még a nyakába is sózott valami fontos, halaszthatatlan munkát. Izland igyekezett megérteni a helyzetet, de hazudott volna, ha azt mondja, nem esett neki rosszul. Tartott tőle, hogy ezt Norvégián vezeti le, aki kivételesen nem tehetett semmiről.

Nem mintha nem kapott volna egypár felköszöntést – az elsőt pont a párjától, valamivel éjfél után, felriadt a telefon pittyegésére (HB, call you later, XOXO. Leon). Ezután nem tudott újra elaludni, reggel még a kávé se nagyon segített rajta, így Lukast sem valami lelkesen fogadta délelőtt a reptéren. Az dobott rajta, hogy Hongkong valahogy elfelejtette felhívni.

Értékelendő volt, hogy bátyja megpróbálta a maga módján felvidítani; hozott neki csokit és marcipánt – habár néha megfeddte, hogy lehet ennyire édesszájú –, mire Izland zavarba jött, és igyekezett ezután kedvesebb lenni. Hiszen a népe, az gyermekei nem feledkeztek meg róla, s ez egyfajta szülői melegséggel töltötte el a felhajtás ellenére. Szívesen elnézte a játszótéren a gyerekeket, talán csatlakozott is volna hozzájuk, ha büszkesége engedi. Norvégia követte a pillantását, leheletnyi somolygáson kapta, ami lágyabbá varázsolta szigorú vonásait. Izland nem vallotta volna be, de szerette így látni – még ha ez gyakran jelentette azt, hogy forgat valamit a fejében.

– Mit szólnál, ha megebédelnénk, aztán meghívnálak egy vattacukorra? – vetette fel Lukas, miután túl voltak egy magasztos beszéden, és egy iskolai műsoron (amire nem lehetett mást mondani, minthogy édes).

– Nem kell vattacukor – protestált szinte rögtön.

– Dehogynem, előbb majd’ kinézted egy gyerek szájából.

Izland elpirult és megadta magát.

– Ha ragaszkodsz hozzá…

Így költöttek el egy ebédet egy olyan puccos étteremben – Norvégia költségén, kivételes alkalom –, amiről Sigurður azt sem tudta, képviselteti magát nála. A fiatalabbik kapott vattacukrot, amit végül közösen nyammogtak el egy padon ücsörögve. Izland a végén tiszta ragacs volt, minek következtében bátyja szükségét érezte annak, hogy egy megnedvesített zsebkendővel maga törölgesse meg az arcát. Nem mondhatni, hogy ezt túl jó néven vette; félretolta a kezét, és csak morgott.

– Ne csináld már, nem vagyok gyerek.

– Tudom. – Norvégia sértetten taszította a kezébe a zsebkendőt. – De attól még sokszor olyan vagy, mint egy kismalac.

– Nem igaz. – Gyorsan eltüntette a malackodás nyomait egy kirakatot használva tükréül. – Kivel tárgyalsz annyira?

– Dánia – felelte bátyja, és zakója sebébe süllyesztette telefonját, mielőtt Sigurður a válla fölött átkukucskálva megleshette volna az üzeneteket. – Lerázhatatlan, pedig nem ígértem biztosra.

– Mit?

– Hogy holnap megyek hozzá.

– Azt hittem, tovább maradsz – jegyezte meg élesen. – Várj… ahhoz túl kicsi táskát hoztál, hogy oda is menj.

– Nála van egy csomó holmim – vont vállat Norvégia, s ezzel eldőltnek látszott holnapi útja. Izland becsapva érezte magát. – Nem akarsz Keflavík felé kerülni?

– Minek? Reggel voltunk arra.

– Elmehetnénk a Kék Lagúnába – vetette fel.

– Nem is olyan rossz ötlet.

A délutánt fürdőzéssel töltötték, s Izland igyekezett kiverni a fejéből a gondolatot, hogy testvére biztosan valami rosszat akar közölne vele, azért ilyen szokatlanul kedves és figyelmes. Gyanakvó természet volt, s nem véletlenül. A forró termálvíz viszont kellemesen elbágyasztotta, gondolatai lelassultak, tagjai elnehezedtek. Ahogy lábujjaival a lágy, fehér iszapot turkálta el sem tudta képzelni, hogyan lehetnek néha annyira rosszban Norvégiával.

Csak estefelé másztak ki a vízből. Izland úgy érezte, átlátszóvá ázott, az arcát pedig megkapta a nap, ahogy azt a tükörbe pillantva megállapította. Bátyja szabályos hajtóvadászatot indított elveszettnek hitt keresztje után (Dániától kapta, biztosan nagyon fontos neki, akárhányadán is állnak), hogy aztán inge zsebében találja meg. Ha meghagyja félretűzetlenül a haját, kísértetiesen hasonlítottak volna egymásra – Izland volt az ő fakóbb, fehérebb változata, a porcelánbaba.

Hazafelé buszoztak, valahogy egyikőjüknek sem volt kedve vezetni. Az utcában poroszkálva Sigurður leállt beszélgetni egy szomszédjával, s hogyhogy nem a külföldi kapcsolatokra terelődött a szó. Norvégia unottan, és egyre gyakrabban pillogott az órájára.

– Egyébként valaki keresett – jegyezte meg valamivel később Izland beszélgetőpartnere. – Nem tűnt idevalósinak, elég nagy csomaggal jött, szóval elirányítottam hozzád.

– Nem tűnt idevalósinak? – kérdezett vissza a fiú álmatagon. Nem figyelt oda végig a másik mondandójára, de erre azért mégis felkapta a fejét.

– Nem sok kínait láttam errefelé.

– Lukas, te szervezkedtél a hátam mögött – fordult felé gyanakodva.

– Én? Én ugyan nem, inkább a barátod.

Elköszöntek a fiatalabbik ismerősétől, s Izland újult erőről tanúbizonyságot téve megszaporázta lépteit, Norvégia nem is próbált vele lépést tartani. Bizonyára legszívesebben rohant volna, de visszafogta magát, hogy ne váljék nevetségessé. A kapu előtt valóban ott ücsörgött valaki, aki üdvözlésképp elkapta a karjaiba ugró Izlandot.

– Leon, Leon, Leon – motyogta a nevét, és olyan szorosan ölelte át a fiút, hogy az egy pillanatig mozdulni sem tudott. – Hogyhogy itt vagy?

Hongkong feltette az állát a vállára, és kezeit becsúsztatta az európai kabátja alá.

– Mégis elengedtek – felelte, majd odabiccentett a lassan feléjük lépdelő Norvégiának.

– Miért nem szóltál?

– Túl későn tudtam meg. És így meglepetés volt.

– Bocs, hogy nem mentünk ki érted – szólt közbe Lukas. – Ice nem akart.

– Mi az, hogy… Te tudtál róla? – eszmélt fel Sigurður eltolva magától párját, hogy mellkason bökdöshesse.

– Nála szálltam át, jó, hogy tudott. – Leon rámosolygott, de aztán nem tudott elnyomni egy ásítást. Aztán összekoccantak a fogai, és Izland észbe kapott; az enyhén reszkető vállakra borította könnyű nyári kabátját, felkapta az egyik bőröndöt, és az ajtóhoz kísérte a nem várt, ám annál szívesebben látott vendéget. Arra a kérdésre, miszerint kér-e valamit enni vagy inni csak azt a választ kapta, hogy inkább egy ágyat szeretne, lehetőleg minél előbb. Norvégia megmosolyogta őket – szigorúan csak a hátuk mögött.

Az, hogy képes volt összedolgozni Hongkonggal azt jelentette, hogy végre elfogadta őt, mint öccse párja.